Szörnyszülők - Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Rendezte: Brian Taylor

Megtekintés: Csak ajánlani tudom. Nicholas Cage amikor úgy ripacskodik, hogy megidézi a színész énjét.

Talán nem véletlenül jelentette ki Cage újságíróknak, hogy az utóbbi tíz évből az egyik kedvenc munkája a "Mom and Dad". Mert a sok tucatnyi értékelhetetlen vacak közül, ha nem is toronymagasan, de kiemelkedik ez a retró érzést árasztó kamara horror. A gyermekek elleni erőszak sokak számára kifejezetten síkos terület. Még horrorkedvelő fogyasztóknál is sikeresen verheti ki a biztosítékot, ha gyermek érintett a témában, legyen bár egy fiktív területről. A történet ereje pont az alapötletben van. Egyszerre apellál a nézők tudatos és tudat alatti védelmi rendszerére, ami miatt a film kifejezetten guilty pleasure lesz. Másrészt, meg hihetetlenül egyszerű az egész váz, amire felépítette Taylor a mozit. Utoljára hasonló munkának a horrorfilmes univerzumban a "Valami követ"-et éreztem, mert ott is egy végtelenül egyszerű motívumra épült a film és ennek ellenére zsigeri félelmeket ébresztett fel, mindamellett, hogy komoly gondolkodásra készteti a nézőjét. Mert valljuk be, mennyit lehet filozofálgatni azon, hogy egy maszkos gyilkos tiniket aprít? Nem sokat. Ellenben ha a saját szüleid fordulnak ellened, ott bizony már lehet braimstormingolni egy kakaó vagy sör felett. Pedig ez sem egy bonyolult alapötlet.

A történet nagyjából ki is merülne ennyiben. Az unalmas mindennapokat feldobja egy futótűzként terjedő erőszakhullám, amelynek áldozatai a gyerekek, míg az elkövetők maguk a szülők. Ősi, a génjeinkbe kódolt parancsokat ír tehát felül: az utód védelme. A film azonban néhány mondatban ad is egyfajta magyarázatot, ha figyelünk, hiszen a természetben jól megfigyelhető jelenségről van szó és semmi másról nem szól az egész, mint a biológiai körforgás egyensúlyban tartásáról. (Ismét egy mozi tehát "Az esemény" nyomvonalán, ahol a természet, a föld, a gaia visszavág az emberiségnek...)

Apa (Nicholas Cage) és anya (Selma Blair) tűrhetően megvan csemetéikkel, habár a nagylány (Anne Winters) hozza a szokásos kamasz allűröket (elzárkózás anyu elől, pénz csenés, fekete fiúbarát), a kisebb (Zackary Arthur) meg koporsónak használja apu szeme-fényét, - mert hol lehetne jobban tárolni egy haldokló kisállatot, ha nem egy gyönyörű sportautóban?, - amiért sok helyen elcsattanna egy pofon. Valamiért pedig, velük együtt, pont ezt a napot használja fel a föld teljes lakossága, hogy frusztrált dühüket levezessék a gyermekeiken. A családgondozó okj-s képzés iránti érdeklődés pedig az egekbe szökött...

Taylor korábbi filmjeitől nem voltam elragadtatva. A "Crank - Felpörgetve" egy percig sem komolyan vehető akció marhaság. A folytatása számomra már súrolta az élvezhetetlen kategóriát. A "Gamer - Játszma a végsőkig" jó alapötlete ellenére sem vett meg kilóra: kétszer kezdtem neki és kétszer hagytam abba a megtekintés kb. egy óránál, köszönhetően, hogy élvezhetetlenre vágták az akciókat. A "Szellemlovas" második etapja meg gyalázatos volt számomra. Szerencsére, a film megtekintése előtt nem néztem utána Taylor munkásságának, így meglepődtem, hogy valójában mennyire nem kezdő a filmezésben, de mégis, ez a filmje volt számomra az, ami jól elszórakoztatott.

Jól kufárkodik az idővel, mert kilencven perc alatt tudja elmesélni, amit látunk. Klasszikus rendezőket megidézően - pl. Hitchcock Madarakja - építi fel a forgatókönyvet és magát a filmet, ami már-már zseniális, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden történik a filmben. Az iskolai szekvencia kifejezetten erős. Bár Cage színészi talentuma sokak szerint kérdéses, Selma Blairnek meg talán sosem volt túl sok, a rendező mégis egészen sokat kihoz belőlük (Antal Nimród tette ezt "Az elhagyott szobában" Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal.). És még csavart is kapunk a végén, a befejezés is hagy gondolkodni, valamit Lance Henriksen is kap egy remek cameót.

Stílusát tekintve Taylor tökéletesen idézte meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatos thrillereit. A zenei világ sejtelmes, szintis, máskor remek betétdalokkal operál. A főcím pont akár egy grindhouse mozi. Kedvet is hoz a megtekintéshez. A fényképezés és vágás is dicséretes. A film lehet, hogy B, de annak a felső sávja. Talán Cage ázsióját sem adja vissza, ám bőven a vállalhatóbb munkái közé tartozik. Erre pedig nagy szüksége volt.
Ha szemfülesebbek vagyunk, rengeteg finom apróságra figyelhetünk fel a háttérben. Pl. a lakásban a falakon található, kispolgári élet szentségét "reklámozó" feliratok. Megtalálható még ezek mellett sok apróság, amelyik az amerikai életérzést és kispolgári életet hivatott jelezni: pincében, kapuzárási pánik hatása alatt vásárolt biliárdasztal, tipikus amerikai kocsi, amit szarrá törnek, ferde szemű bejárónő.
A mellékszereplők és karaktereik is eltaláltak, üresjárat sehol. A film másik pozitívuma sokaknak az lehet, hogy a véres téma ellenére nem használ különösebben véres gore effekteket, ízlésesen tálalja az erőszakot, nem lép át egy határt, pedig bevállalósabb rendező keze alatt, simán elmehettünk volna ebbe az irányba is, igaz, nem szükséges. Taylor forgatókönyve ugyanis rendkívül precíz és részletgazdag, a történet felépítését tekintve. Ezek után kíváncsi leszek, mivel fog legközelebb előrukkolni.

A film Mafab adatlapja: Szörnyszülők - Mom and Dad (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- Anyu és apu (2017)

Expedíció - Annihilation (2018)

Expedíció - Annihilation (2018)

Rendezte: Alex Garland

Megtekintés: Nem mondom, hogy hatalmas csalódás, de kissé túltolták a filozófia faktort.

Négy évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy bemutassák Garland második filmjét az Ex Machina (2014) után, pedig az a sci-fi egy Oscar-díjat is besöpört, hetven egyéb más díj mellett. (Duplájára jelölték kb.) A második filmje, mondhatni nehéz szülés volt, hiszen az egyik fő producer, és a Paramount pénzügyi tanácsadója, David Ellison, komoly aggodalmát fejezte ki az első vágással kapcsolatban és erős változásokat kívánt eszközölni, hogy a film befogadhatóbb legyen a pórnép (értsd. egyszerű, amerikai átlagember) számára. Scott Rudin, a cég másik nagy hatalmú pénzügyi muftija azonban olyan mellszélességgel állt ki a rendező, Garland mellett, hogy végül kenyértörésre került sor, melynek köszönhetően a Paramount nem merte bevállalni a teljes mozis bemutatóval járó költségeket és munkát, inkább maradt hazai és kínai (Ők igen nyitottak az elvont megközelítésű filmekért.) piacon, míg egyéb sugárzási jogait átadta a Netflix-nek, akik viszont mintha kifejezetten kedvelnék a megosztó sci-fi mozik bemutatását. (Bright, A Cloverfield-ellenhatás, Spectral) Az "Expedíció" pedig kifejezetten megosztó film. Talán, ha elmennek kicsit akció irányba, esetleg nagyobb lenne a figyelem, ami most szinte teljesen elkerülte. Ennek ellenére egyelőre az imdb-n magas pontszámon áll, ám megtekintve, teljesen megértem, ha a szélesebb közönség elfordul tőle.

Plágium vádak:
Az idei Oscar mezőny egyik nagy nyertesét, "A víz érintését" érték vádak, hogy egy korábbi szellemi termékből sokat átemelt a mexikói rendező, del Toro. Nos, ha annak a filmnek felrótták, hogy plagizál, akkor az "Expedíció" is beállhat a sorba. Egyedül talán azért nem fogják olyan vehemensen támadni a film alapötletét és koncepcióját, mert sikertelensége miatt nem jut el annyi nézőhöz, így elkerüli a média figyelmet, ami miatt nem érdemes kikezdeni, pedig Jeff VanderMeer 2014-es könyve, mint alap, egyértelműen nyúl olyan elődöktől, mint az "Evolúció" (2001) vagy a "Stalker" (1979), "Solaris" (1972), összegyúrva azok fontos darabjait, olyanokkal, mint a fesztivál-kedvenc Monsters (2010).
Azután még olyan mozik is megidéződtek számomra, mint a hasonlóan filozofikus és nyomasztó befejezésű "A gömb" (1998) Tetten érhető hatása a filmzenében, a szereplők elvesztésében vagy a számomra kicsit idegenül ható feliratozásban, amely kirántja a nézőt a varázs alól és egyértelműsíti, hogy egy tagolható filmet látunk.

A filmhez nagy mennyiségű filozofálgatást tettek hozzá, amely lassú párbeszédekben, szép és kitartott háttérképek mutatásán és elvont filmzenén érhető tetten. Ha azonban elvesszük azt, amit a film talán mondani szeretne, akkor egy unalmas, lassú és nehezen emészthető fantasztikus filmet kapunk, amelynek a befejezése pofátlanul egyszerű és kiszámítható, beleértve a pesszimista befejezést is, amit szintén láttunk már minden második űrből jövős, támadós moziban. Szóval, még csak nem is sikerült valami igazán újat mutatnia a filmnek. Komolyan nem értem, Natalie Portman, aki, mint tudjuk, csak igazán, számára értékes forgatókönyvekre mond igent, vajon miért állt bele ebbe a projektbe? (Megkockáztatom, Garland előző filmjének díjesője is birizgálta a színésznő fantáziáját. Talán bízott abban, hogy összekaparhat egy Golden Globe-ot, mint Alicia Vikander, a női android alakításáért.) Azonban nem úgy tűnik, hogy Garland kedvelné a nőket... Az "Ex Machinában" a nők csupán külső lepelként funkcionáltak, itt meg egy igazán kedvelhető karaktert nem kapunk belőlük, aki esetleg mégis szimpatikus lenne, azt elsőként ragadja el a forgatókönyv.
Lena (Natalie Portman) figurájának egyetlen pozitívuma, hogy végtelenül szereti a párját, akiről azt hitte, elveszítette, bár, ezen a tényen is sokat puhít az, hogy ettől még képes lefeküdni egy kollégájával, miközben gyötri a bűntudat. Szóval, akit kedvelnünk kellene, azt sem tudjuk igazán megszeretni. Ez viszont csak abban az esetben járható út, ha a forgatókönyvnek célja, hogy elidegenítse a nézőt a karaktertől és a befejezéshez ily módon még plusz nyomasztó töltetet adjon hozzá. Ha a cél ez volt, akkor viszont rendben van.

Másik fontos Star Wars színész, aki jelenlétével emelné a film ázsióját, azonban karaktere pont olyan elidegenítő módon került bele a forgatókönyvbe, hogy vele és érte sem tudunk izgulni, az a férj, Kane (Oscar Isaac). Őt főleg flashback jelenetekben láthatjuk vagy épp kórtermi ágyon fekve. Nem túl hangsúlyos szerep, de ha már Isaac benne volt a rendező korábbi filmjében is, kabalából ide is elhozták.

A történet:
Az eredeti történet egy regénytrilógia része. Vandermeer Nebula díjas regényének  főszereplője négy nő, akiket egy x elnevezésű területre küldenek be, hogy feltérképezzék azt.
A film sok ponton eltér a regénytől, hiszen igyekeztek a lényegi dolgokat átemelni egy egész estés változatba. Ezért is olyan elnagyolt a vége, pedig a játékidő engedte volna, hogy gyorsan haladjunk.
Egy meteor csapódik be valahol Amerikában, eltalálva egy világítótornyot. Az épület körül ezek után megváltozik a fauna - tiszta Stalker - és egyre terjedelmesebb lesz. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a terjeszkedő világ nem hozna magával halálos veszélyt. Amerikai kutatók igyekeznek válaszokat találni a jól behatárolt területtel kapcsolatban. Lena és társainak csapata már nem az első expedíció, amelyik behatol ebbe a világba és igyekszik információkkal elhagyni azt, azonban az x területen tapasztaltak jóval meghaladják az emberi elme határait.
Lena végül biológusként azért csatlakozik a csapathoz, hogy megtudja, mi történt a férjével, aki már megjárta ezt a poklot és miután visszatért - van itt egy kis Solaris csavar - már nem volt ugyanaz.
A csapat tagja mind nők, mivel úgy vélik, mentálisan erősebbek a férfi felfedezőknél. A vezetőjük Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh), aki szintén a titkokat akarja felfedni. Ahogy egyre mélyebben jutnak be a zónába, mind jobban hatalmasodik el rajtuk az őrület, vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó?

A film összességében rendben van, csak egyszeri nézőnek megterhelően unalmas, főleg, mivel nem durran nagyot. A fényképezés gyönyörű, nagyon sok szép felvételt láthatunk, remek vágásokkal, kamera mozgásokkal, gyönyörű beállításokkal. Erre nem lehet panaszunk.
A filmzene egészen elképesztően sikerült, kihasználva a számítógépek adta lehetőségeket. Geoff Barrow és Ben Salisbury második közös munkája remekül játszik alá a látott képeknek. Szerencsére, bár nem mindig csinálják így, jelen esetben a film zenéjéből illesztettek be a trailerbe is.

Garland filmje moziban megtekintve tényleg megterhelő lett volna, de a Netflix-nek köszönhetően már megtekinthető.

Cikk a creepyshake oldalán: Megjelent a könyv magyarul!

A film Mafab adatlapja: Expedíció - Annihilation (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Expedíció (2018)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 

Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.

Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.

Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 

És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.

Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.

A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?

Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.