2019. május 10., péntek

Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)



princecharlescinema.com


Score bemutató:


Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.
A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.



A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.
A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.



A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.
A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „CrazyClint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.



A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%

2019. április 19., péntek

Űrdongó – Bumblebee (2018)


Űrdongó – Bumblebee (2018)


Rendezte: Travis Knight

A film Mafab adatlapja: Bumblebee (2018)

http://collider.com
Megtekintés: Kellemesen csalódtam, bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.

Mert amikor az őskorban bemutatták az első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire jegyet váltottam. Mostanáig.

Nem fikázom Michael Bay filmes munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős, megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla” benne van. Elől.

Ám később valami megpattant Michael Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a „Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen! Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám, azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot autók püfölik egymást.

Volt fenntartásom az „Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy érdemes beülni egyszer erre a filmre.

Hailee Steinfeld azóta szívem csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam. Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más, mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a többiek mind másodhegedűsök?
Van szerelmi szál, amire azért nem gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből, habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.

www.straitstimes.com

Viszont, főleg, hogy a történet beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli, főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.

Azonban, a helyszíneken és az akción is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem. Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.
Azonban mintha ez is a film előnyére vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.

Christina Hodson nagyjából követi a Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak, jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent, hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást, habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.

www.gameaxis.com

Az egyetlen, amikor a családi filmes, komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost, a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még gyakorolnia kell.

A lezárás is szimpatikus, mert ha nem erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval, remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.

A soundtrack meg egyenesen remek lett. Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt „Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy öregszem.

Kicsit talán ezt adta vissza ez a film és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég, egy film, beszélő robot autókkal.

75%

www.syfy.com
Soundtracks and You! - Bumblebee (2018)

A bizonyíték, hogy költöttem rá!



2019. április 10., szerda

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)


Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.


A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%