Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: 1996-ban egészen biztos egy szórakoztató komédia volt ez gyerekeknek, de nem bánom, hogy gyerekként nem láttam...
Mert a végén még lehet, hogy tetszett volna. Akkor. Sem biztos.
A történet pofonegyszerű pszichológiai kísérlet, melyet egy Disney film ostoba kliséi köré húztak fel. Gregory (Kyle Howard) összeparázza magát, amikor úgy tűnik, szülei, Janet (Jamie Lee Curtis) és Ned (Kevin Pollak) különköltözik. Gyerekként tudjuk mit jelent ez: nagyjából válást, hiszen a környezetünkben tapasztaljuk, utána már nem nagyon jön össze anyu és apu. Nálunk sem így történt, bár, nekünk nem volt ennyire jó ötletünk, hogy ismét egymásra hangoljuk őket, lévén, panellakásba szorultunk. Nekünk maradt a párnába zokogás, a remegő gyomor és az ágyba vizelés, azután apa lelépett, hogy kiteljesedjen egy fiatalabb nőben, majd néha küldjön gyerektartást, anyánk meg önsajnálatba meneküljön.
Gregory nem kíváncsi azonban erre és húgát is félti tőle, ezért kitalálja az évszázad legnagyobb ötletét: Bezárja az ősöket a pincébe és majd ott szépen visszatalálnak egymáshoz. A terv persze hamar elszabadul, miután Gregory egyik iskolai terrorizálója karakteridegen módon hirtelen tisztelni kezdi a srácban a harcos és felbuzdulva a lehetőségen, a családterápiát kiteljesíti még hármójuk szüleivel. Mert kell az a rengeteg elpocsékolt karakterszínész a pincébe, hogy azután senkinek ne jusson kellő mennyiségű játékidő, így a karakterfejlődés mehet a kukába, hogy átadja a helyét az ötlettelen helyzetkomikumnak.
A végeredmény egy roppant felejthető komédia, amiben egyetlen értékelhető poént találtam és amiről még Roger Ebert, Amerika rettegett kritikusa is lehúzta a keresztvizet valamikor egy 96-os filmeket boncolgató műsorban. Nem érdemtelenül.
A forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a karakterekkel. A gyerekek burleszk jelenetekben kaja-csatáznak és lakják le a házat, miközben hét remek karakterszínész irányítás nélkül igyekszik kihozni valamit abból, hogy csoportos párterápiának szánva össze vannak zárva.
A kilencvenes években Michael Hitchcock forgatókönyvíró elénk tett néhány szánalmasan gagyi művet, hogy azután beletenyereljen a tutiba a Glee című sorozatával. Legalább fejlődött. A "Lakat alatt" azonban egy ostoba mozi, amelyikben a gond szinte varázsütésre oldódik meg és amelyiknek legjobb jelenete, amikor a fiatalka Jennifer Love Hewitt a stáblistán táncikál 5 másodpercig.
Az olyan nevek, pedig, mint pl. Christopher McDonald vagy Jennifer Tilly, kihasználatlanok maradnak. Illetve, McDonald esetében ez is csak egy a száz hasonlóan apró vagy mellékes szerepéből. Az a pasi ezért él. Nem csoda, ha közel 200 címben találkozhatunk a nevével.
Aki még valamit ér intenzitásával a gyerekszereplők közül, az Herbert Russell, akinek ez volt az első komolyabb filmszerepe, de valahogy azóta sem futott be.
Tipikusan az a mozi, amire napok múlva te sem emlékszel és szerintem a készítői sem.
Megtekintés: Lagymatag másfél órácska, sekélyes megoldásokkal.
Még mindig a választott műfajom - amit kedvelek és talán ha vinyón vinnék egy lakatlan szigetre, akkor az ez lenne - a horror. Vannak a műfajon belül kiemelkedő alkotások és van a középszer/szar. (Meg van a trash és fos kategória, amely viszont műfajilag értékelhetetlen, sörfogyasztással kombinálva azonban szórakoztató lehet.)
A "Kívánság" a tökéletes középszer. A témaválasztás sem eredeti. Az emberiség-ember azon vágya, hogy varázsütésre megoldódjanak a problémái/nk egészen az ősidőkig nyúlik vissza, amikor az első barlangi harcosok mágus praktikák hatására indultak vadászni a jobb és nagyobb zsákmány reményében. Maga a "szokás", lassan finomodott az évezredek alatt, azonban nem tűnt el, csupán formájában változott. Manapság lottószelvényre bízzuk a jövőnket, varázsgyertyákat gyújtunk vagy éppen a dzsinn lámpását simogatjuk, akár egy erogén zónát és közben reménykedünk abban, hogy történik valami, ami elhozza a boldogság illúzióját.
Ebből a témából rengeteg filmet sikerült már kihozni, klasszikusokat (Aladdin), meséket, és olcsó komédiákat (16 kívánság), jelen esetben pedig egy horror szerű képződményt. Van, hogy a szereplő egyet, máskor többet kívánhat és ezekre a kívánságokra, vagy azok kifordítására épül a történet váza, amelynek a legtöbbször a lényege, hogy a kívánságok és azok hatásának köszönhetően a szereplő, főszereplő karaktere változik, leginkább fejlődik.
A horror műfaj pedig szereti mindezeket megfejelni valamilyen átok tematikával, amely a kívánságokkal kombinálva legtöbbször visszahat magára a kívánóra, természetesen a leginkább negatív módon. A "Kívánság" pontosan ezt a formulát követi, azonban nagyon gyermeki, klisés és olcsó módon. Ha ez nem lenne elég, akkor még azt is kijelenthetjük, hogy mindehhez eléggé gyáva is.
Kifejtem:
A film főszereplője Clare (Joey King), aki gyermekkorában szemtanúja édesanyja halálának, majd apja neveli fel, aki meglepi születésnapjára egy varászlatos japán (vagy kínai?) kívánságdobozzal, mivel nem tudja, hogy az mekkora veszélyt rejt magában, ráadásul korábban már keresztezte a család útját, öngyilkosságba hajszolva korábbi gazdáját, Clare édesanyját. (Van némi Hellraiser áthallása a történetnek...)
Na, most, arra akarok kilyukadni, hogy: Clare, miután kívánni kezd a doboztól, vérrel fizet, ami annyit tesz, hogy a környezetében élők veszélyben vannak - még csak nem is feltétlenül olyanok, akiket egyértelműen kedvelne, vagy ismerne, ami az "átok beteljesül" tematikában kissé kihagyott ziccer. Másrészt, ha korábban Clare édesanyja már használta ezt az eszközt - a film utal rá, hogy valószínűleg mind a hét kívánságot elhasználta, majd saját vérével fizetett a ládikó "gesztusáért", ami felveti számomra azt a kérdést, hogy a ládikó vajon kiket ölt meg a család környezetében, ha a film elején, kezdésből, mindjárt három fontos családtag is életben van még: Clare, az apukája és a kiskutyájuk.
Szóval, azon merengek, hogy a forgatókönyvíró mennyire gyáván vezeti fel a ládát, ami miatt később izgulnunk kellene, hiszen már Clare édesanyja esetében is eléggé visszafogottan gyilkolászta az embereket, azután, mikor már Clare is ettől a csodaládikótól várja a szerencséjét, szintén a halálba ránt olyan személyeket, akikhez csak minimálisan van köze, vagy elvesztésük nem fájdalmas pontja az életének. (Külön kiemelve a gazdag rokont, aki le sem szarja őket, illetve a fordító lányt, akivel semmi több kapcsolata nincs, mint, hogy segít neki a ládikán látható szöveg fordításában.)
A láda, ahelyett, hogy a család kutyája után levadászná apukát és Clare legjobb barátnőit illetve fiú barátját, igen takarékos módon a környezetéből a beáldozható karaktereket törölgeti ki szép sorjában. Csodálkozom, hogy Clare nem ránt az egészre vállat...
A forgatókönyv ezek után felszínesen érinti az átok kialakulását is, illetve néhány mondatot szán a lelkizésnek, hogy vajon a főszereplő kis hölgy mennyiben felelős az eseményekért. (Teljesen, ez egyértelmű, nem is kérdés.)
A másik, ami a forgatókönyv szándékos túltolása, hogy nem elég, hogy a varázsdoboz a hét kívánsággal hét közeli és feltehetően az átkot öröklőnek kedves személyeket pusztít el, hanem a hetedik kívánság után még a saját farkába harap is a kígyó, megölve magát az aktuális gazdát is, mint a film elején Clare nyuszi anyukáját. Hát ez milyen szemétség már. Persze, csak így van miért izgulni a hősünkért, meg agyalni, hogyan is legyünk túl az átok okozta veszteségeken, de akkor is szemétség. (Meg klisés is, hogy végül az érintett is halálos veszélybe kerül.)
Azért mennyivel kedvesebb mondjuk egy Zoltar nevű vurstlis masina, hogy ha hirtelen felnőttségek kívánunk (Segítség, felnőttem! - Big), nem veszi el a kishúgunk életét, míg ez a kívánság doboz, nem elég, hogy mind a hét óhaj-sóhajjal elragad valakit tőlünk, ám végül még nekünk is izzadnunk kell a halál jeges szorításában. (Hideg verejték, az is izzadás, csak szólok!)
Szóval, végig zavart ez a pofátlan átokhalmozás a filmben, amit ráadásul, mint írtam, nem is mernek maximálisan kihasználni.
A befejezés sem akkor nagy csoda, hiszen hasonló vázlatú történetek nyúltak már ehhez a kettős lezáráshoz.
Joel King nagyon cuki kislány és miután már sikerült neki olyan Blockbusterekben is szerepelnie, mint "Az elnök végveszélyben", "Függetlenség napja 2." vagy a "Démonok között", színészi tehetségét igyekszik az erre leginkább alkalmas műfajban kamatoztatni és fejleszteni, ami nem más, mint a horrorfilm! Mert nem nagyon van Hollywoodban olyan húsz év körüli, ismert filmes név, aki legalább egy horrorfilmben ne sikoltozott volna. (Eszméletlenül nehéz a félelmet visszaadni a vásznon, ezért ha egy horrorfilmhez gyenge vagy, hamar kikerülsz a filmezés véráramából, tök jogosan.) Joel King, szerintem, kedves középszer és egyelőre jelét sem látom, hogy a nyomába érhet egy Dakota Fanningnek, Chloë Grace Moretznek vagy Abigail Breslinnek, habár, pont Breslin, mintha mostanában aprópénzre váltaná tehetségét, pont elhibázott horrorfilmek választásának köszönhetően (Final Girl, Fear Inc.). Kingnek tehát van bőven filmes tapasztalata, de még nem érzem benne a zsigeri talentumot.
Az apukát alakító Ryan Phillippe számomra igazi mozis rejtély. Egyszerűen nem tudom, hogy a karrierjének alakulása az egy teljesen normális, átlagos állapot, vagy ő külön törekszik rá, hogy elbassza... A srác persze közel sem tűnik számomra akkora aktor-géniusznak, mert inkább jőképű, mint őstehetség, de ettől függetlenül, korábban szaladt vele a szekér és közel sem öregedett még meg annyira, hogy ezeket a rissz-rossz mellékszerepeket kelljen megkapnia, vagy olyan főszerepeket, olyan filmekben, amikre csak homályosan fogok emlékezni pár hónap múlva. Mintha türekedne rá, hogy a nézőket elkerülő alkotásokat vállaljon be.
A többiek csak asszisztálnak a mozihoz, az egykori szexszimbólum Sherilyn Fenn meg karrier szempontból meg inkább van lenn, mint Fenn. Szegény nő, ha nem Twin Peaks, akkor már kutyába sem veszik, Mostanában horrorfilmekben láttam és azokban rendre el is halálozik. Régebben túlélte ezeket a filmeket...
John R. Leonetti sosem volt rám nagy hatással, de ha választanom kellene, sokkal jobb operatőrnek, mint rendezőnek. Már az is kisebb csoda számomra, hogy egy olyan minősíthetetlen első film után, mint amit ő hozott tető alá Mortal Kombat 2. cím alatt, még kap munkát az álomgyárban. Mondjuk, a további munkáinak minősége mind jobb volt a bemutatkozásánál.
Megjegyzés: Az Új-Zélandi direktor neve nálam egyenlő a minőségi mozival, habár, korábbi két filmjéből csak másfelet láttam eddig.
Mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezni lehessen, Waititi mennyire szereti a filmezést és történetmesélést. A humora szerencsére nálam nyitott fülekre talál, vagy szemekre. Persze, ne képzeld, hogy amolyan Woody Allenes filozofálgatós elemezgető, elmét dolgoztató humor - néhány talán azért akadhat - mégsem az az erőltetett, fingós-böfögős, amit annyira gyűlölök, hogy ha egy film ilyesmivel igyekszik levenni a lábamról, azt nagyon gyorsan elfelejtem, néha még a címét is akár. (Az utóbbi pár évben nem egy ilyen moslékot láttam és csak foszlányok maradtak meg belőlük.)
Waititi humora azonban egészséges, kicsit gyermeki és egyetemes is, ezért mindenki számára érthető. És nem feltétlenül erőszakos. (Az ablakról arcba visszapattanó labda legyen a legnagyobb bajunk...)
Amikor az első trailerek végén, merevítés után - a képre gondolj, ne másra, bár megjegyzem, eléggé izgalomba jöttem a filmbemutató alatt, annyira tetszett a látvány - olvasva a rendező nevét, már mosolyogtam, mivel első filmje, a fesztivál díjas és szórakoztató - talán a végére ült le kicsit - "Hétköznapi vámpírok" egy remek found footage stílusban elmesélt ál-doku horror paródia. Remek fényképezéssel, remek színészekkel - a rendező is kapott egy fontos szerepet benne - és jól kicsavart mítoszrombolással vagy épp megerősítéssel. Ezt döntsd el magad. A második mozijáról is csak jókat hallottam és egyetlen oka, amiért még nem néztem végig, az az, hogy nem a kellő hangulatban talált meg, de pótolni fogom, mert pótolnom kell.
A Thor 3. megtekintése nem volt számomra kérdéses. Csak az ideje. Bevallom, kissé irigyeltem is blogger és vlogger kollégáimat, mert a kis mocskok nagyja már előttem látta a filmet és teleszórták a netet a jobbnál jobb kritikákkal. Persze, csupán néhánynak szenteltem figyelmet, miután megnéztem a filmet, hogy ne legyek tudat-módosítva általuk.
Azután megfogtam kis barátném kezét és elsuhantunk a közeli moziba egy vászonvizitre. 2D volt csupán, ám nem várhattam, látnom kellett.
És bevallhatom, hogy ebben az évben három képregényfilm tetszett igazán: A "Wonder Woman", "A csodálatos pókember reboot" és most a Thor 3. Pedig annak idején, mikor az első Thor mozi bemutatásra került, kifejezetten nem tetszett. Sőt, az egyébként remek rendező személyének ellenére ma sem kedvelem azt a részt jobban. A másodikra nem is nagyon emlékszem. Azonban van egy érzésem, hogy ez a 3. rész jó ideig alap lesz nálam, ha szórakoztató képregény adaptációt akarok megnézni. A Galaxis orzói 2.-t azért nem soroltam be közéjük, mert az nálam valamiért teljesen más ligában van. Biztos a mosómaci miatt.
A történet nem túl bonyolult. A több évados sorozatokból megtanultuk már, hogy bármikor elő tudnak húzni az ötletdobozból a forgatókönyvírók egy rokoni szálat, ami azután megkavarhatja egy időre az eseményeket. A Thor 3.-ban simán elhisszük, hogy a két isten srácnak, Thornak (Chris Hemsworth) és Lokinak (Tom Hiddleston) volt - azaz előkerül, tehát van - egy idősebb lánytestvére, aki ráadásul még vehemenciából és emberfeletti erőből is többet örökölt, mint fiatalabb öccsei. Korábban, mikor még apja oldalán igyekezett kiteljesedni, igazi nagyágyúként irtotta apja ellenségeit. Azután Odin mintha kissé újra definiálta volna az uralkodó fogalmát - elég suta magyarázat ez a filmből is - végett vetett a korábbi pusztításoknak és mivel leánya, Hela (Cate Blanchett) valahogy nem volt ugyanilyen "logikusan" átfordítani korábbi személyiségét, inkább igyekezett elpusztítani őt a jó öreg.
Azonban Hela ismét megjelenik és erősebb, mint valhalla... Szó szerint szinte. Egyetlen feladatának a bosszút tekinti, hogy elhozza Asgardra a pusztulást. A szokásos világhatalmi ősgonosz tervek. Tudod, amikor felégetsz mindent, majd ülsz a romokon és elégedetten hátradőlsz egy hatalmas, szenes trónuson, hogy mekkora király is vagy. Sosem értettem.
A bosszú nagy találkozása azonban elmarad, mivel Odin pont most érzi úgy, hogy ideje kámfort játszania és örökre jobblétre szenderedni az öröklét jobb léte után. Köszi, apu! Hopkins már ki akart szállni a franchise-ból - De miért??? - talán ezt a véget is azért írták meg neki, hogy ne kelljen a nagy öregnek köteleken csimpaszkodva megharcolnia elsőszülöttje ellen.
Hela első megjelenésével azonnal likvidál néhány cameozó korábbi ismert karaktert, de olyan profánul, hogy már az maga humoros. Mellé csapódik Karl Urban, aki a Star Treken kívül szinte csak verőlegényeket képes alakítani, ám itt legalább viccesen teszi azt.
Thor meg van áldva tesó fronton.
Közben a csapat szétszakad, de Thor oldalát pedig Hulk és néha Bruce Bráner (Mark Ruffalo) erősíti meg kicsit, némi farokméregetés után. Sok-sok kaland után pedig a két nem olyan jó testvér összeáll a harmadik, még rosszabb tesó ellen. Így kell egy sorozat íve alatt két ellenséget egymás keblére segíteni.
A végső megoldás azonban jobban is kibontható lett volna, hiszen a tüzet a tűzzel nem mindig szokták kijátszani: A végén azt vártam, hogy a démon és Hela azon vesznek össze, hogy ugyan ki pusztítsa már el jobban Asgardot?
Futnak még meglepő cameók, egy totál felesleges stáblista utáni plusz jelenet, Jeff Goldblum, aki most megint kb. úgy néz ki, mint majd' 25 éve a Jurassic Parkban és egy amazon lány, Valkűr, akit öröm nézni, mert egyszerűen a vászonról átsüt, hogy a színésznő, Tessa Thompson minden percét élvezte az alakításának.
Hogy vannak e logikátlanságok?
Akad, persze. Képregényfilm, hahó!
Lassítva riszálja... de nagyon riszálja!
Rögtön az elején nem is értettem, hogy Thor miként keveredik a démoni ellensége karmai közé, megláncolva, ha rögtön utána máris leszámol velük, egyedül. (Ki a franc volt olyan erős, ügyes, hatalmas, hogy megláncolta?) Meg pár apróság.
Viszont a látvány az majdnem olyan színes és eszement, mint a Galaxis őrzői 2.-ben. A zene meg, tipikusan nyolcvanas évek szinti hangzása, ami idegenül hathat sok néző számára a megszokott nagy zenekari melódiák után, azonban van benne némi He-Man, feeling, köszönet érte Mark Mothersbaugh-nak.
A trailerben és a moziban is elhangzó Led Zeppelin dal meg azért is kellemes meglepetés, mivel a zenekar nem nagyon szokott hozzájárulni dalainak szerepeltetéséhez. (Nem mintha nem tették volna meg eddig már több, mint 100 esetben.)
A fényképezés szép és az a rengeteg, remek lassítás... amikben nem is történik igazából semmi, csak kellemesek a szemnek. Sok filmben akkor veszik ezt a módszert elő - pl. Zack Snyder vagy Michael Bay munkássága - ha az akciószekvenciákat akarják szembaráttá tenni, mert milyen jól néz már ki a robbanás lassítva, ahogy repül a CGI és valódi törmelék. Waititi azonban amolyan mozgó tablóképként használja fel a képek lassítását, amikor valójában nem történik semmi extra. De nekem tetszett. Meg milyen jó kis trailert lehet már összevágni ezekből a képekből?
Töfi:
- Waititi John Carpenter akció marhaságát tekintette követendő példának, az általam is nagyon kedvelt "Nagy zűr, kis Kínában"-t.
- A párbeszédek nagy része rögtönzött volt, hogy kreatívabb legyen a közeg.
- Egy cameo miatt ebben a filmben ismét együtt szerepel Sam Neill és Jeff Goldblum az 1993-as Jurassic Park óta. Közös jelenetük nincs.
