Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megjegyzem a rendező nevét. Jobban teszem. Filmje egy kiszámítható dráma és mégis, annak ellenére, hogy elvileg meg sem lepődhetnénk rajta, csattanója véreset üt a végén. A család elvileg azon emberek gyülevész hordája, melyhez magunk vérségi kötelék révén tartozunk. De a vér néha kevés és nem marad más, mint hideg számítás, egymástól függés és közös érdekek. A Cody család pontosan ilyen. Adva van egy anyuka, Janine (Jacki Weaver) aki a felszín alatt vezetgeti matriarchális társadalmát, melyben helye van a különböző apáktól született fiainak. A fiúk öntörvényűek, vadak és le-letérnek a járt útról, azt gondolván, hogy ők irányítanak, ám Janine szorosan fogja őket és ha el is galoppoznak, akarata felettük lebeg. Másrészt Janine sokat markol és keveset fog. Szeretne fiainak normális éltet biztosítani, ami nem megy, ha a kölykök mind bűnözők, akikre a rendőrség vadászik. Ezért kotlóstyúk módjára pörög a szoba közepén és követeli a puszikat, pufogtatja a kedves, anyáskodó bókjait, miközben valami régen elromlott és ez a családot, bele értve a járulékokat is, a szakadék felé sodródik.
Pope még J. fiatal barátnőjében sem bízik.
J. (James Frescheville) szinte katatón állapotban éli mindennapjait. Anyja halálával lépni kényszerül és az egyetlen hely, ahol otthonra lelhet, az a nagymama, Janine háza, ahol viszont J. egy olyan közegbe kerül, amit harmadik generációsként sosem érthet meg. A nagybácsik örömmel fogadják a fiatalembert, aki unott arccal, ám belül feszült figyelemmel követi a családi élet ezen formáját. Nem tudjuk, tetszik e neki, viszont elfogadja és igyekszik beilleszkedni. A Cody kölykök azonban mind rablók, akik bankrablásból tartják fenn magukat és a rabolt pénz bizony elfogy egyszer. Azonban még idejük sincs kiterveli következő nagy dobásukat, amikor a rendőrség velük foglalkozó osztályának nyomozói, talán megelégelve az irodai munkák és körmönfont ügyvédek jogi csűrés-csavarását, nemes egyszerűséggel kivégzik a Cody fiúk legszimpatikusabb tagját, Barry-t (Joel Edgerton) egy bevásárlóközpont parkolójában.
A rendőrség elítélhető módszerekkel igyekszik a Cody fiúkat megregulázni.
Erre megbomlik a családi idill kényes egyensúlya és a fekete bárány, Pope (Ben Mendelsohn) lép akcióba, melynek folyományaként két rendőr veszíti életét. J. ekkor kezdi sejteni, hogy olyan úton jár, melyről később nehéz letérnie. Ebben megerősíti az is, hogy a rendőrség benne látja a csalit és koronatanút, egyszerre. A Cody család hiába hiszi magát olyan okosnak, a rendőrség stiklis módszereik bogarat ültetnek a fülükbe: Vajon J. köpött? Ha köpött, akkor "mennie" kell, hiába rokon. Hiába unoka. Janine, ha a fiairól van szó, olyan könnyedén dobná oda unokáját a dögkútba, hogy elgondolkozik az ember: A Cody család fiúgyermekei kitől örökölték a pszichopátiás tüneteket? J. pedig tanácstalanul vergődik kétségei között, míg Pope szemet nem vet barátnőjére és olyan lépésre szánja el magát, melynek kimenetele végre J.-t is kirángatja az életét betöltő sztoikus semmilyen létből. A rendőrség és a Cody család macska-egér harca hamarosan átvált J. és a Cody család harcává. Végül J. megteszi azt, amit meg kell tennie és átveszi helyét a család őt megillető, ebédlő asztalához húzott székénél.
Guy Pearce a behízelgő modorú zsaru, aki igyekszik J.-t spiclivé tenni.
90% Lassú vágás, kellemes zenei aláfestés, kiváló színészek. Az Animal Kingdom egy gyorsan beérő, kultikus bűnügyi-családi dráma Megjegyzés: Hogy mennyire gonosztevők a Cody család, azt csupán abból tudja meg a néző, hogy a film elején, a montázs-főcím alatt, bankrablások fotóit látjuk. Az egész film során nem látjuk a fiúkat semmilyen, a "munkájukra" utaló tevékenység közben. A néző kb. ugyanannyi tudással lép a képbe, mint J. miután meghalt az anyja. Apró jelei persze vannak, hogy a Cody fiúk nem kismiskák, de egészen a rendőrségi túlkapásig gondolhatnánk, hogy csak amolyan helyi kemény csávók, akiket szeretnek megszorongatni a rend derék őrei. Fokozatosan derül ki a Cody fiúk jelleme. Nem feltétlenül a legveszélyesebbnek tűnő arc az igazi vérmedve...
vannak a horrorfilm műfajnak papái, vagy pápái, Alfred Hitchcock mellett egészen biztos lenne helye William Castle-nak egy triumvirátusban. Ha mondjuk Top10 horrorrendezőt kellene összegyűjteni, Castle, munkásságának kora ellenére, benne kell, hogy szerepeljen. Castle 1914-ben született és majdnem, 1977-ben bekövetkezett haláláig aktív rendezői tevékenységet folytatott. Az ötvenes és hatvanas években élte fénykorát, amikor a filmes trükkök és az interaktív mozi előállításával kísérletezgetett. Keverte a nyersanyagokat, előállítva fekete-fehér és kontrasztban színes képeket, ijesztgette a nézőit az összes elképzelhető módon. Akár a székekbe is áramot vezettetett, a siker érdekében. A mai nézők bizonyára arról is lemaradtak, hogy néhány filmjét a kétezres években sokkal véresebb formában újra elkészítették, azaz Remake-elték. Egyik ilyen mozija a 13 szellem.
A film a közhiedelemmel ellentétben nem 3D-ben forgott, csupán egyes jelenetekhez szükség volt a kísértet hatás fokozása végett egy speciális szemüvegre, melyen piros és kék műanyagot ragasztottak. A film néhány pontján ez a készség fokozhatta a látott látványt. Nem nagy kunszt, de ne felejtsük el, ez a hatvanas évek. Castle néha sokkal érdekesebb ötleteket talált ki a borzalom faktor fokozására. Ez egy volt így csupán a vicces kísérletei közül. (Filmje elején még el is magyarázza a nézőnek a szemüveg használatát.)
A Zorba család (furcsa ez a görög név áthallás, miközben a család tagjai semmilyen formában nem emlékeztetnek a mediterrán emberekre.) sok év után hírt kap egy nagybácsi haláláról, akiről már eddig is úgy vélték, hogy alulról szagolja az ibolyát. A családfő és neje az ügyvédtől - aki túlságosan is bennfentes ebben az öröklési ügyben - tudja meg, hogy nem maradt más rájuk, mint egy nem kísértet járta, hanem egyenesen kísértet lakta ház, melyet ha nem laknak be, elveszíthetnek. Természetesen hiába elismert tanító egy múzeumban főhősünk, ha annyit nem keres, hogy eltartsa családját és a számlákat is idejében rendezze. Kapóra jön hát az ingyen lak és beköltöznek. A szellemekről hallott baljóslatú történeteket kinevetik, míg nem tapasztalják első kézből, hogy azért előfordul némi paranormális tevékenység az öreg épületben, mellyel ráadásul egy leginkább boszorkányra hajazó (Nem vicc, a színésznő, 21 évvel korábban a gonosz boszorkát alakította az "Óz, a nagy varázsló" című mese musicalben Margaret Hamilton) házvezetőnőt is megörökölnek.
Persze miután többször kitöri őket a frász készek lennének hátrahagyni az egészet, és ebben az elhatározásukban a túl bennfentes ügyvéd is megerősíti őket, igaz nem kevés önérdekkel, hiszen pontosan tudja, hogy valahol a házban rejtette el a néhai Dr. Zorba az összes pénzzé tett vagyonát.
Ki tudja miért, a szellemek inkább szimpatizálnak a családdal, mint nem és segítik őket, hogy ne a csaló ügyvéd lépjen a pénzzel. Igaz, előtte pl. apuka kezén egy szellem segítségével megjelenik a 13-as szám bőrbe égetett változata, amire később nem kapunk egyenes választ. Hiába, Robb White forgatókönyve nem próbál olyan fifikás és erőszakos lenni, mint a 2001-es változat.
A film nézhető még ma is, ám szigorúan otthon. A kamera végig statikus, érezhető a stúdió belső, a színészek elég hullámzó színvonalat hoznak és a vágás is döcögős.
Ha eltekintünk attól, hogy a film elmúlt fél évszázados, azért szórakoztató, csak a halálesetek hiányoznak belőle, hogy igazi horrorként tekinthessünk rá. Így inkább egy átverős thriller, kísértetekkel.
- Halott embereket látok...
Nem tudom, a hatvanas években milyen volt a szellem trend, mivel jómagam egyel sem találkoztam és főleg a kilencvenes, kétezres évek horrorfilmjein szocializálódtam, minden esetre mai szemmel félelmetes helyett inkább megmosolyogtató az oroszlán szellem és a hozzá tartozó fej nélküli idomár, illetve a forgó szélkakas kísértet, amely tök izgalmasan vonul be a képbe, hogy azután senkit se öljön meg. Másrészt egy idő után elég fárasztó a szellemek nyögéseit és ostoba hörgését hallgatni, hosszú perceken keresztül. A főcímben persze mind a tizenkettő kísértetet tisztességesen bemutatják, hogy egy kérdőjel mögé rejtsék a 13. címben szereplő szellemet, de aki öt perce nézi a filmet, annak elég hamar kiderül, ki is lesz az utolsó.
A Dark Castle Entertainment a "Ház a kísértet-hegyen" című, amúgy szintén William Castle Remake-kel kezdte meg áldásos tevékenységét, a Warner Brothers égisze alatt. Eredetileg horror filmekre szakosodtak, ám idővel egyéb témákba is belenyúltak, a sikert hajszolva. Filmjeiket többnyire legalább egy A-listás, vagy komoly színészre (értsd: Oscar-díj, szakmai elismerés) építették, aki mellé további, főleg televíziós sorozatokban már sikeres színészekkel vettek körbe, és fontos volt még, hogy a filmben legyen szellem és sok vér. Azután gyorsan változott a brand és készítettek csak szimplán horror remake-t, szellemek nélkül és eleveztek az akciófilmek felé is.
Steve Beck első nagyjátékfilmes lehetőségként kapta ezt a darabot és képi stílusára, hangulatteremtő vizualitására nem lehet panaszunk. Annyira végzett jó munkát, hogy eá egy évre megrendezhesse a Kísértethajó című, emlékezetes első öt perccel rendelkező horrorfilmet, majd egyszerűen kivonult a filmiparból. Nem tudni kinek léphetett a tyúkszemére. 2002 óta nincs róla és munkáiról adat az imdb oldalán. Ez azért furcsa, mert összes hibája ellenére a két rendezése sikeres volt. A maguk módján még emlékezetesek is. Nem azért, mert a két film jó, hanem mert inkább korrekt.
Matthew Lillard jól hozza, amit lehet. Kár, hogy a karakter maga ripacs.
Robb White forgatókönyvébe ketten is belepiszkáltak és nem sok mindent hoztak át az eredeti történetből. A filmet eleve megpakolták felesleges mellékszereplőkkel és töménytelen brutalitással. A nyitó jelenet egy és egyben utolsó szükséges szellem levadászásával indul, amelynek tucatnyi áldozata van. A nevetséges szellem csalit, a vért fröcskölő kamiont már ez egyik szereplő is kikacsintva a nézőre, simán ostoba ötletnek tartja. Azután a szellem tisztességes rendet vág a vadászok között és a néző nem érti, hogyha ennek a rossz léleknek ekkora a vérszomja, miért is nem hagyta el a kihalt autótemető falait és kezdte tizedelni a városka lakosságát, hiszen innen elhurcolva, később is elég aktív, így tehát akár magától is elvándorolhatott volna. Mindegy.
A főgonosz professzorunk Cyrus Kritikos (F. Murray Abraham) végül megkapja amit akar, ám ez az életébe kerül. Emberei ennek ellenére - már amelyik még életben maradt - befejezik munkásságát és leszállítják a szállítmányt egy üvegből és fémből emelt háznak nevezett börtönbe, ahol mind a 12 kísértetet elhelyezik az alagsorba.
Közben a főszereplőnk, Arthur Kritikos (Tony Shalhoub, a későbbi Monk nyomozó) akinek végre nem csak a neve, hanem fizimiskája is elmegy görögnek, elveszíti feleségét egy lakástűzben és éppen kapóra jön neki és két csemetéjének, hogy a halott rokon után megöröklik az üvegbörtönt, így van hol új életet kezdeni. Annak ellenére, hogy aput nem veti fel a pénz, viszik magukkal a nagyjából használhatatlan gyerekcsőszt is, mert úgy szokás, hogy ha hat órányi útra költözünk a régi otthonunktól, akkor a kötelező fekete karakter is megy velünk. A filmből nem derül ki, hogy ez a ragaszkodás annak szól, hogy a fekete csaj egy igazi gyermek suttogó vagy apuka dugja. Suttogó azonban nem lehet, hiszen a film során bármikor akar a csemetére rápirítani, annak semmi foganatja sincs.
A Kriticos család legyen bármilyen kritikus az elhalálozott nagybácsival szemben, ettől függetlenül vidáman sétálnak be egy olyan házba, melynek üvegből vannak a falai, belátni az egészet - szinte - és a bejárati zárszerkezet simán benyeli a kulcsot, hogy azután bekebelezze őket. Kulcs a zárban? Sebaj. Bemegyünk és lesz valami.
Közben megkapjuk az irritáló mellékszereplőket, ha az au-pair nem lett volna elég. Egy hideg kék szemű ügyvédet és egy villanyszerelőt, aki persze nem villanyszerelő, hiszen a film elején ő az egyik szellemvadász. Ezen munkája abból áll, hogy megérinti a talajt, érzi a szellemet és sipákolni kezd, hogy menjenek onnan. És mivel 12 szellemet gyűjtöttek össze a film előtt, valószínű, hogy médiumunk eddig 12-szer adta elő ezt a magánszámot. (És nem tudta megszokni...)
Azon meg sem lepődünk, hogy a kezeslábast, amiben érkezik, a házban simán lecseréli öltönyre. A papa lánya azért rákérdez, hogy mi lett a másik cuccal, de apuka lehurrogja, mert nem zavarja, ha idegenek valószínűsíthetően a családi örökség egyik ruhásszekrényéből szolgálják ki magukat.
Azután, hogy a diliház teljes legyen, beérkezik egy szellem suttogó Indiana Jones, mellekkel, hogy magyarázata után még több kérdésünk legyen, elsőnek például mindjárt az, hogy hogy az anyjába tudott bejutni egy elvileg olyan hermetikusan lezárt épületbe, amelynek a kulcsa már beépült a falba és még plusz szellem védelemmel is el van látva.
Az is kérdés, hogy a rengeteg üvegfal ellenére, miért látjuk a kint remegő fa lombkoronákat, a szereplők viszont úgy elkeverednek egymástól, hogy nem látják a másikat, merre csámborog. Vagy a sok le nem mosott ablak olyan opálos, hogy...
Az ügyvéd sikeresen lelép a családfő elől, hogy felkutasson egy feltételezett bőröndöt, melyben feltételezhetően benne van egy kisebb vagyon. Sikerül a kutatás, csak ezzel egyidejűleg beindítja a szerkezetet, amely a ház maga. A szellemek egyesével kiszabadulnak az alagsorban kifejezetten nekik kialakított börtönükből és ha már kint vannak, gyilkolászni kezdenének... Ebben sok segítséget nem kapnak a forgatókönyv íróktól, hiszen az első áldozatot egy ablaktábla vágja ketté, egy másikat pedig az összenyomódó falak tesznek tönkre.
A nagylány pl. besétál egy csodálatos budoárba, melyben a meztelen nő szellem valamiért otthon érzi magát. (Holott egyértelműen nem itt fogták be.) A nagylány a haját rendezgeti, majd vizet enged, hogy megfürödjön. Közben a szellemnő kis ideig a válla felett nézegeti magát a tükörben, majd beül egy kád szellem vérbe és elvan. Csupán akkor igyekszik szellem kését a nagylány szívébe csempészni, amikor azért beront apukája, hogy takarodjanak a házból.
Egy másik jelenetben egy szellem elöl mentik apukát, akit a lábánál fogva rángatnak előre, miközben mögöttük hajrázik egy csúnya lélek. Végül mindenki feljebb mászik egy szintet és... elmúlik az aktuális veszély, mert a szellem nem tudja felhúzni magát a következő szintre. Vagy elnéztem valamit? Hiszen már nem fogja őket az ablakokba vésett védelem... Eh.
A párbeszédek ritka gyengék. Többnyire mindenki a másik szavába vág, félszavakkal dobálódzik, vagy azt mondja maradj itt, hogy a másik azután ne maradjon ott. Eszméletlen szellemes dialógusokat hallhatunk. Még egy átlagos, horrorbolond nézőnek is feltűnik, mennyire erőtlen a filmben a duma.
A szellemek amúgy ötletesek, a vágások látványosak, néha túl gyorsak is.
A film egyetlen pozitívuma igazából maga a ház, a díszlet. Ezek egy része CGI, egy része meg a berendezők műve. Azért elgondolkodtató, hogy bár a szellemek cellái egymás után nyílnak ki, ami egy idő után azt jelentené, hogy mind a 12 hőseink seggében kéne, hogy loholjon, a nagy és tömeges mészárlás elmarad.
Az eredeti történetet megfejelték egy sokkal bonyolultabb árulással, mint a 60-as eredeti mozi, igaz, hiteltelenebb az egész, túl csinált. Viszont itt legalább a szellemek tényleg rémisztőek és nincs köztük sem oroszlán, sem bádogember... A kísértetek emberek, akik köré élettörténetet és halálmódot kreáltak, igaz, ez magából a filmből nem tud kiderülni. (Ehhez meg kell nézni a dvd extráit!!!)
Az egyik szellem viszont ötletesen az elhunyt anya, ami viszont kifejezetten jó húzás a filmtől.
A nagylányt Shannon Elizabeth alakítja és az Amerikai pitével ellentétben, hiába ígér be egy kiadós fürdést, vetkőzésig nem jut el.
A végkifejlet meg kiszámítható és elég nyálas, hiszen még az idegesítő gyermekvigyázó ribit sem képesek igaziból kinyírni. Pedig milyen kihagyott ziccer...
A film hiába színesebb, nagyobb, pörgősebb, mint elődje, túl személytelen és üres. A puskapor nagyját ellövik az első fél órában.
Így sem írtam még véleményt filmről. Valamelyik fórumon belefutottam egy kritikába, mely után a fórumozókat olvasva egy nagy adag személyes megjegyzés hagyta el a számat: Az előző kommentelő kérdezte: - Ez megint egy olyan fingós vicces altesti humor film? - Nem. Szerencsére ebben nagyon kevés van a megszokott és szar Sandler poénokból. Ami maradt, azt meg már tucat filmben láttad. Sajnos, abban igaza van a kritikusnak, hogy ez a film messze van egy jó vígjátéktól. Vannak benne spontán felröhögést kicsikaró pillanatok, de van, akinél a jó beszólás nem két sértegetésben merül ki, amit egyik szereplő a másiknak odavet, hanem olyan szövegekben, amelyek az agyat is megdolgoztatják. Oké, felröhögtem, amikor 10 másodperces Bob feltűnik az "50 első randiból", de ez egy cameo, nem adja el a filmet. Oké, aranyos, amikor a nagylány öntudatra ébred és nővé avanzsál, de ez a lépcső jelenet a "Papa, én nő vagyokból" pepitában, vagy "A csaj nem jár egyedülből". Sandler visszafogta magát és kivételesen nem emlékszem, hogy nála gyengébbeket vert volna össze, vagy fenyegetett volna. Sosem fogom megtudni, hogy ha az afrikai utazás jegyeinek a tulajdonosa egy Dick nevű milliomos, hogyan lehetséges, hogy a jegyre ráugró két család már csak a célállomáson botlik egymásba és képed el: - Hát, ti itt? Gondolom, az ilyen utazásnál, ahol az eredeti tulajdonos saját családjának vette a jegyet, elvárható, hogy a teljes utazást együtt tegyék meg, beleértve az indulást is. Erre a két család már a hotel előtt ismeri fel egymást. A mellékszereplők a szokásosak: extrémek, néha átlépik a valóság határát. A testépítő, feláldozható Terry Crews pedig már kezd fárasztó lenni, hogy csak leadja a magánszámát de nem tesz hozzá a filmhez. Az 50 első randinak volt egy jó története - bár eléggé sántít az a rész, hogy a nagy nőcsábász Sandler aki előtte fűvel-fával tolja, megpillantja Lucy-t és félreteszi a karakterét... Itt mi a történet? Két felnőtt, független szülő elmegy a családdal a csába és összecsiszolódik. Hú, de bonyolult. Ráadásul a "kavarás" szót negatív értelemben szokták inkább használni kapcsolatokban, amikor két ember szexuálisan rááll egymásra. Ez itt nincs meg, hiszen ők nem kavarnak, hanem lassan szimpatizálni kezdenek egymással és fokozatosan ér be a kapcsolatuk. Stb."
Eddig a véleményem, ám kiegészíteném.
Mert valahogy nekem jobban tetszik egy Jóbarátok sorozatból ismert beszólás vagy Chandler poén, mint Sandler sokszor csupán ötlettelen sértegetései és odavetett félmondatai.
Miért volt az, hogy néhány direkt a romkom vagy vígjáték sorozat beköpéseire évek múlva is emlékszem és egy Sandler komédiából max. annyira, hogy a háttérben két orrszarvú kefél, egy néger szereplő folyamatosan rossz néven szólítja a szereplőt, vagy anyuka beveri a gyerek fejét az ajtófélfába, miközben aludni viszi?
Biztos, mert egy húsz perces sorozatnak érdeke, hogy egy hét múlva is őt válaszd a szórakozásod céljának, míg a mozi, miután beültél rá, elengedheti a kezed: a jegyet megvetted, megnézted, mehetsz haza.
Egy "Rém rendes család" epizódon ezer ötletelő törte a fejét, hogy a dialógusban legyen elég kérdezz-felelek és interakció.
Itt pedig?
Két felnőtt randizik, nem jön össze. Nem klappolnak.
Összefutnak egy boltban, érezni, hogy valami alakulhat, mégsem jön össze.
Összecserélik a bankkártyát, összefutnak, hírt kapnak egy utazási lehetőségről, külön mennek, együtt érkeznek és amíg telnek a vakáció napjai, összejönnek.
Igaz, még kevernek a történetben némi nehezítésnek egy tenyérbe mászó ex-apát, mégis, súlytalan az egész.
A szokásos, extrém kapcsolatban tobzódó, reflektáló mellékszereplők.
Komolyan, olyan érzésem volt, hogy a magyar "Csudafilm" amerikai változatát nézem; néhány híres színész és egy tucat válogatott statiszta elment együtt forgatni Afrikába, hogy kicsit kifújják magukat és pihenjenek. A szafari és all include zabálás mellett naponta felvettek pár jelenetet, elbaszták a költségkeretet és végül tálaltak egy alig izgalmasabb filmet, mintha két órán keresztül az ismerős, nyaralásról készített fotóit kellene megnéznünk, amit összevágtak photo shoppal és alá kevertek egy zenét...
Rob Scheider nincs, helyette Terry Crews
Kb. ilyen volt számomra ez a film.
20%
Haladás, hogy Sandler nem volt vállalhatatlan meg értékeltem néhány cameo-t és poént.
Ja, az az Afrika meg, akár CGI is lehetett, annyira művi az egész. Még a légi-felvételek is kicsit kilógtak az egészből, mintha nem ugyanaz az ember vette volna fel őket, mint aki a színészeket. Pedig fut elefánt, fut zsiráf...
Már nem esszük meg, hogy gagyi a női szereplő, ha csak szar a frizurája...
Barker filmje azért nem akkora telitalálat címileg, hiszen az elmúlt öt évben sokkal több olyan filmet láttam, amelyekre inkább rá lehetett volna húzni ezt az egyszerű címet. Nem negatívumként említem ezt meg, csak úgy érzem, ezzel a következő időszakban készülő hasonló témájú filmek elveszítettek egy remek lehetőséget az olcsó hatásvadászatra. A "Torment" sokkal inkább a You're Next tematikáját követi és ha azt a pár kérdést megválaszolná, amelyet a film végén még feltettem magamnak, szinte tökéletes vállalás lenne. No, nem baj, majd a folytatásban. Mert sorozat gyanús. Csak remélni tudom, hogy hasonló style-ban folytatják.
A film, mikor elkezdődött, már félig meg is vett magának. Nekem számít a stílus, ezért a széles vászon, a finoman használt szűrők és szép fényképezés (Boris Mojsovski) azonnal lehengerelt. Szerencsére a külcsín mellé a tartalommal sem volt semmi bajom, ezért a másfél óra számomra izgalmas filmélmény volt, néhány logikátlanságot és apró dramaturgiai töréseket leszámítva. Persze egy horror-thrillerről beszélünk, ezért nem várhatjuk el a nagy katarzist, vagy, hogy egy hét múlva emlékezni fogunk a filmre. Azt, meg, hogy hány helyről lopkodták össze a történetet, elsorolni nem bírom.
Cory (Robin Dunne) és Sarah Morgan (Katharine Isabelle) friss házasok. Hogy legyen közöttük némi feszültség keltő forrás, melléjük csapta a forgatókönyv Cory előző házasságából a nyakán maradt gyereket, Liam-et (Peter DaCunha), aki már-már irritálóbb, mint kéne. Az, hogy igazi anyuval mi történt, számomra nem volt egyértelmű, mintha a film is lebegtette volna a karaktert, ami miatt a vége felé, kezdtem azt hinni, hogy az események mögött, valamilyen formában, az anyuka állhat. Végül nem lett igazam... Pedig lehet, hogy jobb lett volna.
Cory és Sarah... meg Liam, elmennek a Morgan család nyaralójába, ami valójában képes befogadni egy egész klánt. Az elvileg nyaraló tökéletesen és részletesen be van rendezve. (Gondolok itt például az ízlésesen falra helyezett családi fotókra, amely egy átlag családnál az igazi otthonukban sem túl sok. Bár, az amerikai más kultúra.) Ide érkeznek, hogy összecsiszolódjon az asszonyka és a sértődött kamasz. Nem mondanám, hogy pina-irigy az apjára, mert azt még nem érti, miért jó gyömöszölni egy lányt, ám annyit ő is érez, hogy apu és anyu már nem lesznek többé egy pár, mert itt van ez az új anyu, aki szeretne jó fej lenni, de én, Liam, a Morgan ház örököse, nem leszek hozzá kedves!
Sarah azért küzd. Cory pedig egyszerre igyekszik eljátszani a jó apu-rossz aput.
A házban viszont valaki járt, amíg lefutott a Morgan válás és házasság. Elvileg legalább fél éve nem volt itt a családfő. (Ennél a résznél nem értettem, hogy igazából első anyu meghalt esetleg valami balesetben vagy betegségben, vagy csak valamiért elhagyta őket. Ha viszont elváltak és lelépett, nem túl jó anya, mert bár a kiskölyöknek van telefonja, az anyja egyszer sem keresi rajta és később, az események sodrásában sem kerül szóba, hogy fel kellene hívni.
A helyi seriff (Stephen McHattie valójában csak szinte cameo szerepben, tehetségét méltatlanul nem kihasználva) persze megnyugtat mindenkit a picsába, hogy a fiatalok néha bepiálnak, kinézik a magányosan álló házakat és akár hetekre beköltöznek, bulizni meg azt a sok szart csinálni, amiben az Amerikai pite filmek olyan jók voltak.
- Deszkázza be a pincét! - ad még jó tanácsot, mielőtt lelép. - És hívjon az asszonyka, ha gáz van.
Persze, az atmoszférateremtő vágás és zene sugallja: Gáz van!!!
Éjjel felriadnak és mire kidörzsölik az álmot a szemükből, kiderül, hogy Liam eltűnt a házból. Ilyen ez az amerikai közbiztonság. Szépek azok a nagy házak, tele a sok lámpával, szobával, menekülésre és elbújásra alkalmas helységgel, azonban ha egy álarcos gyilkos be akar jutni, könnyen megteszi. Egyszerűen már bentre születnek.
Morganék egy kört futnak a ház körül, mert a gyerek biztos kint kóvályog, ezalatt Sarah meg is sérül. Itt már csak a seriff segíthet, akit, mielőtt elnémulna a telefon, felhívnak. Még le sem teszik a kagylót, a seriff már ott van a háznál. Megkötözve a saját kocsijában, fáklyaként végzi. (Az sem világos számomra, őt hogyan cserkészték be a "gonoszok". Egy biztos, az ilyen filmek elején mindig egy-két törvény őr lézeng, mikor meg lefutottak az események, egy városnyi rendőr, tűzoltó és mentős pakolja szét a helyszínt és viszi el az áldozatokat.)
A Torment elvileg innen kezdődik. A gyilkosoknak terve van és ebben nem az egész Morgan család vesz részt. Pszichológiailag nem tartom mondjuk az egyik fontos részt hihetőnek (mikor kisfiú olyan gyorsan szkeptikussá válik az apja felé, de ha megnézed, rájössz mire gondolok) és a leszámolások is el lettek nagyolva, összességében a film egy hatvan százalékot simán ér számomra.
És van benne sorozat lehetőség, csak azt ne csapják ennyire össze.
Egyszer már írtam egy magyar celeb-jelenségről, a Tomai (Tomay?) lányról, aki villantott az X-faktorban, majd más, nívós műsorokat emelt fényével, míg végül, valaki levadászta a neten, hogy bizony a testével is képes keresni a kenyerét, ha éhes. Nem csinálja persze olyan okosan, mint Kelemen Annácska, de legalább annyira öntudatos a "művésznő".
Hogy honnan tudom?
Elmesélem.
Átlagos vasárnap volt. Harminc fok, ember sehol, vagy alig. Kb. déli egy óra. (Ha lehet ezt mondani.)
Beatrix, (Trixi) belép az étterembe és rendel magának egy söröcskét. Azonnal felismertem. Az ember felismeri azt, akiről már írt egy lehúzós "cikket".
Ugyanakkor örültem is neki, hiszen ő egy CELEB. Egy szőke, a szó igazi értelmében.
A sörrendelésén nem lepődtem meg. Szereti a pociját, ez kiderült az x-faktor videóból, hiszen miután a négyes fogat leikszelte, bánatát egy zaftos hamburgerbe fojtotta a tévé házának büféjében, közben pedig elmondta, hogy benne megvan az x. (A lábai nem azok, azt megnéztem...)
Kiült a teraszra és iszogatott. (Egyedül, a legnagyobb asztalhoz, mert úgy kell. Ilyenkor nincs kéznél az a rohadt foglalt tábla...)
Tudtam, hogy kell vele egy közös fénykép!
Már milyen jól megtámogatná a róla írt sületlenségeimet. (Amik természetesen mind megtalálhatóak róla a neten. Igaz, nem kevés rosszindulattal fogalmaztam meg gondolataimat, amiért szégyellem magam.)
Végül felajánlottam neki egy üzletet:
- Meghívlak egy korsó sörre, ha csinálhatunk két közös képet magunkról!
- Rendben van. - gondolkodik el egy pillanatra, és azonnal folytatja. - De csak az én fényképezőgépemről és majd én küldöm át neked e-mail-ben. Előtte persze finomítok rajta. (ennél kicsit hosszabban fogalmazott, de ez a lényeg.)
Azt hittem, a pofám leszakad.
Mintha egy világhírű színésznőről beszélnénk.
Elgondolkodtam, hogy Scherer Péter, Hevér Gábor vagy Zámbó Krisztián, és a többiek a kérésre csupán ennyit mondtak, kisebb-nagyobb eltéréssel: - Oké, hogy a fenébe ne!
Erre itt ez a értékítéletében megtévedt hölgy és jön ezzel a dumával.
Na, gondoltam, ezen két fényképet, ha megcsináljuk, majd akkor fogom látni, amikor Sandra Bullock seggét az ágyamon.
Azért keserű szájízzel elkészítettük a fotókat és mentem a dolgomra.
Később Trixi (Beatrix) bejött elköszönni és távozott.
Azután, hajnalban hazaértem és a postafiókomban ott volt a két fénykép és egy nem kicsit fellengzős levél, melyben utasítások szerepeltek a fénykép felhasználását illetően.
Ezeket, mivel van személyiségi jogi törvény, meg bunkó sem akarok lenni (én... aha) tényleg nem teszem közszemlére. Az egyiket majd fellövöm a facebookra, az étterem oldalára, de a saját találmányú, kétfelé nézőst, azt megtartom magamnak.
(Ugyanis kigondoltam egy újfajta, neten terjeszthető őrületet, a Janus-picture-t. Ennek lényege, hogy a két, képen szereplő személy, nem a kamerába néznek, hanem lehetőleg egymástól kifelé, hogy ne tűnjön úgy, hogy beszélgetnek, vagy akár ismernék egymást. A legjobb akkor, ha úgy tűnik, éppen akkor vesztek össze... )
Honnan az ötlet?
Annyi baromsággal próbálkoznak már az emberek. Van kilincset nyalogató fénykép, van bikini hidas, van olyan, amikor fekszenek a levegőben. Miért ne lehetne akkor ilyen is. Kétarcú kép.
Szóval, Trixi teljesítette, amit ígért, így én is teljesítem, amit ígértem: Nem posztolgatom szarrá a netet a fényképpel.
Fuqua az a rendező, akinek láttam a filmjeit, de van bennük valami elemi komorság, amiért enyhén léleklehúzós filmélményként emlékszem rájuk. A nagyjára. Nem rosszak ezek a filmek, sőt, némelyikbe kerül annyi realizmus, amitől úgy véli a néző, hogy kellő hozzáértéssel nyúltak a témához, mégis, miután elég idő eltelt, az emlékezetben olyan filmélményként emlékszem Fuqua darabjaira, amit nem nézek meg évente, hanem sokkal ritkábban. A komor hangulat miatt? Vagy a témák lavírozna az ingerküszöböm határán? Nem tudom. Mégis, ha egy poszteren azt látom: Antoine Fuqua filmje, akkor tudom, hogy bár jó filmet fogok látni, nem lesz a kedvencem.
A "Kiképzés - Training Day" nem szégyellt az isteni Denzel Washingtonból gonosztevőt csinálni, mindezt úgy, hogy ő a rend derék őre. Ha vallatásról van szó, egészen biztosan ő lenne a rossz zsaru... Korrekt film egy újonc beavatásáról, mégis, az egy napot feldolgozó zsarufilm nem a kedvencem. A korábbi "Gyilkosok gyilkosa - The Replacement Killers" szórakoztató akciófilm, de kicsit túl sok, kicsit túl John Woo-s lett. Egyszer végig lehet ülni, ám inkább pergős kaszkadőr videóklipp, mint fontos darab. "A nap könnyei - Tears of the Sun" randifilmként nagyon nem jött be és mivel annyira emlékszem belőle, hogy szinte végig sötétben játszódótt, szintén nem nőtt a szívemhez. A témaválasztás sem volt annyira érzékeny számomra, mint mondjuk a Hotel Ruanda, pedig hasonlós feketéket vegzáló film az is. Az "Artúr királyt - King Arthur" az sem mentette meg számomra, hogy tele pakolták minőségi színészekkel. Annyi lovagos feldolgozás után ez nem tudott lekötni. A sok szűrő a lencsén... talán. Bealudtam rajta. Az "Orvlövész - Shooter" végre már belemászott az ízlésembe, igaz, nem ez volt az első, elnökös-merényletes-átverős film, így az alaptörténet nem túl eredeti, viszont Mark Wahlberg jó színész és lehetett izgulni. Fuqua még mindig él-hal a szűrőzésért, de legalább ez a filmje tetszett annyira, hogy többször megnézzem. És 2013-ban jött a "Támadás a Fehér Ház ellen".
Történelmi háttér:
A filmbe belekevert észak-Korea valós fenyegetés. Ha más nem, dél-Koreának egészen biztos. 2014-ben pl. rakétákat lődöznek, fenyítik a dél-Koreai hadsereget és amerikai turistákat tartóztatnak le, valószínűleg koholt vádakkal. Észak-Korea korábbi vezetője, Kim Dzsongil, közel húsz éves uralma alatt megtett mindent, hogy Amerika eltörölje a föld színéről, ha egyszer egy elnök rosszul ébred. Politikai nézeteit terrorcselekményekkel is megtámogatta, ha kellett, és hosszú uralkodása alatt szinte minden létező, befolyásos, politikai címet megszerzett magának. Aki gátolni próbálta... az valahogy rosszul járt. A szomorú, hogy miután meghalt, gyermeke vette át a helyét és ahelyett, hogy haladva a korral és civilizációval, virág gyermeke legyen és hamburgert zabáljon, élvezve apja megszerzett vagyonát, inkább folytatja a megfélemlítést és lebegtetést, hogy bizony, ha kell, megnyomja a gombot és akkor mindenki reszkessen. Bár elemzők szerint ez inkább csak egy nagy farkú páva násztánca és Kim Dzsongun egy fogatlan kopó, nagy étvággyal. Ha érdekel észak-Korea történelme, kutass a wikipédián: Kim Dzsongil
Első öt perc: Megfelelő hátteret generálni a szereplők kapcsolata mögé. Pl. ügynök nem tudja megmenteni az első asszonyt, így apa csalódott és mérges, meg egyébként is, ha meglátja ügynökünket, eszébe jut az asszony...
(Bár, az asztalon álló fényképek is megteszik ezt.)
Történet:
Mike Banning (Gerard Butler), a jelenlegi amerikai elnök legjobb ügynöke, aki a személyes védelméért felelős. Még Mike is kevés azonban egy téli balesetben, hogy megakadályozza a First Lady halálát és hiába az elnök, Benjamin Asher (Aaron Eckhart) és Mike szabadidejükbe is átnyúló barátsága, a hőst parkolópályára teszik. Az adóhivatalnál koptatja a széket, amikor a dél-Koreai miniszterelnök tiszteletét teszi a Fehér Házban. A barátságos tárgyalás, néhány beépült terroristának köszönhetően hamar átfordul egy többlépcsős, ellenséges támadásba. Az elnök fogságba esik a védelmére épített bunkerben, az épületben szolgálatot teljesítő fegyveres erőket szétcincálják és egyedül Mike az, aki rendet tud teremteni, miután beszivárgott az épületbe. A film felépítése tökéletesen megfelel egy "Die Hard" kalandnak. Ha ez lett volna az ötödik Die Hard film története és nem a Moszkvai lövöldözős, Csernobili helikopterezés, most nem fanyalognának a rajongók, hogy Willis eladta McClane figuráját bagóért.
Butler legalább hasonlóan karizmatikus, mint Willis volt egykor és ha dráma kell, vagy őrült fény a szembe, akkor is jól teljesít. Kicsit pocakosodott a "300" óta, ám gondosan behúzza hasát, ha futni kell, vagy verekedni. Egyetlen hibája, hogy "túl cool". Oké, kommandós volt... meg egy igazi patrióta.
A túszdráma után lehet tiszta lappal indulni, avagy, még emlékeztetsz rá, hogy asszony meghalt, de mivel én meg élek, ismét barátkozhatunk. Nem csak az elnök sántikál, hanem a pszichológiai okfejtés is.
Aaron Eckhart szintén szimpatikus színész, ebben a filmben sajnos nem tud eleget mozogni - főleg, mivel a film játékidejének zömében kikötözik egy korláthoz. Azért, ha érzelmeket kell visszaadni, nagyon jól használja az arcát.
A First Lady nyúlfarknyi szerepében Ashley Judd hozza, amit öt percben lehet.
Ha már a fiatalabb generáció van az akció középpontjában, kívülre, a megfigyelő és töketlen szekcióba is kell néhány név. A házelnök szerepében: Morgan Freeman. Vannak mások is, ám a kamera figyelmét ez a közel hetvenes fekete színész vonja el.
Persze van kötelező töketlen katonai vezető és az elmozdított ügynökkel szimpatizáló fontos pozíciójú ember is, hiszen hasonló filmek miatt tudjuk, hogy ez a klisé.
Fuqua használja itt is a barnító szűrőt és nem kevés CGI füstöt küldd a néző szemébe, ettől függetlenül és a filmben maradt ilyen-olyan hibák ellenére a film élvezhető, izgulható és szerethető.
Se szűrő, se utólag befestett lövedékek és vérfoltok. Jól látszik, hogy a testőrség csak úgy "odadobja magát".
Kiemelném a Fehér Ház elfoglalását, mely húsz perc igazi akció csemege. A valóságban persze az ügynökök nem futkároznak ki a nyílt terepre a védett épületből, hogy agyaggalambként lőjék őket szarrá, ám akkor miről szólna a film? Egy átlagnézőt egyébként sem zökkent ki az olyasmi, hogy a délelőtti beszélgetésnél még frissen borotvált a Mike, de mire bejut a Házba, már tesztoszterontól vastag szőr van a képén. Az sem nagy gáz, hogy a légtérbe anélkül be tud repülni egy baszom nagy és névtelen repülőgép, hogy a légierő análisan szét ne vegzálná. Idejében. Amikor meg megjelennek, eléggé impotensen kezelik a helyzetet. Az is aranyos, hogy az áthelyezett Banning a korábbi kódjaival be tud lépni a Fehér Ház számítógépes rendszerébe és nem elég, hogy a kést forgatja jól, később a terrorista hacker lánnyal is kibabrál. Ja és Banning miután elkezdődik a támadás, munkahelyét gyalog és futva hagyja el, hogy barátja, az elnök segítségére siessen, ami Forrest Gump-nak is dicsőségére vált volna, hiszen Banning iroda ablakából látjuk, hogy az események, kissé arrébb kezdődnek. Ettől függetlenül még idejében odaér, hogy a falat berobbantó terroristákat végül leelőzze és eltűnjön a Fehér Ház bejárati ajtaja mögött.
De ez egy film.
Ha már támadás a Fehér Ház ellen, kell bele egy robbanás, ami után lesz munkája az ácsnak.
Majd elfelejtettem: A forgatókönyv azért vigyáz rá, hogy ne észak-Korea legyen az egyértelmű ellenség, hiszen a terrorista vezérről kiderül, hogy nem a kormánynak dolgozik, hanem szabadúszó.
70%
Fuqua, csak így tovább. Kevesebb komor fény szűrést.
Ha tetszett:
- Die Hard első két része
- Az elnök végveszélyben (Mely ráadásul egyszerre készült ezzel a filmmel.) - White House Down
- Az elnök különgépe - Air Force One
Múlt héten, miközben felültem az ágyban, hasam közepén egy kis dudorra lettem figyelmes. Nem tetszett. Ilyen dudort az ember fia maximum a boxer alsójába kíván. (Nem a kutyáéba.)
A para belém is költözött ezerrel. Hallottam már a sérvről, amely eléggé el tudja baszni az ember napját. Minden napját.
Gondoltam, gyorsan utána kérdezek, mert negyven évesen kurvára nincs kedvem sérvkötőben dolgozni, meg operáltatni magam, meg feküdni, meg az a sok szar, ami ezzel járhat.
Szerencsémre, következő hetem több szabadnappal kezdődött.
Az elsőn nem volt bent a dokim. (Ha tudtam volna, hogy nem kell ragaszkodni név szerint senkihez...) Menekültem kifelé, de tudtam, nem úszom meg ennyivel. Majd holnap.
Kedd: A világ közkedvelt Semmelweis napja! Egy évben csak egy ilyen van. Amikor orvoshoz mennék. Elvileg dátumhoz van kötve, de szerintem, akkor van, amikor egy évben, egyszer, magamtól orvoshoz mennék.
Szerda. Na, ez az én napom. Megfürödtem, felvettem egy bő pólót, hogy ne kelljen sokat vetkezni és elindultam az ítéletre.
Természetesen nincs olyan nap, amikor ne kétezer ember állna előtted a sorban, és másik ezer mögötted, bár azt leszarod.
Felszabadult a középső ablak és odaugrottam. Nem a bal oldali fiatal hölgyhöz, vagy a jobb oldali negyveneshez, hanem a hatvanashoz, aki középen ült. Amelyik süket. Tudtam meg...
- Tessék?
- Sérvgyanúval jönnék a háziorvosomhoz.
- Elnézést, még egyszer?
(Már elsőre is nehezen nyíltam meg ennek a néninek. Nem véletlen, hogy problémáimat inkább kiírom magamból, nem mindig emberekkel beszélem meg.)
- Sérvgyanús vagyok, a háziorvoshoz jöttem.
A néni valamiért jobbra fordul, a fiatal nőhöz. Beszélnek valamit, de a plexitől nem hallom. Nem is érdekel, hiszen van magam baja. Felém fordul és harmadszor...
- Nem értettem jól, milyen ügyben?
(Kezdett az egész egy szürreális poénhoz közelíteni. A hangmagasságom persze kissé emelkedni kezdett. A csalódott düh éledező erejével ismételtem magam harmadszor)
- Sérvgyanús vagyok és a háziorvoshoz jöttem.
A hölgy ekkor balra fordul, a nekem jobbra lévő negyveneshez. Valamiről beszélgetnek és már érdekelne, mi olyan kurva fontos, amikor velem foglalkozik, de a plexi nem lett vékonyabb. Ami ezután történt átrepített Kafka földjére. Már tudtam, hogy operálni fognak, csontvázamat kitépik testemből, fellógatják a kerti fára és hagyják lecsöpögni.
- Nem értettem jól. Megismételné?
(Na, most, ha nem lenne ilyen szűk az a kurva lyuk a plexiden, átnyúlnék, baszd meg és az olcsó gyöngysorodnál fogva húználak ki az aulába. Másrészt, kurvára örülök, hogy nem pöcscsöpögés okán kerestem fel nemes gyógyintézményeteket, mert nem kicsit lenne ciki, ennyi sorban álló nő között hangosan kimondani, hogy "trippergyanús a tököm". Mellesleg árulja már el valaki, hogy a mögöttem várakozó kétezer emberből miért közel kétezer a nő??? Jó, leszarom, eddig suttogtam és félhangosan szóltam, de van én nekem sztentori hangmagasságom is, baszd meg...)
- SÉRVGYANÚ, VIZSGÁLAT?
(Kérdezz még valamit! Kérdezz még valamit és esküszöm, visszajövök érted egy késsel és Jóker maszkkal!)
- Négyes ajtó, szólítják majd. - és mutatja - De várni kell, mert most takarítottak.
Leülök. A röhej, hogy míg az ablaknál nők sorakoztak, mellettem négy pasas ül le a padra. Mind később.
Valamiért, mégis, mire felszárad a műtő... izé, vizsgáló, és jönnek a nővérek, egy később érkező, nem fehér férfit hívnak be. Törött láb gyanú. Most már tudom, miért értem előbb a padhoz.
Bemegy. Remélem, letörlik utána a heverőt, amire fel kell feküdnöm, mert ez olyan büdös, mint a trágya.
Kijön.
Megint szólítanak egy férfi nevet.
Egy egész roma család megy be. Ha a pocaklakót számolom, akkor négyen. Fantasztikus.
Egy név, egy család... biztos a kisgyerek és ketten kellenek, hogy lefogják...
Kijönnek.
Jövök én.
Felfekszem. Felülök. Pocak dagad.
Doki:
- Aha. Nos, ezt nem kell megoperálni.
(Úgy elernyedek, hogy épp, hogy nem fingom el magam. Nem a gáztól, a megkönnyebbülés miatt. És ezt, csak így, asztal mellett ülve, ránézésre. Hiába, aki orvos, az tud!)
(Eszembe jut a kutyás nőismerős, aki már operációról és beépített hálóról tartott kiselőadást és az is eszembe jut, hova kívánom most a kutyás hölgyet.)
- De azért nem jó. Megernyedt a... izomzata... sorvadás... fogyókúra... stb. bla-bla-bla.
(Ebből a fogyókúrát értem.)
- Vissza lehet csinálni?
- Nem, de fogynia kell. Meg finoman terhelni, stb... orvosi rész... bla-bla-bla.
- Köszönöm.
(Furcsa érzés volt lebegve elhagyni az épületet. Többen utánam néztek, ki ez a súlytalan ürge.)
Akkor most elmegyek tüdőszűrésre is, ha már elbasztam a napomat.
Itt hívtam fel Cic-cet.
