2017. január 10., kedd

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)


Rendezte: Norman René

A film Mafab adatlapja: Prelude to A Kiss (1992)

Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.

Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában:
Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t.
Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.

Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.

Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.


Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött!
Ryan testébe pedig egy öregember.
Woody Allen szétcincálta volna a vásznat.
Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.


Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba.
Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???

45%

Ha megnéznéd:
- Előjáték egy csókhoz (1992)

A film zenei agyagából szemezgetve: Prelude to A Kiss (1992) - Soundtracks and You!

2017. január 9., hétfő

Mészárszék Park - Carnage Park (2016)

Mészárszék Park - Carnage Park (2016)


Rendezte: Mickey Keating

A film Mafab adatlapja: Carnage Park (2016)

Megtekintés: Bőven kihagyható darab, inkább csak kifejezetten horror kedvelőknek merem ajánlani.

Miért is rabolnád az idődet olyasmivel, ami középszerű? Ez a film az. Pénz alig volt a forgatásra, ezért kb. 80%-a Amerika egy kietlen, sziklás helyén játszódik, ahol Ashley Bell a színésznő futkározik fel-alá. Néha megjelennek más mellékszereplők, akik a szokásos "péntek 13" szindrómában szenvednek. Ez kb. annyit tesz, hogy dramaturgiai szempontból nem releváns a karakterük, csupán elősegítik a kötelező 8-12 percenkénti body count számláló növekedését. Néha kapunk egy-egy szomorkás, macskavernyákolást is idéző country dalt, a férfi főszereplő sátáni kacaját, rettegést, Bell szemében és ezzel ki is fújt a "Mészárszék Park" című független filmes lufi.

A filmet a már elkoptatott kijelentéssel kezdik, hogy valós történetek képezik az alapját. Ismerve Amerika méreteit, meg, hogy mennyi ott a bank illetve háborús veterán, ez a kijelentés akár meg is állhatja a helyét. Viszont ettől még nem lesz sokkal érdekesebb a forgatókönyv. A karakterek elnagyoltak, a legtöbb nem is kap elég időt, hogy megismerhessük. Az időben való ugrálás sincs rendesen kiaknázva, inkább csak arra hivatott, hogy mégse legyen már olyan lineáris az egész, mert az uncsi.

A főcím indítása jópofa lehetne azzal, hogy a feliratok a kísérőzene ütemére változnak meg, ám az rögtön szembetűnő, hogy így van, akinek a nevét elolvasni sincs időnk a ritmus gyors tempója miatt. Csodálkozom, hogy a résztvevők nem tiltakoztak a megoldás ellen, hiszen van színész, akinek a neve ki sem olvasható rendesen a main title alatt.

Egy autóval két bandita menekül. Skorpió Joe (James Landry Hébert) vezetve üvölt, hátul Lenny (Michael Villar) a kövér csávó meg haldokolva üvölt. (Mondjuk az később sem világos számomra, hogy Lenny-t ki is lőtte mellbe, miközben elmenekültek és akkor miért nem zajlott le az egész balhé a lövöldözés színhelyén, hogyan tudtak autóba pattanni...) Később kapunk a Tarantino stílusára emlékeztető visszapillantást, de sokkal okosabbak ettől sem leszünk. (Miért jut rögtön Tarantino eszembe, ha a cselekményt időugrások törik meg? Biztosan nem ő volt az első rendező, aki a töredezett gerincű dramaturgiával szórakoztatta a nézőt.
A lényeg, hogy Lenny kiszenved és Joe, mivel egyedül nem érzi magát jól a kamera előtt, kiszedi a csomagtartóba rejtett - vajon a nőt akkor rakták be oda, amikor Lenny-t meglőtték? - Vivian-t (Ashley Bell), hogy segítsen kirángatni a holttestet a kocsi hátuljából, mert az olyan logikusnak tűnik, most, hogy lerázták a rendőrt is és senki se tudja, épp hol parkolnak. Vivian egy töredék másodpercig tűnik gyámoltalannak, majd televeri egy jobb-horoggal Joe arcát, hogy menekülőre fogja, miközben azt sem tudja, egyáltalán merre van arccal, mivel lementek a térképről. A térkép ezen szegletének teljhatalmú ura pedig Wyatt Moss (Pat Healy), a megkattant háborús veterán, aki szórakozásból öli a területére tévedőket és ha esetleg nem lenne betévedő, akkor ilyen-olyan trükkökkel igyekszik beterelni őket magához, hogy azután a Trespass törvényre hivatkozva szarrá lőhesse az embert.
Milyen szerencse, hogy Joe-ról kiderül, mellékszereplő, mert Vivian-t sokkal érdekesebb nézni menekülés közben, hiszen egész jók a lábai, csak az arca koravén kicsit. Van is néhány jó pillanata, meg belebotlik túlélőkbe is, akiknek az égadta világon semmi több szerepük nincs, mint, hogy Wyatt lelőhesse őket, ezzel hivatva fokozni a veszély-faktort.
Végül Vivian leleményességének vagy szerencséjének köszönhetően kiiktatja Wyatt-et és annak bátyját is, aki rendőr és kezdi unni testvére hülyeségeit. Pont most jött arra is, hogy talán ideje lenne seggbe rúgni az öcsikét, ha már hamarosan seriff újraválasztás lesz. Igen, Wyatt tesója (Alan Ruck) a helyi baszdmeg, ám ebből sem hoz semmi pluszt ki a forgatókönyv, mondjuk egy csavarral, hogy esetleg segítene elsikálni az ügyet, vagy mit tudom én. Moss seriff hezitál kicsit, hogy végül véletlenül őt is kinyírják.
Aztán egy olcsó lezárást kapunk, pár felirat képében.
Ez így roppant kevés.


A szereplők hozzák a kötelezőt, Ashley Bell-nek van remek pillanata is. Amúgy mindenki B színész, ha lehet ezt a kifejezést egy gyűjtőhalmazként használni. Ashley Bell kedves pofija számomra "A végzet napjából - The Day (2011) volt ismerős. Nem túl ismert név, szakmailag, de azért a Walking Dead webisodos fellépését azt hiszem pótolnom kell. Először azt hittem, ebben a filmben gyenge nőt fogja alakítani, de majdnem olyan erős a figurája, mint a korábban említett poszt-apokaliptikus témájú "A végzet napjában".
Pat Healy sem egy elkoptatott arc számomra, de vele meg a remek fekete-komédiában találkoztam, az "Olcsó játékban - Cheap Thrills (2013), ahol szintén meggyőző volt a játéka.
A seriffet alakító Alan Ruck talán a legismertebb színész a brigádból, hiszen kölyökként ő volt Ferris Bueller legjobb komája a "Meglógtam a Ferrarival" című tinédzser keserédesben és feltűnt többek között a "Twisterben" és a "Féktelenülben" is. Kár, hogy kvalitásai kimerültek a teljesen mellékes karakterek prezentálásában.

Keating képes vizuálisan és dramaturgiailag is olyan filmet készíteni, amely nyomasztani tudja a nézőt. Előző munkája, a "Darling - Darling (2015) pl. ilyen volt. Ebben a filmben is vannak jó pillanatok (Vivian lassítva menekülni kezd, a lemezjátszó mellől.) ám színvonalát tekintve erős közepes, mert vannak kifejezetten idegesítő pillanatai is. (Vivian a barlangi járatban menekül, miközben elmennek a fények.)

A film soundtrack-je azonban egészen kellemes hangulatot kölcsönöz a képekhez. A film stílusában, hangulatában igyekszik megidézni a hetvenes évek hasonló műfajú filmjeit, mint pl. a Texas-i láncfűrészes vagy Craven "Sziklák szeme" című klasszikusa.

50%

Ha megnéznéd:
- Carnage Park (2016)


Suburra - Suburra (2015)

Suburra - Suburra (2015)


Rendezte: Stefano Sollima

A film Mafab adatlapja: Suburra (2015)

Megtekintés: Szerintem ez volt az egyik legjobb film 2015-ben. Pofám leszakad, hogy csak most néztem meg.

A befejezés egyfajta hepiendként felfogható és rendesen érzetem egy mini katarzist. Stefano Sollima nevére sokkal jobban fogok figyelni. Még akkor is remek film a "Suburra", ha néha már-már népmesei elemeket mutat, mint a fő karakterek által levezényelt sikeres bosszú hadjáratok.

Sollima már 2012-ben letett egy olyan bűnfilm drámát az asztalra, aminek megtekintése után szétnyalogattam a tíz ujjamat. Az "A.C.A.B. - Minden zsaru rohadék (2012)" kőkemény zsánerfilm volt és a legjobb francia és amerikai bűnfilmek hagyományait követve mutatta be több szálon, ahogyan néhány rendőr, akik munkájuk folytán a közember gyűlöl (Készenléti zsaruk voltak) de azért nekik is van emberi oldaluk és mindennapi megoldásra váró problémáik. Már azt a mozit is két éves csúszással tekintettem meg, 2014-ben és már azt is jóval magasabb ponttal mertem jutalmazni, mint amit az imdb rásózott. Ez a film pedig még jobban tetszett.
A fényképezés és a vágás pazar és gyönyörű, pedig nem állíthatom, hogy kísérletező jellegű lenne, vagy hatásvadász. Egyszerűen csak mindig jó helyen van a kamera és a megfelelő szögből mutatja, amit látnom kell, hol a háttérre fókuszálva, hol a színészek arcjátékára. A színvilág hangulatos, érzelmes. A színészi játék tökéletes. A film zenéje (Pasquale Catalano) meg simán szintén 2015 Top10-es darab, a borongós hangulatú, főleg szintetizátort használó halk klimpírozással és Anthony Gonzalez M83 elnevezésű, 2001-ben alakult szinti-pop és egyéb stílusjegyek felvonultató formációjával megtámogatva.
A színészek méltatásába nem mennék bele mélyen, mivel az olasz kortárs színészekkel és neveikkel eléggé hadilábon állok, viszont a megkenhető politikus Malgradi szerepében remekelő Pierfrancesco Favino fizimiskája az A.C.A.B. vásznát is erősítette.
Ha van mozi, amihez hasonlíthat a "Suburra", akkor az pl. Michael Mann "Szemtől szembe - Heat (1995)" című akció-drámája vagy Gérard Depardieu számomra utolsó értékelhető mozija - nem láttam persze mindent azóta - a "36 - 36 (2004)"


Míg a 2012 dráma a rendőrök életébe engedett egyoldalú bepillantást és azért voltak benne szimpatikusabb karakterek is, a "Suburra" fontosabb szereplői a politikai hadszíntérből és a bűnözői társadalomból kerülnek ki, és keresve sem lehet közöttük pozitív figurát találni, csak talán kevésbé antipatikusat. A forgatókönyv pedig, talán egyetlen hibájaként, kissé idealizálja ezt a néhány karaktert és a többiek fölé emeli, ami egy ilyen filmnél nem hagy keserű szájízt bennünk, de azért azt pontosan tudjuk, hogy a valóságban nem ez történne és pont ezért említettem a "népmesei" elemeket.

A történet nagy vonalakban:
A közepesen befolyásos politikus félrelép egy hotelben és közben sikeresen asszisztál egy fiatalkorú kurva túladagolásához. Ostoba módon a másik kurvára bízza a holttest éltüntetését, ami elindít egy dominó sort. A lányt eltüntető kisstílű strici azonnal zsarolni kezd. A politikus megbíz valakit a zaklatás leállításával. A zaklatót rövid úton megölik, de persze az egyik legbefolyásosabb bűnszervezet kis kedvencéről és családtagjáról van szó. A cigány maffiózó fejeket akar látni és mire észbe kapunk, mindenki veszélyben van, mindenkit megakarnak ölni. A film, ha figyelünk, nem bonyolúlt, végig követhető. Bizonyos tekintetben - értem a politikai szálat - reflektál akár ránk is: Rég láttam ennyire irritáló politikai figurát, mint Malgradi, aki csak egy nővel szemben tud kemény lenni, egyébként egy beszari féreg, aki ott halmozza az élvezetet, ahol senki nem látja és szinte mindenét alárendeli a hatalmának megerősítésére, megtartására.
A kemény bűnözőknek mind van gyengéje, ami nem biztos, hogy jó ómen, legyen az ilyen vagy olyan házi kedvenc, mert amit megtanultunk a filmből, hogy bizony ezek a kedvencek visszamarnak, ha van esélyük rá.
Szereplőink sorsa mind azért teljesedik be sötét módon, mert elvakítja őket önön hatalmuk és azt gondolják, felette állnak akár istennek is. Aztán kilépsz egy sötét folyosóra és valaki pisztollyal vár rád a homályba burkolózva.
Egyedül a vallási szál kibontása volt számomra felesleges és hiányos, ám jobb is így, mert a játékidő így még épp belefért a kibírható alig több, mint két órába. (Egyébként sem vagyok vallásos.)


Csak kívánni tudom, hogy a mi politikai elitünket hasonló módon öntsék majd ki az ablakon, mint ahogyan a film végén a szakadó eső mossa tisztára a város, elmosva mindazt a mocskot, amit korábban lassan kinevelt az éjszakába.
A gyenge emberek pedig erőt vesznek magukon és pontot tesznek a végére.

90%

Ha megnéznéd:
- Suburra (2015)