A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1996. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1996. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 13., hétfő

Lakat alatt - House Arrest (1996)

Lakat alatt - House Arrest (1996)


Rendezte: Harry Winer

A film Mafab adatlapja: House Arrest (1995)

Megtekintés: 1996-ban egészen biztos egy szórakoztató komédia volt ez gyerekeknek, de nem bánom, hogy gyerekként nem láttam...

Mert a végén még lehet, hogy tetszett volna. Akkor. Sem biztos.

A történet pofonegyszerű pszichológiai kísérlet, melyet egy Disney film ostoba kliséi köré húztak fel. Gregory (Kyle Howard) összeparázza magát, amikor úgy tűnik, szülei, Janet (Jamie Lee Curtis) és Ned (Kevin Pollak) különköltözik. Gyerekként tudjuk mit jelent ez: nagyjából válást, hiszen a környezetünkben tapasztaljuk, utána már nem nagyon jön össze anyu és apu. Nálunk sem így történt, bár, nekünk nem volt ennyire jó ötletünk, hogy ismét egymásra hangoljuk őket, lévén, panellakásba szorultunk. Nekünk maradt a párnába zokogás, a remegő gyomor és az ágyba vizelés, azután apa lelépett, hogy kiteljesedjen egy fiatalabb nőben, majd néha küldjön gyerektartást, anyánk meg önsajnálatba meneküljön.

Gregory nem kíváncsi azonban erre és húgát is félti tőle, ezért kitalálja az évszázad legnagyobb ötletét: Bezárja az ősöket a pincébe és majd ott szépen visszatalálnak egymáshoz. A terv persze hamar elszabadul, miután Gregory egyik iskolai terrorizálója karakteridegen módon hirtelen tisztelni kezdi a srácban a harcos és felbuzdulva a lehetőségen, a családterápiát kiteljesíti még hármójuk szüleivel. Mert kell az a rengeteg elpocsékolt karakterszínész a pincébe, hogy azután senkinek ne jusson kellő mennyiségű játékidő, így a karakterfejlődés mehet a kukába, hogy átadja a helyét az ötlettelen helyzetkomikumnak.
A végeredmény egy roppant felejthető komédia, amiben egyetlen értékelhető poént találtam és amiről még Roger Ebert, Amerika rettegett kritikusa is lehúzta a keresztvizet valamikor egy 96-os filmeket boncolgató műsorban. Nem érdemtelenül.
A forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a karakterekkel. A gyerekek burleszk jelenetekben kaja-csatáznak és lakják le a házat, miközben hét remek karakterszínész irányítás nélkül igyekszik kihozni valamit abból, hogy csoportos párterápiának szánva össze vannak zárva.

A kilencvenes években Michael Hitchcock forgatókönyvíró elénk tett néhány szánalmasan gagyi művet, hogy azután beletenyereljen a tutiba a Glee című sorozatával. Legalább fejlődött. A "Lakat alatt" azonban egy ostoba mozi, amelyikben a gond szinte varázsütésre oldódik meg és amelyiknek legjobb jelenete, amikor a fiatalka Jennifer Love Hewitt a stáblistán táncikál 5 másodpercig.
Az olyan nevek, pedig, mint pl. Christopher McDonald vagy Jennifer Tilly, kihasználatlanok maradnak. Illetve, McDonald esetében ez is csak egy a száz hasonlóan apró vagy mellékes szerepéből. Az a pasi ezért él. Nem csoda, ha közel 200 címben találkozhatunk a nevével.
Aki még valamit ér intenzitásával a gyerekszereplők közül, az Herbert Russell, akinek ez volt az első komolyabb filmszerepe, de valahogy azóta sem futott be.

Tipikusan az a mozi, amire napok múlva te sem emlékszel és szerintem a készítői sem.

35%

Ha megnéznéd:
- Lakat alatt (1996)


2014. augusztus 5., kedd

Pokoli lecke - Sleepers (1996)

Pokoli lecke - Sleepers (1996)


Rendezte: Barry Levinson



Barry Levinson szinte minden műfajban kipróbálta tehetségét, főleg dráma és komédia szekcióban, de tett kirándulást a horror és fantázia birodalmába is. Szereti kibontogatni a karaktereket, néha apró gesztusokkal is sokat el tud mondani róluk. Ez jó, mert minél közelebb érezzük magunkhoz a szereplőket, annál könnyebben azonosulunk velük, annál jobban tudjuk élvezni a filmet. Ennél a darabnál, a téma súlyossága miatt, ez fontos. Valakivel a szereplők között azonosulnunk kell. Nem feltétlenül mind a négy kölyökkel, hiszen kettejük később - talán a múlt titkai miatt (sőt, biztos) - letért a helyes és követendő útról. Azért is azonosulnunk kell a szereplőkkel, mivel a motivációjuk a bosszú és ez mint negatív érzelem, nem feltétlenül szimpatikus mozgatórugó a néző számára.








Az "alvókban" (eredeti cím) ezt a karakterépítést olyan szintre emelte, hogy szinte a fél film erről szól. Egyik főszereplőnk, a jelenleg cikkeket írogató Lorenzo Carcaterra (Jason Patric) szemén és emlékezetén keresztül ismerhetjük meg ő és három barátja történetét, ahogyan gyermekkorukban, egy ostoba "tréfának" köszönhetően, hogyan kellett végül bejárniuk a poklok poklát. A magyar cím a történetből erre a részletre fókuszál, ami azért nem teljesen szerencsés címadási bravúr, mert a fiúk bár tényleg tettek olyat, amiért megérdemlik a büntetésüket, amit kapnak, az morálisan abszolút elítélendő, ezért nem is hívhatjuk leckének. A lecke, mint kifejezés, pejoratív értelemben oké, másrészt, van enyhén olyan felhangja, mintha a történések jogosak lennének. (De ez csak az én hülyeségem.)

Egy gyerekcsínnyel kezdődött

Másrészt, szerintem sokkal érdekesebb, kevésbé szájbarágós lett volna egy mozaikos, flashback-es elmesélés, ami párhuzamosan a gyilkosság miatt futó ügyet és a fiúk gyerekkori hátterét meséli el. Így sem rossz, csak sajnos, kevés rejtély marad a film kimenetelét illetően és morálisan nem környékezi meg a nézőt, hiszen mire eljutunk Nokes (Kevin Bacon rövid, de erős szerepben) megöléséig, egyértelmű, hogy a néző mit várjon el és kinek az oldalára áll. Szóval egy fifikásabb forgatókönyvvel egy sokkal feszesebb és izgalmasabb filmet kaphattunk volna. Ha valaki viszont szereti a bűn melegágyában játszódó filmeket, annak hangulata miatt nem lesz az első óra unalmas vagy vontatott. A hatvanas évekkel induló film szépen adja vissza a kor hangulatát olyan remek színészek tolmácsolásában, akiket élvezet nézni, régi, klasszikus zenékkel megtámogatva.

Az utolsó vacsora

Azután ott van a Monte Christo hasonlat, amely végig kíséri a filmet, mégis sántít, hiszen M. C. ártatlanul került börtönbe, a fiúk ellenben jogosan kaptak büntetést. Ekképpen a történet írója - aki megváltoztatta a történéseke időpontját, helyszíneit és a neveket - kicsit felmagasztalja önön szerepüket. Értem én, hogy gyerekek voltak, azt is, hogy a nézőnek egyértelmű állást kell foglalnia mellettük, mégis, a fiúk, ha gondatlanságból is, de ostobaságuk - és rosszindulatúk betetőzésképp - megöltek egy ártatlan embert. (Már csak az hiányzott volna, ha kiderül, hogy akit elcsapott a tréfásan lépcsőre engedett hot-dogos kocsi, az egy bűnöző, vagy bérgyilkos.)
Azután azért is sántít a M. C. hasonlat, mert a regény szereplője, egyedül és a szerencséjének köszönhetően teljesíthette be megtervezett bosszúját. Itt a fiúk négyen viszik végig a nem túl bonyolult tárgyalótermi drámaként funkcionáló második etapot. Nem annyira a jogi csűrés-csavarás segít eljuttatni a pert a megnyugtató felmentésig, hanem a nagyon sok hasonló filmben felhasznált "hülye a tanú" kártyával. Ez annyit tesz, hogy a keresztkérdések közepette a tanuk vagy simán ostobák és butaságuk miatt nem lesz az esküdtszéknek illetve a bírónak, vagy megtörnek az elvileg feszült kereszttűzben és kifakadva, sírva, de maguk alatt vágják a fát. (Ilyesmi történt pl. egy másik kedvenc filmben, az "Egy becsületbeli ügy" című, hasonló tárgyalótermi drámában, ahol egy katonát úgy elvernek társai, hogy az belehal a sérüléseibe. Végül mi az ami a bíróságon kulcsmomentumként eljuttatja a tárgyalást a forrpontra? Hogy a vádló jogász addig kiabál a vádlottal, míg az gyakorlatilag hirtelen haragjában beismerő vallomást tesz, egyetlen odavetett mondatban. Kényelmes és hanyag megoldás.)

Dustin Hoffman, a nem véletlenül alkalmazott védőügyvéd.

A bosszú és igazságszolgáltatás. M. C. hosszú évekig senyved börtönében, azután hasonlóan hosszú ideig tervezi meg a bosszúját.
A fiúk - habár gondolataikban, ahogy említik is, vártak rá, hogy visszaadják a kölcsönt kínzójuknak - mondhatni kapva kapnak egy alkalmon, hirtelen felindulásból követik el bűneiket és azonnal rács mögé kerülnek. Szóval az a finom és kérlelhetetlen, lassú szenvedés, amelyet Edmont Dantés mér azokra, akik ártottak neki, itt buta leszámolásként könyvelhető el, hiába csűri és csavarja az író a szavakat. A többi nagyjából stimmel. Na ja.

A színészi játék egészen kiváló, a szereplő gárda meg illusztris. Van, aki azóta kevesebb reflektor fényt kap (pl. Jason Patric), pedig ebben az időben komoly lehetőségekkel kecsegtető tehetség volt, más már túl volt a legnagyobb sikerein (Dustin Hoffman), és sajnos, van, aki azóta már nincs velünk, pedig tehetsége megkérdőjelezhetetlen (Brad Renfro). Meg az A listások, mint Robert De Niro - egyik legnyugodtabb figura, akit valaha eljátszott - vagy Brad Pitt, aki gyakorlatilag a felépített egzisztenciáját teszi fel két barátja védelmében. (Mely, mint a film fülszövegében kiderül, gyakorlatilag hiábavaló önfeláldozás volt.
És még nem kevesen: Billy Crudup, Ron Eldard, Minnie Driver, Vittorio Gassman (egyik utolsó szerepében).

Amikor tetteinkkel szembesülünk

A zene meg John Williams munkája. Talán nem olyan egyértelműen fülbemászó, mint amiket már megszokhattunk a mestertől, de a lágy, melankolikus darabok nagyon jól illeszkednek a film atmoszférájába.

70%

Kőkemény dráma, kevés akció. A lényeg nem ez, hanem, hogy erkölcsileg ki mellé állunk. A furcsa, hogy két hidegvérű gyilkos mellé fogunk...