Novella: Érte sírni

Érte sírni

A takarítónő a pultban csörömpölt. A fiú szinte nem is hallotta. A pultnál ült, maga elé bámult, de nem látott semmit. Elmerült a tegnapban. Hajnali négy volt. Tegnap péntek, ma már szombat.
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!

Még hosszú hónapokig tartott, mire végül elengedte a szép emlékeket.
Élete végéig szerette Grétit és egy apró fészket csinált neki a szívében, ahol jól megfért az mellett a lány mellett, akit első szerelmének hívott, és az mellett a lány mellett is, akit a hajnali sírás után ismert meg fél évvel, majd elvett feleségül.
Többé nem sírt Grétiért. Csak egyszer, akkor, ott és egyedül.

Próza: Levélhegy

Levélhegy

A levél a postába keveredett. Azonnal szemet szúrt.
A színe halványszürke. Elütött mind a reklámújságok tarkaságától, mind a hivatalos levelek fehérségétől.
Nem találtam rajta feladót, csak a címzettet; engem.
Bélyeget sem ragasztottak a sarkába.
Mintha valaki egyszerűen egyenesen a postaládámba dobta volna.
A konyhában kerestem valamit, amivel felnyithatom. Egy közepes hosszúságú kés éppen megteszi.
Kivettem a csöpögtető tartóból, a többi evőeszköz közül.
A kés hegye könnyen becsúszott a boríték tetejénél.
Három gyors rántás után felnyílt.
Kissé szétnyitottam és kivettem egy ugyanolyan szürke borítékot belőle.
Súlyra és nagyságra megegyezett.
Éppen csak egy boríték volt.
Valami levéllel a belsejében.
A kés hegye ismét a helyére vándorolt. Most egy rántással szakítottam fel a papírt.
Kicsit idegesen kiborítottam az asztalra a boríték tartalmát.
Egy ugyanakkora, ugyanolyan borítékot.
A kés kifordult a kezemből.
Mikor megnyugodtam, felvettem.
Most a levél rövidebb oldalát vágtam fel, de megint egy szürke levelet találtam benne. Akár egy kifacsart és ostoba Matrioska-baba.

Egy órával később az asztal alatt kupacban állt a szürke papír.
Két nappal később az egész lakásban gázolni lehetett a felvágott levelekben. Akárhogyan próbáltam is kinyitni, csak újabb és újabb borítékokat sikerült a padlóra ejtenem.

Egy hónappal később szereztem vevőt a szürke papírra. Mint kiderült, az anyaga teljesen átlagos szürke papír és újrahasznosítható.
Felvettem egy gyors kezű vietnami kislányt, akinek egész nap csak bontogatnia kellett a leveleket.
Jól megélünk belőle… Talán egy esküvőre is futja.
Ha lesznek gyerekeink, mind szorgos kezű kis lurkók lesznek, akik már papírvágó késsel jönnek a világra.

 Addigra én leszek Európa egyik legnagyobb papír beszállítója. Jelenleg egy boríték bontó gép tervein dolgozom.

Novella: Amikor a nap kihunyt

Valamikor, a távoli jövőben járunk, amikor aggasztó hírek kaptak szárnyra a földön.

„A napfény nem örök, és ellobban a lángja.”

Emberek milliárdjai estek kétségbe, a zsenik kis csoportját leszámítva. A zsenik a megoldást keresték, kutatták, megveszekedett iramban.

Hamarosan előrukkoltak valamivel, ami talán megmenthetett mindannyiunkat. A föld alatt, mélyen, magja fortyogott, így kézen fekvő választásuk, a föld alá költözés lett.

Az építmények, melyek végleges helyét mind lejjebb ásták, védelmet kellett nyújtsanak a bolygó külső hidegétől, mert a nap nem melegítette fel többé a földfelszínt.

Amire számíthattak, hogy a föld, kívül hatalmas jéggömbé fagy, kivetve magából az élet csíráit.

Hosszú évekig tervezték azokat a szerkezeteket, amelyek majd hibernált állapotban, életben tartják a népesség nagy részét, míg egy kisebb tömeg azon fáradozik a gépek között vegetálva, hogy karbantartsa azt.

A kisebb populáció generációk hosszú sora alatt felügyel a „nagy álom” projektre, minek lényege; várakozni, és túlélni.

Várakozni, hogy mi történik odakint, és lehetőleg életben maradni addig, míg ismét lakható lesz a bolygó. Ha lakható lesz.

Persze ehhez egy új, egy második napra lenne szükség, és miután a nap pusztulása után, a föld kimozdult pályájáról, minden esély megadatott arra, hogy ez be is következzen.

Az események elejébe pillantunk be, amikor a beköltözés után, az őrzők magukba isszák a kihunyó nap utolsó sugarainak melegét.

Hogy utána mi történik?

Sosem tudjuk meg talán.

Noël Gawick IV., akit barátai csak NoGa-nak szólítottak az egyik „Aiglé-kapunál” állt. Aiglé-kapu nevezték azokat a mechanikus zárószerkezeteket, amelyekkel lezárták az „Argót”. Argónak azt a hatalmas fémekből és polimerekből készült mesterséges világot hívták, amelybe az emberiség: a Heszperidák és az Alektrüónok a közelgő katasztrófa elől húzódtak vissza.

Neveiket a mitológiából kölcsönözték. A Heszperidáknak azokat az embereket hívták, akiket mély álomba bocsátottak, míg Alektrüónnak nevezték azokat, akik ébren maradtak, és felügyeltek az Argóra, hogy rendben működjön.

Noël Alektrüón feladatokat látott el. Sosem betegeskedett. Nagyon jó reflexekkel rendelkezett, megfelelt valamennyi orvosi követelménynek, és a katasztrófa előttig rendőrként kereste kenyerét. Feladatának maradéktalanul eleget tett, bármilyen körülmények között. Rendkívül gondosan választották ki, milliók közül.

A beköltözések első három fázisa befejeződött. A föld lakosságának 85 százaléka beköltözött Hüpnosz-kabinjába, és már csak az Elíziumi réteg maradt. A művészek, tudósok, és zsenik csoportja.

Az Argó felelősei maradtak a végére, mert ők kísérték álomba a többieket. Hosszú munkát fejeztek be, de megérte. Mindenkinek álmot biztosítottak, ezáltal egy lehetséges új életet.

Noël abba az egy százalékba tartozott, akiknek arra kellett várnia, hogy felébreszthesse a többieket. Ez azt jelentette, hogy amíg szinte mindenki más vegetált egy fémhengerbe, addig ő arra lett ítélve, hogy a föld alatt éljen, hidegben, nélkülözésben, ám kevés társával mindent megtéve azért, hogy ha eljön az ideje, felébresszenek minden Heszperidát, és ismét birtokba vegyék a bolygót.

Bizonytalan vállalkozásukat, ha valaha is siker koronázhatta azt, valószínűleg az elsők, vagyis az Alektrüónok első generációja sohasem fogják megérni. A számítások szerint, amiket hatalmas számítógépeikkel, és elismert tudósaikkal végeztek el, az elsők régen holtak lesznek már, mikor esetleg odakint, a világűrben olyan esemény következik be, hogy újra kidughatják fejüket a föld alól.

Noël, ezt, cseppet sem bánta. Családját nem ismerte, Hüpnosz-kabinjától ódzkodott, és a kiszolgáló személyzet csapatába minden tekintetben megfelelt.

A napot bámulta, leárnyékolva arcát erős tenyerével. Aiglé sápadtan ragyogott, nem jelezve semmivel, hogy utolsó estéjét töltve ragyog az égen.

Az előrejelzések szerint holnap nem kell fel többé, mert míg a bolygó körbefordul, addig a hatalmas energiagömb megsemmisül. Noël látta a filmeket a holokivetítőkön, sejtette mi fog történni, de jobban örült volna, ha saját szemével látja azt a meghatározó pillanatot.

Saját szemével akarta látni.

Mögötte megroppant a talaj, amibe az Argót építették.

Megfordult, és így pontosan közelgő barátja elé állt. Zalgow Hancsejem búcsúzni jött. Hírhedt tawa-kártyás, és költőként ismerte meg Gawickot, még abból az időből, amikor elkezdték pályájukat, és az emberiség belefogott az Építkezésbe. Építkezés, így, nagybetűvel.

Akkor, szinte még ifjakként, rengeteg időt töltöttek szórakozással. Lányok után kajtattak, ittak, és néha dolgoztak is. Később, megkomolyodva bár, de tartották a kapcsolatukat, ha még oly kevés idejük maradt egymásra. Zalgow régen megházasodott már, családja pedig fagyasztva várta az ébresztést. Felesége és gyermekei már a végtelen álom részét képezték, várva rá, hogy közéjük telepedjen.

Zalgow, mivel az Elíziumiak jelét viselte, megengedhette magának, hogy az eljárás befejező részénél vegye fel álomruháját, és az álomsisakot, és az utolsók között szenderedjen álomba.

Zalgow azt is megtehette, hogy elköszönjön cimborájától, és megszorítva kezét, köszönetet mondjon hálátlan feladatáért.

·         Üdvözöllek, Noël Gawick, barátom e földön, őrzőm, és istenem.

·         Üdvözöllek, Zalgow Hancsejem, Hémera tagja, barátom, és gyermekem.

Ezt ismerték el a köszöntés hivatalos formájaként, és ekképp tanították az Argó iskolában.

Az iskola kifejezést talán erős volt, hisz akiknek Hüpnoszba kellett vonulniuk, azoknak minimális feladatokat adtak ki. A földön található lakóhelyüket kötelesek voltak rendben, minden eszközt lezárva elhagyni, a számláló biztosok segítségével helyüket megkeresni, majd felvéve álomruháikat, és megkezdeni az alvást.

Ez várt Zalgowra, méghozzá a karóráján villogó piros fényből következtetve, egy órán belül. Zalgow a felemelte a karját, mellmagasságig, hogy Gawick jobban láthassa.

·         Hamarosan értem jönnek. Egy órám sincs. El akartam köszönni, meg el akartam mondani, hogy nagyon fogsz hiányozni. Meg persze a kártyacsatáink.

·         Köszönöm, Zalgow. Te, és Hora is hiányozni fogtok nekem. A tökösökről nem beszélve. – szólt Noël, megszorítva barátja karját.

Zalgow belekapaszkodott. Nagyon nehezen lélegzett.

·         Mi lesz veletek? Mit mondtak, mire számítsatok?

·         Nos, a nagyobb Argó kapuknál lesznek állomások, ahol kialakították a lakhelyünket. Elég szegényes, de sajnos az összes előállítható energiára szüksége van a Hüpnosz tartályoknak. A hengereket kis csoportokban kötötték egybe, így ha valamelyik energia-elosztó megsérül, akkor csak egyszerre ötvenen halnak meg.

·         Igen, ezt közölték velünk, persze csak a külső nyomásra. Akik először befeküdtek, erről nem tudtak. Ha tudják, akkor talán ébren akarnak maradni.

Noël bólintott.

·         Te mit választottál Zal?

·         Velem könnyű dolguk van. A családom már alszik, így megyek utánuk. Egy rendszeren leszek velük, tehát ha valami gikszer történik, sosem kelünk fel többé.

·         Borzalmas, hogy egy ilyen gép létrehozására volt lehetőségünk, de működő űrhajóra nem tellett a géniuszainktól.

·         Igen. – helyeselt Zalgow. – Vagy, ha már megépítették ezt a hatalmas föld alatti vackot, miért nem száz százalékig biztonságos?

·         Semmi sem biztos, Zal, csak a halál. – felelte Gawick keserűen.

·         Igaz. Igaz.

Az óra csipogni kezdett. Az altató személyzet hívta Zalgowot; ideje álomba hajtani a fejét. Hamarosan megérkezik egy könnyű homokfutó, hogy magával vigye, és félretegye, akár egy barackkompótos konzervet.

Alig néhány perce maradt. Az óra reagált a hívásra, és visszaküldte a megfelelő jeleket, így azonnal tudták, merre tartózkodik a tulajdonosa.

Zalgow a zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag bontatlan tawa-kártyát, és a kapuőr kezébe nyomta.

·         Ezt tedd el az unalmas estékre. Biztosan lesz belőlük bőven, legalábbis míg bele nem rázódtok. A személyes raktáradba vitettem még néhány szükséges holmit, remélem tetszeni fognak.

Átölelték egymást, miközben megérkezett a szürke homokfutó, tetején figyelemfelkeltő, villogó lámpákkal. Erős fényű, sárga-kék izzók, amik egyébként csöppet sem harmonizáltak egymással, de a célnak megfeleltek. Felhívták magukra a figyelmet, mágnesként vonzva a tekintetet.

A járművet izmos férfi vezette, valószínűleg egy másik Alektrüón lehetett. Ha jól okoskodott, akkor Noël biztosra vette, hogy fognak még találkozni.

Zalgow elköszönt, és beült a férfi mellé. Most látta meg Noël a vezető óráját. Egyenletes, zöld fénnyel pulzált. Helyesen tippelt.

Miközben a kis jármű kifarolt a kapuból, Noël ismét ráemelte tekintetét az égre. Szerette volna örökre emlékezetébe vésni, a nap képét. Ha minden igaz, hamarosan megjelennek a többiek is, akiknek a feladata megegyezett az övével. Már alig pár ember maradt hátra az altatófázis befejezéséig.

Várt és figyelt. Egyetlen napja maradt rá. A szél kellemesen borzolta a tarkóját. Illata édes volt, megtöltötte tüdejét. Odafent, mint ha a tél közeledne, madarak hosszú sora repkedett, látszatra kaotikus összevisszaságban. Emberi szem nem láthatott benne rendszert. Az állatok érezhettek valamit, és igyekeztek menekülni előle, mint egy földrengésnél, vagy szökőárnál, de nem volt hova, ezért tanácstalanul csapongtak.

Noël tökéletesen megértette őket. Amikor a tudósok, a föld minden tájáról, azonos teóriájukat feltárták, majd egyeztették, a tömeg ugyanígy reagált a hírre.

Káosz és hisztéria.

Zavargások megfékezésével telt egy rövid idő, majd miután hamar felmerült egy megoldás, a bolygó teljes lakossága a munkába vetette magát. A világhatalmak sem energiát, sem pénzt nem sajnáltak az Argó létrehozására. Rohamléptekkel kezdtek a föld alatti munkálatoknak, és az energiacsatolók előállításának. Szinte minden egyéb termelés ennek rendeltek alá. A szórakoztató ipar, mint olyan, megszűnt létezni többé. A sportolást felváltotta a földkitermelés. Az üzletközpontokat bezárták, így a vásárlási lázat örökre orvosolták, akár egy valódi hőemelkedést. Csak Hüpnosz-kabinokat építettek, semmi mást, leszámítva a hozzá kapcsolódó berendezéseket.

Az évek során fokozatosan kialakult az Argó végleges formája, amely rákos daganatként burjánzott a felszín alatt. Még a feneketlen Óceánok alá is jutott belőlük, ami nem csoda, hisz majd’ kilencmilliárd embernek kellett otthont adnia.

Mindenkinek jutott Hüpnosz. A betegeknek, ide értve, mind a mentális zavarokkal küszködő, mind a fizikai betegségben szenvedőket, az elítélteket, és az evolúciós fejlődésben visszamaradt bennszülötteknek is.

Az ő csoportjaik kerültek először álomba.

A rabokkal kezdték. Eleinte ellenálltak néhányan, de náluk erőszakot alkalmaztak. Voltak olyan elítéltek, akik annyira bizalmatlanul fogadták az álmot, hogy öngyilkosságot követtek el, vagy éppen lázadást szítottak. Esélyük sem lehetett.

A világhatalmak, úgy, mint Amerika, egyesült napkelet, és az európai unió, támogatva egymást, elérték, hogy az elmaradottabb népek kerüljenek utána a kabinokba. Olyan felügyelő szervezet alakult ki világszerte, amely nem ismerte a tréfát. Az egészségeseket rendelték a többiek felé. Kevesen tudták mi ennek az oka, ám kérdezősködni kevesen mertek.

A polgárok egy része zúgolódott, az alapvető emberi jogokra hivatkozva, de miután a sajtót teljesen felszámolták, ezek az esetek elég elszigeteltek lettek. Ha valakinek mégis erős lett a hangja, az illető rövid úton eltűnt.

A betegekkel könnyebben szót értettek. Drasztikus, de szükséges módszerek voltak ezek. Aki menni akart, azt azonnal vitték, aki ellenkezett, az vagy eltűnt, vagy egyszerűen likvidált.

Noël rengeteg befolyásos embert ismert, ezért voltak sejtései azokkal kapcsolatban, akik ellenkeztek. Pusmogtak innen-onnan, és arra a következtetésre jutott, hogy akik kardoskodtak az ébrenlét mellett, azokat az Argó legmélyére szállították, és ott erőszakkal álomba küldték.

Senki sem beszélt róla nyíltan, de jogállamokat átvette a diktatúra, egyfajta fordított változata. Erőszakkal akarták az embereket megvédeni. Megóvni a külső veszélytől, és a belső konfliktustól.

Noël mögött megzizzent a levegő. Nagyon halkan léptek mögé. Nem rémült meg, de minden eshetőségre készen, a kezét finoman az oldalfegyverére csúsztatta. Mikor megfordult, egy másik Alektrüónt látott maga mellett, a tudósok jellemző fekete csuhában. Hasonlított a papok reverendájára, kivéve a mellre vart öklömnyi sárga napkorongot. Akár egy zsidó kereszt, csak ez így, jóval a világháborúk után, elismerésnek számított, nem megbélyegzésnek. Büszkén is viselték mindazok, akik megkaphatták.

·         Maga is a naplementét szemléli, sorstársam? – tudakolta az újonnan jött férfi. Kellemes arcú, arányos testalkatú ember. Ha több száz évvel ezelőtt élne, gondolta Noël, biztosan szemüveget hord. A földön senki nem hordott szemüveget 2120 után. Akkorra lett kész Frenchin szemjavító gépe, amely forradalmasította a látáskorrekciót.

Noël nem válaszolt azonnal. Előbb végigmérte az alakot, majd a napkorong felé fordult.

·         Igen. Igyekszem emlékezetembe vésni, hogy örökké emlékezzem. Hogy haladnak az altatással? – kérdezte, mintegy mellékesen.

·         Ha nem lépnek fel nehézségek, és az utolsók ilyen iramban hajlandóak alávetni magukat az eljárásnak, mire lenyugszik a nap, készen leszünk. Utána bezárjuk a kapukat, mert a nap hiányában a levegő folyamatosan kihűl a bolygón, és lassan minden megfagy. A fotoszintézis megszűnik, így rövid időn belül elpusztulnak a fák. A fák pusztulását követi az ózonpajzs sérülése, és a zöld hiányában leáll az oxigéntermelés. Csak az Argó működni, a föld kérge alatt, de a létfenntartó eszközeinek hiányossága miatt, még idelent is jóval fagypont alá esik majd a hőmérséklet.

·         Mind meghalunk. – jelentette ki Noël határozottan. – Mi előbb, akik alszanak, később.

A tudós a fejét rázta. Szemlátomást nem osztotta a társa véleményét.

·         Nem hiszem. Nem valószínű persze, hogy azonnal jobb lesz minden, de precízen kiszámították az összes adatot. Van esélyünk.

·         Komolyan ezt gondolja?

·         Igen. – érkezett a határozott válasz. – Ne feledje, eltértünk a pályánktól. Olyan, mintha a föld, új otthont keresne. Erre senki sem számított, egyszerűen így történt. A nap elpusztulása után, valamennyi égitest, amely szimbiózisban élt vele, új irányt vett fel. Egyesek szerint keresik a helyüket.

Noël nem hitt ezekben a tudósok által gerjesztett mesékben. Ő nem hitt az ilyen találgatásokban. Még abban sem érezte magát biztosnak, hogy a föld megfagy, néhány röpke nap alatt. Ha jobban belegondolt, nem hitt az egész mormota effektusban, és mint hitetlen, eretneknek számított. Nem értette, miért esett annyi más bizakodó ember között, éppen rá a választás, hogy őrködjön, a többiek felett.

·         Ez nekem nagyon idegen.

A tudós, akinek jelvényén a Craur Bekko 2 név állt, mosolygott.

·         Meg kell, valljam önnek, miután hosszabb ideig össze leszünk zárva, hogy senki sem tudja az igazságot. Csupán elméleti síkon játszottunk el a gondolattal, hogy körül-belül mire is számítsunk. Ha engem kérdez, akkor szép lassan megfagyunk, és meghalunk. A Hüpnosz-kabinok szép lassan felemésztik egymást, és végül még hírmondónk sem marad. Szerintem, mindannyian halálra vagyunk ítélve.

A Craur névre hallgató férfi még mindig mosolyogva kilépett a kapun, és előre lépett néhány apró lépést. Letérdelt, és belemarkolt a földbe.

Gawick némán figyelte egy ideig, majd megkérdezte, ami piszkálta a csőrét.

·         Hogy értette, hogy a Hüpnosz-kabinok felemésztik egymást. Tudtommal a földön felállított szélfogók gyűjtik össze az energiát, és az tartja őket életben. Vagy az egész csak egy humbug?

Craur felpillantott rá. Orrához emelte a felmarkolt fekete homokot, és beleszippantott a tenyerébe, akár egy indián nyomkövető.

·         Akik kitalálták ezt az egészet, értek itt az Argóra, és annak bonyolult mechanizmusára, tökéletes megoldást kerestek. Egyfajta perpetuum mobile-t. Sajnos, néha bár közel került az ember hozzá, hogy megalkossa, eddig nem mutattunk fel biztos eredményeket. Az Argónak kevés energiát biztosít a földön felállított, mintegy félmilliárd szélmalom.

·         Ezt nem értem. Akkor, hogyan mehettek bele az emberek ebbe az őrült tervbe. Hogy adhatták áldásukat erre a nyilvánvalóan kudarcra ítélt vállalkozásra?

Craur felállt, leporolta a kezeit, és hosszas gondolkozás után válaszolt csak.

·         Jó kérdés. Emlékszik a Titanicra?

Noël a fejét rázta.

·         Régi história. A hajótársaságok, úgy az 1900-as évek elején, egymással versengtek. Egy konszern felépítette az egyik legnagyobb luxushajót, amit addig még ember nem látott. Persze az óta sokkal szebb, és nagyobb hajókat készítettünk, de akkor, a Titanic, tényleg ritkaságnak minősült. A hajó kifutott, és első utján el is süllyedt. A hajón sokkal kevesebb mentőcsónakot helyeztek el, mint amennyire szükség lett volna. Kevesen élték túl a katasztrófát.

·         Mire akar kilyukadni?

·         Az Argó, bizonyos szempontból olyan, mint a Titanic. Készítői hibátlannak vélik, és kevesebb szélmalmot telepítettek a földön, mit ahányra igényt tartana az Argó.

·         De, akkor mi fog történni? Mind meghalnak?

Craur a másik arcát fürkészte. Szemlátomást lett volna mondani valója, csak nem tudta, elárulhatja-e, azt, amit ő már tudott. Visszasétált Noël mellé, sőt, kicsit tovább is. Belesett a kapun, fültanú után kutatva. Senkit sem látott a keskeny folyosón.

·         Amit most elárulok, előbb-utóbb biztosan kiszivárog majd, ezért nem titkolódzom. Az Argó négyfázisú, ezt nyilván tudja?

Gawick bólintott.

·         Az első kettőben az elítéltek alszanak, a betegek és a bennszülöttek. Nos, ők feláldozhatóak, ezért ha nem elég az energia, akkor az Argó, kiszívja belőlük.

·         Úgy érti, mint egy velős csontból a velőt?

·         Igen, mint egy pók, a hálójába gabalyodott rovarból az életet.

·         Ezt, hogyan engedhették?

Craur széttárta a kezét. Mindenbe őt sem avathatták be.

·         Ki tudja? Talán azért, mert az elnökök, és családjai tovább élnek. A fontosabb emberek, művészek, és a koponyák a negyedik fázisba kerültek. A harmadikba pedig az egyszerű középréteg. Ha a szélmalmok által létrehozott energia kevésnek bizonyul, az Argó az alvó emberekből vesz el valamennyit. A testük energiáit hasznosítja.

·         Ez gyilkosság.

·         Igen, az!

Noël teljesen kétségbeesett. Jobban járt volna, ha semmit sem tud. Persze, ezek lehettek feltételezések is, de ez egy tudóstól eredtek, és ha csak kis százalékban tartalmazták is az igazságot, akkor is komor képet festettek előre.

Noël küzdött magával, mert egyik fele a feladatot akarta végrehajtani, a másik, a rendőr, pedig tenni akart volna, a bűn ellen. Mert bűnnek fogta fel az Argót, semmi másnak.

·         Ez nem helyes! – szólt csalódottan.

·         Nem helyes, persze. Tudjuk, de élni akarunk. Az ember nem akar kihalni. Egy rokonom az első fázisba került, egy csomó másik pedig a kettesbe. Gondolja, nem sajnálom őket? Gondolja, nem dolgozik bennem a tehetetlen harag? Azért vannak maguk itt, hogy megakadályozzák, hogy akik ébren vannak, beavatkozhassanak a gép működésébe.

·         Nekem erről nem szóltak, sem a tesztek alatt, sem az eligazításokon. Sőt, az alkalmazási anyagomban sem tesznek erről említést.

·         De viszont a munkakörében benne áll, hogy védenie kell a készüléket, és ha jól sejtem, hozzátartozói sincsenek.

·         Jól sejti. Csak egy határozott feladatom van. A kiszolgáló személyzetet kordában tartani.

·         Ez így helyes. Tőlem sem kell tartania, és még sok másik társunktól sem. De, nyílván, lesznek lázadók, akik arra éreznek majd késztetést, hogy tönkretegyék a negyedik fázist, vagy esetleg az egész rendszert. Őket kell megfékezni.

Noël a szemébe nézett.

·         Tud olyanról, aki veszélyes lehet?

·         Nem. Jelenleg nem.

·         Rendben. Ha gyanúsat észlel, keressen meg. Lesznek biztosan morális kérdéseim, meg technikaiak is, de pillanatnyilag túl sok minden kavarog az agyamban.

·         Tökéletesen megértem önt…

·         Noël Gawick.

·         Az én nevem pedig, Craur Bekko, a második. Az első, a második fázisban szunnyad, és valószínűleg haldoklik. Rák. Az Argó biztosan felhasználja majd a működéséhez.

·         És ez nem zavarja?

·         Egy csöppet sem. Nekünk az a dolgunk, hogy túléljünk. Ha valami kérdése van, hívjon a telekomon. Megkeresem. Bekkot keresse.

·         Rendben. – felelt, és kezet nyújtott.

A tudós elsétált, és bentről emberek kezdtek a fényre özönleni. Alektrüónok, akik egy utolsó pillantást vettettek a haldokló napra. Noël megosztotta figyelmét a nap, és köztük. Az arcokat kutatta, lehetséges ellenség után. Bekko beszélgetése, kissé paranoiássá tette.

Egy csinos lány állt mellé, szőke hajjal, és álom testtel. Karjával a férfinek nyomódott. Minden tekintetben tökéletes példány.

Noël közömbösen rápillantott, majd kicsit arrébb húzódott. A lány mosolya, mely kicsit erőltetettnek tűnt, úgy hervadt el, mint egy szál virág, ősszel, lombhullás közben.

Noël már nem a napot nézte. A földet bámulta a cipője orra előtt.

Mindaz, amiben hitt, madárként röppent tova. Az ingatag vár, melyet a hinni akarás buborékjaiból rakott össze, már szétpukkadt, és nyálkás nyomot hagyott a gondolatain.

Az illúzió, melynek hamis páncélja mögé bújt, súlyával a földbe döngölte.

Belerúgott a porba, és visszasétált az Argóba.

A bejárattól egy órányira várta a szobája, a személyes holmijaival, és egy töltött revolverrel az ágya alatt.

A markolatot akarta a kezében érezni.

A markolatot a kezében, és az olajos, fémcsövet a szájában.

Novella: Cserefeleség (2003)

Cserefeleség

- Kint várj meg a kocsiban! - szólt Reg a komájának. Az szó nélkül kihátrált a konyhából, magával rángatva a tekefelszerelését.

   Reg visszafordult a feleségéhez, keze ökölbe szorult.

- Steph, tényleg kell egy marha nagy pofon? Megint verést akarsz?

   A nő elkerekedett szemekkel hátrált a mosogatóig. A pofon elől, amit férje ígért.

- Nem! - hebegte riadtan. - Csak ma este van a hét éves évfo… - védte volna magát.

   A pofon gyors volt, és fájdalmas. A szája sarkát találta el, szinte súrolva, de ahhoz eléggé, hogy felszakítsa a vékony bőrszövetet, és a konyhaszekrényre freccsenjen.

   Reg sajnálkozva, szinte bántottan csóválta a fejét. Gúnyosan adott helyt a véleményének.

- Ugyan hányszor meg hányszor elmagyaráztam Steph, ha kussolsz, kussolsz! Ne oktass ki! Azt utálom! És miből gondolod, hogy elfelejtettem az évfordulónkat? Majd megünnepeljük, ha visszatértem a klubból.

   Stephanie még nem fejezte be a mondatot, de tudta, hogy ez a magyarázata is az előző ezermillió sorsára jutott, amiket a férje ütleggel zárt le. Kimondatlan, kifejtetlen maradt. Becsukta vérző ajkát, és öntudatlan körülnézett a konyhában, ahol álltak. Szemét elfutotta a könny, amin keresztül látta, hogy Steve zavartan toporog a kocsinál, a felhajtó végén, Reget várva. Ismerte barátját, és ezt a szokását nem szerette, mégsem avatkozott közbe. Nem félt tőle, talán csak jobbnak látta elhatárolódni a másik családi életének véleményezésétől. Steph most, miközben a sírás elvette a levegőjét, mindkettő férfit gyűlölte. Reget mindenért, Steve-t pedig a közönyéért.

   A hátsó bejárat lassan bezárult, eltakarva a konyhaszekrény mellett roskadozó asszonyt. Felnyúlt egy konyharuháért, és remegő kézzel a szája elé húzta. A konyharuha áporodott szagát még a finom öblítő sem nyomta el, ahogy a vászonanyag az arcához nyomódott. Több ezer zsíros tálat fogott meg vele, és túl sokszor használta étel-ital feltörlésére. A konyhaszag beleivódott, örökre.

   Hosszú percekig csuklott a sírástól, és mikor végül bizonytalanul felállt, első mozdulatával a szekrény bevérezett ajtaját törölte meg. A piros folt szétmaszatolódott. Csalódottan dobta a konyharuhát a csapba. Agyát egyetlen gondolat töltötte ki. A bosszú. Tudta jól mit kell tennie, ezért berohant a nappaliba, és feltárcsázta legjobb barátnőjének a számát.

   A férje vette fel, és roppant kedvesen szólt hozzá. Steph jól tudta miért. Kérte Cloёt, és mielőtt a férje átadta volna, még kedvesen bókolt a nőnek. Fél évvel ezelőtt ez sem volt a szokása. Steph hasonlóan kedvesen elbúcsúzott tőle.

   Cloё csilingelő hanggal vette át a kagylót.

- Szia Stephie drágám, és mielőtt bármit kérdeznél, igen! Bevált a Rehabrobi! Nagyon jól megvagyunk az eltelt öt hónap alatt! Csupa boldogság az életünk. Adjam a számot?

   Steph könnyei eleredtek újra, és zokogva hebegett.

- Igen! - többre nem futotta. Nagy kő esett le a szívéről, hogy Cloё hangjából áradt a magabiztosság.

- Ne sírj kis butikám! Felhívod őket, és holnapra megváltozik az életed. Adom a számot!

   A lány megjegyezte a bediktált telefonszámot, és azonnal tárcsázta. Sok jót hallott a Rehabrobiról, de szinte csak pletyka szinten. A cég nem reklámozta magát a médiában. Lassan terjedt a hírük, a nem éppen legálisan kivitelezett munkájuknak köszönhetően. Tény, hogy a nők elismerően nyilatkoztak róluk, de amit tettek az akkor is, hogy mondhatnánk jobban; kissé természetellenes?

   Csak olyan nőknek segítettek, akiket az uruk, férjük vagy élettársuk zsarnokként tartott, kizsákmányolt, kihasznált, terrorizált. Nem sokat kérdeztek, csak jöttek, közbeléptek, és kitörölhetetlen nyomot hagytak a férfiakban. Mintha kicserélték volna őket. Nem hagytak mást hátra, csak boldog kapcsolatokat, rendbejött házasságokat. A céget nők irányították, és csak asszonyokon, lányokon segítettek. Eredményeik száz százalékban hatékonynak bizonyultak, és egyetlen nő sem kérdőjelezte meg hatékonyságukat, mert hírük és tetteik önmagukért beszélt. Csak az államokban közel tizenötezer esetben alkalmazták módszerüket sikerrel, és ez a tendencia növekedett. Meredeken.

   Tárcsázta a számot. Másodikra felvették, pedig Steph azt hitte szombat este lévén csupán az üzenetrögzítővel fog egyedül érintkezni.

   Meleg barna, délies hang mutatkozott be.

- Rehabrobi lab. Susan Sonders vagyok. Miben segíthetek asszonyom?

   Steph még nem szólt bele, ezért kissé meglepődött, hogy asszonyomnak szólították. Biztosan csak ráhibáztak, találgatott, vagy egyszerűen elvárják, hogy csak nők hívják őket. Az utóbbira tippelt inkább.

- Halló? - kérdezte ismét a meleg hang. Nyugalom sugárzott belőle és megértés.

   Steph-et elöntötte a hála és eleredtek a könnyei. Ma este sokadszor.

- Megvert, tudja? A férjem és nekem… Elég volt, elég ebből. Nem akarom ezt többé. Túl sok, túl sokat törtem tőle. - a mondata vége elfúlt.

   Susan engedelmesen kivárta, míg befejezi, azután nyugodtan feltett egyetlen kérdését.

- Hogy hívják önt asszonyom?

- Honnan tudja, hogy asszony vagyok? - tudakolta Stephanie a könnyeit nyeldesve.

- Az imént említette. Rendkívül heves érzelemkitörésnél elveszhetnek pillanatok, de ez teljesen normális. Az agya máris megpróbálja feldolgozni az önt ért erős érzelmi ingereket. Idejében hívott. Ha még gondolkozik egy órácskát és hezitál, hogy mit tegyen, az agya olyan hormonokat termel, amelyek fokozatosan megnyugtatják, sőt, azt kódolják önben; hibás vagyok! Ne csodálkozzon, hogy olyan hevesen reagál most a környezetére. Ne higgye, hogy csak magával történik ilyesmi. Szóval, kedves, hogy hívják?

   Egyetlen másodpercig az agya, melyet épp előbb neveztek a kagylóban árulónak, azt a parancsot küldte a kezébe, hogy tegye a hallgatót a villára, és felejtsen el mindent, ami ma este történt. Beleértve az incidenst, ami a konyhában zajlott le.

   Szóval, hogy felejtse el az állandó ütlegeket? A fájdalmas pofonokat? Ne tegyen ellene, míg világ a világ?

   Az idegen nőnek igaza lehetett. Az agya ellene dolgozik.

- A nevem Stephanie Pruitt és a Texasi Amarilloban élek. Pontos címem…

- Köszönöm Stephanie, ennyi elég lesz.

   A vonal végéről hangos billentyűkattogást hallott. Susan egy számítógépet ütögetett szédítő gyorsasággal.

- Akár hiszi, akár nem, Steph, így becézik igaz, van önről adatunk. Röpke egy óra és megérkezik az, akire vár. Signora néven mutatkozik be és kérem, a kérdéseit neki tegye fel. Már ha lesznek. De éppen hagyhatja azt is, hogy tegye a dolgát és holnap ilyenkor egy olyan férje lesz, aki a tűzre teszi a fát és pezsgőt bont önnek. Értette, amit mondtam Steph?

   Stephtől tanácstalan hápogásra futotta. Végül kibökött egy halovány igent.

- Rendben Steph. Most üljön le és lazítson. Alig egy óra múlva egy szebb életet fog elkezdeni leélni. És még valamit, így a végén. Erről senkinek egy szót se. Mindkettőnk érdeke. Rendben?

- Igen. - ismételte önmagát a zavarodott asszony.

   A vonal elnémult.

Visszament a konyhába, hogy eltakarítson maga és erőszakos férje után, meg hogy a vért eltüntesse a konyhaszekrény bézs színű ajtajáról. A gondolatait akarta elterelni az események hirtelen felgyorsulásáról. Mire végzett eltelt húsz perc, aminek köszönhetően már nem tartotta olyan jó ötletnek az egész Rehabrobi megbízást. A vacsorát, amit az évfordulóra készített, ellenőrizte a sütőben. Csodálatosan nézett ki a pulyka, megtöltve gyümölcsökkel. Reg kedvenc ünnepi vacsorája. Mellette a tepsiben alaposan megmosott burgonyadarabok pirultak vörösre, félbevágva és megtöltve füstölt sajttal. Sokat dolgozott az étellel, de a férjét, aki szinte csak átöltözni jött át a garázsból, hogy aztán leléphessen, még csak le sem lassította az ínycsiklandozó illatfelhő. Teljesen figyelmen kívül hagyta a felesége minden igyekezetét, amivel meghitté tette volna ezt, a számára fontos napot.

   Fél óra múlva le akarta mondani. Kezeit tördelve besietett a nappaliba, és hasonló elszántsággal nyomta meg a redial gombot, mint harminc perce, amikor hívta a segítséget. Foglaltat jelzett.

   A további próbálkozások sem segítettek. Mert vagy beszéltek, vagy simán félretették. Vagy ki tudja?

   A gyomra begörcsölt, ezért a fürdőszobába botorkált, hogy keressen valamit rá, a fali gyógyszeres szekrénykében. Levert egy doboz aszpirint, aztán elővette, amit keresett. Kettőt a szájába rázott, majd kevés vizet ivott rá a csapból. A hideg víz felfrissítette, hogy gondolkodni tudjon. Kinyitotta a fürdőszobai ablakot, hogy huzatot keltsen a házban. Visszafelé, a nappali ajtaját kitámasztotta az egyik papucsával. A légáramlat körbejárta, megborzolva a tarkóját. Gyengének érezte magát, és megroggyant a térde, amikor a bejárati csengő megszólalt. Egyetlen porcikája sem akarta addigra kinyitni, viszont nem tehette meg, hogy nem nyit ajtót. Muszáj volt engedelmesen az ajtóhoz mennie, hisz lehetett akár a férje is. Ha nem vitt véletlenül kulcsot, ő meg megvárakoztatja megint lesz miért kapnia tőle.

   Mikor kitárta az ajtót már látta, hogy nem a férje az.

A bejáró mellett a fák takarásában fekete furgon várakozott, sötétített üveggel. Az ajtó előtt feltűnően csinos nő várt, fekete bőrruhában, kabátban, mellette pedig egy szakasztott olyan forma asszony állt oldalra eresztett kezekkel, mint Steph, csak ennek lefátyolozták az arcát, és egy lakkozott bőröndöt tartott a kezében. Sűrű pókháló mintás fátyollal, ezért arca rejtve maradt.

   A bőrkabátos nő rágógumit rágott lazán, mint holmi prostituált a sarokról. Bemutatkozott.

- Signora vagyok, szia. Ő a segédünk lesz. Jelenleg Rehabia huszonkétezer, de tíz perc múltán sokkal rövidebb nevet adhatunk neki. Mondjuk a tiédet, megtoldva egy kettessel. Bemehetünk? - és olyan természetességgel mosolyodott el, hogy Stephanie automatikusan elállt az útjából, miközben vele mosolygott.

   A kérdései, amikből mostanra rengetget összegyűjtött, mostanra elillantak.

- Persze, jöjjenek, gyertek be. - váltott tegezésre.

   A bőrkabátos húzta magával néma társát. Az engedelmesen lépegetett utána. Signora behúzta maga után az ajtót. Maga előtt terelgette a fátylas nőt és Stephet szintúgy.

- Stephanie, felkísérnél a hálószobába. Még van egy apróság, amit a cél érdekében meg kell tennünk. Kicsit szokatlan, de szükséges.

   Steph engedelmesen lépegetett az emeletre, nyomában a két idegennel. Hagyta magát sodródni az árral. Alárendelte magát, mert a határozottságra főhajtással reagált. Sajnos a férje agymosása engedelmes bábbá tette. Bábbá, amit most a férjével akartak tenni meg a Rehabrobi szakemberei.

   A hálószobában kellemes pasztellszínek uralkodtak. A tapéta és az ágynemű lágy, rózsaszínben játszottak, a bútorok pedig barackban. Nyugodt légkört árasztott az egész helység. Akár egy minta családban.

   Signora határozottan az ágyra fektette a fátylas nőt, azután odavezette a háziasszonyt is. A legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította amaz.

- Feküdj, ide kérlek. Egyetlen perc, csak profilt kell vennünk. Illetve inkább teljes arcot, csak valamiért profilnak nevezzük. Ostoba pszichológiai megszokás.

   Steph mosolygott a magyarázkodáson, de mivel sejtette, már mire készül a bőrruhás amazon, megtette, amire kérte. Lábait kiegyenesítette és kényelmesen lefeküdt a mozdulatlanul várakozó fátyolos mellé.

   Sig kinyitotta a fátylas bőröndjét, amit annak mellkasára tett. Két sisakot tartalmazott meg kábeleket, amik összekapcsolták az ormótlan szerkezeteket. Az elsőt a fátyolos fejére illesztette, csak előbb félredobta a fekete tüll anyagot. Tökéletesen simult a kobakra.

- Ez a sisak egy arcgenerátor. Stimulálja a replikáns arcfelszínét és ezért az a skinkibocsátó formáját, veszi fel. A cég saját találmánya, kereskedelmi forgalomban nem találkozhatott vele. Tegye fel, kérem. Egy percig zsibbadni fog az arca.

   Steph szó nélkül feltette a burát, ami leginkább egy motoros bukósisakra emlékeztette. A készülék halk morajlásba kezdett. Zakatolva dolgozott. Kopírozta az asszony fizimiskáját.

   Sig türelmesen várta a folyamat végét. Beszélgetésbe kezdett.

- Mióta bánt téged? - tudakolta, mintegy mellékesen.

- Az első évben nem voltak gondjaink. - hallatszott a bura alól. Steph meg sem kérdezte, hogy a hangos beszéd és szájmozgás esetleg nem zavarja-e az eljárást. Folytatta monológját és az idegen lány figyelmesen bólogatott közben.

- A házasságunk nagyon kiegyensúlyozottnak tűnt az első évben. Aztán Regnek rosszul mentek a dolgai a munkahelyén. Ennek immár hat éve.

   Miközben az életét ecsetelte a gép letapogatta a fogait és a szája belső falát, hogy a replikát, Rehabia kitudjamennyi tökéletesen azonos alakkal rendelkezzen, mint a feleség, Steph.

- Reg inni kezdett, majd néha játszani ment. Szerencsére nem szerencsejáték, csak simán teke vagy bowling, de amikor játszik még többet iszik, mint egyébként. Világ életemben cserfes leányzó voltam és Reg, amikor elvett hangsúlyozta, hogy ez is egyike azon tulajdonságoknak, ami miatt elvett, de miután elkezdett inni nem szerette, ha feleselek neki.

- Ismerős a történeted. Akik hozzánk fordulnak, azoknak majd kilencven százaléka ilyen ügyekben érintett. Holnapra egy leszel azok közül, akiknek nem kell többé félnie. - jelentette ki a lány teljes meggyőződéssel.

- Nem illegális ez?

- Kicsit. - nevetett a lány maga elé. Leemelte a burát a fejükről, mivel az eljárásnak közben vége lett.

   Stephanie ajkát izgatott kiáltás hagyta el. A nő, aki mellette feküdt és az arcába bámult, kiköpött mása lett. Még a mimikája is. Ő is rémülten sikoltott, míg Sig a vállára nem tette a kezét. Akkor becsukta száját, és ölébe ejtette a kezeit.

- Máris megtanulta egy arckifejezését. Rém gyorsak ezek a replikánsok. Az adatbázisunk adatait már betápláltuk az agyába, közvetlen a telefonhívása után. Mire megjön a férje már úgy fog a lakásban járni és kelni, mint aki ide született. Most jön az utolsó fázis. Velem kell jönnöd, mert ami most következik majd, nos, azt jobb, ha nem is tudod meg.

   Steph nem volt ostoba. Habár rengeteg homályos folt maradt benne, azért egyet tudott. Kérdés nélkül engedelmeskednie kell, vagy minden hiába.

- Nem öli meg, ugye?

   Sig úgy kacagott, mint aki a világ legjobb viccét hallotta., pedig ezt a kérdést nyilván már számtalan esetben feltették neki.

- Nem, dehogy! Az, törvénytelen lenne, nem gondolod? - kérdezte nevetve.

- Csak beugrott, hogyha engem le tudtok másolni, akkor talán vele szintén megteszitek és nekem egy idegennel, kell az életemet a továbbiakban leélnem.

- Nem. Semmi ilyesmi. Amikor a férjed hazaér, akkor a replikát kezelésbe veszi. Rábeszéli, hogy az élete hátralévő részében tiszteljen téged. Akár az istennőjét.

- Te nem ismered a férjemet. Hogyan tudná megváltoztatni egy robot?

   Sig megfogta a kezét.

- Nem robot, hanem replikát, de ez igazán csak részletkérdés. Hidd el, a módszereink megbízhatóak, és végérvényesek. Két dolgot kell csupán betartanod. Havonta minimum egy pohár sört kötelező lesz meginnia, és ha meghal előtted, akkor értesíted a cégünket.

- Minek szükséges a sör? - értetlenkedett az asszony.

- Az eljárás része. Olyan, mint a benzin a kocsinak. Ha iszik sört, a védelmedet erősíti. Minket pedig azért kötelező értesíteni, hogy a boncoláson ne találják meg az implantátumot.

- Miféle implantátumot?

- Ez már tényleg nem tartozik a tárgyhoz. Ha tudni akarod, azt, ami miatt többé nem üt meg. Soha. És most gyere velem.

   Steph a továbbiakban bölcsen hallgatott. Gyorsan kisétált a bőrruhás lány után az utcán várakozó furgonig. A kocsiban kellemes vaníliás-fahéj illat terjengett és egy szőke, karcsú lány gubbasztott a volán mögött. Arcán mosoly, hajában masni, hangjában pedig határtalan optimizmus.

- Szia Steph! Üdvözöllek a fedélzeten. Ülj be hátra.

- Szia. Hogy hívjalak?

- Szólíts Beverlynek. Hátul a monitorokon láthatod, a replikánsod szemszögéből a lakásodat.

   A monitoron fel alá szaladt a kép. Mintha egy kamerával rohangáltak volna a házban. Lépcsőkön fel, ajtókon keresztül.

   Steph kérdőn nézett Sigre, akit szemmel láthatóan szórakoztatott a sugárzott adás.

- Amit látsz, az a replikáns szemébe épített objektív. Most éppen feltérképezi a környezetét. Ki tudja, hátha szüksége lesz a házatok alaprajzára. Néha történik előre nem kiszámítható esemény. Csak figyeld. Mikorra esedékes a férjed?

   Steph megbabonázottságában nyelni is alig tudott.

- Valamikor fél órán belül.

   Sig nyugodtan bólintott. Belső zsebéből kikotort egy gyűrött cigarettás dobozt, majd kirázott egy hajlott szálat. Fogával harapott rá. Beverly tüzet adott neki.

- Köszönöm. Steph, te kérsz?

   A fejét csóválta. Sig bólintott.

- Nekem sem kellene. Megöl.

   Steve kopott kocsija ekkor fordult a feljáróra. Egyik lámpája éppen csak pislákolt.

   Sig megdörzsölte a tenyerét.

- Épp időben! Kezdődik a műsor. Nyisd ki a szemed.

   Nem kellett kétszer mondania. Steph a furgon ablakára tapadt. Ujjai zsíros nyomot hagytak a sötétített üvegen.

   Reg lábai egymásba gabalyodtak, így ahelyett, hogy kiszállt volna, egyszerűen kiesett a betonra. Steve felröhögött. A sörét félrenyelte és az ölébe ejtette a pléhdobozt. Reg pedig kicsomagolta magát a táskája szíjaiból, meg a kígyóként tekeredő biztonsági övből. Azonnal felfortyant, még a rengeteg megivott sör nyugtató hatása mellett is. Igyekezett méltóságát megőrizve felugrani a földről, ám egy bágyadt dülöngélésre futotta. Rácsapta a kocsi ajtaját vihogó cimborájára, becsípve az övet, ami most döglötten lógott a hideg aszfaltra.

- Kösz, te pöcs! - méltatlankodott.

- Szívesen, máskor… máskor is, haver! - nyerített a görcsösen köhögő férfi, miután félrenyelte az italát. A sárga léből jutott az állára, ruhájára, a kormányra, a kocsi padlóján retkesen fekvő gumiszőnyegére és a szélvédőre. A világos sörből áradó keserű szag, ami leginkább egy öblös böfögés után visszamaradt bűzre emlékeztetett áthatotta a szakadt kocsi egyébként sem szellőztetett légterét. A félbetépett kartonból formázott fenyő oly régen lógott a visszapillantó tükörre szerelve, hogy még véletlenül sem bocsátott ki magából frissítő illatot. A színe kifakult már, a rengeteg napon töltött óra eredményeként.

   Steve megtörölte ajkát, mint Steph az esti verés után. Kettejük közül neki lett több dolga a takarítással. Legyintett rá egyet. A kocsit egyedül használta, ezért nem volt kinek kicsinosítania. Kiitta az utolsó kortyokat a kis hengerből. Miután fél kezével megroppantotta a dobozt, maga mögé hajította, be a többi közé, amelyet az este fogyasztottak el cimborájával. Steve, mint helyettes rendőrtiszt, bátran, mert alkoholt fogyasztani a városon belül. A város felében mindenki ismerte, a másik felének meg leszarta a véleményét. Kifordult a felhajtóról és búcsúzás képen tülkölt egy bágyadtat, a szomszédok nyugalmára fittyet hányva.

   Reg visszaintett neki, azt sem tudva hirtelen, hogy hol van. A szél kellemesen fújdogált néhány zöld levéllel játszadozva. Ide-oda rángatta őket, mint egy kártyazsonglőr.

   A férfi lassan a ház felé fordulva mélyet lélegzett. Az agyát igyekezett kissé megtisztítani. Az évfordulóról vagy teljesen megfeledkezett, vagy abszolút nem érdekelte.

   Fujtatva, mint a bika, amelyet ledöfnek a pikával, előre botorkált. 

   Steph és a két idegen nő lélegzet visszafojtva figyelték minden mozdulatát. Egy pisszenés sem hallatszott. A fekete furgonban megdermedt a levegő.

   Signora törte meg a csendet.

- Nos, azt hiszem, hamarosan, nagyon gyorsan ki fog józanodni a férjecskéd. Csak figyeld.

   Steph tekintete botladozó férjéről átsiklott a monitorra. A monitoron keresztül a konyhát látta, meg a megterített asztalt, gyertyástól, pulykástól, édes fehérborostól.

A replikáns nagyon gyorsan dolgozott. Amíg nem őt figyelték teljesen felkészült a konyhában. A ruha, amit viselt, Steph talán legszexisebb darabja takarta alakját. Egyenes háttal ült, várva a "férjét". A replikáns tudta, hogy az esetek közel kilencven százalékában még legurítanak a férjek egy utolsó sört, mielőtt ágyba bújnának rettegő feleségük mellé, és szellentve, horkolva zavaros álomba merülnének.

   A Rehabrobi jól ismerte ezeket a férfiakat és valamennyi undorító szokásukat.

A programozott replikánsnak nem kellett csalódnia. Reg, a kulccsal való babrálás után belépett a néma házba, majd öles lépteivel a konyhába indult. A legcsekélyebb figyelmességet sem tanúsítva az emeleti lépcsőnél egyszerűen leejtette a parkettára a táskáját, benne a nehéz tekegolyóval. A padló megreccsent, elrepedt, de Reget nem lassította le. A sörét akarta.

   Belépett a konyha sötétjébe, majd körül sem nézve a hűtőhöz lépett és feltépte az ajtaját. Kivett egy láthatóan elég hideg sört. A kupakot lecsavarta majd lepöckölte a sötétbe. Szájával az üveg nyakára tapadt, de mielőtt meghúzhatta volna, megpillantotta a feleségét a sötétben, és mivel még nem ismerte fel, annyira megijedt, hogy elejtette a palackot. Az szétrobbant, szerteszét spriccelve tartalmát.

   Reg kábaságának durván fele elillant. A hűtő melletti kapcsolóhoz ugrott, hogy fényárral borítsa el a helységet.

   Mikor mindent elárasztott a hideg neonfény, megpillantotta a feleségét, aki egyenes, merev háttal ült az asztalnál, szemlátomást tékozló férjét várva. Bár biztosan régen ülhetett ott a sötétben, mégsem hunyorgott úgy, mint Reg, aki felkapcsolta a villanyt. A férjét bámulta, szinte már ijesztően.

   Reg megköszörülte a torkát. Kiszáradt. Most szüksége lett volna a sörre, ami kifolyt.

- Megörültél? - kérdezte reszelősen. - Meg akarsz ölni? Mi a francért nem alszol?

- Téged vártalak. - szólt a replikáns, és hangja tökéletesen imitálta Stephaniét.

   Steph a kocsiban gubbasztva Signora felé fordult. Az rákacsintott.

- Ezért beszéltettelek, amíg a fejeden volt a bura. A hangodra is szükségünk volt.

   Az asszony felnevetett. Először az este folyamán. Tetszett neki a replikáns és, hogy az ő hangján szólalt meg. Viccesnek találta. Nem értette, hogyan képesek erre technikailag, de a végeredménnyel határozottan elégedett volt.

   Visszafordult a monitorhoz.

   Reg feldühödött.

- Szórakozol velem Steph? Miért nem hagysz ezzel békén? Holnap is van nap. Fáradt vagyok. Aludni akarok.

   Sig kommentálta az eseményeket.

- Már magyarázkodik és ez jó. A replikáns kizökkentette a viselkedéséből. Te sosem vártál rá a sötétben, igaz? Ha rád parancsolt, engedelmesen elvonultál aludni, ugye?

- Igen.

- Ne szégyelld. A testünk, általában, nem képes nagyobb fájdalmat elviselni. Ezek a férfiak, mint amilyen Reg, a férjed, fizikailag nyom el először, majd lelkileg. Szinte felőrli a tudatodat, olyanná formálva, amilyennek maga szeretné. Engedelmes bábuvá akart nevelni. Ha nem lázadsz fel, azt vennéd észre, hogy életed végéig igában vagy, és azt teszed, amit a férjed parancsol. Jól tetted, hogy felhívtál minket. Néha, kirívó esetekben, túl durvák és a nők halálát okozhatják. Nem tudhatjuk, hogy ha most nem hívsz minket, akkor talán épp a jövő héten üt akkorát, hogy megöljön. De tulajdon képen mindegy, hogy megöl a közeljövőben, vagy ötven évig terrorizál, hisz egyik sem nevezhető életnek, igaz?

   Stephanie elsírta magát. Forró könnyei vastag csíkokban csorogtak le az arcán. Sig bátorítóan megölelte. Olyan nyugalom áradt a lányból, hogy egy része átragadt az asszonyra belőle. Biztonságban érezte magát, mint az elmúlt hat évben sosem.

   A monitoron jól látták Reg haragos arcát. Meglepték és megijesztették, és ez két olyan dolog volt, amit nagyon utált. A meglepetést és a félelmet gyűlölte érezni. Inkább maga szeretett félelmet kelteni, akár a feleségében, akár a kollegáiban, és a meglepetést csak a feleségének tartogatta. Sajnos, ez a meglepetés általában kimerült abban, hogy hirtelen megütötte az asszonyt, hogy az nem tudta miért is kapott. Ezért meglepődött.

   Na, ezt a fajta meglepetést szerette a férfi okozni. Ha Stephben van annyi merészség, mint amikor megismerkedtek és összeházasodtak, akkor már vagy régen visszavágott volna, vagy szó nélkül lelép egy éjszaka, közvetlen, hogy a férje bokszzsáknak nézte a gyomrát.

- Takarodj aludni, én még iszom egy sört. - vakkantott Reg az ülő alaknak, cseppet sem meggyőzően.

   A replikáns tökéletesen utánozta Stephet, de a hangjába most olyan hangsúly vegyült, amit a férje eddig még nem hallhatott tőle.

- Ülj le! - szólt hidegen.

   Reg hátán végigfutott a hideg, pedig a mondat rövid volt, akár az ellobbanó gyertyaláng. Nem nagyon értette, mi történik, de az alkoholmámorból még több röppent ki a fejéből. Alig maradt nyoma agyában az esti italozásnak.

   Hangjának remegésén uralkodva a nőre rivallt.

- Nem halottad, amit mondtam? - kérdezte fenyegetően, de egyre kevesebb elszántsággal.

   A replikáns megcsillogtatta tehetségét és megismételte a férj mondatát. Gúnyosan, de azért felismerhetően Reg hangján.

   Steph elképedt. Sig a vállába kapaszkodott és rágógumi lufit fujt. A kedvenc része érkezett el. A fenyítés elkezdődött. Általában nem léptek fel komplikációk, mert a replikánsokat tökéletes fegyvernek tervezték. Kissé, mint a robotok, egy valamikori akciófilmből, melyben, időben utaztak, és az embereket akarták kiirtani.

   Steph még sosem látta a férje arcára kikönyöklő kifejezést, de határozottan tetszett neki.

   A férfi, fenyegetően az ülő nő felé lépett, karját ütésre lendítve.

- Ha neked ez kell, hát legyen. - morogta bizonytalanul.

   Az ökle a levegőbe hasított, de Steph II. marka megállította az arcától húsz centire. Olyan hirtelen tört meg a csapódó kéz lendülete, mint amikor tesztautó szalad a betonfalba.

   Reg szemei elkerekedtek. Akkorára tágult a két tengerkék szemgolyó, hogy szinte letolta az orrot és a szájat az arcáról. Ebben a pillanatban távozott belőle az ital utolsó nyoma is. A testében eláradt az adrenalin és kitolta az alkoholt, szinte keresztül a bőrén, egyenesen a levegőbe. A sör szaga körülöttük lengedezett.

- Mi a fene…? - kérdezte mintegy magától. A válasz annyira nem érdekelte, mert számára teljesen idegenül hangzott. Minden idegszála vadul tombolt a fejében és egyetlen mondatot üvöltött: Ez nem a te napod, Reg!

- Elég volt Reg. Többé nem. - szólt a replikáns és maga felé rántotta a férfit. Az átesett az asztalon lesöpörve róla mindent, amihez hozzáért. A pulyka széthasadt a kövezeten, a gyertyatartók szétgurultak, kilökve magukból a két viaszrúdat.

   Sig Steph mögött ült. Kezei bátorítóan a másik vállán nyugodtak. Beverly hasonlóan bátorító gesztusként feléjük fordult.

- Pattogatott kukoricát az éjszakai mozihoz? - tudakolta szerfelett vidáman. Steph csupán találgathatott, hogy mennyi ilyen átnevelést láthatott eddig a fiatal lány, aki nem látszott tizenhatnál többnek, mégis rábízták ezt a robusztus furgont. Vajon mennyi idős lehetett igazából? Vajon ő is egy jól elkészített replikáns? A kérdései ismét megfogalmazódtak, de már tudta, hogy soha többé nem teszi fel őket. Beszállt a csónakba és az ár nagyon messze sodorta a parttól. Már voltak sejtései, hogy mi történne vele, ha bárkinek elmondaná az esetet. Most már tudta, miért nincs reklámozva a cég a médiában, és miért csak szájról-szájra terjed a vállalat híre. Lett volna miért félni, de teljesen megnyugodott. Minden az ő nyugalmát szolgálja csak. Beverly felé fordult.

- Ide vele!

   A replikáns nem engedte el Reg öklét. Az ujjai szinte körbefonták a férfi kezét. Felrántotta a földről, majd mindkét karjával a hóna alá nyúlt. Maga elé emelte a testét, bár a férfi nem segített neki. Teljesen elengedte magát, hogy az asszony ne tudja felemelni, de minden hiába.

   Mikor Steph sokadik maga elé állította a férfi hirtelen ötlettől vezérelve megfejelte. Nem tette elég gyorsan, ezért a nőnek maradt ideje előrébb tolni. Utána magához rántotta és most rajta volt a sor a fejelésben.

   Reg felüvöltött, amikor az orra reccsenve kettényílt. A vér rájuk spriccelt, vörösre festve mindkettőjük ruháját.

   A nő elengedte a férfit, aki tehetetlenül omlott a konyhaszekrény elé. Néhány órája pontosan ugyanezt tette a felesége. Reg sírt és átkozódott. A padlót rugdosta, akár egy rakoncátlan kisgyerek, aki az ebéd ellen hisztivel veszi fel a harcot.

   Steph sokadik fölé tornyosult. Hangjában nyoma sem érződött szánalomnak.

- Állj fel és gyere velem a nappaliba. - mondta érzelemmentesen.

   Reg dacosan kiabált.

- Eltörted az orromat te ribanc. Ezért kitaposom a beled.

   A replikáns megismételte magát.

- Állj fel és gyere velem a nappaliba.

- Sehova sem megy…

   Mielőtt befejezte volna a mondatot a nő lenyúlt és szorosan elragadta a bokáját. Könnyedén húzni kezdte a hall felé. Reg először a csuklójába akart rúgni, de a másik olyat rántott rajta, hogy szinte az egész teste a levegőbe repült. Nem próbálkozott többet.

   Steph Sig felé fordult.

- Tényleg szükséges eltörni az orrát? - kérdezte hangjában szánalommal.

- Sajnos, az esetek nagyon nagy hányadában igen. Az eljárásnak egyetlen alany sem vetette még alá magát önként. Látod, a férjed megtámadta őt. Egyszerűen teszi a dolgát és ez sajnos kis erőszakkal, jár, de nem többel, mint amennyit a férjed tett volna irányodba. Te magad is láthattad, hogy majdnem ráfejelt a nőre, azaz "rád". Ha te vagy ott, biztosan összeroncsolja az arcodat. Persze te talán sosem emeled magad elé a földről, hogy móresre tanítsd, de egy nap esetleg magától is kerülhetett volna olyan helyzetbe, hogy ezt tegye veled. Kiszámíthatatlanok a férfiak. Ha egyszer megütnek, nincs visszaút. Ez olyan, mint a Niagara. Ha már zuhansz, felejtsd el, hogy visszatérhetsz. Ebben segítünk mi. Te már lezuhantál a vízesésbe és sajnos csupán mi nyújtottunk neked kötelet, hogy visszamászhass.

   Steph hosszan elgondolkodott a hallottakon.

A replikáns a nagyszobában a kanapéra fektette a férje testét. Erősen tartotta a kapálódzó férfi.

   Ami viszont most következett, arra sem ő, sem a vergődő férfi nem számított.

   A replikáns kinyújtotta a nyelvét, ami kígyózva a férfi füléhez tekeredett. A nyelve hegyén egy leginkább pókra hasonlító szerkentyű egyensúlyozott. A nyelv Reg füléhez közelített.

   Steph most először érzett félelmet az esettel kapcsolatban. Sig még mindig a vállát fogta. Halkan duruzsolni kezdett.

- Amit most látsz a jövő technikájának csúcsa. Régen, sok évezrede, az ősemberek már végezte agyműtéteket. Koponyalékelést, meg egyéb nyalánkságokat. Később, ahogy teltek az évek, az orvosok mind finomabb módszereket dolgozta ki ahhoz, hogy megismerjék az agy működését. Az agy egy nagyon bonyolult szerv. Még ma sem ismerjük minden területét. Ha ismernénk, akkor valószínűleg emberfeletti képességeink lennének. Volt idő, amikor az orron keresztül hatoltak az agyba, átvágtak egy idegpályát és agresszió volt-nincs. Manapság már apró robottokkal végeztetjük el ezt a munkát. Pontosan tudják, hogy mit kell tenniük. A szakmai rizsától megkíméllek. A lényeg, hogy a férjed reggelre már nem lesz ugyanaz, mint régen. Remélem, nem igényled a rendszeres verést, mert akkor holnaptól valaki másra kell bíznod magad. A férjed soha többé nem fog megütni. Sem más nőt. Férfiakat igen, ne félj. Ha arról van szó, megvédi magát, sőt, kicsit emelkedni fog az intelligencia szintje is. Ne csodálkozz, ha néhány hónapon belül eredményesebb lesz a munkájában. Jobb állást fog keresni, és a havi egy pohár sörön kívül nem fog többet kívánni.

- Mire jó a pohár sör? - kérdezte.

- Ez is olyan technikai részlet, amit én sem értek igazán…

   Beverly nevetve félbeszakította.

- Pedig elmagyarázták nekünk. Részletesen. De én például nem bírom az orvosi szlenget, sem a latint, ezért nem értettem belőle egy kukkot sem.

   Sig vele bólogatott.

- Igaza van. Én magam sem értettem. Leegyszerűsítve olyan, mintha beolajoznád a szervót. Vagy a sarokvasat az elméd kapuján. A sörben lévő anyagok együttes hatásaként az eljárás gördülékenyebb lesz.

- Sör nélkül mi történik?

- Az egyed fokozatosan visszanyeri régi énjét. De ne félj, nem azonnal. Vagy tíz év kellhet hozzá. Az igazat megvallva ez pusztán elméleti álláspont, hisz nem is alkalmazzuk az eljárást annyi ideje. Kérdezz meg minket hat év múlva.

   Közben a kis pók bemászott Reg fülébe, amaz határtalan rémületére. Parton vergődő halként rugdosta magát. A kanapéról már leesett két díszpárna, meg a mellette álló dohányzóasztalkáról a terítő és a televízió távirányítója, de a replikáns nem eresztette. A heves ellenállás lassan abbamaradt. A férfi megnyugodott.

   Steph megbűvölten követte az eseményeket a replikáns beépített kamerájának kristálytiszta, tűéles képén keresztül.

- Mi történt most, és mi lesz a pókkal?

- A pók megkeresi a megfelelő területet az agyban. Utána elhagyja a koponyát.

- Nem sérül meg az agya? Nem volt olyan, aki megbénult vagy tehetetlen zombi lett az eljárásnak köszönhetően?

   Sig hangjában őszinte büszkeséget vélt felfedezni.

- Eddig tökéletesen működött minden. A pók egyfajta polimer, így nem okoz sérülést az agy lágy szöveteiben. De nézd csak. - mutatott a képernyőre.

   Mindhárman látták amint az apró ízeltlábú elhagyja a fület és visszamászik a replikáns nyelvének hegyére. Az behúzta a csápot a szájába. Kész volt.

   Reg mély álomba merült. Mellkasa egyenletesen emelkedett, fel és le.

Sig szemei csillogtak az örömtől. Beverly megölelte Steph karcsú testét.

- Sikerült kedvesem. Nekünk itt befejeződött a feladatunk.

- Máris mentek? - kérdezte a nő kissé csalódottan, meg persze némi félelemmel. - Mit tegyek, ha felébred, és nekem ront. Nem tudom magam megvédeni tőle.

   Signora kiköpte a rágóját a furgon nyitott oldalablakán.

- Nem kell félned. Semmire nem fog emlékezni. Esetleg arra gyanakszik majd, hogy vagy rosszat álmodott, vagy valami ostoba filmet látott az éjjel. Mikor felébred, már nem lesz olyan, mint rég. Csak figyeld.

   Sig a zsebébe nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy vajszínű, laminált névjegykártyát. Beverly szintén kivett egyet, csak ő a kesztyűtartóból.

- Ezen vannak a számaink. Most ugyan nem érünk rá, de ha van kedved, a jövő héten elmehetünk valahova együtt. Hacsak nem leszel éppen Hawaii-on az új pároddal. Félévente vannak gyűléseink. Ha részt akarsz venni rajta, nézd meg a részleteket a neten. A weboldalunk címét megtalálod a telefonszámom alatt. Ne félj, csak élvezd az életet.

   Steph átvette a két apró kártyát. Szeretettel nézett a két idegen lányra. Azok bátorítóan mosolyogtak. Amikor megkopogtatták az ajtót, egyedül Steph ugrott meg.

   A replikáns érkezett vissza. Sig kiköpette vele a pókot, csak ezt eltette, nem úgy, mint alig egy perce a rágóját. A replikáns mosolyogva leült a furgon végébe.

- Most még megriadtál, amikor a Rehabia visszatért. Egy hónap múlva már teljesen rendben lesznek az idegeid. Soha többé nem kell semmitől félned. És a férjed mindenben melletted fog állni. Azért engedj neki rövid pórázt. Hagyd, hogy kicsit kipróbálja magát a világban. Megéri hidd el. Az életetek sokkal színesebb lesz mától.

- Nagyon köszönök mindent. Még nem mondtátok, hogy mivel tartozom a cégeteknek.

- A kártyán találsz egy számlaszámot. A férjed egy évben belül nagyon jól fog keresni. Amikor úgy érzed, hogy megteheted, akkor utalj át annyi pénzt, amennyit akarsz, és amennyit nélkülözni tudsz. Nem kötelező, de be kell, hogy valljam, szinte nem találkoztunk olyan esettel, hogy ne lettek volna elégedettek a szolgáltatásunkkal. Minden további válaszodra feleletet kapsz az első közös ebédünkön. Addig pedig mindent bele!

- Sok sikert kislány! - mondta Beverly is, ami viccesen hangzott a szájából, lévén, hogy biztosan vagy tíz évvel fiatalabb volt Stephnél.

   A nő még egyszer átkarolta megmentőit, azután némán kiszállt a kocsiból.

Sig csókot dobott neki és Beverlyhez fordult.

- Előre paripám! - szólt incselkedve.

   Beverly indított, de nem feleselt vissza. Stephre mosolygott, aki elhátrált a pöfögő gépkocsi mellől.

   A fekete furgon elhúzott a járda mellől, majd halkan megnyikordulva befordult a sarkon. Steph sokáig bámult utánuk, még akkor is, amikor már régen nem láthatta őket. Kibújt papucsából, mert érezni kívánta a puha füvet a talpa alatt. Megkönnyebbült. A csillagokra nézet, majd ismét az utcára. Valahogy minden megváltozott. A talaj bársonyosan simogatta talpát. A levegő édesen töltötte meg tüdejét. A világ ezer hangon szólongatta, kedves, szeretettel.

   Mit egy kisgyerek, ugrálni kezdett. Papucsait elejtette, de észre sem vette. Mezítláb szaladt az otthonába, ahol az alvó férje várta. Az ajtó becsukódott mögötte.

   A konyhában eltakarította a romokat, megmentve valamennyit a pulykából. Szerencséjére a köret nem esett a földre, így csak a töltelékként szolgáló gyümölcs egy részét kellett kidobnia. Azért be-bekapott néhány falatot. Nagyon finomnak érzett minden katonát.

   A konyha után a nagyszoba következett. Elpakolta a szétszóródott holmikat, majd a figyelmét a férjének szentelte.

   Ha a replikáns szét is fejelte az orrát, most nem látszott olyan csúnyának. Igaz, feldagadt kicsit és sötét bíborba fordult a rászáradt vértől, nem festette túl rémisztően. Hideg vízzel lemosta a sérült testrészt, és bár biztosan fájhatott a férjének, nem mozdult meg álmában. Mikor végzett vele jeget rakott rá, amit egy párna segítségével az arcára erősített. Lehet, hogy reggelre majd lelohad a duzzanat. Majd azt hiszi részegen elesett. Igen. Ezt fogja hinni.

   Steph fáradttan indult aludni. A névjegykártyákat gondosan eltette a pénztárcájába, hogy minden eshetőségre kéznél legyenek. Ki tudja, mi vár rá reggel.

Másnap

   Steph valamikor tizenegy óra körül ébredt fel. Tökéletesen kipihente magát.

   Megdörgölte szemeit, hogy a homályos reggeli hályog eltűnjön róla. Amikor kinyitva megpillantotta a mellette fekvő tárgyat az ágyon, ismét megdörgölte a szemeit, hátha hallucinál csupán.

   Nem a látása csalta meg.

Az ágyon egy tálca fogadta, reggelivel és egy apró fehér papírfecnivel, rajta Reggie kézírásával.

   A papíron ez állt: "Kedvesem! Boldog hetedik házassági évfordulót nekünk! Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Tegnap beverhettem az orromat, mert reggelre nagyon fájt. Köszönöm a borogatást, megtaláltam a zacskót, csak elolvadt a jég és csupa víz… Mindegy. Sietek haza a dokitól, és ha van kedved, elmehetnénk vacsorázni a Hootchis's-ba. Azt hallottam, megfelelő hely egy olyan párnak, mint mi. Ha van jobb ötleted, megbeszéljük, amint hazaértem. Ha Steve keresne, mond le, kérlek, az esti tekepartit helyettem. Úgy emlékszem mentünk volna játszani, de nem tudom, ez hogyan juthatott az eszembe az évfordulónk napjaiban. Majd máskor megyek vele, ha neked nincs kedved velem foglalkozni éppen.

Szerető férjed: Reggie"

   Steph félbehajtotta a levelet és visszadőlt a párnára. Szemeit becsukva mosolygott a plafonra. Szája egyetlen halk szót formált; Köszönöm!

2003-02-26

Ezt a sztori valahol olvasnom kellett, hisz olyan könnyen jött elő a tollamból. Bár minden írásomat ilyen könnyen vethetném papírra!

Köszönöm, hogy elolvastad, és kérlek, írd meg a véleményedet nekem.