Rendezte: Barry Levinson
Barry Levinson szinte minden műfajban kipróbálta tehetségét, főleg dráma és komédia szekcióban, de tett kirándulást a horror és fantázia birodalmába is. Szereti kibontogatni a karaktereket, néha apró gesztusokkal is sokat el tud mondani róluk. Ez jó, mert minél közelebb érezzük magunkhoz a szereplőket, annál könnyebben azonosulunk velük, annál jobban tudjuk élvezni a filmet. Ennél a darabnál, a téma súlyossága miatt, ez fontos. Valakivel a szereplők között azonosulnunk kell. Nem feltétlenül mind a négy kölyökkel, hiszen kettejük később - talán a múlt titkai miatt (sőt, biztos) - letért a helyes és követendő útról. Azért is azonosulnunk kell a szereplőkkel, mivel a motivációjuk a bosszú és ez mint negatív érzelem, nem feltétlenül szimpatikus mozgatórugó a néző számára.
Az "alvókban" (eredeti cím) ezt a karakterépítést olyan szintre emelte, hogy szinte a fél film erről szól. Egyik főszereplőnk, a jelenleg cikkeket írogató Lorenzo Carcaterra (Jason Patric) szemén és emlékezetén keresztül ismerhetjük meg ő és három barátja történetét, ahogyan gyermekkorukban, egy ostoba "tréfának" köszönhetően, hogyan kellett végül bejárniuk a poklok poklát. A magyar cím a történetből erre a részletre fókuszál, ami azért nem teljesen szerencsés címadási bravúr, mert a fiúk bár tényleg tettek olyat, amiért megérdemlik a büntetésüket, amit kapnak, az morálisan abszolút elítélendő, ezért nem is hívhatjuk leckének. A lecke, mint kifejezés, pejoratív értelemben oké, másrészt, van enyhén olyan felhangja, mintha a történések jogosak lennének. (De ez csak az én hülyeségem.)
 |
| Egy gyerekcsínnyel kezdődött |
Másrészt, szerintem sokkal érdekesebb, kevésbé szájbarágós lett volna egy mozaikos, flashback-es elmesélés, ami párhuzamosan a gyilkosság miatt futó ügyet és a fiúk gyerekkori hátterét meséli el. Így sem rossz, csak sajnos, kevés rejtély marad a film kimenetelét illetően és morálisan nem környékezi meg a nézőt, hiszen mire eljutunk Nokes (Kevin Bacon rövid, de erős szerepben) megöléséig, egyértelmű, hogy a néző mit várjon el és kinek az oldalára áll. Szóval egy fifikásabb forgatókönyvvel egy sokkal feszesebb és izgalmasabb filmet kaphattunk volna. Ha valaki viszont szereti a bűn melegágyában játszódó filmeket, annak hangulata miatt nem lesz az első óra unalmas vagy vontatott. A hatvanas évekkel induló film szépen adja vissza a kor hangulatát olyan remek színészek tolmácsolásában, akiket élvezet nézni, régi, klasszikus zenékkel megtámogatva.
 |
| Az utolsó vacsora |
Azután ott van a Monte Christo hasonlat, amely végig kíséri a filmet, mégis sántít, hiszen M. C. ártatlanul került börtönbe, a fiúk ellenben jogosan kaptak büntetést. Ekképpen a történet írója - aki megváltoztatta a történéseke időpontját, helyszíneit és a neveket - kicsit felmagasztalja önön szerepüket. Értem én, hogy gyerekek voltak, azt is, hogy a nézőnek egyértelmű állást kell foglalnia mellettük, mégis, a fiúk, ha gondatlanságból is, de ostobaságuk - és rosszindulatúk betetőzésképp - megöltek egy ártatlan embert. (Már csak az hiányzott volna, ha kiderül, hogy akit elcsapott a tréfásan lépcsőre engedett hot-dogos kocsi, az egy bűnöző, vagy bérgyilkos.)
Azután azért is sántít a M. C. hasonlat, mert a regény szereplője, egyedül és a szerencséjének köszönhetően teljesíthette be megtervezett bosszúját. Itt a fiúk négyen viszik végig a nem túl bonyolult tárgyalótermi drámaként funkcionáló második etapot. Nem annyira a jogi csűrés-csavarás segít eljuttatni a pert a megnyugtató felmentésig, hanem a nagyon sok hasonló filmben felhasznált "hülye a tanú" kártyával. Ez annyit tesz, hogy a keresztkérdések közepette a tanuk vagy simán ostobák és butaságuk miatt nem lesz az esküdtszéknek illetve a bírónak, vagy megtörnek az elvileg feszült kereszttűzben és kifakadva, sírva, de maguk alatt vágják a fát. (Ilyesmi történt pl. egy másik kedvenc filmben, az "Egy becsületbeli ügy" című, hasonló tárgyalótermi drámában, ahol egy katonát úgy elvernek társai, hogy az belehal a sérüléseibe. Végül mi az ami a bíróságon kulcsmomentumként eljuttatja a tárgyalást a forrpontra? Hogy a vádló jogász addig kiabál a vádlottal, míg az gyakorlatilag hirtelen haragjában beismerő vallomást tesz, egyetlen odavetett mondatban. Kényelmes és hanyag megoldás.)
 |
| Dustin Hoffman, a nem véletlenül alkalmazott védőügyvéd. |
A bosszú és igazságszolgáltatás. M. C. hosszú évekig senyved börtönében, azután hasonlóan hosszú ideig tervezi meg a bosszúját.
A fiúk - habár gondolataikban, ahogy említik is, vártak rá, hogy visszaadják a kölcsönt kínzójuknak - mondhatni kapva kapnak egy alkalmon, hirtelen felindulásból követik el bűneiket és azonnal rács mögé kerülnek. Szóval az a finom és kérlelhetetlen, lassú szenvedés, amelyet Edmont Dantés mér azokra, akik ártottak neki, itt buta leszámolásként könyvelhető el, hiába csűri és csavarja az író a szavakat. A többi nagyjából stimmel. Na ja.
A színészi játék egészen kiváló, a szereplő gárda meg illusztris. Van, aki azóta kevesebb reflektor fényt kap (pl. Jason Patric), pedig ebben az időben komoly lehetőségekkel kecsegtető tehetség volt, más már túl volt a legnagyobb sikerein (Dustin Hoffman), és sajnos, van, aki azóta már nincs velünk, pedig tehetsége megkérdőjelezhetetlen (Brad Renfro). Meg az A listások, mint Robert De Niro - egyik legnyugodtabb figura, akit valaha eljátszott - vagy Brad Pitt, aki gyakorlatilag a felépített egzisztenciáját teszi fel két barátja védelmében. (Mely, mint a film fülszövegében kiderül, gyakorlatilag hiábavaló önfeláldozás volt.
És még nem kevesen: Billy Crudup, Ron Eldard, Minnie Driver, Vittorio Gassman (egyik utolsó szerepében).
 |
| Amikor tetteinkkel szembesülünk |
A zene meg John Williams munkája. Talán nem olyan egyértelműen fülbemászó, mint amiket már megszokhattunk a mestertől, de a lágy, melankolikus darabok nagyon jól illeszkednek a film atmoszférájába.
70%
Kőkemény dráma, kevés akció. A lényeg nem ez, hanem, hogy erkölcsileg ki mellé állunk. A furcsa, hogy két hidegvérű gyilkos mellé fogunk...
