Az öregember egyedül ücsörgött a padon, galambok turbékoló seregétől övezve. A lába mellett, a fakó vörös tákolmányon, melyet ezernyi feliratnak olvasható karcolás díszített, olcsó napilapon egy fél kenyér pihent, szétmarcangolt sarokkal. Az öregember néha tépett a kenyérből, a héját majszolgatta, a belét pedig szétmorzsolta, és a madarak közé vetette koncnak. Azok izgatottan burukkoltak, örvénylő kavargással a lehulló morzsákra vetették magukat, apró fejükkel a nagyobb falatok után kapkodva.
Az öregember ráncos arcából két táskás szeme szeretettel tekintett végig a végtelenségig éhenkórász seregen. Néha köhintett, torkát köszörülte, a morzsákat sepregette viseltes kabátjáról, aszott ölét lapogatta, tisztogatta, és az eget, vagy a többi sétálót kémlelte.
Senkije sem volt már a földön, csak a madarak. Meg a postás, aki minden hónap elején elhozta a nyugdíjat, és minden hónap közepén elhozta a kiegészítő segélyt, meg az ingyenes újságokat, amiket az öreg még akkor is gondosan átnézett, ha már előre tudta, számára nem tartalmaz a lap izgalmasságot. Igazából, a postással csak a pénzátvételkor találkozott, mert az újságot egyenes a postaládájába dobta.
Néha, igaz, ahogy az évek múltak egyre ritkábban, levelezőlapot, képeslapot is kapott, vagy tényleg ritkán, egy-egy levelet is, valami régi komától, baráttól az őskorból, vagy értesítést, egy ősi barát haláláról. Ezeket – némelyikre válaszolt is, ha a helyzet megkívánta - gondosan megőrizte, csak úgy magának, és télen, karácsony hetében mindig átnyálazta a küldeményeket, hogy egyeztessen; ki halt meg előtte, kit élt túl, öregségében. Persze, ahogyan teltek az évek, mind kevesebb barátot kellett túlélnie.
A barna kenyérhéj darabka már elolvadt a szájában. Fél kézzel tört egy darabot, a morzsa csak úgy hullott a padról a kavicsos térre, a szemtelen szárnyasokat közelebb, a bokái köré csalogatva. A padra azért sosem merészkedtek fel, hogy egyenesen a kenyérkéből raboljanak maguknak falatokat. Beérték azzal, amit önként dobált eléjük. Az ujjai közé csípett kenyérkatona, a kitartó feszegetéstől letört a nagyobb kenyérről, így az öreg a szájához emelhette. Megmaradt fogában azért még elég erő lakozott, hogy a héjjal elbánjon. A fél falatot eltüntette, forgatni kezdte az arcában tátongó öreg odúban, a másik felét két kézzel szétmorzsolta, és a szürke madarak tengerébe szórta.
Az őszi szél már fel-felerősödött, kabátja hajlataiba fújt. Az öregember megreszketett, fázósan, mert már évek óta nem védte a teste a széltől, mint mikor még ifjú volt. Gyerekként a hóba futhatott meztelenül, csak megrázta magát, és bírta, hosszú percekig. Mára már egy kis szél is képes lehetett, hogy ágynak döntse, hiába igyekezett vitaminokat juttatni fáradó, kimerülő szervezetébe, hiába eszegetett elalvás előtt zaftos narancsgerezdeket, hiába csumázott ebéd után ki magának egy-egy idared almát, hogy elszopogassa a gyorsan barnuló gyümölcsöt, hiába engedett meg magának vacsora közben egy pohárka asztali vörösbort, néha egy kupica snapszot. Az életerő az évek monoton lassúságával egyenletesen elszivárogott porcikáiból. A haja sötétjét ezüstös szálak hálózták be, majd cserélték fel. Izmai sorvadtak, minden lehetséges, elvégzett sport ellenére is. A peckes, sietős lépteit a vánszorgó csoszogás váltotta fel. Azután a bot, amire mind erősebben kellett támaszkodnia, de csak rosszabb napokon. Amikor jött a front.
Ma tiszta volt az ég, legalábbis esőfelhőktől tiszta. A játékos bárányfelhők gyermetegen kergetőztek, mint az öregember tette azt valamikor hetven éve, odalent, a faluja határában, miután a gazdák a mezőn összeszedték a terményt, és csak néhány hatalmas szalmabálát hagytak hátra. Volt idő, mikor ő benne is túlcsordult a játékosság. Pitymallattól késő szürkületig képes volt a falun keresztül kasul szaladgálni. Senki sem szólt rá, senki sem állította meg. Társai között volt, csupa életrevaló csemetével, akik vele együtt nőttek fel, akiktől messzire szakadt, vagy ők szakadtak el tőle, és akik minden évvel kevesebben voltak, fogyatkoztak.
A barna héjat ráérősen forgatta a szájában. A nyálával porhanyóssá tette, játszott vele, ízlelgette. Imádta a barna héj ízét, még akkor is, ha már nem volt olyan, mint odalent, falun, annyi éve. A falat hol a szájpadlására tapadt, hol a nyelve alá bújt, néha egészen hátra csúszott, de sosem okozott neki fulladást, nem akadt meg a torkán. Ahogy öregedett, egyre többször rágcsált üres kenyérkét, mert amit rátehetett volna, hogy megízesítse, mint a vaj, vagy egy finom felvágott, nem engedhette meg magának. Régen, mikor a nadrágja szára rojtosan lógott a porban, és lábacskáin nem viselt cipőt, igazi vajat, vagy gazdag sertészsíros kenyeret evett. Néha kevés májjal egybefőtt kacsazsírt is kapott. Apja módos volt, anyja pedig gondos háziasszony, ezért sosem éhezett. A vajat, igaz, csak a gyerekek unszolására, a mama maga köpülte, a zsírt jófajta pörcből, kövér malacokból nyerték vagy büszkén gágogó libákból. Vörös hagymát aprítottak hozzá, lila hagymát pácoltak ecetben, gyöngyhagymát sóztak be, a kenyérhez a földből rángatták ki a sárgarépát, néha csak tessék-lássék öblítették le vízzel, paprikát és paradicsomot téptek mellé az árnyas kiskertből, a töpörtyűt mellé rakták, gazdagon sóval, kevés mustárral, vagy pirospaprikával, és néha napján, cukorral, ha édességet kívántak. Ma már nem esznek ilyeneket a gyerekek, finnyásak lettek. A maiak olyan tejtermékekkel kényeztetik válogatós bendőjüket, amiket az öregember csak vágyakozva nézegetett a közértek polcain. Nem engedhette meg magának, hogy holmi túrós, mazsolás, gyümölcslekvárral ízesített, csokoládéba mártogatott, vaníliával, vagy karamellel töltött, rizses, krémes, joghurtos csodaínyencségeket falatozzon. Gondolatban beléjük turkált, végigolvasta a dobozuk falára ragasztott ismertetőket. A csomagolást simogatta, ha úgy érezte, nem túl szépen sorakoznak egymás mellett, rendbe szedegette a poharakat, tubusokat, dobozkákat, címkével kifelé, takarosan sorakozva. Nem vett ilyesmiket, de az idő eltelt a rendezgetésükkel.
Ezeket a finomságokat csak megnézegette, és elképzelte, ahogyan a szájában olvadoznak. A képzelet semmibe sem került. Kenyeret evett, sokszor üresen, néha kedveskedett magának némi parizerrel, de annak is az ára lett magasabb, a minősége pedig ezzel szemben arányosan romlott. Vajat nem vett magának, beérte olcsó margarinnal. Azt bekavarta fűszerekkel, néha egy kis túróval, tejföllel, hogy kirúgjon a hámból. Komoly lakomákat csapott, ha hónap végén maradt egy kis félrerakni való. Ilyenkor banánt is vett, mert azt nagyon szerette. Meg egyszer mangót is, de az nem tetszett neki, meg drágállta is. Csak urizálni akart. Sok mást gyümölcsöt nem kedvelt, vagy sajnált kipróbálni. Esetleg, ha vendégségben volt, de manapság nem hívták meg sehova. Mára már nem maradt aki meghívhatta volna.
Újra a nadrágját igazgatta. Ami a földre hullott róla, csemegévé lett. A galambok néha megfogyatkoztak, szétszóródtak, ha idegen közeledett, hogy ha szükséges, könnyebben menekülhessenek. Máskor annyian rajzották körül, hogy már-már megijesztették az öreget.
Ha így körülfogják, vajon hogyan tud felállni, és hazaballagni, ha úgy érzi, itt az ideje, és eleget fázott, idekint, a parkban, ezen az ódon, megviselt, és nem is nagyon kényelmes padon.
A padot nézegette. Az ő padját. Mindig itt ült, ha galambot etetett. Ez a pad a park közepén állt, az író szobra előtt, árnyas tölgy lombja alatt, körülvéve sűrű bokrokkal. Afféle utolsó erőd. Mellette tartós fémrácsból kialakított szeméttároló, benne, a parkőr jelenlétére utaló, fekete nylonzsák, félig telve szeméttel. A zsák tépett, szakadozott, mint amit már több napja hátrahagytak. A park takarítója nem mindennap cserélte őket. A szemetes alatt csikkek garmadája, amiket a galambok pici lábacskái a kavicsba tapicskoltak.
A pad élénkvörös színe megfakult az unalmas évek alatt. Ráfért volna egy alapos csiszolás és festés. A karcolatok alatt a fa már besárgult, a feliratok körül lepattogzott a vörös szín. A léceit tartó csapszegek elkorrodáltak, bebarnultak. Ha az ember vette a fáradtságot, hogy a háttámlán ellenőrizze a csavart és az anyát, láthatta volna, hogy azok már egységesen egybeolvadtak, rőt színben játszva. A pad elhasználódott, mint az öregember.
Szerette ezt a padot. Idén lesz tíz éve, hogy a délutánjai tetemes részét ezen a padon töltötte, el, délutáni, szegényemberes uzsonnájával egyetemben. Egyetlen egyszer ült rajta valaki; egy síró-rívó özvegyasszony, aki odakéredzkedett mellé, és órákon keresztül a megboldogult férjéről mesélt. Az öregember egy ideig figyelemmel követte azt a folyamot, ami az asszony szájából a friss levegőbe csurgott, de egy idő után a szavak összemosódtak, és ő visszatért a madarak etetéséhez. Arra sem emlékezett, hogy a nő mikor hagyhatta magára, és néha arra gondolt, talán ott sem volt senki, csak az érzékei tréfálták meg, és elé vetítettek egy amolyan szellemi barátot, csak miután nem egyezett ki vele, az érzékcsalódás inkább elpárolgott.
A padot simogatta bal kezével, az ügyesebbel pedig tört a kenyérből. A morzsa hullott, a kenyér héja a szájában tűnt el.
Többnyire egyedül múlatta itt az időt. Ha ritkán mások is a parkba tévedtek, kevésbé eldugott helyeken pihentek meg. A nők főleg az "olyan" férfiak miatt, inkább kerülték a helyet, a gyerekek pedig sokkal inkább a manapság oly divatos szórakoztató központokban csellengett, iskola helyett.
Akik itt kerestek menedéket, azok hasonlóan elhagyott emberek voltak, öregemberek, akik magukkal törődtek, mint ő, hajléktalanok, akik kihúztak pár éjszakát a bokrok alatt, majd a helyi zsiványok zaklatásai miatt odébb álltak. Meg a szerelmesek, akik néhány órácska gyengéd csókcsatát vívtak a padokon, majd nevetgélve, optimistán a jövőbe tekintve, eloldalogtak. Ők is inkább tavasszal, vagy nyár vége felé. Télen üres volt a park, a szemeteszsákot elég volt kéthetente cserélni, vagy inkább havonta. Háromszor, egész télen. Télen csak az olyan elveszett lelkek tévelyegtek erre, mint az öregember. Azok, akiknek még a lakásuk is üresebb volt, mint itt a csupasz fák, hideg padok, és megritkult bokrok. Levél nélkül a bokrok, mint megannyi ferde hurkapálcika, nyúlkáltak az ég felé. Télen az öregember sem jött el mindennap. Télen, - ha már úgyis drága a fűtés alapon – inkább bezárkózott a lakásába. Az egyszobás, konyhás üregébe, ahol az egyetlen fürdési lehetőséget egy zománcozott, és erősen lepattogzott lavór szolgáltatta. Télen a duruzsoló gázkonvektorhoz ült, könyveket olvasott, amiket utána antikváriumba vitt, és eladott, vagy ha sikerült jobb üzletet kötnie elcserélt.
A fűtés komoly vagyonba került, és még az önkormányzati támogatással együtt is komoly érvágásnak bizonyult, így kiélvezte valamennyi percét. Késő estig olvasott, lefekvés előtt lecsavarta a konvektort a minimumra, és alaposan betakarózott a dunyhájával. Még az apjától maradt neki a tisztanemű. Amolyan szegényes örökség. Viszont télen, amikor odakint a szeretett madarai is le-lefordultak az ágról, - már amelyik ostoba mód nem költözött melegebb vidékre - jó szolgálatot tettek ezek a vastag dunyhák, felvert cihák. Óvták reszketeg, törékeny testét, és bár reggelre a melegség elillant a szobából, az ágya izzott, akár a katlan, vagy az ördög valaga.
Télen a pad nem nyújtotta ugyanazt a biztonságot, mint az év többi évszakában. Télen a pad, és persze vele együtt az itt maradt madárkák, böjtöltek. A varjak, szajkók, csókák, és tépett verebek nem találkoztak az öregemberrel. Talán, a verebek igen, de már csak, ha vége lett a télnek, kibújtak az első virágocskák, a föld méhéből, és a reggeli napfénnyel némi meleg is a világba lopakodott.
Ha tavaszodott, és nem jött az a csúnya, bothasználatra kényszerítő front, az öregember felöltözött, olykor dupla zoknit vett fel, elsétált, slattyogott a kedvenc pékségéhez, vett egy fél kiló kenyeret, és tiszteletét tette a parkban, a padjánál.
Megnézegette, körbejárta, simogatta, cirógatta. Összeszámolta, mennyi új rovátkával, felirattal, karcolással gyarapodott. Számba vette a sérüléseit, hol vetemedett meg, melyik csavarnál lazult ki a deszka, törtek e le belőle, tettek e benne komoly kárt, elbírja e még a súlyát. Elbírta, mert ahogy a pad gyengült, ment tönkre, úgy az öregember is fogyott, töpörödött.
Tavasszal, mikor még a zápor hirtelen jött és ment, akár barátságos felhők mögül, vagy megtévesztően édesen ragyogó napfény ellenére, nem száradt meg eléggé a pad ülőkéje. Ilyenkor az öregember azokból az ingyenes újságokból terített maga alá keskeny védelmet, amit a postaládájába dobáltak bele sűrűsödő rendszerességgel. Reklámújságok, politikai lapok, ingyenes hirdetési magazinok, ilyen-olyan fajtái. Milyen jó szolgálatot tettek neki. Ha nem sütött a nap eléggé, és a víz a fában rejtőzködött, leterített néhány lapot, ugyanabból, amit a kenyere alá is fektetett, és kényelmesen üldögélt tovább.
Nyáron erre szüksége nem volt, szinte soha. Nyáron a park barátságosan döngicsélt, duruzsolt az ezernyi apró élettől, ami benne élt. A bogarak, a növények, a parkban sétáló kutyások, gyerekkocsit tologató kismamák, a rosszcsontok, akik ide jártak ki galerit erősíteni, terveket szőni. A jövőre nézve. A gyerekek, akik nem mehettek messzire otthonról, vagy pénzük nem maradt csavarogni. A kocsma részegei, akik két sör között kicsit ejtőztek, pihengettek, néha egy-egy melós, aki kijött, hogy meguzsonnázzon, lecsaljon pár percet a munkaidőből, vagy csak kicsit összeszedje magát a délutánra, estére. A postás, aki térdig járta a lábát megpihent, hogy lógázza a virgácsait. A parkoló őr leült, hogy könnyebben szemmel tarthassa a járgányt, amelyiknek három perce lejárt a jegye, és még maradt addig hét, hogy megbüntesse. Kijött egy hasas ifjú hölgy, aki a nyolcadik és kilencedik hónap határán járt, és csendben, magába roskadva elszívott egy cigarettát, habár, az nem tehetett jót a benne gyarapodó életnek. Kijárt néhány diák, akik suli után nem kívánt hamar hazaérni, ki tudja ki vagy mi miatt. Talán apu, talán anyu. Talán egy rossz jegy. Néha a közeli rendőrőrsről jött ki valaki, szolgálati ruhában, hol egy szendviccsel, hol egy cigarettára, sűrűn az órára pislogva, felállás után ruharendezgetéssel, porolgatással. Máskor ismeretlen emberek sétáltak a fák lombjai alatt, akik messziről jöttek, és messzire mentek. Emberek, akiket erre tett le a busz, és még nem vitt tovább a lábuk. Emberek, akik sétáltak, sétáltak és a parkba tévedtek, egy kis padra lecsücsültek, néhány szabad perccel, néhány hosszú lélegzetre, amit a friss levegőből tüdejükbe szívhattak.
Az öregember pedig a galambokat etette, életéről elmélkedett, és a környéket figyelte, meg a kék eget. A kenyér jobb keze mellett, újságpapíron hevert, mint mindig.
A szája őrölt, bal keze a padot simogatta.
Most is, amikor az évek súlyától eltorzult ujjaiba a zsibbadás belé költözött. Nehezebben vette a levegőt. A kezét hol ökölbe zárta, hol kinyitotta, megfeszítve ujjait, hogy a görcsösség elszálljon belőle, akár egy nem kívánt, hívatlan vendég.
A görcs nemhogy alább hagyott volna, hanem felkúszott a karjában, a csontjaiban, az ereiben, megcélozva az oldalát, és kisugárzott a lábába is. Akkor már tudta, hogy baj van. A füle zúgásából, a zsibbadás irányából, a csípő érzésből, ami bal arcának petyhüdt bőrét érte. Abból érezte, hogy a szeme nézett, de igazából nem látott. Érezte, hogy a kezei hasznavehetetlenné vállnak, ölébe esnek. Érezte, hogy a lábai távoliak lettek, mintha nem hozzá tartozó testrészek lennének, mintha egy másik városba mentek volna nélküle.
A gyógyszert hónapok óta nem hordta magánál.
Szólt volna, segítségért, ösztönösen, de nem volt kinek. A park üres volt. Csak az öregember ült a padon, galambokat etetett, vele szemben egy szobor, akit egy híres író tiszteletére formáztak meg.
A teste elhagyta magát. Ahogy a szíve megszűnt verni, a bal lába alól kifordult a talaj, a bokája meghajolt, lassan csúszni kezdett a kavicsokon. A bal lábát követte a jobb is, balra dőlt, és lassan, szinte vigyázva a földre ereszkedett, engedve a gravitációnak, de isteni csoda folytán úgy, hogy a tehetetlen testben ne essék kár.
A galambok egyetlen pillanatra felrebbentek, hogy azonnal ismét az öregember körül fonjanak védelmi gyűrűt. Az öregember feneke alá szorult újságpapír követte a súrlódó nadrágot, a földre borítva a megmaradt kenyeret, héjastul, belestül, úgy ahogy az öregember megcsipkedte.
A madarak nagyokat téptek ki belőle, mohón rikácsolva. Amelyik igazán nagyot tudott szakítani belőle gyorsan szárnyra kelt, hogy a többi éhenkórász elől kimenekítse szerzeményét. Az öregember teste és a pad előtt igazi kis háború alakult ki.
Az öregember egyik szeme furcsán kifordult, így most a bal lefelé tekintett, szeretett madarait lesve, a jobb pedig groteszk módon felfelé nézett és a játékos bárányfelhőket vizslatva.
Ethan Renner (Kevin Costner) utolsó munkája balul sült el. Társait szarrá lőtték, csonkolták. Ő maga alig éli túl a támadást, amit gyakorlatilag ők kezdeményeztek. A kivégzésre váró ellenfél jól felkészült. Ethan tüdőbetegsége sem tett sokat hozzá a leszámoláshoz. Azért az albínó lábába még beküldött egy skúlót.
