Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)

Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)

Rendezte: Stanley Kramer

A poszter olasz változata.

Megtekintés? - Persze, hisz még ma is aktuális.

- Találd ki, ki jön vacsorára? - Ez biztos benne van azon kérdések top 10-ébe, amitől egy átlagos férj spontán lépfenét kap... - Jaj, csak nem az anyós??? Mivel Kramer filmje nem vígjáték, hanem sokkal inkább társadalmi dráma - abból is a velősebb fajta, melynek van mondanivalója, nem csak úgy felböfög valami, oszt te meg néző, légy elnéző, kérőzzé' rajta.

Tegyük fel, átlagos magyar családapa vagy. Mint ilyen, inkább fehér, mint nem. Délután érkezel a munkából és a lányod, aki legyen mondjuk húsz éves és sejtésed szerint egy édes kislány, más források szerint viszont igazi fasztarisznya, haza állít ezzel a dumával,: - Találd ki, ki jön vacsorára? - te meg mielőtt belemennél a hülye játékba, szembesülsz vele, hogy az illető egy roma srác. Ezt még akkor sem biztos, hogy könnyen megemészted, ha mondjuk életében liberális nevelésben részeltetted a lányod, meg a kedvenc színészed csupa fekete bőrű komikus, és a nejed ősei között ingyánok voltak. Szóval, elvileg, te világpolgár vagy és elnéző és peace meg szúsza. Azért gondolj bele: Ha gyerekkorodban nem te voltál Maugli és csak örökbe fogadva fehéredtél ki öreg korodra, nem biztos, hogy rajonganál, ha szemed fénye egy enyhén mattabb árnyalatúval boronálná magát.

Sidney Poitier a kedvenc fekete színészem Denzel Washington mellett.

Kramer filmje pontosan erről szól. Mert Kramer és a főszereplő, a színészisten - Sidney Poitier, aki nagy kedvencem, habár mára neve is ő maga is kikopott a filmezésből - ha együtt dolgoztak, igyekeztek mindig az adott korban olyan témákat a nézők elé tálalni, amelyek abban az időben foglalkoztatták az össz.-amerikai népeket. 1967-ben pontosan ilyen téma volt a fajkeveredés. (Ami azért faszság, mert nem fajok keverednek, hanem azon belüli fajták, azaz rasszok. Ha nem kedveled a másik rasszt, akkor vagy a rasszista. Az én demagóg olvasatomban...)

Tehát, 1967-ben, amikor forrongott az USA, mindenféle, holmi polgárjogi aktivisták kiabáltak a tévében és lövették le magukat, ha úgy hozta a sors és ezzel későbbi, Oscar-díj érzékeny filmeknek adtak alapsztorit. 1967-ben, sok déli államban még simán belebotlott az ember olyan nyilvános vécékbe, ahol külön helység volt a fehéreknek és a feketéknek. A buszon sem feltétlenül ülhettek egy helyre, hanem egyik szín előre, másik szín hátra.

Katharine Hepburn és Spencer Tracy munkakapcsolatát kilenc film őrzi.

Természetes, ha néhányan elkezdték kinyitogatni a csipákat, megmakacsolták magukat és ezekből lettek forrongások, lázadások, néha pedig véres lincselések. Amerika azonban mivel maga is kevert nemzet, amolyan teljes-világi trutyi, kész volt rá, hogy egy homogén emberfolyammá változzon a szabadság és világbéke árnyéka alatt, ezért kénytelen volt teret engedni a összes nyomásnak, melyet polgárai a fejükbe vettek és kiterjesztettek hazájukra, a kis kerítéseiken kívül. Ezek egyike volt a megkülönböztetés elhagyása. Minden ember egyenlő! Egyelőre! Ez azóta olyan jól működött, hogy amivel akkor még a filmben Kramer és Poitier humorizált, már valósággá lett: fekete amerikai elnök!

1967-ben azonban ez nagyon nem így volt. Egyes helyeken ha fekete voltál, kinéztek, máshol meg ekéztek. Ma fordítva van; egyes fekete negyedekbe ha fehér vagy, be sem teszed a lábad. 1967-ben, északon még csak-csak, de ha USA délibb vidékein tettél látogatást, egy dolgot nem láttál: fekete pasi oldalán fehér asszonyt. (Ma meg Magyarországon is elég, ha megtámasztod a hátad a Starbuck's oldalánál és előbb-utóbb megjelenik egy ilyen párocska. Elröpült ötven év, helló!

A fekete fiú szülei sincsenek elragadtatva először: Roy Glenn, Beah Richards

Joey Drayton-nak (Katharine Houghton) hatalmas híre van, amikor a suli szünetében hazatér a szüleihez. Szerelmes! Egy doktorba! Egy érett, intelligens, okos férfiba! Aki fekete! Anyu (Katharine Hepburn) mindjárt mellé ül a kanapénak és első sokk után már csak arra kíváncsi, vajon apuka nála rosszabbul fog e reagálni? Mintha titkon ki akarná nyírni a jó öreget, hiszen ismeri a hozzáállásukat a világhoz, de ha ő ennyire meglepődik a papa vajon nem fog???

Ma már könnyen tréfálkozom ezzel az akkor kényes témával. Mert a film sztorija eszméletlen friss ma is. Ötvözi nem tudom mit a 12 dühös emberrel, csak itt kevesebb szereplőt kell meghallgatni, hogy a végén az egyetlen, akinek tényleg számít a szavazata a párocska jövőjét illetően, végül fejet hajtson a "nép" akarata előtt.

Joey apukája, Matt Drayton (Spencer Tracy - nagyon betegen forgatta le ezt a filmet, melynek bemutatója előtt néhány héttel elhunyt. Alakítását poszthumusz jelölték díjakra.) életében soha nem mondott ellen a lányának. Eddig erre nem is volt szükség, mert szabad szellemben nevelték a kicsi lányt és tudták, soha nem fog rájuk szégyent hozni. Azért, amikor beállít a nála közel tizenöt évvel idősebb özvegy (Érted: Már eltemetett egy asszonykát, ami azért plusz para!) doktorral, hiába a fene nagy liberalizmus, erősen rezegni kezd a léc. Az első sokkból segít felépülni, hogy a doktor, John Prentice (Sidney Poitier) külsőre szimpatikus, végtelenül türelmes és figyelmes, nevelésében klasszikus, tanult ember. Nem tudni, először mi fordul meg a papa fejében, (A feketéknek tényleg harminc centis? És ha a lányom csak egy-ötven magas, nem szakad ketté, amikor ez a fiatalember magába húzza?) hogy mi lesz a kislányával, amíg a szereplők szavakba nem öntik fenntartásaikat, véleményüket. A film második felében megjelennek a fekete szülők is, Joey szervezésének köszönhetően, hiszen a lány bár fiatal és kicsit hebrencs, nem akar a végtelenségig várni, hogy a négy szülő mikor adja áldásukat rá, hamar le akarja zavarni a viziteket és a várható mini-családi-harcokat.
Lassan több oldalról körüljárjuk a témát és megismerjük az álláspontokat.
Erről többet írni kár.
Látni kell!

Bár a család nem erősen vallásos, azért a barátok között egy katolikus papot is találunk, hogy legyen egy másik nézőpont is, amivel lehet filozofálgatni. 

Kramer filmje időtlen klasszikus. A régi szinkron nem rossz, de ráférne a filmre egy komoly felújítás.

A színészek remekek:
Houghton végig olyan szeretettel néz Poitier-re, hogy elhiszem, fülig szerelmes belé. Poitier kisujjból hozza a felső osztálybeli kívülállót. Tracy, aki életében sosem volt egy néző mágnes, ugyanakkor alakításai miatt ma már zseniként tekintenek rá a ... sznob(?) mozisták, ebben a szerepében is hihetetlen pillanatokat ad át a kamerának. A film végi monológját megkönnyeztem, pedig még csak nem is állítom, hogy direkt túl érzelgősre írták volna.
Hepburn meg a film közepe táján olyan profizmussal rúgja ki a helyettesét egy jelenetben, hogy ez alapján megértem, miért is kapott életében az a nő négy Oscar-díjat. Azt a jelenetet látni kell!

90%
Miért csak ennyi, ha tetszett?
Mert nem lepődtem meg a végén. :)
Bár nem az volt a cél, gondolom, azért vártam kis meglepit még.
Azért így sem rossz a mozi, hiszen mindjárt három Oscar-díjas színész hozza benne a főbb szerepeket. Houghton kisasszony pedig ezzel mutatkozott be.
Ami a "kislánynak" az első volt, az a "papának" az utolsó...

Érdekesség:
Siettek felvenni Tracy jeleneteit, hiszen a producerek már tudtak a betegségéről és eleve nem vele akartak forgatni. Kramer ragaszkodott hozzá.
A forgatókönyvet William Rose írta, aki főleg fura hangulatú komédiáiról volt ismert. Talán eredetileg ez a darab is egy családi vígjáték lett volna, csak közben Kramer keze alatt váltott át egy komolyabb hangvételű drámába. Azért mosolyogtató pillanatok is maradtak benne.
Sidney Poitier és az apját alakító Roy Glenn között alig tizenhárom év eltérés van. Az anyukát alakító Beah és Poitier között alig hét év a különbség. (Ezek a színészek olyan fiatalon kezdik...)
A second unit egyik rendezője Ray Gosnell Jr. volt. Hogy ki ő? Raja Gosnell apukája. Tudod: Raja Gosnell rendezett olyan filmművészeti remekeket, mint az élőszereplős Scooby-Doo filmek, a Hupikék törpikék hasonlóan félanimációs két része, és a trágya Gagyi mami. Messze esett az alma a fájától???

Ezt a filmet mindenképpen látnod kell: T A L Á L D  K I, K I  J Ö N  V A C S O R Á R A

Blog: Amikor nem értek egyet a módszerrel, mert szar

Nem rajongok a hazugságért, ha politikáról van szó. Egyik oldal mellé sem vagyok hajlandó beállni, ha ferdít, hazudik, elkendőz, stb.

Vannak facebook oldalak, amelyek módszeres lejáratókampányokat indítanak a Fidesz ellen. Ez rendben van. Szólás szabadság, meg társai. Legyen! Egyet is értenék velük, ha néha nem csúszna be olyasmi, aminek a szellemiségével nem értek egyet. Most pl. 2015.01.06. észrevettem, hogy az "Egymillióan az előrehozott választásokért" oldal leközölt egy tényként közölt "cikket", melyben fikázzák L. Simon Fidesz közeli képviselőt, amiért az elvileg ezt állította oldalán: "Végre! ! Nemrég javasoltam ugye, hogy a vasárnapi online vásárlás kiküszöbölésére aznap kacsoljuk le az internetet. A kormány mintha meghallotta volna a fohászomat. (Bár könyveket, pl. a versesköteteimet azért lehessen online rendelni hétvégén, szerintem.)" 

A kommentekben elszabadult a pokol, ami azért sajnálatos, mert az eredeti hír egyáltalán nem biztos, hogy L. Simon szájából hangzott el és a célja sem az volt, hogy feszültséget generáljon. Inkább valaki, aki hasonlóan hozzám, néha ráér, készített egy alternatív oldalt, ahol kiélheti a humorát.

Ez mind szép és jó lenne, ha a forrás nem egy olyan facebook oldalról származna, melynek valóságtartalma már azonnal megkérdőjeleződik azáltal, hogy a neve alatt az úr humoristának aposztrofálja magát:

L. Simon L. vélhetőleg fake oldala.

Elképzelhető, hogy nem ellenőrzött anyagokkal manipulálják a már amúgy is lázongó tömeget? Igen.
Szükség van erre. Nincs.
Maradjunk tiszták!

Amennyiben én tévednék és L. Simon tényleg ezt nyilatkozta, akkor elnézést kérek minden érintettől és fogják úgy fel, hogy blogom csak egy gerilla marketing az olvasottságért!
És az én k**** anyámat!

A jövő hírnöke - The Postman (1997)

A jövő hírnöke - The Postman (1997)

Rendezte: Kevin Costner

Megtekintés? - Costner fan-oknak kötelező.

Nem tudom nem szeretni Costner filmjét. Annak idején moziban láttam. Nem voltunk felkészülve a három órára, mégis sikerült egy ültemben végig néznem, mert lekötött. Még nem felejtettem el a világsikerű, több Oscar-díjas mesterművét, a "Farkasokkal táncolót". Ez a film legalább annyira amerikai, pop-art, kalandfilm, mint amaz volt, igaz, az némi történelmi cukormáz mögé rejtette a piskótát. Ez a darab viszont - rengeteg hibájának ellenére - simán csak egy szórakoztató, poszt-apokaliptikus kalandozás, mely nem mentes a nárcisztikus etűdöktől, amiket megbocsátok a rendezőnek. Mert élveztem a játékidőt. Engem, mint célközönséget, tökéletesen eltalált a film. Mondom ezt úgy, hogy vannak hibái, látom őket.

Jellemfejlődés:
Amikor először találkozunk főhősünkkel, Shakespeare-rel, vagy ahogy később fogják hívni, a postással (A könyvben van neve is: Gordon Krantz) egy magányos figura, aki öszvérével járja a kietlen világot, lehetőleg kerülve a népesebb településeket, városokat. Gyűjtögető életmódot folytat, csak magában bízik. Mikor néha mégis lakott területre téved, olyankor színészi játékával, vagy annak hiányával szórakoztatja a nagyérdeműt. Egyik ilyen kaja felhajtó előadása után önkényesen besorozza csapatába Amerika nagy mumusa, Bethlehem tábornok (Will Patton), aki kihasználta az infrastruktúra összeomlását és vérengző hadseregének élén terrorizálja a megmaradt, impotens közösségeket. A postás pedig végig a szökésen töri a fejét. Amikor végül sikerül neki, önös érdekből, szökés közben egy halott postás holmiját veszi magához. Mégis csak jobb kenyérkereső lehetőség a kiégett világban, mint színészkedni, habár, amikor az első városkában bemutatkozik, minden színészi képességére szüksége van, hogy elhiggyék a meséjét a helyreállt rendről, új elnökségről. Eszik is rendesen, miközben ő lassan összeszedi a leveleket és tovább áll. Kezdetben csak magára gondol, mikor önkényesen ellátja ezt az amúgy felemelő feladatot, viszont, némi kényszerpihenő után - pár hónapot sérülten a hegyekben tölt, sebesüléséből lábadozva - rádöbben, hogy a világ, neki köszönhetően, megváltozott. Amikor ezzel szembesül, ő is változni kezd. A felelőtlen, osonó férfi, merész parancsnokká növi ki magát, aki kezdetben védené az övéit, sőt, később háborúra is kész értük.

Konklúzió: Egy apró porszem, egyetlen ember, hozhat békét. Egy olyan ember, aki kibújik a felelősség alól, lehet hős. Bethlehem pedig az ellentéte: egyetlen ember is lehet, önerőből, véres kezű diktátor.

Mellékalakok:
A film másik pozitívuma, hogy képes néhány jelenetből, pár mondatból, egész karaktereknek három dimenziót adni. A legjobb ilyen háttér karakter, Bethlehem jobb keze, Getty ezredes (Joe Santos), aki néma szereplő, így még nehezebb élővé varázsolni, mégis sikerül, néhány róla szóló monológnak és pár, a háttérben lejátszódó pillanatnak köszönhetően. Getty vérbeli katona, aki a végsőkig tartja magát a parancsokhoz. Egyszer fellázadt, kiállt Bethlehem ellen, de veszített és azóta hű csatlósként teljesíti kívánságait. Getty ugyanakkor érző szívű ember, aki talán azért igyekszik Bethlehem közelében maradni, hogy annak pusztító hatását amennyire tudja, enyhítse. Erre legjobb bizonyíték, amikor az egyik kivégzés kirendelt csoportjából személyesen húz ki egy tizenéves fiút, hogy a fiatalember ne végezze a város főterén, vérbe fagyva. Getty az, aki végül pontot tesz Bethlehem karrierjére, amikor végül lelövi a tábornokot, miután a postás legyőzte őt fair küzdelemben, de a tábornok megszerezve egy pisztolyt, erkölcstelenül igyekszik cselekedni, a saját törvényei, a nyolcas ellenére. Getty egyrészt lehet, hogy csak arra várt, hogy megölhesse a tábornokot, ugyanakkor, ha úgy vesszük, csak betartatta a törvényt, amelyet magára valónak is érzett.

Egy másik ilyen mellékalak Pineview seriffje, Briscoe (Daniel Von Bargen) aki elsőre kiszúrja a postás meséjének hiányosságait, és meggyőződése ellenére, a város nyomására támogatja, egészen a haláláig, mert ha nincs is meggyőzve róla, hogy postásunk igazat mond, azért a seriff is érzi, hogy ha ennyire le akarják vadászni a holnisták - Bethlehem magánhadserege - akkor az az ember igenis fontos. Briscoe első jelenete egészen pofás, ahogy reflexből puskát emel a magányos postásra. A film egyik leghumorosabb jelenete.

Will Patton remek gonosz.

A humor:
A filmben végig érezhetően jelen van a Costner-re jellemző szikár, egyszerű humor. Ezek főleg beköpésekből állnak és ha párosítani akarnám, akkor talán Stallone pléhpofával előadott poénjai mellé sorolnám. Ugyanakkor a filmben a postás mondakőr összes vicces kliséje helyet kapott. A postás első kérése a városkában, hogy kössék meg a kutyákat, amíg ő ott van. Azután egy csöpögős részben előkerül mint téma, hogy a "postás csinálja a gyereket". Ezer vicc épül erre az unásig koptatott poénra, itt viszont teljes értékűen helye van. Azután amikor a postás egy végtelen lépcsőn tud csak feljutni egy kis faluba, szóvá teszi, hogy a postahivatal a továbbiakban a lépcső aljában lesz..., stb.

Visszaköszönő Costner:
Az alaptörténet, szegről-végről, a Vízvilág variációja. Anti-utópia, csak víz helyett szeméttel. Van benne Farkasokkal táncoló is: magányos hős, idegen környezet, jellemfejlődés, megmentésre váró nő, barátság, bizalom, a hadsereg, mint ellenség.
Az a jelenet, amikor a postás emberei halomra lőnek egy csapatnyi holnistát, míg végül az utolsót egy folyó szélén, körbeállva mészárolják le, már megtörtént a Farkasokkal táncolókban, mikor Wes Studi harcos indiánját mészárolták le.
Amikor a postás a végén elüget a holnista sereg előtt, felfedve a vállába égetett nyolcas jelét, az pedig rímel arra, amikor Costner katonája a Farkasokkal táncoló elején körbeüget az ellenséges csapat előtt, igaz, ott lőnek rá rendesen és végül hatalmas csata kerekedik a magánakcióból.
A látcső, ami több Costner filmben megjelent már, humorforrásként is, itt is előkerül, többször, igaz, a vele való játék elmarad.

Egy nyálas jelenet. Abby szerelmet vall. Legyezi a Costner a hiúságát...

A fényképezés grandiózus, máskor meg tévéfilmes. Néha szép panorámaképeket váltanak nem teljesen jól beállított közeliek.
A zene viszont sokkal zseniálisabb, mint maga a film. James Newton Howard egyik legjobb munkája. Kár, hogy a film "buktája" miatt kevesen élvezhették. Az akció jelenetek kicsit talán összecsapottak, sok nincs is bennük. Érdekes, a három óra alatt alig látunk klasszikus akciót, mégsem hiányolom a filmből, hogy több legyen.

Will Patton tábornoka igazi rohadék, de megkülönbözteti a szimplán gonosz ellenségtől az, hogy gondolkodik, filozofál. Amikor pl. rádöbben, hogy a postás, mint személy kinőtte magát egy hitvallássá és ő, ezzel a hitvallással már nem képes megküzdeni, mert olyan, mintha egy szellemmel küzdene, remek pillanata a filmnek.
Ford Lincoln Mercury (Larenz Tate) karaktere pedig azt a témát járja körbe, hogy mi történik, ha valaki hinni kezd valamiben és önmaga gerjeszti tovább a hitet, míg végül már nem lesz többé hatalma az embernek a hite felett, az önálló életre kell. Ford egy idő után, saját szakállára verbuvál postás hordát, mert hisz abban, amit Costner karaktere összehord neki. Ford ugyanazt a trükköt alkalmazza követőinél, amit rajta is gyakoroltak: kamu leveleket olvas fel a csoportnak, melyben az állítólagos Starkey elnök megköszöni a munkájukat. Ford hite és csalása nélkül a postás nem lenne senki. Gyakorlatilag a fekete fiú épít köré "mitológiát", ő csinál belőle hőst. (Másrészt miatta kell végül felvennie a kesztyűt is.)

Costner, akárcsak a magányos oroszlán, egyedül barangol a kihalt világban. Azért, hamar kiderül, hogy a homokos, poszt-apokaliptikus világban bőven van hely zöldellő erdőknek és nyüzsgő közösségeknek. Pedig az első percek után egy Mad Max világot képzelnénk el.

Hibák:
A film kissé túl patrióta. Azután van benne nem kevés nyálaskodás. Amikor a film végén Costner gyermeke másodszor jelenik meg, hogy felidézzen egy korábbi momentumot, amikor a levelét a postásnak adja, az kellemetlenül giccses. A film amúgy is folyamatosan egyensúlyozik valami hurrá optimizmus mentén, ami csak sokadik megtekintés után tűnik fel.
Nyálas az a rész, amikor a postás Abby-vel (Olivia Williams) táncol, közben andalító country szól és egy montázsban láthatjuk, amint egy postást levadászik egy holnista. Jaj!
Egy másik ilyen jelenet, amikor Abby sírva vall szerelmet a postásnak, holott, eredetileg nem akart érzelmeket táplálni iránta. Juj!
De ennyi azért belefér.
Ha bukott - én nem tekintem buktának, max. nem hozott elég bevételt - akkor abban nagy szerepe lehetett a lobogó égetős jelenetnek. Azt az amerikai nagyon utálja.
Maga a történet is erősen sántít:
A végén kiderül, hogy a postás 2043-ban, hetven évesen szenderedett örök álomra. Ebből kivonunk harmincat, mert kb. negyvenes lehet a történet idején és kiderül, hogy 2013 körül játszódik a film. Nos, nem tudom, mikor írták, de 1997-ben rendezték és azt a fajta "leépülést", amelyről szól, nehezen tudom elképzelni 5-10 év alatt. Hogy az állami apparátus, infrastruktúra, tömegkommunikáció, és a sok egyéb, ami hiányzik a filmből, szerintem nem tudna ilyen gyorsan végbemenni. Kellene hozzá vagy 30-40 év.
Azután meg, amikor a végén van az a szobor avatás, az megint olyan, mintha visszacsöppentünk volna a kilencvenes évekbe. Színes lufik, rikító pólók, stb.
Szóval, kicsit gyorsan végigfutunk az eseményeken, ami, véleményem szerint, azért sokkal lassabb folyamat.

A Waterworld-ben a karaktert csak matróznak hívták - vagy mutónak - itt pedig ő a postás, vagy Shakespeare. Egyik névtelen figura sem hozott szerencsét a kasszáknál...

Ettől függetlenül nagy kedvenc.
Jobban szeretem, mint a két másik Costner kalandot.
90%
De megértem, ha neked nem tetszett.

Különvélemény:
Szerintem Costner a nagy stúdiók áldozata.
A "Farkasokkal táncoló", mint független film, egy rakat díjat és nem kevés pénzt hozott. Elképzelésem szerint, a nagy stúdiók (értsd: pénzes producerek, akiknek baszta a csőrét Costner sikere), a továbbiakban, hátulról lobbiztak Costner ellen, amikor az nagy fába vágta a fejszéjét. Így, kritikusok (értsd.: bértollnokok) segítségével, folyamatosan lehúzták a készülő nagy filmjeit, hogy mire végre moziba kerültek, már elkönyvelték őket bukásnak. Fórumon beszéltem olyannal, aki utálta a Waterworld-öt, de később, faggatás után, bevallotta, hogy sosem látta. Ebből kiindulva, a "kritika" és bulvár sajtó, jó munkát végzett.

A filmcím magyarítása, ha úgy vesszük, kivételesen jól sikerült, hiszen a történet esszenciája. A postás, reményt hoz, egy olyan jövőről regél, amely pozitív és áldásos. Mennyivel szebb és magasztosabb ez, mint a profán: A postás?

Ha szeretnéd látni:
- A jövő hírnöke (1997)

Három bohóc - Clownwise (2013)

Három bohóc - Clownwise (2013)

Rendezte: Viktor Taus

Hallottad az a viccet, amikor egy férfi elmegy a világhírű pszichológushoz és panaszkodik arról, hogy az élete nehéz, nem érzi benne jól magát, stb. A pszichológus azt tanácsolja neki, hogy este menjen el a cirkuszba, mert ott lép fel a Lali bohóc, aki garantáltan mosolyt tud csalni bárki arcára. Erre a férfi elsírja magát. A pszichológus riadtan kérdezi: - Mi a baj?
Mire a férfi: - Én vagyok a Lali bohóc...
Nos, kb. erről szól a film. Sarkítva.


Boris Hybner ötletéből bő két órás keserédest írt Petr Jarchovský. Egy filmet, amely a kihagyott lehetőségekről, továbblépésről és a szinte sírig tartó barátságról szól. Akkor is, ha nagyon, nagyon csúnyán váltak el egymástól.

Már az első percek alatt láthatjuk, hogy nem egy szokványos drámával van dolgunk. A képi világ, a színészek, kamera mozgás legalább annyira szürreális, mint a bohócok világa. És itt van a kulcs. Vannak emberek, akik egyszerűen nem kedvelik a humor azon formáját, amelyet a "klasszikus bohóc" kifejezéssel lehet párosítani. Én pl. már gyerekként sem rajongtam sem a cirkuszért, sem azon belül a harsány sminkű és harsány hangú bohócokért. Egyszerűen nem tudtam szórakozni azon az olcsó butaságon, amelyet a porondon predesztináltak. Ezért volt számomra nehéz végigülni a filmet, pedig egy nagyon érzékeny drámát hagytam volna ki. Jó, én nem rettegek a bohócoktól, mint Johnny Depp, ami ugyanakkor azért furcsa reakció tőle, mivel szerepeinek nagy része mind egyfajta bohóc karakter volt.

Némi erotika is elbújik a filmben.

A hatvanas évek végén, Csehszlovákiában, három kezdő színész, bohóc és akrobata, létrehozott egy burleszk formációt, - A busters volt a nevük, amely főhajtás is lehet akár Buster Keaton színész nagysága előtt (Keaton sikerei Charlie Chaplinével vetekedtek) - mellyel hatalmas sikereket értek el, szinte már világhírt. Azután a csoporton belüli ellentétek egyre kiélezettebbé válása miatt, hirtelen feloszlottak. Egyikük, Oskar (Didier Flamand) vélt sérelmei miatt Franciaországba emigrált, hátrahagyva mindenkit, akivel addig kapcsolata volt. Nem csak a kollégáit, akikkel együtt indultak a siker útján, de még a családját is, ami miatt később, a hazatérése nem lehetett virágesős, piros szőnyeges, hiszen ha úgy vesszük, magára gondolva, "elárult mindenkit", aki mellette állt. Tegyük hozzá, hogy az akkori politikai helyzet sem sokat segített a művészeknek, inkább csak kizsigerelte a sikereikkel járó népszerűséget, viszont adni keveset adott. Oskar végül ezért menekült el a világba, elvágva magát a gyökereitől. Így őt is meg lehet érteni. De hiányával a védjegy produkció feloszlott.

Talán azért nem vonzódom a cirkuszi bohócokhoz, mert számomra az önfeledt örömködést nem kötném össze a drámával, pl. öngyilkosság stilizált ábrázolása. Másrészt, bár Chaplin hasonló munkákat csinált, nála nem éreztem soha stílus idegennek, ha a nevetést néha megszakította egy kis zsebkendő morzsolgatás.

Lassan megöregedtek, szikrázó fényük bőven megkopott. Oskar szeretné helyre hozni, hogy erőszakkal elszakadt/elszakította magát a családjától. Max (Oldrich Kaiser) szépen él kis családjával, amikor megtudja, hogy rákos. Így neki is kissé újra kell értékelnie az életét. A legmostohábban a sors talán Victorral (Jirí Lábus) bánt el, aki elvette egyik színésznőjüket, aki mostanra, ahogy elröpültek az évek, Alzheimer-kórban szenved, ezért Victor élete is egyfajta pokoljárássá silányult. Miközben a mindennapi betevőért tanítja a fiatal generációt, addig figyelmét az asszonyon kell tartania, hiszen a betegsége miatt bármikor beüthet a gebasz.

Az öregfiúk meglátogatták egyikük beteg barátnőjét. Közben szépen lassan gyógyulni kezdenek a régi sebek.

Három öreg kurafi, akiknek nem maradt illúziója többé. Megcsontosodtak, betokosodtak a sérelmeikbe. Maguk sem tudják, mit akarnak, de nosztalgiával kezdenek a múltra gondolni. Jó harminc évnek kellett tehát eltelnie, hogy végül megenyhüljenek egymás irányába. Három bohóc, három remek színész tolmácsolásában.

Megjegyzés:
Tudom, hogy mennyi munka van egy bohóctréfában. A poénok időzítésében, a színpadi jelenlét pontosságában, stb. Ennek ellenére sem feltétlenül érzem szórakoztatónak, amikor felnőtt emberek, gyermekként gügyögve esnek-kelnek a deszkákon. Amikor Oskar és Max egy "zenei" darabot adnak elő, az egy igazi, klasszikus bohóctréfa. Egy a baj vele, hogy érezni, mennyire eljárt felettük az idő. Ezek a poénok, esetleg egy csapat gyermek arcára csalhatnak bágyadt mosolyt. (Ha nem szereted a bohócokat.) Viszont el kell ismernem, hogy profi színészi játék, amit nyújtanak.

Tipikus vígjátéki elem, az atomjaira hulló kocsi. A film végén már érezzük, hogy a három öregfiú jó irányban halad tovább.

A filmhez sikerült komoly, drámai nemzetközi gárdát mozgósítani. Oskar barátnőjét pl. a számomra sem ismeretlen Julie Ferrier játssza, akit a Micmacs - (N)agyban megy a kavarás című, hasonlóan szürreális tragikomédiában alakít egy hasonló karaktert.
Kiemelném még az operatőri munkát, a különleges beállítások miatt. Érdemes figyelni, mennyire játékos a kamera. Néha csak körbefordul, máskor kimérten vonul végig a színen, megint máskor felemelkedik a fejek fölé, hogy megmutassa a fülek mögötti ráncokat. A munka Milan Chadima érdeme. Chadima azonban nem kezdő, hiszen rengeteg szuperprodukcióban dolgozott korábban second unit-ként, illetve olyan horrorfilmek képi világáért volt felelős, mint a Motel első két része. A hangulatosabbak.

70%

Rémképek - Shadow (2009)

Rémképek - Shadow (2009)

Rendezte: Federico Zampaglione

Ezt a horrort leginkább - szpojleres - valahová a Jákob lajtorjája (Benne van a 101 Horror...-ban!) és az újabb filmek közül olyan művek közé tudnám belőni, mint a Forráskód. Erősen sarkítva, hiszen a film főleg az "időutazás" és a nyomozás szálon operál, ami itt simán lesilányul egy torture-tripre. A Shadow az a fajta mozi, amikor a szereplőnk végig sétál a rémálom földjén, hogy a végén benne és a nézőben is tudatosuljon, hogy minden csupán illúzió. Nincs ezzel baj, ha a tálalás egyedi vagy valamiért kirí az átlagos, hasonló témát variáló filmek közül. A Rémképek, habár bután egyszerű, miután megfejtettük, azért okoz pár kellemes pillanatot. Keretes szerkezetű, amit egy monológ erősít meg. Kezdetben elaltat minket, végül azonban kiderül a "poén". Vannak filmek, amiket a felismerés egyedisége miatt újra kell nézni, hogy a játékos néző felfedezhesse a hibát; lásd Hatodik érzék. Itt erre nincs mód, mert egyszerűen nem az volt a lényeg, hogy a néző előtt lebegtessék a megfejtendő rejtélyt. Csupán csak fogták az azóta unásig ismert panelt, amire felhúztak egy közepesen gore-ban fürdő, enyhén torture horror-t. Ha a vér helyett fontosabb lett volna a történet egyedisége, akkor többet dolgoznak rajta, így azonban egy lineárisan egyszerűen követhető darabot láthatunk.

Ezzel együtt a film nem rossz. A fényképezés, helyszínek, a széles vásznú változat, mind hozzátesz a hangulatos mozi élményhez. A tájképek, a ködös erdő, a mocskos bunker belsők, igényes munka, szép díszletek.
A karakterek eléggé papírmasék, de van bennük némi személyes jelleg. Talán a jól kiválasztott negatív szereplők miatt. Markánsak, fenyegetőek.
A női főszereplő nem kirívóan szép - mint sok filmben, ahol válogatott szép-lányokat trancsíroznak fel kéjesen. Az egész mű egyben van. Nem is hosszú, így a befejezés profánsága után az ember nem érzi, hogy sok idejét rabolták ezzel az olcsó trükkel.

Nout Arquint hozza a "formáját". Karakteres gonosz.

David (Jake Muxworthy) nemrég tért haza a hadseregtől, ahol Irakban felderítőként funkcionált. Örül, hogy hátrahagyta maga mögött ezt az őrületet és, hogy kicsit lemossa magáról a poklot. Hobbijának élve, egy barátja ötletétől vezérelve, elkerekezik valahol Európában a hegyekbe, aminek a szépségéről sokat hallott. Az egyszemélyes pszichoterápia egészen jól működik, míg a közel és távol egyetlen helyi szórakoztató központban - értsd, kocsma, étterem, múzeum és turista shop - meg nem pillant egy csinos lányt - az hogyan került oda? - és az eladón kívül két valószínűleg helyi redneck-et, vagy szintén átutazó vadászt, akik egy percig nem bírnak a seggükön ülni, ehelyett inkább bekóstolnak mindenkit, akit a boltban találnak. Ők a tipikus amerikai seggfej karakter megfelelői, akik bemennek egy kocsmába és szinte isteni sugallatra azonnal belekötnek az élő fába is. Húszon-pár éve dolgozom vendéglátásban, de ezt a fajta mentalitású "vendéget" csak a legritkább esetben kellett elviselnem. Akkor is általában már beivott az illető. Itt azonban színjózan üzemmódban hozzák a gyökeret.

David azonnal érzi a feszültséget. Nem lenne nehéz nem érezni, mivel öten vannak összesen a helységben. A boltos és a srác a leányzó (Karina Testa) segítségére siet. A két veszett kutya, Fred (Ottaviano Blitch nagyon jó, karakteres figura) és Buck (Chris Coppola, aki Uwe Boll faszságaiból ismerős számomra, de itt egy teljesen másik arcát mutatja), meg némi előnyt ad a fiataloknak. (Kifizetik a számlájukat, mert bár kurva kemények, a boltos tag náluk is durvább.)
Később, mikor a hegyekben ismét összefutnak, egy apró közjáték miatt suttyóink úgy vélik, teljes joggal vadászhatnak fegyvereikkel a fiatalokra. Már itt éreznem kellett volna a szélsőséges viselkedésekben és történésekben, hogy "valami sántít". (Ez olyan, mint amikor egy filmben a főszereplővel olyan hihetetlen dolog történik, amire azt mondanád: - Na, ne, ezt biztos álmodja! - és kiderül, hogy tényleg...)
Az oda-vissza macska-egér játékot végül egy harmadik fél szakítja meg: Egy addig be sem hozott hegyi remete szerű, őrült tudós maradvány, begyűjti a négyes skalpját és a férfiakat boncasztalhoz kötözve elkezdi kiélni magát rajtuk. David sem jár jól, de a két kemény legény is kap a pofájára. Hamar rádöbbennek, hogy csak együtt tudnak a szorult helyzetükből kilábalni, így a kérdés az, mennyire erős érdekszövetség kovácsolódik majd a szereplők között.


Olvasatom:
Szpojleres!
David így a boncasztali menekülés után gyakorlatilag újra éli az utolsó katonai akció sikertelenségét, melyben néhány társa nem megfelelően reagál az éles szitura, így gyakorlatilag ellenséges kézre játssza mindannyiukat.
David miután visszatért a bevetésről, eképpen próbálja feldolgozni a traumáit, vagy képzeli magát egy ideális világba, melynek szépségébe belerondít a múlt emléke, amit nem tud elfelejteni.
A kerékpártúrája egyfajta menekülés a szörnyű valóság elől, ám mivel a borzalmak túlságosan rátelepedtek, az álmot lassan felváltja egy rémálom, melyben a múltban szereplő bajtársaknak mind van szerepük.

70%
Ha az egész mondanivalóját nézem.
Ha csak agyatlan horrorként tekintek rá, akkor csak erős közepes.
A színészek kifejezetten jók.

A mumus - The Babadook (2014)

A mumus - The Babadook (2014)

Rendezte: Jennifer Kent

Jennifer Kent rövid ideig színésznőként érvényesült, hogy átnyergelve a kamera másik oldalára, első, egész estés játékfilmjében - beelőzte egy rövidfilm majd egy tévésorozat epizódja - köröket verjen férfi kortársainak zömére. Alig eszközökkel, csupán a hangulat és két remek színész segítségével az év egyik legfeszkósabb, alacsony költségvetésének ellenére is figyelemre méltó kamara drámáját, amely értelmezés szerint, bele csúszhat a horror kategóriába is akár.

A film címe egy anagramma: babadook - a bad book, és tényleg. A történet közepében egy anya, Amelia (Essie Davis), kisfia, Samuel (Noah Wiseman) és egy gonosz mese(?)könyv áll, amelynek felolvasása végül manifesztálja a mumust, anya és fia életében. Egy olvasat szerint. Azonban több lehetőség, magyarázat is lehetséges.

Amelia hét évvel korábban állapotosan, közvetlen a szülés előtt, balesetet szenved a férjével a kórház felé. A gyermek egészségesen megszületik az apuka viszont életét veszíti a karambolban. Amelia eddig nem volt képes feldolgozni a férfi halálát és ahogy Samuel nő és kezdi érteni vagy inkább érezni, hogy valahol mélyen anyu őt is felelőssé teheti a családfő elvesztéséért, egyre idegesítőbben és agresszívebben viselkedik. A páros lassan olyan szinten egymás agyára megy, hogy mielőtt rádöbbennének, hogy csak egymásnak vannak ők ketten, majdnem eljutnak arra a pontra, hogy szó szerint megöljék egymást.
Egy olvasat szerint.

Utoljára ilyen idegesítő kiskölyköt filmben Stanley Kubrick Ragyogásában láttam. A jelenet azonban egészen zseniális. Noah Wiseman eszméletlenül tehetséges.

Amelia, mióta elveszítette a férjét egy balesetben, mely közben viszont életet adott a fiának, Samuelnek, még hét évvel később is magát okolja a szomorú esetért. Alig bír aludni - amiben sokat köszönhet hiperaktív és végtelenül irritáló kisgyermekének - eljut az inszomnia olyan határára, amelyben már összekeveredik számára a valóság és fantázia, a mindennapok és a rossz álmok, míg végül olyan elviselhetetlen lesz számára ez az állapot, hogy fia életére tör. Csak a kissrác leleményessége menti meg őket a szörnyű befejezéstől, mert amíg a pöcsös a mese és fantázia világ nyilvánvalóan nem létező teremtményeitől irreálisan retteg, addig az anyját megszálló vagy helyesebben, az anyján elhatalmasodó gyilkos düh arra sarkallja a fiúcskát, hogy felvegye a harcot a felnőttel, aki képtelen többé megvédeni a valótlantól, mivel gyakorlatilag a végtelenül kiélezett terhelés hatására ő maga lett az, akitől félniük kell.
Egy másik olvasat szerint.

Samuel kb. hatéves kis görcs, totál kiidegeli az anyját, akinek nem elég, hogy a férje sincs már közöttük, de még az ütni való kölyökre is gondot kell viselnie. Samuelnek van egy különleges képessége: a fantázia-világ ijesztő teremtményei közül képes némelyiket megidézni a félelmei által, beszivárogtatva azt a mindennapi életükbe. Anya, Amelia igyekszik megbirkózni a nehéz feladattal, hogy a gyermek gondolatait megzabolázza, ám ebben semmilyen segítséget nem kap. Sem az iskolától, sem a családjától. Végül ketten küzdenek meg a manifesztálódott gyermeki gyötrődő lelkiismeretfurdalással, míg végül a szeretet és harc furcsa keverékének köszönhetően minden a helyére kerül. Van, pl. ami a pincébe, láncra. Mert minden családnak vannak sérelmei, csontvázai és titkai.
Egy olvasat szerint.

Nem igazán derül ki, hogy babadook reális veszély, vagy az agy elkínzott kivetítése.

Babadook a gonosz halál könyve. Világot jár és felemészti a gyengéket. Csak olyan családoknál teszi tiszteletét, ahol érzi, az összefogó erő sokkal kevesebb, mint egy emocionálisan tökéletes - nem csonka - családban. Ameliát és Samuelt nézte ki magának, tudván, hogy miután az apuka pár éve meghalt és Amelia belső, lelki törésen esett át, badabook kiélheti gyilkos hajlamait és átveheti a család felett az irányítást. Nem számol azonban azzal, hogy valamennyi nehézség és díszfúzió ellenére, anya és gyermeke szeretik egymást és hiába félnek a lelketlen mumustól, hiába csupán ketten tudnak vele szembe nézni, elég erejük van hozzá, hogy megállítsák, sőt, akár megbéklyózzák, hogy soha többé ne okozzon senkinek kínt és fájdalmat az amúgy nem tudni, honnan előkerült démon.
Akár így is lehet olvasni.

Kent drámája nem kínál egyértelmű megoldást. Nem is baj.
Hangulatos, szeretni való darabot tesz a néző elé. Minimális akcióval, mégis pattanásig feszült helyzettel. Nagyon kevés az erőltetett ijesztgetés. A horror lassan kúszik fel a hátunkon, míg végül tetőzik.
Ha isten tette őket próbára - szeretetüket pl . -akkor ők ketten helyt álltak.

Samuel felveszi a harcot, hogy visszarángassa anyját a valóságba. Fegyver és szeretet.

A fényképezés kifejezetten szép munka, hangulatos. A széles vászon általában eleve megvesz kilóra. Itt is ez történt. Nem állítom, hogy a kedvencem az ilyen felépítésű horror - redneck fogyasztó vagyok, nekem folyjon a vér! - mégis, kellő figyelemmel leülve elé, elég szórakoztató darab.
A főszereplő Essie Davis egészen bravúros a szerepében és a Samuelt játszó kis töki szintén nem egyszerű kisgyerek. Szinte látom magam előtt, ha ez csokit akar a supermarket közepén visítva, azonnal megkapja.
Remek jelenetek, amikor anya és fia körbejárja a szoba szegleteit és ellenőrzi, hogy nincs szörny az ágy alatt. Ezt csak egy igazi anya képes megtenni a gyerekéért.
Én alapból elvagyok a kicsikkel, de Samuel figurája nagyon kényes kötélen egyensúlyozott a filmben. A lényeg, hogy a film végére meg kell kedvelni a kis görcsöt, ami elég nehéz, az első félóra eseményeit tekintve. Azért nem elfelejtve, hogy csak egy kamaradrámát nézek és lelki vetülete mi lehet a korabeli gyereknek, ha feltételezi, hogy az egyik szülő halálának körülményeibe beletartozik az élete, egészen jól adják vissza a karakter viselkedését.

Nagyon eltalált pillanatok: Anya és fia együtt ellenőrzik a lakást; nincs e szörnyeteg a sötétben?

70%

Figyeld:
- Samuel rohamai
- Nem viszik túlzásba a babadook figuráját
- A nyitott befejezés: vajon végleg megmenekültek ebből a "lázálomból"?

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Rendezte: Peter A. Dowling

Ez a legénybúcsú nem az az agglegény party, amit gyerekkoromban ezerszer végig bírtam nézni, ostoba, egyszerű humora miatt. Nem. Ez mostanában készült, már ismert nevekkel - igaz, B listások a fiúk, nagyjából - ráadásul metrós horror, amit azért szoktam kedvelni a klausztrofób hangulat miatt, meg azért, mert nincs olyan messze a valóságtól... Hiszen utazom metrón. Ki ne gondolkodott már el rajta, hogy miközben A-ból B-be utazik a fülsüketítő járművön, hogy vajon miféle élet folyik a föld alatt, a végtelen alagút rendszerekben és a titokzatos, dokumentumfilmekben néha felemlegetett, elvileg háború esetére létesített óvóhelyeken? Én biztosan. A föld alatti világ, olyan csodaszámba megy az egyszeri városlakónak, mint pl. az idegszanatóriumok zárt közössége. Rálátásunk szinte semmi, ellenben olyan folklór itatja át, amely szájról szájra terjed, pletykákban, városi legendákban.

Az oldalon, ahonnan volt szerencsém beújítani ezt a nem túl friss filmet, sokat nem találtam róla, csupán egy sort és a szereposztást. Abból három nevet is ismerek, így volt némi elvárásom a kész művel kapcsolatban. 2008-ban elvileg azért elég jó kis horrorfilmeket dobtak piacra. Miért ne lehetne ez is egy élvezhető, borzongató darab? Nem lett az.

Komoly buli, amire nem limóval mennek a fiúk.

Cloverfield, Hívatlanok és Engedj be!. Ilyen filmek kerültek moziba. (Meg ilyenek is, hogy az igazán alját se felejtsem ki, amiket valahogy nem tudtam élvezni, vagy kifejezetten csalódások lettek számomra: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága - simán baromság és sehogy sem adta vissza az első három rész utánozhatatlan hangulatát, pedig igyekeztek, - Max Payne - atyaisten, hogy sikerült ez? - Ne szórakozz Zohannal! - sokan kedvelik, de nekem csak egy Adam Sandler sorra gyártott, erőltetett blődlijeiből.

A szereplők közötti három név, ha nem is garancia a minőségre, azért volt szerencsém hozzájuk jó filmekben is. Kip Pardue, aki nekem csak Napocska az Emlékezz a Titánokra! című sportdrámából. Akkor még lehetett volna bárki a srác, mára azonban olyan szutykokban találkozom vele, mint pl. a Hotel sorozat minőségileg elkorcsosodott harmadik része. Aztán a hülye tesó, csöppet sem szerethető szerepében megjelenik Breckin Meyer, aki az 54-ben vagy a Rémálom sorozat hatodik részében még tehetség volt, ám a Garfield sorozatban csak felesleges élő szereplő a show-t ellopó animációs macska mellett, akinek még a hangját kölcsönző Bill Murray is égnek álló szőrzettel ugrott neki. Van az a pénz.
A csoport utolsó, számomra ismert tagja, az a Scott Adkins, aki főleg a téka polc akció szekciójában garázdálkodik, de bár sokkal később lett felkapott sztár, mostanra ugyancsak beért olyan filmeknek köszönhetően, mint a Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza, A Bourne-ultimátum vagy a fontosabb szereppel kecsegtető Nindzsa, ahol abszolút főszereplő, vagy az akció veteránjait csatasorba hívó Feláldozhatók 2., melyben a tipikus jobb-kéz karaktert kapta meg a gonosz Jean-Claude Van Damme oldalán. Mellettük még feltűnik két leányzó is, akik nevét még eddig nem jegyeztem meg. Vinessa Shaw neve ismerős kicsit. Halványan. Nem ez a film, ami után örökre bevésődik.

Milyen lehet az a metróhálózat, amelybe csak bejutni lehet, kijutni nem?

A történet unásig klisés horror alapszitu. Néhány haver és melléjük verődött leányzó, mi sem természetesebb, hogy egy kis összezördülés miatt - ami mellesleg kurvára erőltetett, dramaturgiailag olcsó húzással - lekerül a hajnali metróról, hogy a sínek és a lezárt állomások között ingázva keresse a kiutat. Mi sem természetesebb, hogy a metró alvilágából nem vezet ki egyenes út. Bárhová keverednek, az pont egy régi, lezárt szakasz lehet. Mondjuk ég a világítás, a levegő is befúj a gyenge rácsozaton keresztül persze, ugyanakkor olyan éjszakai életbe botlanak a tévelygés közben, ami kihat az életükre. Miért? Mert a Sziklák szeme televágott kannibál közössége miután elhagyta a kietlen sivatagot, pont a város alatti átláthatatlan vasúti és metróhálozat rendszerébe helyezte át a székhelyét. De tényleg! A szakadt csavargok egy szűk közössége emberölésből és kannibalizmusból tartja fenn magát. Hogy erre nem figyeltek fel eddig az éjszakáig sem az egyéb csöves kolóniák, sem az alagút rendszerben néha megjelenő elektromos és egyéb problémákat megoldó munkások, az a film titka. Azért belefér egy metrórendőr kinyírása, akit utána a kutya sem keres, viszont legalább ezzel megnyitja a vérengzés nyolcvan percét, mivel főszereplőink - már akik nem szakadtak le korábban mondvacsinált okból - pár tagja premier plánban nézheti végig a mészárlást. Tudod mi ez, a már említett ősön kívül? Pl. a Halálos kitérő költség és helyszíntakarékos újrája. Komolyan.

A négy fiú és két lány ahogyan megszoktuk és várható, ketté szakad. Sajnáltam, hogy a kisebb csapat - pár - egyik tagja Adkins lett, mert bár tudom, hogy kiváló harcművész, máris kihúzhattam a túlélők listájáról. Persze, hogy elsőnek ölik meg. Kurva kemények ezek a csőlakók. (Az alagút végül is egy nagyméretű cső, nem igaz?) Vele együtt meg a csinosabb ribit is likvidálják. Köszi.

Kik ezek? Sokat nem tudunk meg. Majd a folytatásban. (Ne, kérem, ne!)

A többiek össze-vissza barangolnak, miközben felfedezik az alvilági pokoli létforma különböző stációit. Ez gy részben az emberevő maroknyi fickóból álló csoportosulás, másrészt pedig egy tőlük elhatárolódó, mégis szimbiózisban élő átlag csövi banda, akiket nem abajgatnak az előbbiek. Tök véletlenül a munkaterületen épp csak melósok brigádjába nem futnak bele be a kijáratba, pedig a kép sarkán néha, drámai hatás végett megjelenik az aktuális időpont. Ami alatt végig sétálgatod a teljes 3-as metró vonalát.

A hangulat darkos, videós. Néha, amikor inkább látnám, ami a vásznon folyik - vér!!! - akkor rángatják a legjobban. Így még az ilyen műfajnál kötelező gore is csak olcsó fosnak tűnik. Csókoltatom az operatőrt. Talán később kinövi a művészi hajlamainak ezt a formáját. Ha viszont kötelező koncepció volt, akkor gratulálok. Élvezhetetlenségig fokozták. Nem mintha a sötét helyek miatt nem lenne egyébként is élvezhetetlen az egész. Összességében az elmúlt években láttam pár metrós horrort és ami eszembe jut - nyilván, amire megérte emlékezni - azok pár szinttel jobbak ennél a darabnál. Megtekintésre mondanám, hogy egyszer nézős, mivel fenntartom a véleményem, hogy mindenki döntse el maga, mire bassza el az idejét, jelen esetben a megtekintést azonban nem ajánlom, mert tényleg felesleges. A színészek és egyéb közreműködök már bezsebelték a pénzt, így sajnálatból ne adj ki pénzt rá. Még akkor sem, ha letöltened ingyenes, mert az is idő, az meg pénz.

10%
Még az ismert nevek ellenére sem adok többet.
Nem, mintha ezt a stáb nem szarná le, hisz nem is ismernek.

Metró és horror?
Azt hiszem a téma külön posztot érdemel.