Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nekem kellemetlen ez az összecsapott, gyermeteg Beverly Hills-i
(Még a város vagy negyed nevei is hasonlóak) zsaru koppintás.
Mert két héttel a megtekintés után, hogy rászántam magam pár sor megírására,
egyszerűen nem jut jobb az eszembe a filmről, ráadásul, azt sem állítom, hogy
maradandó emlék lesz számomra. Mert már most sem az. Ezért foglalkozom azzal,
ami megmaradt.
Unalmas klisének tartom, hogy szinte valamennyi komédiában, vígjátékban vagy
gyermekfilmben az anyukák általában ránőnek a fontos beosztású fiúcskáik fejére,
gyakorlatilag terrorban tartva őket. Itt sincs másképpen. Omar Sy karakterét
anyukája fogja vasmarokkal, úgy, hogy azt érezzük, bármit is csinál a „gyermek”
az sosem lesz elég jó anyunak. Nem állítom, hogy ne lenne igaz a klisé, hogy egy
személy az anyukájának mindig a gyereke marad, de... ezt már annak idején
Sylvester Stallone sem tudta megfelelően átadni a közönségnek, így talán az
„Állj, vagy lő a mamám!” lett az egyik leggyengébb filmje mozis karrierje alatt,
ha nem számítjuk, amit hatvan felett kezdett letenni az asztalra, hiszen ahogyan
öregszik, munkásságának minősége is egyre ráncosabb.
Oké, Sy roppant kelendő színész, mióta megmutatta, mennyire életrevaló, mégis
úgy vélem, hogy a menedzsmentje kissé ügyesebben is választhatna számára mozit.
Lenne potenciál a történetben és azt is elfogadom, hogy szükség van rendőrös
haverkodós buddie mozikra, ám azt nem értem, hogy a humornak miért kell átmennie
infantilisbe, ha úgy veszem, a célközönség nem a 12-15 éves fiúk. Ha jelen
esetben mégis ők voltak, akkor elnézést kérek és ez a film remek szombati
matiné. Omar Sy tehát jó, az anyukáját alakító fehér matróna kiváló – bár ütném – a
párosukban érezni némi kémiát, bár erre még gyúrhattak volna néhány apró
gesztussal.
A másik főszereplő pedig egy titkos kedvencem, Luis Guzmán, aki esetében
azonban megértem, hogy bármibe fejest ugrik, amiben a stáblistán rögtön a
főszereplő mögött megjelenik a neve, még akkor is, ha jelen esetben ő az egyik
főszereplő. Mert Guzmán már csak kiállása miatt is örök második helyre van
kárhoztatva. (Tévéfilmes alakításait nem vettem figyelembe, pedig elképzelhető,
hogy pont a kis-képernyőn már volt lehetősége brillírozni.) Guzmán remek
karakterszínész, amit csupán azért nem biztos, hogy felismerünk, mert szinte
soha nincs eleget a vásznon, hogy bizonyíthassa. Szerencsére több tucat kisebb
szerepben találkoztam vele és enyhén crô-magnoni fizimiskájával, ezért is tudtam
megjegyezni a becses nevét! Én kedvelem, de nem vagyok benne biztos, hogy
szakmai képességei elegek arra, hogy a hátára tegyünk egy produkciót. Így a két
főszereplővel persze kicsit elbukdácsol a mozi, azonban sajnálatos, hogy pont
Guzmán karaktere az, ami megsínyli a forgatókönyvet és magára húzta a komikus
mellékszereplő gúnyáját.
A film tényleg nagyjából követi a ismert Eddie Murphy mozi történetét.:
Zsarunkat élőhelyén meglátogatja egy barátja, mert belebonyolódott valami
komolyba. (ott egy kisstílű sittes figura, itt egy rendőrségen belül mozgó
fontos ember) Mindkét filmben főszereplőnk nyomozni kezd, ami elvileg kizárt, ha
bármilyen formában érintettek az ügyben – kerülendő az elfogultságot,
önbíráskodást – mégis azt kell látnunk, hogy a forgatókönyv ezt kimagyarázza és
elutaznak egy-egy lebilincselően gyönyörű helyre – kis nyaralás vajon befigyelt
forgatás közben – ahol majd a lehetséges gonoszok körmére koppinthatnak, hiszen
minden felső utasítás ellenére lassan belebonyolódnak a bűnügybe, megismerik a
gyanúsítottakat, kellemetlen helyzetbe hozzák azt valahogy nyilvánosan, mert
egyértelműen úgy lehet jól kinyomozni valakit, ha hatalmas táblákat aggatunk
magunkra az „Elkaplak!” felirattal. Közben kapnak a nyakukba egy helyi erőt, aki
persze közel sem akkora nagy penge, mert akkor hogyan hinnénk el, hogy a főhős
olyan igazi tökös legény, aki végül meggyőzi ideiglenes társát is, hogy bizony
érdemes arra a fajta baráti bizalomra, amely végén a frissen megismert kolléga
is hajlik rá, hogy elhagyja a törvényes és járható utat, csakhogy segítsen
elkapni a film negatív figuráit.
Csak ez Murphy esetében – talán a helyszín miatt is – sikerült stílusosan
előadni. Volt benne valami elegancia. (Eleve a filmben mindenki elegáns volt, az
egy Axel Foley-t leszámítva...) Itt viszont kicsit összecsapott és erőltetett,
hogy az anyukákat is belekeverjük, hogy a főnökség mennyire keresztbe akar tenni
– pedig nem is érdekük – és, hogy a helyi kemény kolléga milyen burleszk
figurává silányul. Nagy szerencse, hogy az amúgy nem túl érdekes nyomozás végül
sikerrel jár és a magát komolyan nem vevő film végén csak azt veszítjük el, akit
egy mesefilmben sem siratnánk meg. Kár, hogy olyan butuska az egész.
Felnőtteknek ezért könnyű szívvel nem is lehet ajánlani. Negyven év felett mind
a bűnügyi, mind a vígjáték kategóriáktól többet vár az ember. Itt meg talán a
legkomolyabb jelent már lezavarásra kerül a film elején, onnantól pedig egy
kiszámítható limonádét kapunk.
Alig emlékszem rá, pedig most láttam pár hete.
De mintha Guzmán vízbe esne. Többször is. Nos, ennél több kell, hogy egy
komédiát jónak nevezzünk! Ráadásul, mindezt közel kettő órában.
Megtekintés: Kellemesen csalódtam,
bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is
kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.
Mert amikor az őskorban bemutatták az
első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint
hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n
megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire
jegyet váltottam. Mostanáig.
Nem fikázom Michael Bay filmes
munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé
tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató
csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta
akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején
idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók
a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős,
megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás
dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig
izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla”
benne van. Elől.
Ám később valami megpattant Michael
Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét
a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a
„Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor
erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók
meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen!
Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket
egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám,
azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy
nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire
másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot
autók püfölik egymást.
Volt fenntartásom az
„Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és
talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas
években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal
megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy
érdemes beülni egyszer erre a filmre.
Hailee Steinfeld azóta szívem
csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam.
Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és
hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett
ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat
színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi
filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy
színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem
volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül
akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más,
mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott
pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére
nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a
többiek mind másodhegedűsök?
Van szerelmi szál, amire azért nem
gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy
direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és
sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy
kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy
tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a
végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már
a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható
tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen
értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam
volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből,
habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter
gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas
évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás
része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai
szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.
www.straitstimes.com
Viszont, főleg, hogy a történet
beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a
végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés
tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli,
főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem
zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr
is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a
legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így
simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.
Azonban, a helyszíneken és az akción
is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik
és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés
sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem.
Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.
Azonban mintha ez is a film előnyére
vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és
nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.
Christina Hodson nagyjából követi a
Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott
eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben
főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak,
jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent,
hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az
E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást,
habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak
körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre
kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem
lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.
www.gameaxis.com
Az egyetlen, amikor a családi filmes,
komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a
földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost,
a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett
felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott
a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető
jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így
egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még
gyakorolnia kell.
A lezárás is szimpatikus, mert ha nem
erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval,
remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.
A soundtrack meg egyenesen remek lett.
Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt
„Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús
limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy
ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy
öregszem.
Kicsit talán ezt adta vissza ez a film
és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég,
egy film, beszélő robot autókkal.
Megtekintés: Tetszettek Charles Bronson késői munkái? Ha igen, akkor ez a te filmed!
imdb.com
iA film Mafab adatlapja: Death Kiss (2018)
Egy perce ment a film, amikor egy afroamerikai strici háza mellett a sötétből előlépett egy hatalmas pisztollyal Charles Bronson. Rendesen elképedtem egy pillanatra és még az is megfordult a fejemben, hogy vagy CGI, amit látok, vagy Bronson eltűnt 15 évre és ismét szerepet vállalt. De ezt hamar ki kellett zárnom, hiszen akkor már közelebb lenne a százhoz, ez az ürge meg egy az egyben a nyolcvanas évek Bronsonja. Azután eszembe jutott egy magyar pasas, aki évekkel ezelőtt a tévében bemutatkozott, mint Bronson hasonmás. Nem vagyok azért benne biztos, hogy ő az, azonban fura lenne, ha országunkban két Bronson alteregó is született volna...
Egy biztos, Kovács Róbert, alias Robert Bronzi, a megszólalásig olyan, mint a hollywoodi sztár, ami egyszerre humoros és visszatetsző is lehet. Igen, hiszen, ha úgy vesszük, Róbert simán „pályatársa” halálán keresi meg magát, másrészt, ha az embernek egy ilyen adottsága van – mekkora szerencse és véletlen kell ehhez? – az miért ne használná a maga javára. Amúgy meg le a kalappal hazánk fia előtt, hiszen három nyelven beszél, kaszkadőrködik, és mindezek mellett egy lósuttogó is, szóval nem csupán szolgai másolata egy egykori sztárnak, hanem egy több lábon élő ember, aki ha csekély filmes eredményeiért, de megérdemel egy vállon veregetést.
Bronzi – vajon mire utal a név? – tényleg tiszta Bronson, így, amíg emberünkben van kedv és szufla, összedobhat néhány krimi és akció mozit, legalább ezzel megidézve sokunk kedvenc színészét. Én egészen biztosan kedveltem Bronsont, néhány filmjét évente újra bírok nézni. Sajnos, pont a nyolcvanas évek előttieket, hiszen mire megöregedett, egy rossz szerződésnek köszönhetően kisajátította egy producer és egyre romló minőségűbb filmekkel pocsékolta el tehetségét.
Nehezen hiszem persze, hogy Robert Bronzi valaha is közelébe szagolhatna egy olyan alkotásnak, mint a Piszkos 12, A hét mesterlövész vagy a korát megelőző western, a Vörös nap, azonban azt nem vitatom el tőle, hogy ha Danny Trejonak sikerült vénségére akciósztárnak lennie – fizimiskájáról nem is beszélve – akkor Bronzinak is adhatunk egy esélyt.
Jelen mozija azonban, ahogy a címében is utalnak rá, egyértelműen egy Death Wish szójáték és koppintás. Már a film első percében mint az ikonikus bosszúálló közember látjuk megjelenni, ami azért zavaró, mert így kicsit olyan, mintha egy sokadik Bosszúvágy mozira ültünk volna le, holott azért illenék önálló akciófilmként működni. Azonban főszereplőnk karaktere egyből azzal indít, ahová Bronson építész karaktere az őt ért külső negatív hatások miatt sokkal lassabban jutott el. Szóval, a filmben a továbbiakban fokozott figyelemmel kell majd a flashback-ekre várnom, hogy szótlan bűnöző vadászunkat jobban megismerjem, ami ugye, elengedhetetlen, ha drukkolni akarok neki. Mert nehéz valakinek drukkolni, aki bár igazi szararcokat aprít fel, ugyanakkor ő sem igazán különbözik tőlük és ezért olyan, mintha egy lenne közülük.
http://www.manlymovie.net
Aztán, hogy azért színészi játékot is kapjunk, beszuszakolják Daniel Baldwint egy rádió szerepébe, aki a megtekintett negyven perc alatt a világ legkihaltabb rádiós stúdiójából osztja az észt és ismét megerősített abban a hitemben, hogy a rádiós műsor-vezetőket néha erősen túlértékeljük... Biztos később lesz szerepe is – mert ez nagyon kevés – amire bizonyára azért volt szükség, mert Bronzi színészi eszköztárát azért kompenzálni kell. Már a főcím alatti sétálgatása és környezettudatos nézelődése is erősen home videó jellegűre sikerült. Amatőr az egész, ahogy van. Ellenben a film elején a gyilok egészen kellemes, amennyiben szeretjük, ha a vérpatron gyutacsába véletlenül a patron helyett gránátot dugtak. Viszont sokkal izgalmasabb ez a megoldás, mint sok hasonszőrű moziban a CGI vér, amelyet valahogy nem tudtam még mindig megszokni.
Feladta a film a leckét. Egyszerre tudom utálni, mert fájóan semmilyen, mellette azonban nehogy már ne kedveljek egy mozit, amiben egy honfitársam, hazájától elszakadva, adottságait kihasználva, amolyan 3D-s motion capture effektként téblábol. Hiszen egyértelmű, hogy most már ő a Bronson!
Őt meg, mint korábban írtam, szeretjük!
A forgatókönyv megtesz mindent azért, hogy ivós játékot játszunk megtekintés közben, pl. igyál, ha valami nem logikus. A negyvenedik perc környékén hősünk simán életben hagyja egyik gonosztevőnket, miközben kb. 5 perccel korábban ugyanilyen blazírt arckifejezéssel átlőtt egy túszként fogva tartott szerencsétlent, mondván: - Úgy sem ismerem! – majd egy golyóval leszedte és a mögötte álló nehézfiút is. WTF pillanat a javából, hiszen a film szerint hősünk eddig védte a gyengét, márpedig az ő szemszögéből a srác túsznak kellett, hogy tűnjön... Visszatérve az életben hagyott gonosztevőre, valamiért úgy gondolja, hogy az enyhén megerőszakolt lánynak kellene lelőnie a pasast, holott, a szöszi félvér lány nem sok hajlandóságot mutat az emberölésre. Szerencsére, főhősünk kemény legény, akit nem tántoríthat el olyasmi, hogy szabad akarat, ezért bekészíti a lány kezébe a pisztolyt és addig szórja a tőmondatokat – a marcona vérző nehézfiú sokkal különbeket is mond nekik – míg végül átszakad a gát és a hisztis leányzó keresztül lövi korábbi zaklatóinak egyikét. És miért volt erre szükség? Hát azért, mert hősünk csak a lány ujjlenyomataitól hemzsegő pisztolyának tárgyi bizonyítékáért cserébe volt hajlandó elhinni, hogy a szöszi-barna nem fogja felnyomni a rendőrségen!!! Ravasz!
imdb.com
Pozitívum, hogy bár nem vagyok nagy szakértője Charles Bronson munkásságának, mégis, úgy vettem észre, hogy Robert Bronzi Kovacs mintha néhány gesztusát, mozgását igyekezett volna magáévá tenni híres elődjének, nem is rosszul utánozva azt. Igaz, Bronsonra egyébként sem volt jellemző az igazán energikus és túljátszott színjátszás, ezért sokat segít, ha a karakter keveset beszél. A titokzatos idegen pedig nem locsog. Inkább csak úgy kiőröli magából a rövid válaszokat. A forgatókönyv pedig akkor lesz igazán gennyes, amikor közelebb hozná a titokzatos K urat a nézőkhöz, azzal, hogy amikor lehetősége lenne a felajánlkozott anyuval tölteni egy görbe estét, foghegyről megtorpedózza az ötletet, pedig anyu összképe igen tetszetős.
Kár, hogy ez a forgatókönyvi húzás egy kisiskolás gyerek eszköztárát meríti ki a lovagiasság elképzelésével kapcsolatban, aminek viszont van egy erősen kérdéses fordított aspektusa, úgymint, ezzel a dramaturgiai húzással kvázi kurvát abszolváltak volna anyuból, aki korábban többször jelezte, hogy nem kéne a pénz, jaj, ki ez az úr, miért teszi, amit tesz, nem kéne a pénz, de csak nem rossz, mert a gyerek, de nem kéne, de miért ne, kérem, dugjon meg... Szerencsére nem kell végül egy elborzasztó szexjelenetet végignéznünk. Hiába, a filmesek tudják, hogy fiatal nő és közel hetvennek tűnő, szomszéd bácsi forma emberek között nincs megfelelően fényképezett erotikus együttlét. Ezt már Robert Rodriguez sem lépte meg kedvenc Danny Trejo-jával sem, így amikor Machete szexelni kezdett, azt belengte a short cut.
A film végén még kapunk egy ostobára vágott lövöldözést a hegyekben, aminél kevés kuszább akciójelenetet láttam életemben. Gyakorlatilag, bárki rálőhetett bárkire és majdnem el is találta, függetlenül attól, hol helyezkedtek el egy vágással korábban, milyen messze egymástól és milyen tereptárgyakat – akár egy fél hegy – kerültek ki közben. Azt gondolná az ember, hogyha hárman lövöldözni kezdenek egymásra, sejthetően behatárolt területen, akkor ott nincs futkározás, meg 180 fokban lóbált fegyver, stb. Itt azonban mindenki futkos mindenhova, de amikor egymásra lőnek, a töltény centikre csapódik be. Úgy borzalmas, ahogy van. Nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy érdekes, amikor három felnőtt ember rohangászik a fák és sziklák között, miközben random rálőnek arra, ami épp ott van.
Néha cici villant, és Daniel Baldwin is kapott monológot. Az ellenség pedig a jobb sorsra érdemes Richard Tyson, aki fényévekkel korábban még Schwarzenegger ellen vette fel a kesztyűt egy óvodában, most meg egy eleve idősebb akcióhős, fake alakítója ellen harcolgat. Mi ez, ha nem karrierrombolás?
Érdemes-e rászánnod másfél órát erre a filmre?
Kovács Robi miatt igen. Ellenkező esetben, nem...
Szegény Scott Adkins talán sosem lesz olyan ismert egy átlagos filmnéző előtt, mint mondjuk a nyolcvanas években befutott Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal vagy Dolph Lundgren, akik néha kirándultak A közeli filmekbe, majd főleg B kategóriás (mára akár zs) filmekben öregedtek meg a szemünk előtt. Adkins-nak nincs szerencséje, mert nem sikerült viszonylag fiatalon befutnia. Mert igaz, hogy jelenleg 42 éves, de akcióműfajon belül azért ez már inkább a forrpont, mint a befutás ideje. Van Damme, Ludgren húszas éveikben megkapták a lehetőséget, hogy kedvencekké váljanak.
Adkins neve számomra mostanában – kb. 5 éve – lett ismerős, és megfelelő kezekben kifejezetten élvezhető akciójelenetekkel szórakoztatja a nézőit. Megkockáztatom, hogy néha még attraktívabb produkcióra képes, mint egyik-másik ismertebb kollégája. Egyetlen hátránya, hogy akkor lett belőle sztár, amikor az emberek kissé belefásultak a B akcióba, és ráadásul minden második stúdió azzal igyekszik bevételt szerezni. Adkins, ha tíz évvel előbb születik, ma már megkerülhetetlen név a szakmában, ám így, egyszerűen abba a korba lett „húzónév”, amikor tucatszám kerülnek a lövöldözős-verekedős filmek a tékák alsó polcára, televízió esti műsorsávjába. Pedig nem rosszabb színész, mint ismertebb, idősebb pályatársai.
Néha még A közeli filmekbe is sikerül bekerülnie, de ezek szégyenletes módon többnyire apró mellékszerepek, ahol sokszor elbukik karaktere. Egy biztos, nem kap annyi játékidőt, hogy rendesen megvethesse a lábát az A ligában, ezért rendre megy vissza olyan filmeket készíteni, amiket egykori híresebb versenytársai is csinálnak öregségükre.
Mostanra Adkins eljutott oda, hogy kis stábbal, saját produceri tevékenysége alatt készít egyszer-nézős filmeket, ami azért szomorú, mert tehetsége megérdemelt volna egy jóval átgondoltabb filmográfiát. Most meg olyan B filmekben rugdossa és veri az ellent, mint a „Close Range”. Bárcsak lenne néhány akció rendező, aki felkarolná. De hova tűntek ezek az akciórendezők is? És hova, a pénzek, amikből régen olyan mozik készültek, mint a „Tökéletes katona”, „Dupla dinamit” vagy „Ölve vagy halva”?
Nagy produkciók ezek? Egyáltalán nem, mégis, valahogy több bennük a „filmművészet”, mint egy ranchon összedobott lövöldözős akciófilmben, ami kiszámítható, mint állat. Az első perctől az utolsóig. Az sem segít az összképen, hogy a kaszkadőrök sokat beletesznek a filmbe, mert a szűk terek és a hamar munka miatt a legtöbb verekedést pisztolylövés zárja le és az amerikai módit már rég túlhaladták az ázsiai akciófilmek, mert „azokban történik valami”.
Így végül a „Close Range” egy fokkal jobb egy 24 sorozat epizódnál. Egy leheletnyivel.
Colton Macready (Scott Adkins) unokahúgát elrabolta a Mexikói kartell. mivel mostohaapja tipikusan a filmes seggfej, aki bekever a főnöknek, hogy utána húzza a belét. Anyu persze rögtön a bátyót hívja, akivel nem felhőtlen a kapcsolat – anyu maradt apu halála után és, hogy ne ússzon el a ranch, kooperált a seftes Walt-tal, különben elúszik a ház és ez nem tetszik Colton-nak, mert szerinte Walt egy seggfej. Ebben igaza is van, csak anyu, Angela (Caitlin Keats) felteszi a megfelelő kérdést, amire Colton is csak a vállát tudja húzogatni: - Te hol voltál, amikor kellettél volna?
Mindegy, mert most, hogy Hailey-t (Madison Lawlor) elrabolták, a tesó hazajön a farmra, hogy kiszabadítsa a lányt a bűnözők fogságából. Mivel katona volt, nem finomkodik a módszerekben és legyilkolja akit ott ér a túszmentés közben. Persze, hogy ez vérért kiált, ezért a kartell minden maradék tagja elindul, hogy leszámoljanak Coltonnal a vélt tartózkodási helyén.
http://scottadkinsworld.com
Ha ez nem lenne elég, Colton kezébe került egy pen-drive, tele olyan adatokkal, amelyek a bűnbanda vesztét okozhatják egy bírósági eljáráson. Mert természetesen olyan hülyék, hogy minden, de minden adatot rábíznak egy apró pen drive-ra, azt meg a csapat legkevésbé ütőképes tagjára. Jó lesz az úgy.
A tipikusan Mexikói bűnbanda pedig elindult a Macready farmra, segítségül hívva a seriffet is, aki mindkét oldalnak tartozik, mert kell a dráma. Meg miért ne legyen már megint negatív az a szerencsétlen Nick Chinlund, aki száz filmben játszik negatív szerepet (pedig ezek felét valamilyen karhatalmi szerv tagjaként teszi) és kettőben maradt életben? Csak be kell piszkolni azt a seriff karaktert, hiába úgy ismerjük meg, hogy a fiával beszél telefonon és arról diskurálnak, hogy apa mennyi rossz-fiút intézett már el. Mondjuk, ha ügyesebb a forgatókönyv, akkor talán kicsit kitolhatták volna ezt a negatív oldalt a film utolsó harmadára valahogy, hogy legyen némi csavar a kapcsolati hálóban, bár, ahhoz kellett volna valaki, aki tud forgatókönyvet írni. Például ebben a filmben láttam eddig talán a leghanyagabbul eltüntetett áldozatot. Colton elkapja az egyik nehézfiút az udvaron, takarásba, majd bevonszolja az épület mögé, hogy ne legyen feltűnő. Egy perccel később a házból kileső gengszterek azonnal kiszúrják a földön fekvő emberüket, mert Coltonnak sikerült őt nagyon, de nagyon elrejtenie...
A klisék iránti szeretet miben is nyilvánulhatna meg jobban, mint a banda neveiben, akiket valamiért úgy érezték, hogy külön felirattal szükséges ellátni, ami oké lenne, ha a nevükön kívül valami személyes megjegyzéssel legalább humort vittek volna a filmbe vagy vizuálisan megdobják. De nem, csak profán módon megjelenik a felirat a figura arca alatt, hogy a negyediknél már kényelmetlen volt olvasni is. El Jefe, Loco, Lobo, stb. – El nem tudom képzelni, mi volt a koncepció mögött, hogy kapunk egy gyakorlatilag „második stáblistát” a kartellről... Ráadásul olyan közhely megnevezésekkel, hogy nekem kellemetlen.
Végül, ahogy sejteni kezdtem, a film, hogy érezzük a szűk pénzügyi keretet, nem nagyon hagyja el a farm területét. Tehát van kb. 10 perc amit felvettek egy hotelben, meg a többi kb. hetven perc, ami egy farmon futkorászás, némi közelharccal, lövöldözéssel körítve. Nos, hogy egy akciókedvelő elcsöppenjen, ennél ma már több kell. Amikor hasonló mikróközösségbe kényszerítették a nagy elődöket, nem mindig sült el jól. (Az Úszó erőd a ritka kivétel, pedig az tényleg egy hajón belül maradt.)
Akciófilmnek tehát ippeg, hogy megáll a film a lábán, de moziba ezért már nem ülne be senki. Nagyobb nevekért sem. Adkins pedig még várat magára... Stephen Edwards filmzenéje súrolja a gagyi westernfilmes zenék határát.
A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat! - www.deviantart.com
Miért nem ájultam el a Kong: Koponya szigettől?
Eleve úgy érzem, hogy minden egyes történet, amely folytatása a hatalmas majom kalandjainak, nem más, mint egyszerű bőrlehúzás. Tény, hogy az alapanyag legalább arra ideális, hogy segítségével megtudjuk, éppen merre tart a CGI technika, mert manapság más módon lehetetlen elkészíteni egy óriás majmos filmet, mint számítógéppel. De ettől még a történet nem lesz érdekes, hiszen miről is szólhatna?
Adva van egy első rész. 1933-ban elkészült a King-Kong. Egy olyan szörnyet teremtettek meg benne, amely egyrészt ismerős az embernek, másrészt, pont azért, mivel „ismerjük”, akár rá is tudunk hangolódni, együtt tudunk vele érezni. Annak ellenére, hogy egy átlag néző vajmi keveset tud a majmok életéről. Kong a saját szigetén a király, félnek tőle. Ide érkezik a fehér ember – mint hódító – és vele a nő, minden bajok forrása. Kongot megbabonázza a nő, ezáltal sebezhető lesz, ami a végzetét okozza. Persze közben kiragadják az életteréből is, ami szintén nem szerencsés hősünknek. Végül az emberiség legyőzi az őserőt, egyrészt a technikai főlényének, másrészt, mert a szörnyetegünknek szíve is van.
És itt a vége. Mégis, néha előfordul, hogy elkészül egy-egy film, ami tovább csavarná a történetet. Azonban hová???
Kong meghalt és őszintén, nem hiszem, hogy túl sok lenne benne ahhoz, hogy további igazságokat fogalmazzon meg számunkra. Minden, amit még mellé lehet tenni egy moziban, az a pusztítás, a harc, de valljuk be, az meg nem igazán érdekes. Nem is nagyon értem, hogy a japánok Godzilla filmjei hogyan képesek eladhatóak maradni, bár biztos a kulturális különbségek is közrejátszanak abban, hogy az ottani népek újra és újra jól tudnak szórakozni azon, hogy egy hatalmas szörny elpusztít városokat – maketteket.
Annak idején a homokozóban magam is élveztem a homokvár rombolás, a matchbox autók dobálását és közben megelevenedett előttem egy világ, amelyben hatalmas lények romboltak világokat. Mostanra, hogy felnőttem, azonban valamiért már nem szórakoztat a mondanivaló nélküli rombolás. Márpedig egy közönségfilmbe mondanivalót tenni, amelyben egy óriásira nőtt mutáns gorilla uralkodik egy sziget felett, elég nehézkes.
A képeket szerzői jog védheti! - http://www.thejakartapost.com
A forgatókönyvírónk azonban megpróbálkozik ezzel és egy csapat katonát és néhány civilt tesz meg a film főszereplőjének, akik elmennek erre az idő előtti szörnyek és Kong uralta szigetre, hogy ott aztán érdekes kalandok között küzdjenek meg a természettel, ha magát a címszereplőt a természet egyfajta kivetülésének tekintjük. Márpedig alig van különbség egy természeti csapás, mondjuk hurrikán és a gorilla okozta támadások természete között. A lényeg, hogy az ember eltörpülése okán gyakorlatilag haszontalan, tehetetlen bábként sodródik ezzel a számára fékezhetetlen erővel.
A történetnek valójában ki a hőse?
Azok nyilván nem, akiket első körben megismerünk. Nem az emberek. Nem lehet a főszereplő más, csakis Kong. Szórakoztató számomra egy olyan Kong, aki érzelmileg nem hat rám? Nem.
Hathat rám érzelmileg egy olyan óriásmajom, amelyik semmilyen emberi érzelemmel nem tud párhuzamot vonni számomra? Nem.
Ha nincs meg ez az érzelmi plusz töltet, érdekel a majom sorsa? Mellé fogok állni, mint átlagnéző? Nem.
Nos, pont ez az oka, amiért érdekesebb az a Kong film, amelyben a majom kvázi „szerelembe” esik a hősnővel – már ahol van hősnő – és ezért nem tud hosszú távon lekötni egy olyan Kong film, amelyben ilyesminek nem adnak teret. Pedig majdnem. A film vége felé, Kong kimenti a vízbefúlástól a fotós hősnőt, azonban ez a fajta „kapcsolat” olyannyira elkésik, hogy addigra mint néző, tökéletesen eltávolodtam a film tulajdonképpeni hősétől, ezért izgulni sem nagyon tudtam érte, hogy végül legyőzi a rá támadó vizuális gyíkot, vagy nem.
A kezdés:
Az első jelenetben már megmutatják nekünk a majmot, igaz, pillanatra. Ez eleve nem túl jó húzás szerintem, mert ezzel „lelövik a poént”. Mennyivel feszültebbek voltak azok a filmek, amelyekben a majom végül a játékidő azon részében jelenik meg, mikor már rá tudtunk hangolódni a karakterekre, valakivel együtt tudunk érzeni, valakit szimpatikusnak találunk. Erre azért van szükség, mert a nézőnek szüksége van rá, hogy legyen a műben olyan karakter, akivel szimpatizálhat. Az sem baj, ha ez egy kis hajószakács, vagy egy hatodik senki, de érezzünk valamit a karakter iránt. Ehhez azonban fel kell építeni a karaktert, a jellemet. Azért van erre szükség, mert magával a majommal úgy sem fog minden néző eredendően közösséget vállalni. Aki pedig nem képes egy óriásgorillával érzelmileg azonosulni, annak kell, hogy emberekkel tegye ezt meg. (Mert különben puszta látványfilmként lehet, hogy bealszik a mozi felénél...)
A képeket szerzői jog védheti! - http://milsanclale.cf
A „Kong: Koponya-sziget” szereplőivel azonban nem túl könnyű megbarátkozni. Talán pont azért, mert pont egy pici hiányzik hozzá, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk hozzájuk. Sem a tudós, sem a kutatást erőltető kutatót nem vesézik ki annyira, hogy érdekeljenek bennünket. Még szerencse, hogy egyikük John Goodman, így legalább a színész karizmája és korábbi hírneve az, ami kicsit hozzá tesz a karakteréhez, ez azonban kevés ahhoz, hogy izguljunk értük. És az összes többi szereplővel ez a szomorú helyzet. Nem ismerjük meg, még az apjára vonatkozó félmondatok miatt sem, James Conrad (Tom Hiddleston) egykori századosának figuráját. Mason Weaver (Brie Larson) fotósáról is annyi derül ki, hogy eléggé fiús, nehezen barátkozik, nem különösebben kedveli a rangokat és képes egyedül is olyan baromságokra, minthogy egy hatalmas ökörről le akarjon emelni egy helikoptert. Mivel Larson mostanában fut be olyan korábbi remek filmek miatt, mint pl. „A szoba”, úgy vélném, azért hozták be a filmbe, hogy mint női főszereplő, elcsavarja Kong és a nézők fejét. Csakhogy ha nem elég szerethető a figura, ez nem fog menni. Ha pedig nem megy, nem fogok szorítani érte, ellentétben mondjuk Naomi Watts-szal, aki már első megjelenésével, a King-Kongban feléleszti a férfi nézőkben az óvó apafigurát, mikor rádöbbenünk, hogy karaktere gyakorlatilag az utcán éhezik. Nos, Mason nem éhező női figura, ám heroikának sem mondhatjuk, hiszen egyetlen feladata, amikor végre ősanyaként tehetne a többiekért valamit – hegymászás után jelzőfény kilövése a semmibe, amiért nem is tudom, miért pont a „törékeny” nőt tartják a legalkalmasabbnak – inkább belelövi azt egy gyíkszörnyetegbe, aki korábban a fegyverektől nem nagyon izgatta magát, de a világító rakétától rendesen megőrül, amikor az kezdi vastag bőrét irritálni...
Van a filmben még egy ázsiai tudós asszisztens is, akinek olyan kevés a szerepe, hogy néha elfelejtjük, hogy ő is a szigeten ragadt.
A kutatást biztosítását egy a háború poklát megjáró, vaskalapos Ahab kapitányra bízzák. Preston Packard (Samuel L. Jackson) kíváló katona... lehetett korábban, mostanra azonban, mikor az „ellenséggel” szembesül, bekattan benne valami és mintegy Moby Dick-ként tekint a sziget királyára, akit annak ellenére igyekszik elpusztítani, hogy korábban világossá vált, nem állnak készen a szigeten fellelhető fegyver-aparáttal a majom megfékezésére, az emberanyag meg rohamosan fogyóban.
Csoda, hogy a katona karaktere nem kezdi lelőni az embereket, dezertőrnek bélyegezve őket, mikor végül a szerencsevadász James kettéválasztja a csapatot katonákra és civilekre, hogy az utóbbiakat védett területre kísérje. A forgatókönyv csavarjainak köszönhető, hogy végül mégis mindenki megjárja a poklot.
A „Kong: Koponya-sziget” számomra a tökéletes Tarzan film, Tarzan karaktere nélkül. Ezt a fogalmat még gyerekkoromban sikerült magamba szívnom, amikor Tarzan kalandjaival szórakoztattam magam. Azóta, ha olyan filmet látok, amelyben egy csapat ember tart egy célért, amely vagy egy kincs megszerzése, vagy kimenekülés valahonnan, és közben a karakterek egymás után hullanak el, a hátteret ehhez pedig valamilyen egzotikus környezet biztosítja, azt simán Tarzan filmnek hívom.
A képeket szerzői jog védheti! - www.qiibo.com
Ez a film tökéletes Tarzan mozi. Trópusi, túlvilági környezet, különféle szörnyek, megterhelő szituációk sora, miközben a kevésbé fontos szereplők lemorzsolódnak. Természetesen nem természetes halál formájában. (Régen ezek a karakterek teherhordók, rabszolgák voltak, akik sebes folyóba fulladtak, lezuhantak a szakadékba egy kőgörgeteg miatt, vagy elmarta őket egy párduc a menetelés közben...)
Itt egy csapat Vietnamot megjárt katonát kapunk tölteléknek és néhány egyéb személyt, akik a kutatáshoz csapódtak. Köztük például a John Goodman által alakított Bill Randát, akit inkább azért sajnálunk, mert ő volt John Goodman és nem azért, mert a figurája szeretetre méltó lenne. A katonák pont ilyen töltelékek, amire a forgatókönyv még rá is erősít a csapattól leszakadó pilóta, Chapman (Toby Kebbell) karakterén kívül, akit ha lehet, a legklisésebb szörnyfilmes halállal írnak ki a filmből, miközben azt gondoltad volna, hogy szerencsétlenül járt srác még fogja a térdén lovagoltatni a fiát. De nem. Sőt, talán a legcsúnyább az egészben az, hogy később „találkozunk még vele”, csak a csodálatos menekülés helyett csúnya befejezésként.
Kétszer néztem vissza Chapman kilépőjét, mert általában, egy ügyes forgatókönyvben az ő karakterének egészen biztosan komolyabb történetszálat adományoztak volna, itt azonban beérték, hogy egy gyenge okként lebegjen a kalandokat folytatandó, mondván, az ő megmentése az, ami miatt Preston elvakultan folytathatja menetelését a szigeten, a meneküléstől ellenkező irányba. Ha más nem, erre jó volt az öreg Chapman, akit talán a legjobban vezettek fel a katonák karakterei közül, hogy végül dicstelen véget érjen figurája.
A történet:
Ha egy lépés távolságról nézzük a filmet, még kevesebbről szól, mint a korábbi filmek. A szigetet el sem hagyjuk, Kong életben marad, egyelőre ember nincs, aki magával vinné a szárazföldre. Persze a stáblista után kapunk egy apró jelenetet, amely előre vetít egy esetleges folytatást, azonban eddig valahogy nem történt utalás rá, hogy haladna a következő rész elkészítése.
Az azonban biztos, hogy a vietnami háború és Kong között akad némi párhuzam, amely az érkező hódító és a helyszínen élő ellenállók között alakul ki. Vietnamban az amerikai hadsereg végül kénytelen feladta a harcokat, mert nem volt felkészülve sem arra a harcmodorra, sem a megfelelő környezetre. Stb.
Itt ugyanaz a helyzet: Sem Kong, sem a sziget egyéb élőlényei nem kedveznek a barátságos állat-simogató megnyitásának tervének. Végül pedig a korábban említett Herman Melville regény az, ami a történetet kikerekíti. A fehér hajóskapitány itt fekete katonává változott, de a motiváció ugyanaz, az eszközök modernebbek. A végeredmény pedig nem lehet más, mint az üldöző halála. Míg Ahab kapitány a vízben leli halálát, addig Preston tűztengert varázsol maga és a szörnyeteg köré, hogy végül porrá zúzzák.
Kár, hogy a stáblistán nem tűnik fel Melville neve, hiszen olyan egyértelmű a történet kölcsönzése. A hozzá adott rengeteg színes háttér nem fogja ezt elleplezni.
Hogy végül a film már nem tudott ébren tartani, annak is köszönhető, hogy mindezeket a formulákat, már korábban olyan remek filmekben elpuffogták, mint a King-Kong mellett hasonló tematikára épülő Jurassic Park sorozat. Jelen esetben ha a szörnyet kicserélik egy T-Rexre, a szigetet pedig átnevezik Isla Nublarnak, akkor egy felejthető, közepes Jurassic epizódot kapunk, gyerekszereplő nélkül.
Nem is tudtam kiért izgulni.
A képeket szerzői jog védheti! - www.artstation.com
A képi világ ugyan szép és színes, sajnos a legtöbb jelenetben mégis olyan érzésem volt, hogy stúdió díszletei között, zöld-hátteret nézek, amelyet kitöltöttek CGI-jal.
A megjelenő óriáspók már kizökkentett, mert annyira Peter Jackson koppintásnak tűnt megjelenése. Ha lehet, a sziget őslakó bennszülöttei itt kapták a leghalványabb szereplehetőséget, semmilyen formában nem téve hozzá a történethez. Csak biodíszletek.
Már a film elején elképedtem, amikor kiderült, hogy a sziget feltérképezéséhez robbantásokra van szükség.
Oké, nem értek a földtanhoz, szeizmológiához, térképezéshez, semmihez, ami ebben a témában fontos lehet, de... tényleg úgy lehet magát a kőzet összetételét, a föld mélységeit megvizsgálni, hogy előzetes ellenőrzés nélkül pusztító bombákat dobunk le a dzsungelre, bízva abban, hogy a robbanásban keletkező tűz nem terjed át az egész szigetre?
Tényleg elég egy befolyásos kormányzó támogatása és aláírása, hogy két szerencsevadász kutató egy napon belül elutazhasson, nem csekély katonai kísérettel, légi támogatással egy ismeretlen szigetet feltérképezni?
Ez az aláírás tényleg olyan hatalmat biztosít, hogy egy szerencsevadászt is azonnal meg bírunk vele vásárolni?
Ki az, aki a pénzt és egyéb, számomra ismeretlen támogatást adta? Ráadásul, mint kiderült, napokon belül?
De ezek már tényleg csak felesleges kötekedések, nem a film technikai és érzelmi felépítését célozzák meg, pusztán nézői észrevételek a fonákságok miatt.
Pozitívumok is akadnak azonban:
A fényképezés talán nem remek, de vannak jelenetek, amik tényleg pofásra sikeredtek, mint pl. a helikopterek levadászása. Természetesen, aki tudja, hogy erőbehatásra, hogyan megy tönkre egy helikopter, az talán talál hibákat az akciójelenetben, számomra mégis szórakoztató volt néhány jelenet megoldása. John Goodman fájóan bekövetkező halála és a gyíkgyomorban tovább működő random vakuzó fényképezőgépes jelenetsor egészen ügyes. Samuel L. Jackson egyik-másik jelenete.
Az egyik támogató halála, amelyet a napkoronggal koronáznak meg. Nem túl szép, de legalább pofátlan!
A zene nem lett a kedvencem, nagyon érdemi melódia nem is maradt a fülemben. John C. Reilly búcsúvideója.
Negatívumok: Brie Larson és Tom Hiddleston nincs kihasználva. John Goodman sem.
Eredetiség. Összecsapottság.
Megtekintés: Cheung és Franco összebratyiztak, hogy unaloműzőként összedobják a saját poszt-apokaliptikus Mad Max mozijukat és sajnos a remek fickóktól erre futotta.
Simán el tudom képzelni, hogy egy füves bandázás közben, fogadásból kelt életre a Jövővilág terve. Franconak beszólt valaki a bagázsból, hogy ember, hiába vagy akkora polihisztor és remek színész - már amikor - ha nem vagy képes összehozni egy igazi trash filmet, pedig elvileg az a legalja.
Franco felvette a kesztyűt és cimborájával szépen turmixoltak egy jövőben játszódó akció sci-fi katyvaszt, amely talán szívesen tetszelegne amolyan tiszteletadásnak a nyolcvanas évek olasz fantázia filmjei előtt, ha nem hagyták volna ki a filmből a lelket.
Mert hiába a remek zene, ami minőségileg a film fölé emelkedik, hiába a remek operatőr, aki néha dokumentarista jelleggel belemászik az akciók közepébe, ha valahogy az egész olyan olcsó és bazári, de nem a jó értelembe vetten, hanem összecsapottan.
Eleve milyen az a jövőkép, amelyikben úgy nőnek fel generációs csoportok, hogy az egyik gyermekeket is öl, a másik pedig képtelen megvédeni magát és fejvesztve menekül, ha jő az ellen? Tényleg ezzel a hozzáállással maradtak életben? Tényleg megmaradt az "áldott gyermekiség" néhány kolóniában?
Mindjárt a nyitó képsor mutatja ezt a kontrasztot, mikor Warlord (James Franco) bandája lerohan egy telepet és mindenkit felkoncol, beleértve a gyerekeket is.Értem én, hogy fel kell a nézőnek vázolni, mennyire is gonosz Warlord, de tényleg hihető, hogy találomra kimennek a motorjaikon, ki tudja hány évvel a világégés után és belebotlanak egy önmagát megvédeni képtelen kolóniába? Hát azok meg, hogyan maradtak eddig életben, ha tudjuk, hogy az életben maradásra csak a legerősebbeknek van lehetősége? Könyörgöm, legalább valami ellenállást lássunk már!
A másik, meg amit sosem értettem az ilyen filmeknél, hogy a banda, hogyan toboroz tagokat, ha támadás közben még a védekezésre képtelen gyerekeket sem szándékozik elvinni rabszolgának? Mondhatod, hogy éhes szájat nem etetnek, de akkor akik a jelenlegi tagjai a bandának, azok vannak és azzal kész? Kihalással kerülnek be új tagok?
Egyszerűen induláskor voltak mondjuk százan és azóta nem toboroztak senkit be, mert akivel keresztezi egymást az útjuk, azokat gondolkodás és lelkiismeretfurdalás nélkül végeznek? Hát nem lett volna jó az a gyerek rabszolgának? Akármilyen területen?
Oké, Warlordék nem barátkoznak idegenekkel, csak ölik őket, fogadjuk el. Az új tagok meg csak úgy teremnek, ha esetleg megfogyatkoztak volna, Rendben.
Mi a helyzet Oázissal?
Az egy másik kolónia, amelyik megéri a pénzét. Hevenyészett falak egy maréknyi erdő körül, csupa nő, gyermek, öreg és egy pár harcos. De ami érdekes, háborítatlanul éldegélnek ők is ebben a nihilben és mikor a Hercegnek útra kell kelnie, hogy a királynőnek gyógyszert szerezzen, elég homályos elképzelésük van annak mikéntjéről. Elindulok, azt majd lesz valami, ha már a tábortűz körüli mesék kecsegtettek némi információval.
A nem erőszakos csoportnak legalább van fegyvere, igaz, pont olyan helyen élnek, ahol sokkal kevesebb erre a lehetőség, mint Warlordéknak, akik meg eleve állandóan beszerző kőrúton vannak, hogy legyen mivel gyakorolni a hatalmat. Milyen szerencse, hogy eddig nem futottak egymásba.
Ezek a logikátlanságok pedig egyszerűen a lustaság számlájára írhatóak. Az is milyen dolog már, hogy az elvileg trónörökös Herceg (Jeffrey Wahlberg) egy nyálas kis hülye-gyerek, aki nem izmainak és eszének köszönheti, hogy megéli a film végét, hanem mert világ szerencsése.
De tényleg elengedné egy szem fiát anyu a semmi közepébe egyedül, ha tudja, hogy halála esetén, bármilyen nevetséges, de a fiú fogja örökölni a nem létező trónust. Azért örülhetünk, hogy két legjobb barátja és embere önként vele tart az úton, még akkor is, ha a népmesei tradícióknak köszönhetően borítékolható, hogy a stáblistát nem élik meg. Mennyivel nagyobb poén lett volna, ha a Herceg nyuvad ki legelőször és a legtökösebb viszi a hátán a medicina projectet.
Meg mi ez az androidlány?
Mi a funkciója azon kívül, hogy Warlord pont akkor kelti életre szintetikus feleségnek, amikor a kalandok elkezdődnek. Meg mi az a baromság, hogy bármiféle előjel - villámcsapás, program vírus, fejlövés - ellenére az android lány morálisan lojálisabb lesz, mint bárki Warlord brigádjából?
Azt a poént hányadik slukknál találták ki, hogy ne a Herceg szexpartnere legyen végül, hanem menjen át leszbikus szerelembe a sorsa? Arra legalább jó volt, hogy arra nem nagyon számítottam. Igaz arra sem, hogy Ash (Suki Waterhouse) gondol egyet és átáll a jó oldalra. Most tényleg, miért? Mi történt ezzel a droiddal, amikor a távirányítója meg egyenesen hozzánőtt Warlord kezéhez. Miért érezte úgy a droid, hogy a Herceg elfogadja a segítségét és nem lövi fejbe az első adandó alkalommal, amikor a szeme láttára lőtte le a barátait?
Tényleg azért írták bele a forgatókönyvbe, hogy kicsit eljátszhassunk a gondolattal, hogy a jövőben a szexpartner fogalma ennyire megváltozik és pont egy gépért - hiszen mi más lenne - folyik majd a nagy harc emberek között, mert valamiért mindenki egy szintetikus csiklót szeretne nyalogatni?
Ráadásul, ha már android akkor a képességeit is ki lehetett volna jobban aknázni.
És miért egy hangár közepén áll, hogy végül valaki beizzítsa? Miért nem
a helyén várja "hercegét" az ébresztő csókkal, ahol eredetileg kellene lennie és ahol Warlord megtalálja az irányító szerkezetet? Volt ezzel bármi céljuk? Később nem derül ki...
Aztán ott van az a Love Town. A szexváros.
Elvileg ez kellene, hogy legyen az új világrend kereskedelmi központja, ahol a fáradt vándorok megpihennek, üzletelnek, szexelnek, majd tovább mennek.
De hogyan, ha Warlordék megismert szokásukhoz híven, aki a közelben él és mozog, azt nappal levadásszák?
Vagy este gyilkolási stoppot vezettek be?
Arról nem beszélve, hogy Love Lord (Snoop Dogg) vendégeibe Warlord emberei simán belekötnek. Miért?
Ez a hely nem amolyan türelmi zóna? Fegyver szünet terület?
Ha Warlordék egyébként minden idegent meggyilkolnak, mondva csinált okokkal, Love Lord milyen kondíciókkal fizet nekik a bérleti szerződésben megállapítottak szerint?
Mondjuk úgy nem lesz bevétel, ha a vendégek egyik fele kinyírja a másik felét. És gondolom, nem a fizetős fele marad meg...
Aztán ott van gyógyváros kérdése is.
Ezek meg mit tökölnek a Herceggel és a droid lánnyal? Értem én, hogy Drug Lord egy szociopata bandavezér, mert az őt alakító Milla Jovovich mindent megtesz, hogy bemutasson egy ilyen figurát. Az egyetlen, ami zavaró ebben, hogy lejön a vászonról, hogy ez egy szerep, minden manírjával.
De legalább össze lehet hozni egy élethalál játékot a főszereplővel, hogy legyen több az izgalom. De annak idején mennyivel jobban sikerült ezeket a páros harcokat megcsinálni a Mad Max háromban, vagy a Menekülés New Yorkból-ban?
Ott hihető és életszagú volt az egész. Jó ritmusban.
Itt sufni-tunning.
Tudod, hogy a Herceg fog győzni, csak minek? Hogyan?
Ja, úgy, ahogy végül látjuk?
Hát ez roppant izgi volt...
Végül megérkeznek Warlordék is és legyakják Gyógyvárost, annak ellenére, hogy korábban még Warlord emberei is úgy nyilatkoztak róla, hogy igazi pokol. Ennek ellenére jönnek, látnak és elég gyorsan győznek, mert úgy látszik, Drug Lord emberei semmivel sem életre valóbbak, mint a film elején a legyilkolt kolónia.
Végül Ash, az android lány elunja magát és nemes egyszerűséggel lezárja a vitát.
Herceg most már hazaviheti a gyógyszert, mert bár nincs rá utalás, hogy Drug Lord képesített gyógyszerészekkel dolgoztatna, mégis volt néhány kapszulája a királynő (Lucy Liu) végzetes betegségére. Mekkora mázli már!
Rendben van, hogy James Franco szeretné mindenféle szerepben kipróbálni magát és ezért eljött az ideje egy kifejezetten véres - nem az - trash mozinak, mert olyat eddig nem csinált.
De ne lenne olyan unalmas!
A képi világ még csak-csak. A vizuális megoldások szintén kellemesek néha, ahogyan egy háborús tudósító szemén keresztül szaladgál a kamera a főhős körül - Drug Lord letámadási jelenet.
Mégis, sehol nincs például az a szép szerkesztés, amit egy Mad Max film üldözési jelenetében látunk. Több pénz kellett volna?
Több ötlet?
Több kaszkadőr?
Egy kritikus jól fogalmazta meg, hogy a végtermék erősen hajaz a Mad Max mozikra, azonban kiállása sem főhajtásként, sem paródiaként nem állja meg a helyét. Pedig ha kettő közül az egyiket sikerül beépíteni...
Be kell érnünk azzal, hogy legalább próbálkoztak a fiúk.
De legalább lett volna a filmben az a fajta gore, amivel a Turbo Kid néhány éve "kasszát robbantott". (Úgy értem, sikerült jó néhány rajongót szerezniük. Francoék azonban nem ilyen bevállalósak.
Gondolom, az sem túl jó jel, hogy a film forgatását befejezték már 2016 nyarán és most került bemutatásra. Sosem jó jel, ha egy filmet dobozban tárolnak. Ez nem jó bor, ami nemesedik.
Vagdosták, rendezgették a képkockákat, tologatták a bemutatót, végül elunták a dolgot és kiküldték a moziba.
Nem sikerült.
Legközelebb...
Remélem.
Megtekintés: Néha érdemes egy-egy poros filmből Remake-et készíteni, de vajon az 1974-es "Bosszúvágy - Death Wish" az a film?
1974-ben már nem számított újdonságnak az a fajta bosszúfilm, amit a "Bosszúvágy" képviselt, hiszen hasonló darabok már készültek a hatvanas években is. Lásd.: Halálfejesek (1967)
Amiben talán új volt a mozi, hogy kendőzetlenül állt ki a kisember mellett a bűnözők ellenében és az adott korban frissnek hatott erőszakosságával, ami ma már simán átmenne egy korhatár besoroló bizottság előtt is. A hetvenes évek közepén, amikor a meghasonlott USA-ba hazatértek az amerikai katonák, veteránok, kicsit megváltozott a korábbi idillinek beállított életérzés. Amerika elvesztette tisztaságát és már nem volt többé a lehetőségek hazája.
Az utcákra szabadult egy erőszakosabb generáció, amelyiknek már nem voltak álmai és nehezményezte a politika befolyását az átlagpolgár életére.
Rengetegen tértek haza a háborúból, akiknek most a mindennapokkal kellett megküzdeni. Sokuk kábítószerfüggő, meghasonlott emberek, akik galerikbe tömörültek, pont úgy, mint a háború és a kormány ellen lázadozó fiatalok, akik többé nem bíztak saját országukban.
A városi élet egy sokkal sötétebb árnyalatot kapott. A kilátástalanság, a bizalom elvesztése a kormányzattal szemben kinevelt egy frusztrált társadalmat.
Már erre figyelmeztetett az "Eper és vér - The Strawberry Statement (1970)" című dráma is, amelyben egyetemisták tiltakozásuk jeleként elbarikádozzák magukat az egyetemi városban, hogy végül a karhatalom törje meg lázadásukat.
Az utcákat ellepik a bandák és már nincs már meg a hatvanas évek romantikája sem: elég egy rossz szó és folyik a vér.
A kábítószerhasználat felfelé ível és az első fogyasztói azok a harmincas férfiak, akik visszatértek Nam poklából. Köréjük szerveződnek különböző csoportok, amik a rendszer ellen lázadva pont a kispolgárokat veszik célba.
Az eredeti "Bosszúvágy" erről mesélt, főszerepben a hetvenes években már idősnek számító Charles Bronsonnal. Családját támadás éri és a kispolgár miután nem kap megfelelő támogatást a rendőrségtől, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Brian Garfield regénye 1972-ben jelent meg és nagyon gyorsan megfilmesítették. A végeredménnyel az író olyannyira nem volt elégedett, hogy folytatást írt az első történethez, a "Death Wish-hez, a.k.a. Halálvágyhoz.
Karakterei azonban tovább éltek a vásznon és Bronson még további négy részben irtotta a városi hulladékot.
Utána a történet gyakran visszaköszönt a vászonról, más-más köntösben, de a lényeg sokat nem változott: Egy banda erőszakot alkalmaz a főszereplőn vagy családján, a főhős felveszi a kesztyűt és visszavág. Az alapanyag egyszerű és megfelel egy akció-drámának. Lehet a karaktert rendőrre cserélni és akkor még több vért lehet ontani.
Volt értelme 2018-ban leporolni a témát?
Abból a szempontból igen, hogy legalább az öregedő Bruce Willis kapott egy lehetőséget, hogy ismét hozza a blazírt Bad-Ass figurát.
Szükség volt életre kelteni Paul Kersey - a könyvben Paul Benjamin - karakterét?
Nem feltétlenül, hiszen már semmi új nincs a történetben. Amerikában mindennapos az erőszak az utcákon. A hetvenes években csak éledező jelenség most már része a amerikai életérzésnek. Diákok lövöldöznek a suliban, beteg elméjű emberek zárkóznak hotelszobákba és lőnek a tömegbe. Az iskolai erőszak külön tantárgy és az Internet is kitermeli a maga pszichopatáit.
A "Bosszúvágy" mondanivalója tehát már nem hordoz nekünk semmi újat, ellenben még mindig szórakoztató lehet azt nézni, amikor a kisember végül feléget mindent maga mögött és fegyvert ragad. A "Bosszúvágy" ráadásul egy lusta feldolgozás. Paul Kersey egy világ szerencsése. Sikerül egy olyan bandával leszámolnia, melynek tagjai nem kompetensek, egymással is alig érintkeznek, így egy egyszerű western forgatókönyveként, Kersey, mint a város leggyorsabb pisztolyforgatója, egymás után levadássza ellenségeit, a végére egyenesen szintet lép és a rá küldött orgyilkosokat profikra jellemző hidegvérrel mészárolja le, miközben elvileg a karakter egy tehetséges trauma-szakorvos. Igaz, a történet alapját képezi az is, hogy a pacifista hős végül szélsőséges módszerekhez nyúlva beszennyezze a kezét, de így mennyire rugaszkodik el a dráma a valóságtól és lépünk át a szürreálisabb akciófilm műfajába?
Teljesen!
Eli Roth munkásságát kifejezetten kedvelem, habár mint direktor nem a megvalósítás az erőssége, hanem, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyek annak idején érdekeltek engem is a filmek nézése közben. Roth egy rajongó, aki nem kritikusoknak, hanem a nézőknek készíti filmjeit. Sajnos a végeredmény néha eklektikus "Kopp-Kopp - Knock-Knock (2015)", de a "Bosszúvágy" egy korrekt darab, épp a plusz, ami hiányzik belőle. Roth-nál azonban ez megszokott. A szív.
A vértől iszamós, még forró és lüktető szív.
Szomorúvá tesz az is, hogy mostanra az általam nagyon kedvelt Elizabeth Shue gyakorlatilag az "Árnyék nélkül" óta nem kapott egy rendes szerepet, egy rendes moziban. Viszont mintha Josh Brolin akkortól kezdett volna felfelé ívelni. Vincent D'Onofrio a testvér szerepében is kihagyott ziccer, mert több volt a karakterben, mint amit a filmben kaptunk belőle.
Willis Liam Neeson-t ütötte ki a főszerepből.
Ez az első filmje Roth-nak, ami nem horror.
A film Mafab adatlapja: Bosszúvágy - Death Wish (2018)
Megtekintés: A témától függetlenül egyszer szánj rá időt.
El lehet azon filozofálgatni, hogy az emberiség vajon megérett-e a pusztulásra, ha tudjuk, hogy filmes műfajok között olyanokat is találunk, amit gyűjtő fogalomként úgy neveznek: rape and revenge filmek. Ami nem jelent többet, mint erőszak, utána bosszú.
Szögezzük le, hogy ez a műfaj nem új keletű, nem most járatták a csúcsra. Még az is lehetséges, hogy nem kedveled ezt a műfajt, mégis találkoztál néhány képviselőjével.
Eleve induljunk ki abból, hogy ezek a mozik két erős részre oszthatóak, ha nem számítjuk a közjátékokat is. Első rész, az erőszak, a második rész pedig mikor áldozatból, vagy valaki áldozat közeliből bosszúálló lesz.
Csak néhány címet említek, amelyek a témában ma már kisebb kultikus státust vívtak ki, úgy, hogy rajongóik esetleg nem is egy közös halmazból kerülnek ki.
A rape és revenge filmek egyik legismertebb és elég régi képviselője az 1978-as "I Spit on your Grave" - másik címén, a "Day of the Woman", amit a videós korszakban a "Köpök a sírodra" címmel híresült el, profán történettel és a korhoz képest erős megvalósítással. (Kuki metszés...) Nem vagyok biztos benne, hogy ez az első darab a témában, ám talán ez az adott éra által egyik legtöbbet felemlegetett darab. Azután ide sorolható Wes Craven hat évvel korábbi, "Az utolsó ház balra - The Last House on the Left (1972)" című társadalmi szatírája drámába oltva, vagy fordítva, melyben néhány gonosztevő majdnem meggyilkol egy tinit, ám véletlenül belefutnak a tini szüleibe, akik a bűnözők brutális és bestiális tettére hasonló agresszióval válaszolnak. Ebből egy kemény Remake is készült 2009-ben, mely témájában sokat nem tett hozzá az eredeti műhöz, de talán gore-ban kicsit sikerült rávernie. Ajánlott darab mindkettő.
Aztán ide merném sorolni - Hova máshova? - Abel Ferrara szintén kultikus drámáját, amelyben egy fiatal nőt megerőszakolnak, előbb az utcán, utána a saját lakásában, aminek hatására, amolyan macskanőként kel új életre és a férfiak megbüntetésének szenteli életét, amíg ki nem siklik valahol az egyszemélyes háborúja. Ez volt az Ms. 45 - A bosszú angyala 1981-ből, a főszerepben a kornak megfelelően akkor erősen szexis Zoë Lund, aki a filmben egy néma lányt alakított. Sajnos a színésznő elkallódott és nem érhette meg az ezredfordulót, így sorsa, bizonyos tekintetben sajnálatosan drámaian összecseng az eljátszott karakterével. Kábítószer használatának szövődményei összeadódtak szervi problémákkal és elhunyt 1999-ben.
A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje hemzsegett az ilyen tematikájú filmektől, amelyben nem feltétlenül maga az áldozat vett revánsot, hanem valamelyik közeli hozzátartozója. Hogy benne maradjunk a kategóriában, azonban nem árt, ha ez az illető egy nő. Lehetőleg hasonlóan törékeny, mint maga az áldozat. (A Death Wish-t pl. nem is feltétlenül illeszteném pont ezért ebbe a leágazásba... ott apu száll ringbe vérre szomjazva.)
Tinikorom egyik markáns ilyen filmje a Linda Blair nevével és melleivel eladott, klisés és butuska "Kegyetlen utcák - Savage Street (1984)" volt. Ebben több áldozatra is szükség volt, hogy végül a női főszereplő fegyvert ragadjon és elégtételt vegyen. Az egyik áldozat pedig a néma kishúga (?) volt, mert valamiért a rape and revenge filmekben sokszor előkerül, hogy a bántalmazott karakter valamiféle gyengeséggel vagy egészségügyi problémával volt felvértezve. Talán, hogy az erőszak tényét még erősebben emelje így ki a film egy átlagnéző felé. Mert ha egy beteg, vagy bármiben korlátozott személyt vegzálnak, az még erősebb emocionális hozzáállást vált ki a fogyasztóból.
Még megemlíteném, hogy a rape and revenge filmek összetételük miatt eleve két csoporthoz szólnak, és csak remélem, hogy a másodikból vannak többen. Mert miről is szól a film? - Egy női karaktert erőszak ér, amire válaszként legyőzi, megsemmisíti azokat, akik ártottak neki. Nos, ezt ki is fogja "élvezni", ha már befogadó közönségről van szó?
Egyrészt azok, akik kedvelik, ha egy nőt erőszak ér - és ők a betegebbek - míg a másik és remélhetőleg nagyobb csoport, akik elviselik, a film első felét, de kifejezetten azért, hogy utána, morálisan levetkőzve gátlásaikat, egyenesen a főszereplő karakter mellé állva, meggyőződéssel álljanak ki mellette, amíg az beteljesíti bosszúját, azaz sokan azt évezzük, ha a főhősnő - heroica - végül szembeszáll kínzóival és akármilyen módszerrel - legyen az szerencse, vagy több éves tanulás, stb., de elégtételt vesz.
Ha az ilyen filmben a főszereplő férfi, akkor akciófilmet látunk. Főleg.
Ha az illető nő és vele történt meg, vagy sírt, amikor kiderült, hogy egy ismerősével történt meg az eset, akkor az a rape and revenge. Sarkítva...
Jelen darabunkat, amely valahogy elérte a mozibemutatót is, pedig szerintem egy kezünkön összeszámolható, milyen kevés ilyen mozit mutatnak be nálunk nagy közönség előtt, történetesen egy hölgy, Coralie Fargeat rendezte, ami azért érdekes tény, mert a film az éppen csúcsra járatott #metoo kampány közben került elkészítésre és nem állíthatom, hogy a forgatókönyv igyekezne erkölcsileg tökéletesen a főhősnő, Jen (Matilda Lutz) mellé állni. Sőt!
Jen tipikusan modern lány. Elmegy a kiválasztott pasival a világ végére egy szexhétvégére, pedig pontosan tudja, hogy a pasasnak, Richard (Kevin Janssens) otthon családja van, gyerekekkel. Sokan azonnal leírhatják a karakterét és akkor még nem is tartunk ott, hogy amikor Richard két vadászcimborája beesik, Jen ahelyett, hogy visszafogná magát, az esti buli alatt, még flörtölésig is eljut az egyikükkel - bár, azért határeset, hiszen mondhatjuk úgy is, csak nem akart rossz arc lenni és "ünneprontó" és ezért táncol olyan önfeledten egyikükkel.
Másnap Richard elmegy a dolgára és mire visszaér, az esti felizgatott barát felhívásnak tekinti Jen kihívó viselkedését és rövid úton megerőszakolja.
De tisztázzuk: A lány lehet bármilyen kihívó és kurvás is akár, ha nemet mondd, az nem. Kereshetünk persze fogódzókat, hogy a kialakult helyzetért ő is hibás, ám ez nem írja felül a barát viselkedését. Stan (Vincent Colombe) tettére nincs bocsánat. Lehet, hogy előző este Jen lazán kezelte a köztük kialakult baráti kapcsolatot, ám ez nem engedély arra, hogy Stan később a lányt egyszerű pótszernek, kurvának tekintse. Sőt, ha esetleg Jen esetleg prostituált is lenne, akkor sincs joga a férfinak erőszakot vennie rajta, ha a lány kereken nemet mondd.
Mert így működik az élet és ezt kell szabályozni a joggal.
Mert sajnos a világ tele van Stan-ekkel, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás.
Richard visszatér, szembesül a szituációval és milyen meglepő, amikor Stan oldalára áll. (Mondjuk normális esetben elvárná az ember, hogy a férfi laposra verje a barátját, de az erőszak/bosszú filmek ritkán szólnak a logikus lépésekről, hiszen a téma miatt el kell jutni A-ból, B-be.
Itt ez úgy sikerül, hogy egy Trónok harcás ötlettől vezérelve Richard nemes egyszerűséggel szakadékba löki az odáig menekülő lányt.
Nem árulok el nagy titkot, hogy a gyilkossági kísérlet hamvába holt, sőt, ebből a hamuból éled Jen karaktere főnixként újjá és a film másik, nagyobbik felében lassan és logikátlanságok egész során keresztül verekedve magát, bosszút áll a férfiakon.
Mi pedig élvezettel nézzük.
Ha kedveled persze ezt a műfajt.
Fargeat rendezőnő amolyan női Tarantinoként kezeli az erőszakos szekvenciákat és csak remélhetem, hogy legközelebb ez a stílus a szereplők szövegében is visszaköszön nála. Mert azokon erősen van mit csiszolni, míg a véres részek tökéletesen rendben vannak, ha hanyag eleganciával felül emelkedsz rajta, hogy az emberi testben nincs száz liter vér. Meg amit még a filmben láthatunk...
A másik pozitívuma a filmnek, hogy bár az első harmadban azt hittem, a főszerepet alakító Matilda Lutz túlságosan csinos és túlságosan gyenge színészileg, hogy megbirkózzon Jen egyébként nehezen megszerethető karakterével - hacsak nem csavarja el a fejed a hetvenes évek fényképezési stílusa, amely szinte belemászik hátulról Jen bugyijába, így erősítve rá az sexploitation vonulatra - a film második felére felnő a színésznő a feladathoz.
Persze lehet, hogy sokan úgy érzik, riadtan nézni, morogni és vicsorogni nem kihívás, de Lutz egyszerűen gyönyörű és tökéletes a karakterhez.
Elképzelhető, hogy az életben nem lesz még egy ilyen szerepe, amiben ennyire zsigeri figurát alakíthat.
A film végét nem szpojlerezném - főleg, mivel a műfaj sajátossága, hogy általában a jó győz a gonosz felett - viszont merem ajánlani. A moziba küldés talán felesleges volt, de ha később megveheted lemezen, akkor ajánlom.
Ja, és a zenéje is egésze szuggesztív néhány jelenetnél.
A fényképezésnek szintén vannak erős pillanatai. A trailerben is összegyűjtöttek egy csomót egy csokorba.
