Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
A lumbágó egyfajta ízelítő az öregségből. Megmutatja az embernek, hogy milyen az öregség.
Te is akarsz valami, a tested is akar valamit és a tested az erősebb. Én tegnap tapasztaltam meg, milyen az, amikor tele vagyok tervekkel, de a testem másképpen gondolja a napomat.
Amíg lefürödtem és öltözni kezdtem, nem volt semmi bajom. Azután lehajoltam, hogy felhúzzam a gatyám, vagy megigazítsam - nem emlékszem - és hátba basztak. Erősen. Így éreztem. Mintha gerincen rúgtak volna egy acél betétes csizmával. (Persze nincs viszonyítási alapom, hiszen sosem rúgtak hátba acélbetétes bakanccsal. Csak seggbe. Cipővel.
Ami a kezemben volt, azonnal elejtettem és igyekeztem megkapaszkodni bármiben, amit elértem. Nem csuklottam össze, viszont eszméletlenül fájt. A telefonomat még magamhoz vettem és tárcsáztam a melót. A fogaim között szűrtem a mondandómat, koncentráltam, hogy ne haljak meg.
Nem tudok bemenni. Állni sem.
Megértették én meg beestem az ágyba, ahonnan másnap kb. ugyanaddig fel sem keltem.
Közben kaptam injekciót, gyógyszert és minimális instrukciót. Fogyjak le.
Köszi. Még jó, hogy két hete dolgozom az ügyön. Előbb is kezdhettem volna. Talán vagy 10 évvel...
Cic feljött segíteni és Zoli is kéznél volt.
Hú, de utáltam azt az egy napot. Csak feküdni.
Az olvasás és a mobil telefon sem segített.
Nincs bajom a semmit tevéssel, de ez!
Ma már éreztem, hogy enyhült a görcsöm, vagy mim. Egyedül kitámolyogtam a vécébe. Új élmény volt így használni. A neten utána néztünk, mire számítsak. Ismerősök is biztattak. 3-4 nap...
Kurva jó!
Mindezt akkor, amikor még a Forma'-es stáb is itt van a Hiltonban. Idén nem fogok találkozni a srácokkal.
Jó, nélkülem is meg tudnak inni pár korsó sört...
A kollégáimat viszont sajnálom, mert most míg én itthon szívok, ők odabent, helyettem, miattam.
Nem jó ez...
Lassan bevehetem az aktuális tablettámat. Napi öt szem. Görcsoldó és fájdalomcsillapító. Felváltva szedem. Hogy egyenletesen legyen bejuttatva a szervezetbe.
Enni egy napig nem ettem.
Ma betoltam egy kis dinnyét, némi tölteléket káposztából és borsó levest. Rántás nélkül.
Néha kimegyek a konyhába vízért. 3 perces program.
Az a 6 lépés. Meg a hűtő kinyitása, az üveg tartása, stb.
Hihetetlen, mennyi idő megy el egy kis ivással, ha az ember dereka a padlóra akar szakadni.
Nem merek előre dőlni, mert olyankor fáj. Hátra sem. Imbolyogva tántorgok, akár egy zombi.
A köhögés sem segít.
Nem azért, de ez helyett inkább lennék valami nyaralóban. Tenger mellett.
Így elbaszni napokat az életből...
Gondolom, erről szól az öregség.
Zene: Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) (1988)
Nem feltétlenül szeretek bele betétdalokba, de vannak kivételes esetek.
Egyik ilyen a Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) című dala, amely egy dal az összetartozásról.
Történetesen ez a klip első filmes megjelenése 1993-ra datálható, a Benny és Joon című romantikus komédiában. Főszereplők Johnny Depp és Winona Ryder.
Az együttes dala videoklipként 1988.08.16.-án mutatkozott be és John Booth rendezte.
Egy másik nagyon jó filmes feldolgozás, flash mob beütéssel pedig Dexter Fletcher romantikus filmjéből lett kiemelve, a "Sunshine on Leith"-ből. Fletcher inkább színészként lehet ismerős, olyan darabokból, mint "A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső" vagy az új "A három testőr".
Ha viszont rendezőként ilyen hangulatos darabokat tud összehozni, akkor kívánom, hogy inkább csak rendezzen!
Beszélgessünk a bosszúról... A bosszú, szerintem egy emocionális érzés. Nehéz leküzdeni, nehéz felülírni. Bárkiben életre kelhet, akár egy tábortűz, amit könnyű etetni. A bosszú néha elvakít és cselekedeteinket olyan irányba tereli, amely elvileg nem fért volna bele értékítéletünkbe. A bosszú lehet aljas, tiszta, apró vagy minket is elpusztító. A lényege, hogy a lélek nem tud, nem akar megbékélni magával egészen addig, amíg nem hat vissza valamilyen formában a kiváltó okra. Megtehetné, hogy figyelmen kívül hagyja, néha azonban, erősebb az érzés, hogy viszonozzuk a minket ért sérelmeket.
Ez néha elvisz minket az útról. Rossz irányba.
John Zúzó Wharton (Arnold Schwarzenegger) egyedül ül lakásában és egy felvételt néz. A képeken egy nőt kínoznak brutálisan, végül megölik. Wharton feleségét.
Elrabolta egy kábítószer kereskedő, miután fény derült Zúzó kilétére és felkutatták, hogy elégtételt vegyenek rajta, néhány, Zúzó által vezetett, jól sikerült lebuktató akció után.
Zúzó összetört és igyekszik talpra állni. Nehéz. Egyetlen dolog tartja benne a lelket: további akciók. Az egyik túl jól sikerül. Sikeresen bevesznek egy kábítószer lerakatot, ahol több száz millió dollárt találnak. Mivel Zúzó és csapata előre számított erre, kiürítés közben meglovasítanak némi készpénz a lerakatból, ám később, mikor visszamennek a rejtekhelyre, onnan már az egész pénzes csomag eltűnt. A csapat tagjai egymásra mutogatnak és a belső elhárítás is nyomoz utánuk. Sokáig.
Zúzó csapata a legkeményebb DEA csoport, csupa válogatott, kemény tökű legény és egy még keményebb ügynök nő, akik családias, testvéries kapcsolatban dolgoznak. Ezt az "idill"-t teljesen szétzilálja az eltűnt pénz. A csoport nem tudja, hogy egy bűnöző vagy saját maguk között kell keresniük azt, aki eltüntette a zsákmányt. Végül a belsősök nem találnak értékelhető bizonyítékot a lopásra, ezért a csapat megkapja a szabad utat, további feladatok elvégzésére. Egyetlen esemény nehezíti mindezt meg; valaki sorban elteszi őket láb alól.
A rendőrség is beavatkozik a nyomozásba míg végül Zúzó és egy gyilkossági nyomozó hölgy, Caroline (Olivia Williams) együtt fut versenyt az idővel, hogy felkutassák, ki áll a bestiális leszámolás mögött.
Megjegyzések:
A film lehetett volna egy brutális akciófilm, sajnos azonban inkább átmegy krimibe, az unalmasabb fajtából. A kemény tökű csávók mégsem elég kemények, hullanak, mint a legyek. Lizzy, a csapat egyetlen női tagja aki igazából számít a filmben valamit. Alakítója, Mireille Enos nem szép nő, viszont eszméletlenül jó karakterszínész. Ezután az alakítása után érdemes lesz figyelni rá. Ő játszotta Brad Pitt feleségét a "Zombi világháborúban".
Néhány flashback montázs közelít az izgalmashoz.
A film megoldása azonban olcsó és kiszámítható.
Az utolsó öt perc pedig egyenesen vicces, főleg annak fényében, hogy ezt az öt percet nagyjából már feldolgozta Schwarzi egy korábbi akciófilmjében, "Az igazság nevében". Csak ott valahogy ez működött.
Itt a lényeges rész össze lett csapva.
Elég nehéz a végén egyértelműen állást foglalni a szereplők mellett, hiszen az egész vérengzést, gyakorlatilag a főszereplőnk kulminálta.
A színészek jók, láthatunk pár ismert arcot is.
50%
Szpojler:
Lehet, hogy csak nálam nem fér bele az értékítéletembe, de Zúzó indoka illetve az út, amit bejár, szerintem erőltetett. Értem én, hogy feltett mindent a bosszúhadjáratra, de az emberei életét is?
Tényleg az volt az egyetlen módja, hogy bevégezze a tervét, hogy előtte hagyja, hogy a csapata szétzilálódjon?
Nem lett volna egyszerűbb leülni velük és megbeszélni, hogy bosszú hadjáratra indulna egy kokain báró ellen és aki akar, vele jöhet?
Mindannyian nemet mondtak volna? Nem támogatják ebben a helyzetben?
A felettesei sem érezték úgy, hogy bizony, illenék megvédeni az érdekeit, ha már a családját lemészárolták?
Másrészt, minek kellett az öt perces végső leszámoláshoz a 10 millió dollár?
Tényleg ennyit kell kitenni egy helyi rendőrfőnök elé az asztalra, hogy megmondjon egy nevet?
Nem lett volna elég egy köteg, meg az ígéret, hogy a fickó nem okoz több gondot az utcákon?
Az egész kavarás elég mondva csinált ügy. Szerintem.
Tegyük hozzá azt is, hogy öröm látni a legendát a vásznon, de nincs mit szépíteni, megöregedett. A régi akciófilmjeinek tetemes részét képezték a fizikai összecsapások, verekedések, ökölharcok, amit most már csak nyomokban tud produkálni. Inkább a fegyvereket részesíti előnyben, hiszen sokkal egyszerűbb meghúzni a ravaszt, mint felemelni és falhoz csapni egy támadót.
Azért, kíváncsi leszek, mit hozna ki az öregből, hiszen tervben van egy Conan film a barbár szenior kalandjairól és bármilyen hihetetlen, ötlet szintjén Hollywood pedzeget egy lehetséges "Ikrek" folytatást, amiben kiderül, volt egy eltitkolt harmadik Benedict testvér, akit az előzetes tervek szerint Eddie Murphy formálhat meg. Nos, ezt a romantikus marhaságot várom!
Erről a filmről néhány napja már leírtam jelenlegi gondolataimat. 2003-ban, a moziplussz.hu oldalán is megtettem. Összehasonlíthatjuk, mennyivel szöszölősebb voltam régen...
A szinte már kedves főcím hamar átmegy hentelősbe...
A horrorfilm a sokkolás művészete és a félelemkeltésé. Az ember szeret félni. Én is szeretek félni, persze csak a fotelemben ülve. Önmagunkban gerjesztjük a félelmet. Gyermekként mumusokat képzelünk a sötét gardróbszekrénybe. Láthatatlan barátokat teremtünk magunknak és harcolunk velük. Fantáziánkban ezernyi rémség tanyázik.
1928-ban sokkolta a közönséget egy rövidfilm. Ebben egy borotvapenge átmetsz egy szemgolyót. Az Andalúziai kutya megosztotta a közönséget. Szerették, gyűlölték, de kevesen értették meg. Bevallom, én sem. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ennél nem lesz durvább! 1976-ban az Ómen című filmben egy elszabaduló üveglap levágja egy térdelő férfi fejét. David Warner a fotós extrém halála emlékezetes maradt. Aztán a második részben ismét olyat mutattak, amit előtte még senki. Egy afroamerikai tudóst kettészel egy liftsodrony. És lett még durvább!
Mára elszabadult a pokol. A Péntek 13 filmekben válogatott kegyetlenségeket mazsolázhattunk. A sejtben az üveglap lovat szeletel fel, míg a 13 kísértetben csupán csak kettévág egy ügyvédet. A kockában vasrács aprít rögtön a kezdő képsorokban, a Kaptárban pedig lézernyalábok teszik meg ugyanezt egy négyfős kommandós egységgel. És lehet-e durvább?
Ezt is lehetett fokozni.
Emily Browning, még az "Álomháború" előtt, Julianna Magulies a "Vészhelyzet" után
A 2002-ben készült Kísértethajó olyan látványos trancsírozós effektussal kezd, hogy még az én zombi filmen edződött gyomromat is megdolgozta. Le a kalappal a rendező, Steve Beck és a forgatókönyvíró, Mark Hanlon előtt! Hogy mi történik az első öt percben, inkább nem mesélném el, mert mint a film végignézése után megtudtam, hogy sajnos az első kőkemény öt perc maradt a csúcspont. A továbbiakban ezt a hihetetlenül látványos adrenalin bombát nem tudták fokozni a filmben, de állítom, ez a végéig kitart.
A különleges hajómentő csoportot egy érdekes ajánlattal környékezi meg egy szimpatikus fiatalember: a tengeren hajó hánykolódik, de miután a közös vizeken imbolyog és senki sem ad róla életjelet, aki kapja, marja állapot lépett fel. Ha sietnek, és persze találnak rajta valamit, akkor az övék a zsákmány, legálisan méghozzá. Az ajánlat csábító, így nem teketóriáznak soká rajta. Kalandra fel! Amint megpillantják a hajót, amely szó szerint a semmiből bukkan eléjük, vérszemet kapnak, hisz egy rég elveszett luxus óceánjáróba botlottak, a hatvanas években eltűnt Antonia Grazia-ba. Innentől előtérbe kerülnek a klisék, és minden olyan lesz, mint bármely más horrorfilm. Egy nagyon kellemes Flashback jelenetet még láthatunk, ami közben a főszereplő nőnk Julianna Margulies megvilágosodik és megtudja, hogy mi történt a hajó eltűnésének napján, de itt azonnal eszembe jutott, hogy ilyet, láttam, már a Törjön ki a frász!-ban, ezért ez sem túl eredeti. Ettől függetlenül mindenféleképpen ajánlom!
Gabriel Byrne, mint Murphy nagyon jó, bár szerepe nem sok teret enged neki, hogy kibontakozzon és vitathatatlanul nem a Kísértethajó a pályája csúcsa. Julianna, mint Epps, a csapat egyetlen női tagja nagyon kemény karaktert játszik, kissé már túl belevaló. Mint tyúkanyó védi az övéit, és bizony rátermettebb társainál, akik hozzá képest nyeretlen kétévesekként viselkednek. Feltűnik a Vészhelyzetből ismert Ron Eldard, aki a sorozatban éppen a barátját alakította Hathaway nővérnek, akit véletlenül szintén Julianna Margulies alakított. Tehát ezt tekinthetjük valami jutalomjátéknak. Greer teljesen mellékes szerepében a könnyen elcsábítható Isaiah Washington szenved. Őt láthattuk a Mocskos pénzben (Dead Presidents) és az Öld meg Rómeót!-ban (Romeo Must Die). A hajómentő csapatot a kísértethajóra csábító szerencsevadász, Ferriman szerepében pedig Desmond Harrington szerez nekünk kellemetlen perceket. Legismertebb filmjei között megtalálható a Katonák voltunk (We Were Soldiers) és a Luc Besson film, a Jeanne d‘Arc.
Amiért érdemes megnézni a filmet.
A rendezőt már fentebb említettem. Mint művészeti rendező részt vett olyan filmek munkálataiban, mint a Mélység titka (The Abyss), valamint a kultuszfilmmé avanzsált Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October). Első rendezése a 13 kísértet (Thir13en Ghosts) szintén “szellemesnek” bizonyult a kivégzéseket illetően. A forgatókönyvírók közül Mark Hanlon az 1999-es Buddy Boy-t jegyzi, míg társa, John Pogue már ismertebb a szakmában. Pogue tollából került ki a Koponyák (The Skulls) az Életre-halálra (U. S. Marshals) valamint a Rollerball 2002-es feldolgozása, ami csúnyán megbukott. A zene John Frizzell. Tisztességes munka, de sajnos nem elég erőteljes. Frizzell nem új a filmszakmában. A teljesség igénye nélkül néhány munkája: Dante pokla (Dante‘s Peak), A végső megoldás a halál (Alien: Ressurection), Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Still Know What You Did Last Summer), Hivatali patkányok (Office Space). A helyszínek nyomasztó világát hűen adja vissza Gale Tattersall, és a vágások is egészen jók, pergőek.
Ez a film a Dark Castle sokadik kísértet históriája. Remélhetőleg ennél egyre jobb filmekkel jelentkeznek a jövőben, mert a mércét technikailag nagyon magasra tették ezzel a művükkel. Kellemes szórakozást kívánok mindenkinek, aki beül arra a röpke másfél órára, de a pattogatott kukoricával és sajtszószos tachoval várjatok a tízedik percig!
A lelkek itt keringenek körülöttünk, és segítséget kérnek néha, hogy ne kelljen örökké bolyonganiuk, és ennek a célnak az eléréséért bármire képesek. Ez a lélek néha jó, máskor gonosz, de csak az vezeti őket, hogy megnyugvást találjanak, és osztozzunk fájdalmukban. Hol egy tárgyat használnak közvetítőnek, esetleg egy helyszínhez kötődnek, és ott hívják fel magukra a figyelmet. Aki kineveti, vagy félvállról veszi őket, az magára vessen, de ha érzik, hogy meghallgatjuk őket, akkor talán, de csakis talán, megnyugodnak, és elhagyják a földet.
Rachel (Naomi Watts) pont az a fajta, törtető újságíró, aki az utóbbi időben nem koncentrált eléggé a munkájára, ezért a kirúgás árnyéka fenyegeti. Amúgy sem egyszerű életét tetézi, hogy egyik nőrokona rejtélyes körülmények között szörnyethal, minden különösebb ok nélkül. Illetve, olyan okokból, melyek lassan körvonalazódnak ki Rachel előtt, és az életét is veszélyeztetik, a közeli hozzátartozóival együtt.
A jó riporter mindig készen áll a sztori várva. Rachel kinyitja fülét, és hihetetlen események részese lesz. Ismeri a városi folklórt, a mítoszokat, melyek a fiatalok körében keringenek, hogy feldobják az éjszakát, és félelmet keltsenek, mely felpezsdíti ereiket. A félelem a legjobb drog.
Az új történet azonban felér egy aranylövéssel, és aki belekeveredik, rövid időn belül elhalálozik. Rachel miután kap egy videokazettát, amely a babona szerint a megtekintése után hét nappal a néző halálát okozza, beavatja egy barátját, hogy segítsen a végére járni az ördögi esetnek.
Lassan, mint puzzle játék, úgy kapnak választ ezernyi kérdésükre, versenyt futva az idővel, mivel már nem csak a saját, de Rachel gyermekének élete is a tét.
A kör kőkemény thriller, ami meg-felel a mai nézők elvárásainak. Megdolgozza az agyat, beleerőszakol a fotelba és megijeszt. Mindenből táplálkozik, ami leköti a figyelmet. Egy kicsit hatodik érzék, egy kicsit rossz álmok, egy kicsit temetetlen múlt és éppen ezért, mivel a legjobb ötleteket foglalja magában, nagyon intenzív filmélmény.
A rendező, Gore Verbinski, többek között az Egértanyát, és a Mexikóit rendezte, így számíthatunk egy kicsit egyéni stílusra tőle, mert szereti az abszurditást, és kicsit komor a világlátása. Ehren Kruger neve egyre ismertebb a forgatókönyvírók között. Szereti a csattanósabb befejezéseket, (Hulla, hó, telizsák, A szomszéd, Sikoly 3) és talán ez az eddigi legjobb munkája, bár az Imposztort még nem láttam. Amit még ki szoktam emelni, a zeneszerző, jelen esetben Hans Zimmer úr. Na, őt igazán nem kell bemutatnom. Most ugyan nem készített olyan fülbemászó zenét, mint mondjuk az Esőember (Rain Man) főtémája, vagy a Lisa Gerrard-dal közösen komponált Gladiátor, de nagyon jól simul a filmhez, szőrszálakat borzolgatva.
Naomi Watts rikoltozik, de sokkal talpraesettebb karaktert alakítva, mint a megszokott cicababák. Karakán lányt játszik, aki szembe mer szállni félelmeivel. Rengeteg szerepet játszott, de igazán a Mulholland Drive-ban ismerte meg a szakma, mint Betty Elms, illetve Diane Selwyn. Bár a film eredetileg egy tervbe vett sorozat pilot epizódjának készült, később elve-tette a stúdió, így Lynchnek kissé át kellett formálnia a filmet. A férfi főszereplő, Martin Henderson, alakítja Noah-t. Őt legutóbb a Fegyverek szavában láthattuk, Nicholas Cage mellett.
Akit még kiemelnék, az Jane Alexander, akit már a Kramer kontra Kramerben alakított háziasszonya óta megszerettem, és Brian Cox, aki többnyire rossz fiúkat alakít, mint a X-Men 2.-ben, vagy a Láncreakcióban, vagy halálra ítélt mellék-szereplőt, mint az Utánunk a tűzözönben, ahol hallhatunk tőle néhány remek dialógust.
Jó szórakozás lesz a film mindenkinek, aki fogékony a spiritualizmusra! Kellemes borzongást!
(Ez a cikk 2004-ben jelent meg a moziplussz.hu oldalán.)
Az alábbi cikk már megjelent egyszer, a moziplussz.hu oldalán.
Mivel saját írás, átemeltem ide.
Olivier (Olivier Gourmet) jó munkásember. Történetesen ő egy középkorú, átlagos francia férfi, de bárhol megtalálhatjuk az alteregóját a földön. Az életből, a döntések útvesztőjéből a munkájába menekül. Bútorasztalos mester, akinek kisujjában van a szakma. Kicsit olyan, mint egy autista. Egyetlen pillantással képes felmérni a távolságokat. Csak rápillant egy lécre, és szinte centi pontossággal megbecsüli annak hosszát. Szinte csak dolgozik, mert az segít felednie a múltat.
Volt idő, amikor Olivier házas ember volt. Feleségével élték egyszerű életüket, csak a jelenre koncentrálva. Egyetlen egyszer kalandoztak el a jövő bizonytalanságába; amikor neje terhes lett. Felépítettek egy szép légvárat, de abból kártyavár lett. Egy szinte még gyermeknek köszönhetően a nyugodt életet érő házaspár elveszíti gyermekét. A kártyavár, ahogyan elrendeltetett, összeomlik. A házasság tönkremegy, a válást kimondják.
Olivier dolgozik ismét. Léceket mér, furnér lapokat szab. Egyetlen keresztmetszetről megmondja, melyik fa része. Mindig a megfelelő szöget veri az anyagba. Csendes, visszahúzódó, igazi magának való ember. A feladatait rituálisan végzi. Ebbe menekül sikertelen élete elől. Meg persze a tanításba, mert nem utolsó sorban tanítja is a szakmát. Diákjai tisztelik és figyelnek rá. Egyfajta, nem túl szoros, apa-fiú kapcsolatot alakít ki velük. Törődik velük, fuvarozza őket.
Szüksége van erre a mesterséges idillre, mert érzi, hogy élete nem teljes, de egy napon veszélybe kerül magánvilága.
Új tanulót ajánlanak neki. Sose tett még ilyet, de most hevesen tiltakozik, amikor felismeri benne azt a fiatalembert, akinek köze volt gyereke halálához. Határozottan elutasítja, hogy életébe tolakodjon ez az ember, és elirányítja másik területre, hogy többé ne kerüljön útjába. Megfutamodik a kihívás elől. Gyáván visszavonul.
Otthon, egyedül aztán gondolkodni kezd, és megkapja a végső lökést. Volt feleség terhes új partnerétől.
Olivier csendes világa kifordul sarkaiból. Amennyire kerülni akarta a keze alá jelentkező fiút, most annyira akarja, hogy taníthassa. Vajon mi motiválja ebben a döntésében? Vajon a feleségén akar bosszút állni? Vajon saját gyermeke elvesztése miatt akarja, hogy annak halálának szereplője nála vezekeljen? Egyszerűen csak magát akarja ostorozni?
Ezekre a kérdésekre keresi ez a remek kis francia gyöngyszem a választ. Akinek tetszett mondanivalójában a “Zongoratanárnő”, vagy mondjuk képi stílusát tekintve a “Táncos a sötétben”, annak mindenféleképpen csak ajánlom ezt a filmet. Zene nincs, viszont van mozgó kamera, ami mindig a főhős közelében tartózkodik, szinte a vállára telepszik. Még mondja valaki, hogy gyengül a francia film. A főszerepben alakító, enyhén Mézga Gézás színész brillírozik szerepében. Nagyon nehéz téma, és gyakorlatilag semmi látványos cselekmény. Minden a fejben játszódik le, az agyban.
Már eltelt egy hét, hogy láttam a filmet, de még most is a motivációkon agyalok. Mi alapján hozunk döntéseket? Ki dönti el, hogy éppen rossz, vagy jó az a döntés?
Azoknak javaslom a film megtekintését, akik szívesen bújnak más bőrébe, és tudnak mások problémáival azonosulni.
Valójában nem tudom, mit akarhat jelenteni a film címe: Non-Stop.
Ez a cím sokkal inkább illett volna Liam Neeson korábbi, "Elrabolva" című akciófilmjéhez, mert ott az akció valóban folyamatos, szünet az náne...
Vagy az éjszakai repülő útra lenne utalás a Non-stop? Az sem igaz, hisze nem egy 24 órás útról beszélünk. De mindegy.
Liam Neeson szépen lassan bevánszorgott a hatvanasak táborába, hogy szikár és összetéveszthetetlen fizimiskájával végül akciósztárként érjen be. Ami nem baj, mert még így is hihetően hozza a karaktereket, amiket mostanában aggatnak rá. Elhiszem, hogy képes arra, amit a vásznon látok. Sokkal inkább elhiszem, mint Stallonéról vagy Schwarziról, akik ha nem is kétségbeesetten, de igyekeznek márkanévként létezni Hollywood-ban. (Sikerül nekik, hisz annyi rajongójuk öregedett hozzájuk.)
Neeson egy nagydarab, ír fickó, aki ha kell, tud eszméletlenül durva lenni, ha kell, leguggol egy kisfiúhoz és remeg a hangja. Talán nem ezek a szerepek mutatják meg színészi tehetségét, amiket mostanában sóznak a nyakára, de helyt áll ezekben a filmekben, az biztos. Az is igazolja, hogy komoly anyagi sikerek a filmjei, a mozit szórakozásként megélő nézők körében, akik inkább az egyszerűséget és akciót helyezik a minőség és művészies megoldások elé.
A Non-stop nem hibátlan alkotás, viszont végig izgalmas és szórakoztató, apróbb - számomra - logikátlanságainak ellenére. Érdemes egyszer megnézni, hiszen felidézi a Hicthcock-i thrillerek legjobb megoldásait, összefűzve a technika mögé bújt társadalommal, egy sivár, már-már kamaradarab jelleget közelítő helyszínen. A film végig egy repülőgépen játszódik és finoman játszik a nézővel, annak figyelmével. A kezdő percek pedig még némi jellemrajzot is felmutatnak, mikor a Neeson alakította légi Marshall körbepásztázza tekintetével a terminálban várakozó utasokat. Az első öt perc segít megismernünk a karaktert, hogy a film végéig ne bizonytalanodjuk el; vajon benne van?
Mert azért gyanús, az tuti.
A rendezőnk azonban nem lépi meg a pofátlant, ezért főszereplőnk végül erkölcsileg megtisztul és még egy lehetséges szebb jövő felé is kikacsint.
- Szépen mindenki leül a seggére a film végéig!
Collet-Serra már első filmjével - Viasztestek - megmutatta, hogy van tehetsége az izgalmas filmekhez, jól tudja adagolni a feszültséget. A Hilton lány halála meg az egyik kedvenc részem volt...
Rendezőnk stílusa folyamatosan csiszolódott, mostanra beért. Fémes színvilágával, színészvezetésével, eltalált beállításaival, vágásaival mostanra a középszerből lépeget kifelé, ezért további munkái várósak.
A történetről röviden:
Bill Marks (Liam Neeson) kissé megkopott, befelé forduló, megtört, stb.-stb. légi Marshall. Múltja nem annyira sötét, leszámítva lánya elvesztését, ami után már nem volt ugyanaz az ember. Ivott, magába fordult, feladatait nem látta el megfelelően. Seggét addig rugdosta egy barátja, míg végül elhelyezkedett egy repülőgép társaságnál, így egy lett a közel négyezer légi biztonsági erőből, akik szeptember 11. óta az amerikai gépek biztonságát óvják, általában titokban és névtelenül.
Marks ugyan már nem az az alkoholista, aki volt, mégis, sokan nem bíznak benne és, hogy helye van a gépen. Erre pedig ráerősít, hogy a felszállás után, valaki vagy valakik, megfenyegetik Marksot, hogy ha nincs pénz egy számlán, rövid időn belül, elszabadul a pokol a gépen.
A számlaszám viszont elvileg Marks nevén van.
Ezt és múltját tekintve, csoda, ha mind kevesebb segítséget kap a földről? Szinte egyedül marad a problémával, miközben az utasok fogyni kezdenek, akár egy jó krimiben.
A film felépítése emlékeztet Agatha Christie egyik legsikeresebb krimijére, a "Tíz kicsi néger" című kamaradarabra, melyben tíz szereplő és tíz áldozat van, akiket megöl V.A. Lucky... (Valaki?)
Néhány benne még megbízó személyen kívül egyedül kell helyt állnia a paranoiás környezetben.
100 perc izgalom, néha kevés üresjárattal.
De Non-Stopnak azért kevés.
Szpojler:
Egyetlen bajom az indok.
Ennyi erővel lemehetek az utcára, lelőhetnék egy tucat embert és belekiálthatnám a levegőbe: Látjátok milyen veszélyes, ha van fegyverünk???
Túl csinált.
A mellékszereplő zsaru viszont, akinek Marks betöri az orrát, viszont nagyon jó figura, szerethető karakter. Egy esetleges folytatásban simán lenne helye!
