Hóhalálában - Till Death (2021)

Hóhalálában - Till Death (2021)

Rendezte: S.K. Dale

A film Mafab adatlapja: Till Death (2021)

Megtekintés: Nem Megan Fox az, aki miatt elindítok egy filmet. Most sem így történt, mégis jól szórakoztam.

S.K. Dale eddig rövidfilmekkel szórakoztatott minket, azonban kapott lehetőséget, hogy egész estés filmben is megmutassa tehetségét. Felemásnak érzem a végeredményt: Dale-nek szerintem van érzéke a feszültség megteremtéséhez, ellenben úgy érzem, a színészvezetésben van hova fejlődnie. Nem a Nem a Hóhalálában lesz az a film, amiből megtudom, Megan Fox kiemelkedő színésznő.

Fox már akkor sem volt a szívem csücske, amikor először találkoztam vele a "Transformers" című moziban. Tipikusan annak az amerikai nedves álomnak tűnt, akit mindenáron lenyomna a torkunkon Hollywood, hogy tessék, ilyenek a lányaink.

Nekem meg el kell hinnem, hogy tökösebb a főhősnél, varázstükör szerint is a legszebb a környéken, úgy javít kocsit, mint Lajosbá' és a végén a suli különcét is ágyba viszi. Mindezek, nem az ő hibái, valahogy mégis sikerült egybemosnom a karaktert a színésznővel. Nem volt nehéz, mert külseje adott volt a sztereotip, hím-soviniszta hozzáálláshoz. Fox külsőre az a nő, aki nem tud úgy elmenni egy építkezés mellett, hogy a védősisakos, izzadt apu-testek ne füttyögnének utána elismerően. Persze, lehet, ha egyikükre rámutatna, hogy "Gyere szépfiú!", akkor zavart hallgatás lenne a válasz.

Mindegy, ezek a saját, szubjektív paráim, amikre nem lehet építeni.

Ha ezeket feldolgozom, még akkor is ott marad, hogy nem tartom kiemelkedő színésznőnek, sőt, inkább a testi adottságait sejtem az álomgyárban betöltött valutája mögött, nem a színészi teljesítményt. Ezt olyan jól eltettem egy üvegbe, hogy ha meglátom a nevét egy poszteren, nem hagy ki a szívem, egy ütemet sem. Szerintem most is elengedtem volna ezt a másfél órás történetet, ha nem olvasok bele a szinopszisba, ami viszont, annak ellenére, hogy első blikkre hajazott Stephen King "Bilincsben", című, általam kevésbé kedvelt regényére, úgy véltem, adok neki egy esélyt. 

Általában ugyanis, van valami titokzatos izgalom abban, hogy az ember belekerül egy olyan szituációba, amit a bemutató felfestett. Tudniillik, hogy a főszereplő úgy ébred, hogy mellette egy holttest van, és ezek után össze kell rakni a kirakós darabkáit, akár emlékszik valamire korábbról, akár nem.

Persze, a rend kedvéért megemlítem, hogy a film szinopszisa több ponton is hibásan lett megfogalmazva, így, kicsit átvertek, hogy megnézzem, ám nem hiszem, hogy ez szándékos lett volna. Egyszerű figyelmetlenség.

Tehát, nekiültem egy thrillernek és horrornak aposztrofált, leginkább tévés filmnek tűnő másfél órának és tudtam, hogyha nem éri el az ingerküszöböm, akkor hamar feladom a megtekintését. Végül, nem kellett ez miatt bosszankodnom, mert Dale filmje, ha sem sokat nem is markolt, sem nem is fogott, egészen élvezhető kis filmecske lett, apró, általam vélt hibái ellenére.

A történet szerint, Emma (Megan Fox), aki történetünk idejére sikeres üzletasszonnyá nőtte ki magát, párjával ünnepelni készül az este folyamán. A férje, Mark (Eoin Macken), sikeres ügyvéd, aki főleg bűnözőket mosdat ki a szarból és első mondataival elhelyezi magát egy olyan karakter bőrébe, ami miatt sejtjük, hogy a férj és feleség közötti kapcsolat egy erős függőségi viszony, csak nem tudni még, kinek mennyire. Azonban Emma viselkedése és arcjátéka annyira merev és kellemtelen, hogy még a legvakabb pasas is érdeklődve kellene, hogy arról faggassa, mi ez a világfájdalom. Ellenben Mark valamiért nem erőlteti a dolgot, ami egyrészt utalhat arra, hogy ez a fajta nihilista figyelmetlenség az oka annak, hogy Emma nem érzi jól magát vele, vagy - szpojler - Mark csak ma nem reagált a hűvös viselkedésre, mivel a későbbiekben kiderül, hogy már megvolt az aznapi A terve.

Az biztos, hogy igen hamar feltettem magamnak a kérdéseimet, hogy milyen érzés lehet nőként olyan férfi mellett élni, aki ennyire kontrollmániás, férfiként meg azon agyaltam, hogy hacsak nem vagyok egy szociopata vagy aspergeres személy, végig ülnék-e egy vacsorát egy olyan hideg és savanyú nővel, amilyennek Emma tűnik. És ez csak az első tíz perc. Azonban a feszültség érezhető és kifejezetten tetszett, hogy a főcímben bemutatott lüktető világváros után az egész történetet kihelyeztük a pusztába, bár, ez költségkímélés éppen úgy lehetett, mint a covid miatti megkötés.

Mark, a régi szép - egyáltalán volt nekik olyan valaha? - idők emlékére elviszi az asszonyt egy, az életük korábbi szakaszában fontos szerepet betöltő hétvégi lakba, ahol, úgy tűnik, hogy Mark tesz egy erőtlen kísérletet, hogy kicsit rendbe hozza a közöttük kialakult hideg viszonyt. Ezen az sem segít, hogy Emma egy kicsit poszt-traumatikus stresszben szenved, miután majdnem megölte egy férfi, akit a napokban engednek ki. 

Nem szívesen szpojlereznék tovább, mert sokat rontana a film befogadásán, de elég az hozzá, hogy vannak feszült és kifejezetten jó pillanatok, ám akadnak olyan megoldások is, amiket a valóságban szerintem borzalmasan nehéz lenne így kivitelezni, ám, befogtam a számat és igyekeztem csak sodródni az árral.

Néhány apró csavarra így is fussa, meg szinte feleslegesen beszuszakolt mellékszereplőre - Emma szeretőjének szerepe kb. "A ragyogás" Hallorann-jának a minőségét idézte meg - és a szűk tér behatárolt környezetében nagyjából sikerült végig egységes izgalmi szintet fenntartani, bár, volt, ahol rezgett a léc. Csak egy példa: A filmekben sokszor használt jelenet, amikor a negatív szereplő meghallja, hogy mocorog valami a helységben, de mire oda ér és a sarok vagy szekrény mögé les, addigra a korábban ott bujkáló főszereplő addigra elhúzta onnan a belét. Ráadásul olyan csendben, hogy elképzelhetetlen számomra, hacsak a másik nem süket. Igen, szerintem nesztelenül eltűnni egy tereptárgy mögül, miközben egy szobában vagyunk, ami nem nagyobb, mint 4-5 méter, ne tudjon már valaki másodpercek alatt elsunnyogni úgy, hogy a másik nem észleli, még akkor sem, ha esetleg a környezet odakint kifejezetten zajos. Itt meg még azt sem mondhatjuk, hogy kitört egy komolyabb hóvihar.

Úgy gondolom, Mark motivációja is bőven túlírt és esetleges a végeredményt tekintve, de ez a forgatókönyvíró sara, aki igyekezett összeállítani egy érdekes és feszült thrillert. Rengeteg hasonló mozit sikerült már látnom és a "Hóhalálában" egyáltalán nem a legrosszabb próbálkozás. Nem feltétlenül eredeti vagy kiemelkedő, azonban, ha egy ültemben végig bírtam nézni, annyira nem lehet rossz. (Még-ha ez egy igen gyenge érvelés is mellette.)

65%

Volt bennem félsz az indítással kapcsolatban, hogy túlságosan emlékeztet majd a "Gerald szenvedélyére", ám félelmem alaptalannak bizonyult.

A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)

Rendezte: Jonathan Hensleigh

A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.

Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 

Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.

Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:

Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.

A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.

A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 

A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.

Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 

Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.

Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.

Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%

 

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Hang nélkül - A Quiet Place Part II (2020)

Rendezte: John Krasinski

A film Mafab adatlapja: A Quiet Place Part II (2020)

Megtekintés: A Hang nélkül rajongójaként kb. azóta vártam a második fejezetet, mióta megnéztem az elsőt, és kiderült, lesz egy folytatás. Évente talán 2-3 olyan mozifilmet mutatnak be, amit mindenképp látni szeretnék és ez a film bekerült közéjük. Egy év csúszással végre megnézhettem és jól szórakoztam. Ha esetleg felfrissítenéd az emlékeidet: Hang nélkül kritikám!

A film jó egy évet dobozban ült, ami nagyjából minden körülmények között azt szokta jelenteni, hogy vagy betiltották, vagy a stúdió a végeredménytől nem volt lenyűgözve és nem meri megmérettetni a filmszínházakban. Ez így is volt korábban - szerintem - de közben bekavart egy világméretű vírusos betegség, és harmadik okként előlépett a premier halasztások szűk listájába a "betegség miatt zárva".

A filmszínházak pedig pont olyan kihaltak, mint az Abbott család városkája a filmben.

Krasinskinek, hogy van érzéke a feszültséghez és horrorhoz, az első résznél már bebizonyította és az is bizakodásra adott okot, hogy úgy érezte, van annyi a történetben, hogy ráhúzzon egy lapot a második résszel. Innentől meg már csak azért kellett izgulnom, hogy a folytatás ha lehet, ne legyen rosszabb, ha esetleg nem is múlná felül a tesót. Hogy sikerült, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az "Ördögűző" 86 éves direktora, William Friedkin egy tweet bejegyzésében már most klasszikus horrorfilmként aposztrofálta. (Halad a korral a jó öreg!)

Az ironikus az egészben, hogy Krasinski egyáltalán nem akart visszatérni rendezőként, amikor a stúdió feldobta neki a labdát, és miután az első etap forgatókönyvírói más terveik miatt kiszálltak a folytatás megírásából, a színész-rendező lassan elfogadta a sorsát, sőt, a rendezés mellett a forgatókönyvet is magára vállalta. Kicsit győzködni kellett az asszonyt is, hogy ne menjen minden simán, ám ez az akadály pitypang erősségűnek bizonyult és Emily Blunt máris egy akciójelenet forgatásán találta magát, ahol nem nagyon kellett megjátszania a félelmet, mivel a busz, ami az autóját "üldözi", elég volt az érzelmeket kiváltani.

Az első részben megismertük az Abbott családot, akik, miután idegen lények támadták meg a városukat - vajon az egész földet is? - csak úgy tudtak életben maradni, ha teljes némaságra kárhoztatták magukat. Egyedül csak így tudtak láthatatlanná válni a földönkívüli támadók előtt, hiszen az kiderült hogy egyedül a hangokra képesek támaszkodni, ha tájékozódni akarnak. Történetesen Abbott-ék legnagyobb lánya süketnek született, így a család már korábban elsajátította a jelbeszédet, ami igen fontos kommunikációs formává lépett elő az életükbe. Azonban a szörnyek továbbra is a környéken ólálkodtak és a nyugalmas, csendes estéket megnehezítette az is, hogy anyu gyermeket várt apától, ami komoly problémát jelenthetett volna, hiszen egy újszülött minden, csak nem néma.

Tehát volt az első részben tragédia, dráma és könnyek, meg a végén egy szokásos cliffhanger, hogy legyen min gondolkodni.

Most pedig megjött a folytatás és kicsit kikerekedett a "Hang nélkül" világa, köszönhető annak, hogy hőseinknek el kellett hagyniuk a korábbi mikró-környezetüket és még egy "visszajátszást" is kaptunk az első negyed órára, hogy ha nem is tudjuk meg, mi is történt, azért legyen egy ici-pici sejtésünk róla. Ez a tipikus nesze semmi, de jól fogd meg, szorítsad, én pedig szorítom is, mert bevallom, még a második résszel sem lettem kielégítve.

Máskor, egy már széles körben bemutatott filmnél itt kezdem a szpojleres részt az írásomban, amiben nagy vonalakban elmesélem a történetet és kiemelek belőle olyan pontokat, amik megfogtak, zavartak vagy amin szívesen agyalgattam. Azonban, a filmet hivatalosan nálunk június közepén mutatják majd be, azért pofátlanság lenne tőlem, ha azért szpojlerezgetnék, mert megtehetem. Azt meghagyom az ovisoknak. Már azzal is beérhetem, hogy köszönöm, én megvagyok.

Ami nem szpojler:

Mivel Krasinski az első részben lezárt karakterívet kapott, a fontos férfi figura bőrébe, a város egyik lakóját Cillian Murphy alakítja. Murphy pedig egy kiváló színész - ismét szerintem - ezért nem izgultam, hogy gagyi lesz amit csinál. Nem lett.

A gyerekek is visszatértek szerepeikbe, ami csak egy pöttyet zavaró, hiszen a valóságban picit több idő telt el, mint a filmes időben, hiszen lineárisan folytatódik a történet, szinte pár órával az első rész után. Noah Jupe és Millicent Simmonds is remekül hozza karatereit, pedig a gyerekszínészeknél ez kétesélyes. Csak a legkisebb fiút cserélték le, gondolom, praktikus okokból.

Egy mellékszerepben még Djimon Hounsou is tiszteletét teszi. Meglepő számomra, hogy a pasas eddig pusztán 62 címben szerepel, miközben olyan, mintha évente legalább 5-10 filmben látnám kisebb szerepekben. Egyszerűen hatalmas érzéke van hozzá, hogy viszonylag nézettebb filmekben játsszon el pici karakterszerepeket. Még szerencse, hogy néha jut neki egy Amistad vagy egy Véres gyémántok.

Mit mesélhetek még el?

A család további kalandokba keveredik, több szereplőt ismerünk meg, a karakterek fejlődnek. És simán jöhet egy harmadik rész is, akár... vagy sorozat... vagy akármi, mert ez az univerzum még mindig érdekes. Persze, nem nehéz, ha az ember szereti a poszt-apokaliptikus mozikat.

A film első negyedórája alatt végig görcsben volt a gyomrom, persze, csak azért, mert az első rész után pontosan tudtam, mire számítsak. Amikor az ember tudja - vagy tudni véli - hogy mi fog történni, nem nyugodtabbnak kellene lennie, hiszen oda a meglepetés ereje. Ennek ellenére megfeszülve néztem a filmet és pattanásig feszülten figyeltem, mert pontosan tudtam, hogy MEG FOG TÖRTÉNNI!

Talán a "Valami követ" volt az elmúlt pár évben olyan mozi, aminél feszkóztam, mert tudtam, hogy az entitás bármikor megjelenhet a főszereplő mögött. 

Itt kb. ugyanez. Tudjuk, hogy a városka elesik és az Abbott-ék visszavonulnak pici farmjukra, ahol a következő több mint egy évben berendezkednek a pantomimre, mégis éreztem azt a feszült izgalmat, hogy most láthatom azt a szörnyűséget, amin átestek.

Ennek átadása lehetett az egyik ok, amiért Friedkin dicsérhette Krasinski-t. 

Szerencsére még később is kapunk néhány hasonlóan erős jelenetsort, ami miatt ki merem jelenteni, hogy a második rész tökéletesen kikerüli a folytatások hibáit, aminek a végén annyi marad meg bennünk, hogy nem volt ez olyan jó...

A "Hang nélkül 2" azonban olyan jól sikerült, hogy a történeti változtatások mellett is annyira egyenletes a minősége, hogy simán össze lehetne vágni a két részt és aki nem látta az elsőt, nem fogja megmondani, hogy két szeletben kaptuk meg a történetet.

Egy apró szpojler: Kapunk egy olyan mellékszálat, ami engem emlékeztetett a "Bird in Box" egy részletére. (Kussolj el...) - balra a Madarak a dobozban kritikáját találjátok.

Úgy érezem, eleget süketeltem nektek!

Tudom, most kaptatok egy nagy semmit, hiszen igyekeztem semmit sem leleplezni, de még egyszer, én jól szórakoztam és azt szeretném, ha te is ezt tennéd, így ha megint előveszem a filmet, akkor a többség már túl lesz rajta!

Egyedül Marco Beltrami zenéjétől nem vagyok elájulva, mert a zeneszerző mintha szinte mindig ugyanabból a néhány motívumából igyekezne zenét készíteni. Persze, szavam nem lehet, mert a film képei alatt jól funkcionál a munkája, azonban az albumot önmagában hallgatni már közel sem akkora élvezet, pedig a napokban háromszor is lepörgettem magamnak. A fő motívum ugyan kellemes, ám közel sem elég fülbemászó és idézhető. A többi pedig, ha nincs megtámogatva a képi látvánnyal, sokkal kevésbé mondható zenének, mint inkább hangi-hangulatnak. Ettől még kedvelem a munkásságát, hiszen a "Sikoly" esetében ez a hangulatfestés kiválóan működött, igaz, abból sem tudnék egy hangsort visszaidézni, de a nyekergő hegedűk azért adták.

75% merek neki adni.