2019. szeptember 30., hétfő

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)


Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.


Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%


2019. szeptember 13., péntek

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)


Rendezte: Dario Argento

A film Mafab adatlapja: 4 mosche di velluto grigio (1971)

Megtekintés: Én nagyon későn láttam ezt a filmet. Túl későn.

Gyerekkoromban, miután első horrorfilmjeimen túl voltam és néha több tucat kazetta szabadult ránk csoportos vásárlásból – apám így szerezte, sokat, egyben – a hétvégéken vagy vakációk idején mindig volt idő egy kis kincsvadászatra közöttük. Néha letépett matricák, angol nyelvű ismeretlen feliratok között kellett eligazodni és milyen remek időtöltés volt ez egy magamfajta, enyhe kockának. Enyhe, mert a számítógépes játékok már akkor sem vonzottak annyira, inkább a filmek világa. Tényleg, ha valaki filmeket szeret nézni, annak mi a „hívószava”? A horrort hamar megkedveltem, azonban az olaszok Giallo elnevezésű leágazását már nem annyira. Talán, mert ezekből nem sok került a kezembe és talán azért is, mert a rossz narrátori munkának köszönhetően legtöbbször csupán a gyilkosságok kivitelezése volt számomra érdekes, a történetek önmagukban nem. Pont, mint a pornónál...

Rájöhettél, hogy nem én vagyok a Magyarországi Giallo klub legélesebb kése a témában. Szerencsére, bár országunk kicsi befogadóképességgel rendelkezik bizonyos műfajok irányában, azért hazánkban is találni embereket, akik magas szinten képesek foglalkozni egy-egy témával. Jelen esetben egy 1990-ben született fiatalember, Hegedűs Márk Sebestyén hosszú, de roppant érdekes esszéjét ajánlom figyelmedbe, amit a linken érsz el. De figyelem: Készülj rá, hogy nem 2 perc elolvasni, ellenben sokkal többet fogsz tudni erről a műfajról, mellyel sokan bánnak oly mostohán: A Gialloról, szakszerűen!

A Giallo így nálam majdnem kimaradt és az egyetlen oka, hogy mégis tudok róluk, hogy mivel szeretem a filmeket, sok olyasmit is összeolvastam a mozi világáról, amiben nem mozogtam otthonosan, esetleg kevésbé érdekelt. Mert lehet, hogy nem szívesen ülök végig 6x100 percnyi olasz Giallo-t, de olvasni róluk egy órát már közel sem olyan „alantas” tevékenység.

Az olyan vegyes filmeseket meg egyébként is kötelező volt ismernem, akár csak haloványan is, de néha horrorfilmet is készítettek. (Pl. innen tudok a Hammer filmekről is, amikből szintén talán elvétve, ha láttam egyet-egyet. Róluk itt tudhatsz meg többet: Geekz, Hammer Horror Filmek) A Fangoria magyarul kiadott változata és későbbi testvére a Borzongás pedig ugyancsak tetszetős formában és tartalommal okította a magamfajtát!

Argento az olasz film világán belül előkelő helyet foglalt el tevékenysége miatt. Nem feltétlenül azért, mert piedesztálra emelték volna azért, mert olyan kiemelkedőt nyújtott volna a műfaji filmeken belül, hanem mert ha elkészült egy filmje, azért annak volt egy masszív befogadó csoportja, akik magasztalták a direktort és ez a csodálat pont miattuk utat tört a világba. Ma már fontos filmesek is elismerik bizonyos Európai rendezők hatását a munkásságukra, hiszen (főleg) az olasz filmgyártás és annak sok darabja egyenesen megkerülhetetlen (lásd. spagetti westernek és lenyomata a filmművészetben), pont azért, mert a látvány, a vágás és a hang triója náluk különösen érdekes végeredményeket produkált. (Miközben a forgatókönyveik és a benne leírt cselekmények vagy párbeszédek néha pont ellentétes minőséget képviseltek.)
Talán azért történt mindez, mert sok filmes ezekben az időkben – hetvenes évek – feszegette annak a határait, mit lehet megosztani a nézővel, mit lehet elmesélni neki. Ennek köszönhetően az olaszok kitermelték a krimi durvásított változatát, a néha horrorba hajló giallót, amelyben fontosabb a gyilkosságok megkomponálása, mint maga a nyomozás, amely néha egészen tessék-lássék, hányaveti, hiszen csak alibi ahhoz, hogy minél több mellékszereplőt küldjünk a halálba.


Az 1971-es „4 légy” ennek ékes példája. Ez volt Argento állat trilógiájának záró darabja. Hozzá teszem, hogy bár kaptak a "legyek" funkciót a filmben, azért ne érezzük, hogy valami mélyen gyökerező filozófia van a tartalom megett!

A főszereplő játéka egészen pocsék. Michael Brandonaki később egy laza nyomozó szerepében tökéletesen ellentéte az ebben a filmben alakított figurának – csupán azokban a jelenetekben képes mosolyogni, amikor kilép kicsit a figura komfortzónájából – szeretkezés a kádban, megismeri a meleg nyomozót, legyilkol egy legyecskét a cintányérral (A légy pedig amúgy fontos lesz később a megfejtésnél!) – minden más jelenetben indokolatlanul merev és barátságtalan figura., még akkor is, ha tudjuk, nyomja valami a karakter lelkét. A film szerint egy rock-együttes dobosa, azonban a stúdión kívül forgatott jelenetek erre egyáltalán - vagy roppant halványan - nem utalnak, pedig pont a hetvenes évek az, amikor a zenészek elkezdenek a marketinggel kacsingatni, azaz úgy viselkednek, hogy a reflektorfény mellett tökéletes ösztönlényként éljenek. Nők, kábítószer, balhék, filozófia az elfogadásról, az élet élvezetéről, a szex szabadságáról és szabadosságáról, hippie kommunák, beintés a hatalomnak, stb. Főhősünk azonban amikor nem a stúdiómunkában vesz részt, pont olyan, mint te vagy én. Sőt, talán még unalmasabb. Nálad biztos...

A film felütése is zilált. Roberto (Michael Brandon) és zenésztársa egy totál érdektelen párbeszéd után különválik, hogy Roberto észrevegye, majd kövesse azt a titokzatos férfit, akit pár perccel később, eszméletlenül bugyután és véletlenül meggyilkoljon. Egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy van egy szemtanúja az esetnek, aki a továbbiakban zsarolni, ijesztgetni kezdi a főszereplőt., hogy később már azzal fenyegesse, hogy megöli. Ha ennyiből nem tűnik túl kimódoltnak az alapkonfliktus, az azért lehet, mert látatlanban még nem olyan csálé a felvezetés, azonban, ha nézed, annak ellenére, hogy később kapunk válaszokat, még mindig kissé túl csinált a kezdés. Egyszerűen, az események tükrében valójában teljesen szükségtelen az egész "gyilkossági ügy", és most, pár nappal később, tényleg elcsodálkozom, hogy a film lezárásának tudatában miért is kellett ez a nevetséges alapszituáció. Hm?


Roberto innentől komor arccal szenvelgi végig a filmet és igyekszik kinyomozni és nyomoztatni, ki zaklatja telefonon és ki tör be a házába hajnalban. Persze a filmben mindenki előbb rájön a titkok nyitjára, mint ő és ennek megfelelően, néha bizarr módon, elhaláloznak. És itt nem arra gondolok, hogy a gyilkosság a bizarr, hanem a körítés. Azonban élettársa/felesége, Nina (Mimsy Farmer) jóval pragmatikusabb, ezért simán faképnél hagyja párját a bajban, hogy a következő időszakot tőle távol, egy másik családi objektumban élje túl.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindkét színész kapcsolódik a Marvel univerzumhoz!!! - Brandon Brandt szenátort alakította az Amerika kapitány első részében, míg Farmer szobrász tevékenységével erősítette a "Galaxis őrzői" stábját.

Első halálnak mindjárt a házvezetőnőé (Marisa Fabbri), aki megzsarolja a gyilkost – itt már sejted, hogy közel van az emberünk Robertohoz, ezért mindenki gyanús – és lebeszél egy randit az illetővel a játszótéren. Azután... olyasmi történt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta művészi koncepció, hogy bekerülünk egy rémálomba vagy csupán a forgatókönyv néhány oldala keveredett el, mindenesetre a hölgy egyszer csak egyedül marad a korábban zsúfolt játszótéren és miközben elhagyná azt (a gyerekeknek és családtagoknak érdekes mód sikerült) két vágás között rásötétedik. Ha ez nem elég, a játszótérről kijutni kb. olyan, mint mikor Di Caprio menekült az "Eredetben" a falak között. Azután sikítozás, egy erőtlen mentési kísérlet és egy szereplővel kevesebb.

Nem mesélném végig a filmet, mert olyan, mintha néhány iskolás csapta volna össze, beleértve a meleg nyomozó karakterét is, aki ennél vásáribban nem is hozhatná a figurát., még akkor is, ha a színész, Jean-Pierre Marielle találta ki a karaktert. Az egyetlen, aki meg kilóg a filmből, de piszkosul, az maga a nagy Bud Spencer, aki Roberto egyfajta titkos cimborája, aki végig adja a tippeket és Gyurcsók Tibort megszégyenítően sugározza képen kívül a manát, hogy Roberto bírja épp ésszel. Nem tudom, mit akartak Bud-dal vagy a két komikus mellékalakkal, akiből az egyik a postás a másik Bud amolyan jobbkeze, de megjelenésük viszi komolytalan irányba a filmet. Biztos, hogy oldják a nézőkben felgyülemlő feszültséget. Már ha volt, akiben gyülemlett.

A film címét adó rejtély egészen fantasztikus módon kerül a moziba és megelőlegezi a Will Smith-Kevin Kline fiaskó, "Vadiúj vadnyugat" azon jelenetét, amiben az áldozat levágott fejében lévő szeme mutatja meg, mit láthatott halála pillanatába. Csak, míg ott ez belefért az amúgy sem acélos koncepcióba, itt röhejes kérdésekkel gyarapítja a filmet, amire annak semmi szüksége. Ráadásul, hiába kerültek állat a címbe, ha eredetileg még a rendező is kihagyta volna a jelenetet, amely eljuttat minket ideáig, mert szerinte az túl lehetetlen volt. Azután az E.T. megálmodója, Carlo Rambaldi megmutatta elképzeléseit a jelenetről és ez meggyőzte a rendezőt, hogy érdemes vele foglalkozni.


Végül a gyilkos felfedi magát, a rejtély megoldódik és Bud Spencer is képbe kerülhet én meg nem tudom, szükség volt erre ebben a formában? Ha ez lenne az első giallo, amit látnék, biztosan elkerülöm a többit és nem állítom, hogy totál nézhetetlen a film, bár mai szemmel kifejezetten megterhelő és komolyan vehetetlen.

Az egyetlen, ami viszont tényleg tetszett benne, mert az mintha megelőzte volna a korát és pszichológiailag is érdekes okfejtésre enged következtetni, az a gyilkos indítéka. Csak a köret. Az felesleges.

A trailert érdemes megnézni. Bizarr és hangulatban totál elborult.

65%

2019. szeptember 11., szerda

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)


Rendezte: Michelle Schumacher

Megtekintés: Egy pillanatra nem figyelsz oda és máris megnéztél egy kőkemény filmdrámát.

A film Mafab adatlapja: I'am Not Here (2017)

 Steven (J. K. Simmons) hatvanas öregemberként egyedül tengeti életét és már-már teljesen feladta. Az áramszolgáltató bejelentette telefonon, hogy nincs tovább, kikapcsolják az áramot és Steven minden egyes köhögésével mintha több vért permetezne a csapba, mint nyálat... Az élete valamiért romokban hever és nekünk flashback jelenetekből kell összeraknunk, hogy egy öregedő férfi miért választotta önkéntes száműzetését egy lepusztult apartmanban. A kép pedig végül összeáll, igaz, ezt egy percben is elmesélhették volna, csak úgy hogyan hangolódnál rá egy életre? Így sem egyszerű.

Általában a drámákban akkor működik a kémia néző és színész között, ha a fontosabb karaktereket kedvelhetőek és át tudjuk érezni a drámájukat. Ebben a kamaradrámában pedig össze-vissza hetven percünk lesz rá, hogy a mogorva Steven figuráját elfogadjuk és érdekeljen bennünket, legalábbis a múltja annyira, hogy végignézzük történetét. Mert még egy ilyen alaknak is van története.

Steven gyerekkorában Stevie (Iain Armitage) volt. Szerette a szüleit, habár a megengedő apu mellé egy kimért, siker orientált anyu jutott. Apu iszogatott esténként, anyu, pedig mivel háztartásbeliként nevelgette egy szem fiát, ráért gondolkodni azon, mit kellene apunak tennie. Nem feltétlenül a legjobb megoldás persze, ha egy felnőtt embernek egy másik igyekszik kijelölni az útját és náluk sem működött. Végül apu, (Max Greenfield) és anyu (Mandy Moore) kenyértörésre viszi a dolgot és elválnak. Ettől persze egyiküknek sem lesz jobb és a kis Stevienek meg egyenesen rosszabb, hiszen nyugodt kis élete most két part közötti evezéssel telik. Azután belekóstol apu italába és kezdjük sejteni, honnan is indulhatott el a karakter alkoholizmusa.

Apu ugyan kívülről nem mutatja, de odabent a démonaival harcol és elveszíti a csatát. A kis Stevie pedig szembesül a halállal, akkor, amikor a legsebezhetőbb lélekben. Talán nem is csoda, hogy a borzalmas tragédia ellenére ő is azon az ösvényen kezd el baktatni, amin korábban apja eltévedt.

Stevie közben Steve (Sebastian Stan) lett, akit kedvelnek barátai, iskolatársai, tanárai is, ám magával hozta apja démonait, és ez az ő csontváza a szekrényben. A múlt démonai pedig lassan átveszik felette a hatalmat. Mert a környezete kedveli, ám ő nem saját magát. Nem érzem, hogy ennek különösebb oka lenne és talán ez a tragédiája is, mert képtelen megfejteni a benne munkáló szülői örökséget.

Steve megismerkedik álmai nőjével, Karennel (Maika Monroe) és a démonok rövid időre magára hagyják. Azonban az alkohol és egy csökevényes családi múlt sosem foszlik semmivé, ezért lassan a fiú felett is elhatalmasodik mindaz, amit gyermekként maga is tartott. Hogy nincs elég ereje, hogy tegyen ellene? De volt! Illetve majdnem. Azután a démonok felszínre törtek és egy családi tragédia örökre megváltoztatja az élete ösvényének csapásnyomát. Egyenesen az apja után. Az pedig sejthető, mit jelent.


Steven ma már csak az emlékeinek él és sajnálja a múltat. Hogy magát vagy azokat, akik részesei lettek az életének és nem profitáltak ebből, nem világos. Steven haldoklik. Komoly betegsége van, amire magasról fittyet hány. Vezekelni akar azzal, hogy hagyja magát elsorvadni? Maga sem tudja. Keresi a szép emlékeket, hogy igazolja létezését, ám ilyet keveset talál. Mintha feloldozást nyújtana a karakter egészére, hogy a gyermekkora és fiatalsága nem volt tökéletes.
Az egyetlen ember, aki felköszönti születésnapján, az az anyja, akivel sosem volt felhőtlen a viszonya. A nő, aki mint háztartásbeli, lehetett volna mellette, szerethette volna önzetlenül, aki mégis úgy viselkedett vele, mintha egy kötelező feladatot akarna letudni. Ezért is szerette jobban az apját, aki ugyan kevesebb időt töltött vele, ám akkor csak vele foglalkozott. És, hogy miért az anyja? Mert mostanra csupán csak ő maradt neki. Mi pedig nem tudjuk, hogy ez mennyit tesz hozzá Steven érzéseihez.

Stevie nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, így később, felnőttként maga sem tudott eleget adni. Ezt meg kellett tanulnia, hiszen amit otthonról hozott példát, azt nem tudta felhasználni a saját családja esetében. Végül, mikor már erőfeszítéseit siker koronázta volna...
És ezért lett az a mogorva, nemtörődöm ember belőle, aki szinte csak úgy tartja a világgal a kapcsolatot, hogy tévét néz és lehallgatja az üzeneteit.

Steven pedig, mielőtt itt hagyná ezt a világot, számba veszi a múltját, hogy távozása előtt pontosan tudja, hol hibázott és miért vezekelt közel harminc évig. A múltat megváltoztatni meg ugyan nem lehet, azonban eljátszani a gondolattal, hogy másképpen is lehetett volna, az igazán nem ördögtől való. Ki tudja, utána könnyebb lesz azt a pisztolyt is az embernek a halántékához emelnie...

70%