Novella: Amikor a nap kihunyt

Valamikor, a távoli jövőben járunk, amikor aggasztó hírek kaptak szárnyra a földön.

„A napfény nem örök, és ellobban a lángja.”

Emberek milliárdjai estek kétségbe, a zsenik kis csoportját leszámítva. A zsenik a megoldást keresték, kutatták, megveszekedett iramban.

Hamarosan előrukkoltak valamivel, ami talán megmenthetett mindannyiunkat. A föld alatt, mélyen, magja fortyogott, így kézen fekvő választásuk, a föld alá költözés lett.

Az építmények, melyek végleges helyét mind lejjebb ásták, védelmet kellett nyújtsanak a bolygó külső hidegétől, mert a nap nem melegítette fel többé a földfelszínt.

Amire számíthattak, hogy a föld, kívül hatalmas jéggömbé fagy, kivetve magából az élet csíráit.

Hosszú évekig tervezték azokat a szerkezeteket, amelyek majd hibernált állapotban, életben tartják a népesség nagy részét, míg egy kisebb tömeg azon fáradozik a gépek között vegetálva, hogy karbantartsa azt.

A kisebb populáció generációk hosszú sora alatt felügyel a „nagy álom” projektre, minek lényege; várakozni, és túlélni.

Várakozni, hogy mi történik odakint, és lehetőleg életben maradni addig, míg ismét lakható lesz a bolygó. Ha lakható lesz.

Persze ehhez egy új, egy második napra lenne szükség, és miután a nap pusztulása után, a föld kimozdult pályájáról, minden esély megadatott arra, hogy ez be is következzen.

Az események elejébe pillantunk be, amikor a beköltözés után, az őrzők magukba isszák a kihunyó nap utolsó sugarainak melegét.

Hogy utána mi történik?

Sosem tudjuk meg talán.

Noël Gawick IV., akit barátai csak NoGa-nak szólítottak az egyik „Aiglé-kapunál” állt. Aiglé-kapu nevezték azokat a mechanikus zárószerkezeteket, amelyekkel lezárták az „Argót”. Argónak azt a hatalmas fémekből és polimerekből készült mesterséges világot hívták, amelybe az emberiség: a Heszperidák és az Alektrüónok a közelgő katasztrófa elől húzódtak vissza.

Neveiket a mitológiából kölcsönözték. A Heszperidáknak azokat az embereket hívták, akiket mély álomba bocsátottak, míg Alektrüónnak nevezték azokat, akik ébren maradtak, és felügyeltek az Argóra, hogy rendben működjön.

Noël Alektrüón feladatokat látott el. Sosem betegeskedett. Nagyon jó reflexekkel rendelkezett, megfelelt valamennyi orvosi követelménynek, és a katasztrófa előttig rendőrként kereste kenyerét. Feladatának maradéktalanul eleget tett, bármilyen körülmények között. Rendkívül gondosan választották ki, milliók közül.

A beköltözések első három fázisa befejeződött. A föld lakosságának 85 százaléka beköltözött Hüpnosz-kabinjába, és már csak az Elíziumi réteg maradt. A művészek, tudósok, és zsenik csoportja.

Az Argó felelősei maradtak a végére, mert ők kísérték álomba a többieket. Hosszú munkát fejeztek be, de megérte. Mindenkinek álmot biztosítottak, ezáltal egy lehetséges új életet.

Noël abba az egy százalékba tartozott, akiknek arra kellett várnia, hogy felébreszthesse a többieket. Ez azt jelentette, hogy amíg szinte mindenki más vegetált egy fémhengerbe, addig ő arra lett ítélve, hogy a föld alatt éljen, hidegben, nélkülözésben, ám kevés társával mindent megtéve azért, hogy ha eljön az ideje, felébresszenek minden Heszperidát, és ismét birtokba vegyék a bolygót.

Bizonytalan vállalkozásukat, ha valaha is siker koronázhatta azt, valószínűleg az elsők, vagyis az Alektrüónok első generációja sohasem fogják megérni. A számítások szerint, amiket hatalmas számítógépeikkel, és elismert tudósaikkal végeztek el, az elsők régen holtak lesznek már, mikor esetleg odakint, a világűrben olyan esemény következik be, hogy újra kidughatják fejüket a föld alól.

Noël, ezt, cseppet sem bánta. Családját nem ismerte, Hüpnosz-kabinjától ódzkodott, és a kiszolgáló személyzet csapatába minden tekintetben megfelelt.

A napot bámulta, leárnyékolva arcát erős tenyerével. Aiglé sápadtan ragyogott, nem jelezve semmivel, hogy utolsó estéjét töltve ragyog az égen.

Az előrejelzések szerint holnap nem kell fel többé, mert míg a bolygó körbefordul, addig a hatalmas energiagömb megsemmisül. Noël látta a filmeket a holokivetítőkön, sejtette mi fog történni, de jobban örült volna, ha saját szemével látja azt a meghatározó pillanatot.

Saját szemével akarta látni.

Mögötte megroppant a talaj, amibe az Argót építették.

Megfordult, és így pontosan közelgő barátja elé állt. Zalgow Hancsejem búcsúzni jött. Hírhedt tawa-kártyás, és költőként ismerte meg Gawickot, még abból az időből, amikor elkezdték pályájukat, és az emberiség belefogott az Építkezésbe. Építkezés, így, nagybetűvel.

Akkor, szinte még ifjakként, rengeteg időt töltöttek szórakozással. Lányok után kajtattak, ittak, és néha dolgoztak is. Később, megkomolyodva bár, de tartották a kapcsolatukat, ha még oly kevés idejük maradt egymásra. Zalgow régen megházasodott már, családja pedig fagyasztva várta az ébresztést. Felesége és gyermekei már a végtelen álom részét képezték, várva rá, hogy közéjük telepedjen.

Zalgow, mivel az Elíziumiak jelét viselte, megengedhette magának, hogy az eljárás befejező részénél vegye fel álomruháját, és az álomsisakot, és az utolsók között szenderedjen álomba.

Zalgow azt is megtehette, hogy elköszönjön cimborájától, és megszorítva kezét, köszönetet mondjon hálátlan feladatáért.

·         Üdvözöllek, Noël Gawick, barátom e földön, őrzőm, és istenem.

·         Üdvözöllek, Zalgow Hancsejem, Hémera tagja, barátom, és gyermekem.

Ezt ismerték el a köszöntés hivatalos formájaként, és ekképp tanították az Argó iskolában.

Az iskola kifejezést talán erős volt, hisz akiknek Hüpnoszba kellett vonulniuk, azoknak minimális feladatokat adtak ki. A földön található lakóhelyüket kötelesek voltak rendben, minden eszközt lezárva elhagyni, a számláló biztosok segítségével helyüket megkeresni, majd felvéve álomruháikat, és megkezdeni az alvást.

Ez várt Zalgowra, méghozzá a karóráján villogó piros fényből következtetve, egy órán belül. Zalgow a felemelte a karját, mellmagasságig, hogy Gawick jobban láthassa.

·         Hamarosan értem jönnek. Egy órám sincs. El akartam köszönni, meg el akartam mondani, hogy nagyon fogsz hiányozni. Meg persze a kártyacsatáink.

·         Köszönöm, Zalgow. Te, és Hora is hiányozni fogtok nekem. A tökösökről nem beszélve. – szólt Noël, megszorítva barátja karját.

Zalgow belekapaszkodott. Nagyon nehezen lélegzett.

·         Mi lesz veletek? Mit mondtak, mire számítsatok?

·         Nos, a nagyobb Argó kapuknál lesznek állomások, ahol kialakították a lakhelyünket. Elég szegényes, de sajnos az összes előállítható energiára szüksége van a Hüpnosz tartályoknak. A hengereket kis csoportokban kötötték egybe, így ha valamelyik energia-elosztó megsérül, akkor csak egyszerre ötvenen halnak meg.

·         Igen, ezt közölték velünk, persze csak a külső nyomásra. Akik először befeküdtek, erről nem tudtak. Ha tudják, akkor talán ébren akarnak maradni.

Noël bólintott.

·         Te mit választottál Zal?

·         Velem könnyű dolguk van. A családom már alszik, így megyek utánuk. Egy rendszeren leszek velük, tehát ha valami gikszer történik, sosem kelünk fel többé.

·         Borzalmas, hogy egy ilyen gép létrehozására volt lehetőségünk, de működő űrhajóra nem tellett a géniuszainktól.

·         Igen. – helyeselt Zalgow. – Vagy, ha már megépítették ezt a hatalmas föld alatti vackot, miért nem száz százalékig biztonságos?

·         Semmi sem biztos, Zal, csak a halál. – felelte Gawick keserűen.

·         Igaz. Igaz.

Az óra csipogni kezdett. Az altató személyzet hívta Zalgowot; ideje álomba hajtani a fejét. Hamarosan megérkezik egy könnyű homokfutó, hogy magával vigye, és félretegye, akár egy barackkompótos konzervet.

Alig néhány perce maradt. Az óra reagált a hívásra, és visszaküldte a megfelelő jeleket, így azonnal tudták, merre tartózkodik a tulajdonosa.

Zalgow a zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag bontatlan tawa-kártyát, és a kapuőr kezébe nyomta.

·         Ezt tedd el az unalmas estékre. Biztosan lesz belőlük bőven, legalábbis míg bele nem rázódtok. A személyes raktáradba vitettem még néhány szükséges holmit, remélem tetszeni fognak.

Átölelték egymást, miközben megérkezett a szürke homokfutó, tetején figyelemfelkeltő, villogó lámpákkal. Erős fényű, sárga-kék izzók, amik egyébként csöppet sem harmonizáltak egymással, de a célnak megfeleltek. Felhívták magukra a figyelmet, mágnesként vonzva a tekintetet.

A járművet izmos férfi vezette, valószínűleg egy másik Alektrüón lehetett. Ha jól okoskodott, akkor Noël biztosra vette, hogy fognak még találkozni.

Zalgow elköszönt, és beült a férfi mellé. Most látta meg Noël a vezető óráját. Egyenletes, zöld fénnyel pulzált. Helyesen tippelt.

Miközben a kis jármű kifarolt a kapuból, Noël ismét ráemelte tekintetét az égre. Szerette volna örökre emlékezetébe vésni, a nap képét. Ha minden igaz, hamarosan megjelennek a többiek is, akiknek a feladata megegyezett az övével. Már alig pár ember maradt hátra az altatófázis befejezéséig.

Várt és figyelt. Egyetlen napja maradt rá. A szél kellemesen borzolta a tarkóját. Illata édes volt, megtöltötte tüdejét. Odafent, mint ha a tél közeledne, madarak hosszú sora repkedett, látszatra kaotikus összevisszaságban. Emberi szem nem láthatott benne rendszert. Az állatok érezhettek valamit, és igyekeztek menekülni előle, mint egy földrengésnél, vagy szökőárnál, de nem volt hova, ezért tanácstalanul csapongtak.

Noël tökéletesen megértette őket. Amikor a tudósok, a föld minden tájáról, azonos teóriájukat feltárták, majd egyeztették, a tömeg ugyanígy reagált a hírre.

Káosz és hisztéria.

Zavargások megfékezésével telt egy rövid idő, majd miután hamar felmerült egy megoldás, a bolygó teljes lakossága a munkába vetette magát. A világhatalmak sem energiát, sem pénzt nem sajnáltak az Argó létrehozására. Rohamléptekkel kezdtek a föld alatti munkálatoknak, és az energiacsatolók előállításának. Szinte minden egyéb termelés ennek rendeltek alá. A szórakoztató ipar, mint olyan, megszűnt létezni többé. A sportolást felváltotta a földkitermelés. Az üzletközpontokat bezárták, így a vásárlási lázat örökre orvosolták, akár egy valódi hőemelkedést. Csak Hüpnosz-kabinokat építettek, semmi mást, leszámítva a hozzá kapcsolódó berendezéseket.

Az évek során fokozatosan kialakult az Argó végleges formája, amely rákos daganatként burjánzott a felszín alatt. Még a feneketlen Óceánok alá is jutott belőlük, ami nem csoda, hisz majd’ kilencmilliárd embernek kellett otthont adnia.

Mindenkinek jutott Hüpnosz. A betegeknek, ide értve, mind a mentális zavarokkal küszködő, mind a fizikai betegségben szenvedőket, az elítélteket, és az evolúciós fejlődésben visszamaradt bennszülötteknek is.

Az ő csoportjaik kerültek először álomba.

A rabokkal kezdték. Eleinte ellenálltak néhányan, de náluk erőszakot alkalmaztak. Voltak olyan elítéltek, akik annyira bizalmatlanul fogadták az álmot, hogy öngyilkosságot követtek el, vagy éppen lázadást szítottak. Esélyük sem lehetett.

A világhatalmak, úgy, mint Amerika, egyesült napkelet, és az európai unió, támogatva egymást, elérték, hogy az elmaradottabb népek kerüljenek utána a kabinokba. Olyan felügyelő szervezet alakult ki világszerte, amely nem ismerte a tréfát. Az egészségeseket rendelték a többiek felé. Kevesen tudták mi ennek az oka, ám kérdezősködni kevesen mertek.

A polgárok egy része zúgolódott, az alapvető emberi jogokra hivatkozva, de miután a sajtót teljesen felszámolták, ezek az esetek elég elszigeteltek lettek. Ha valakinek mégis erős lett a hangja, az illető rövid úton eltűnt.

A betegekkel könnyebben szót értettek. Drasztikus, de szükséges módszerek voltak ezek. Aki menni akart, azt azonnal vitték, aki ellenkezett, az vagy eltűnt, vagy egyszerűen likvidált.

Noël rengeteg befolyásos embert ismert, ezért voltak sejtései azokkal kapcsolatban, akik ellenkeztek. Pusmogtak innen-onnan, és arra a következtetésre jutott, hogy akik kardoskodtak az ébrenlét mellett, azokat az Argó legmélyére szállították, és ott erőszakkal álomba küldték.

Senki sem beszélt róla nyíltan, de jogállamokat átvette a diktatúra, egyfajta fordított változata. Erőszakkal akarták az embereket megvédeni. Megóvni a külső veszélytől, és a belső konfliktustól.

Noël mögött megzizzent a levegő. Nagyon halkan léptek mögé. Nem rémült meg, de minden eshetőségre készen, a kezét finoman az oldalfegyverére csúsztatta. Mikor megfordult, egy másik Alektrüónt látott maga mellett, a tudósok jellemző fekete csuhában. Hasonlított a papok reverendájára, kivéve a mellre vart öklömnyi sárga napkorongot. Akár egy zsidó kereszt, csak ez így, jóval a világháborúk után, elismerésnek számított, nem megbélyegzésnek. Büszkén is viselték mindazok, akik megkaphatták.

·         Maga is a naplementét szemléli, sorstársam? – tudakolta az újonnan jött férfi. Kellemes arcú, arányos testalkatú ember. Ha több száz évvel ezelőtt élne, gondolta Noël, biztosan szemüveget hord. A földön senki nem hordott szemüveget 2120 után. Akkorra lett kész Frenchin szemjavító gépe, amely forradalmasította a látáskorrekciót.

Noël nem válaszolt azonnal. Előbb végigmérte az alakot, majd a napkorong felé fordult.

·         Igen. Igyekszem emlékezetembe vésni, hogy örökké emlékezzem. Hogy haladnak az altatással? – kérdezte, mintegy mellékesen.

·         Ha nem lépnek fel nehézségek, és az utolsók ilyen iramban hajlandóak alávetni magukat az eljárásnak, mire lenyugszik a nap, készen leszünk. Utána bezárjuk a kapukat, mert a nap hiányában a levegő folyamatosan kihűl a bolygón, és lassan minden megfagy. A fotoszintézis megszűnik, így rövid időn belül elpusztulnak a fák. A fák pusztulását követi az ózonpajzs sérülése, és a zöld hiányában leáll az oxigéntermelés. Csak az Argó működni, a föld kérge alatt, de a létfenntartó eszközeinek hiányossága miatt, még idelent is jóval fagypont alá esik majd a hőmérséklet.

·         Mind meghalunk. – jelentette ki Noël határozottan. – Mi előbb, akik alszanak, később.

A tudós a fejét rázta. Szemlátomást nem osztotta a társa véleményét.

·         Nem hiszem. Nem valószínű persze, hogy azonnal jobb lesz minden, de precízen kiszámították az összes adatot. Van esélyünk.

·         Komolyan ezt gondolja?

·         Igen. – érkezett a határozott válasz. – Ne feledje, eltértünk a pályánktól. Olyan, mintha a föld, új otthont keresne. Erre senki sem számított, egyszerűen így történt. A nap elpusztulása után, valamennyi égitest, amely szimbiózisban élt vele, új irányt vett fel. Egyesek szerint keresik a helyüket.

Noël nem hitt ezekben a tudósok által gerjesztett mesékben. Ő nem hitt az ilyen találgatásokban. Még abban sem érezte magát biztosnak, hogy a föld megfagy, néhány röpke nap alatt. Ha jobban belegondolt, nem hitt az egész mormota effektusban, és mint hitetlen, eretneknek számított. Nem értette, miért esett annyi más bizakodó ember között, éppen rá a választás, hogy őrködjön, a többiek felett.

·         Ez nekem nagyon idegen.

A tudós, akinek jelvényén a Craur Bekko 2 név állt, mosolygott.

·         Meg kell, valljam önnek, miután hosszabb ideig össze leszünk zárva, hogy senki sem tudja az igazságot. Csupán elméleti síkon játszottunk el a gondolattal, hogy körül-belül mire is számítsunk. Ha engem kérdez, akkor szép lassan megfagyunk, és meghalunk. A Hüpnosz-kabinok szép lassan felemésztik egymást, és végül még hírmondónk sem marad. Szerintem, mindannyian halálra vagyunk ítélve.

A Craur névre hallgató férfi még mindig mosolyogva kilépett a kapun, és előre lépett néhány apró lépést. Letérdelt, és belemarkolt a földbe.

Gawick némán figyelte egy ideig, majd megkérdezte, ami piszkálta a csőrét.

·         Hogy értette, hogy a Hüpnosz-kabinok felemésztik egymást. Tudtommal a földön felállított szélfogók gyűjtik össze az energiát, és az tartja őket életben. Vagy az egész csak egy humbug?

Craur felpillantott rá. Orrához emelte a felmarkolt fekete homokot, és beleszippantott a tenyerébe, akár egy indián nyomkövető.

·         Akik kitalálták ezt az egészet, értek itt az Argóra, és annak bonyolult mechanizmusára, tökéletes megoldást kerestek. Egyfajta perpetuum mobile-t. Sajnos, néha bár közel került az ember hozzá, hogy megalkossa, eddig nem mutattunk fel biztos eredményeket. Az Argónak kevés energiát biztosít a földön felállított, mintegy félmilliárd szélmalom.

·         Ezt nem értem. Akkor, hogyan mehettek bele az emberek ebbe az őrült tervbe. Hogy adhatták áldásukat erre a nyilvánvalóan kudarcra ítélt vállalkozásra?

Craur felállt, leporolta a kezeit, és hosszas gondolkozás után válaszolt csak.

·         Jó kérdés. Emlékszik a Titanicra?

Noël a fejét rázta.

·         Régi história. A hajótársaságok, úgy az 1900-as évek elején, egymással versengtek. Egy konszern felépítette az egyik legnagyobb luxushajót, amit addig még ember nem látott. Persze az óta sokkal szebb, és nagyobb hajókat készítettünk, de akkor, a Titanic, tényleg ritkaságnak minősült. A hajó kifutott, és első utján el is süllyedt. A hajón sokkal kevesebb mentőcsónakot helyeztek el, mint amennyire szükség lett volna. Kevesen élték túl a katasztrófát.

·         Mire akar kilyukadni?

·         Az Argó, bizonyos szempontból olyan, mint a Titanic. Készítői hibátlannak vélik, és kevesebb szélmalmot telepítettek a földön, mit ahányra igényt tartana az Argó.

·         De, akkor mi fog történni? Mind meghalnak?

Craur a másik arcát fürkészte. Szemlátomást lett volna mondani valója, csak nem tudta, elárulhatja-e, azt, amit ő már tudott. Visszasétált Noël mellé, sőt, kicsit tovább is. Belesett a kapun, fültanú után kutatva. Senkit sem látott a keskeny folyosón.

·         Amit most elárulok, előbb-utóbb biztosan kiszivárog majd, ezért nem titkolódzom. Az Argó négyfázisú, ezt nyilván tudja?

Gawick bólintott.

·         Az első kettőben az elítéltek alszanak, a betegek és a bennszülöttek. Nos, ők feláldozhatóak, ezért ha nem elég az energia, akkor az Argó, kiszívja belőlük.

·         Úgy érti, mint egy velős csontból a velőt?

·         Igen, mint egy pók, a hálójába gabalyodott rovarból az életet.

·         Ezt, hogyan engedhették?

Craur széttárta a kezét. Mindenbe őt sem avathatták be.

·         Ki tudja? Talán azért, mert az elnökök, és családjai tovább élnek. A fontosabb emberek, művészek, és a koponyák a negyedik fázisba kerültek. A harmadikba pedig az egyszerű középréteg. Ha a szélmalmok által létrehozott energia kevésnek bizonyul, az Argó az alvó emberekből vesz el valamennyit. A testük energiáit hasznosítja.

·         Ez gyilkosság.

·         Igen, az!

Noël teljesen kétségbeesett. Jobban járt volna, ha semmit sem tud. Persze, ezek lehettek feltételezések is, de ez egy tudóstól eredtek, és ha csak kis százalékban tartalmazták is az igazságot, akkor is komor képet festettek előre.

Noël küzdött magával, mert egyik fele a feladatot akarta végrehajtani, a másik, a rendőr, pedig tenni akart volna, a bűn ellen. Mert bűnnek fogta fel az Argót, semmi másnak.

·         Ez nem helyes! – szólt csalódottan.

·         Nem helyes, persze. Tudjuk, de élni akarunk. Az ember nem akar kihalni. Egy rokonom az első fázisba került, egy csomó másik pedig a kettesbe. Gondolja, nem sajnálom őket? Gondolja, nem dolgozik bennem a tehetetlen harag? Azért vannak maguk itt, hogy megakadályozzák, hogy akik ébren vannak, beavatkozhassanak a gép működésébe.

·         Nekem erről nem szóltak, sem a tesztek alatt, sem az eligazításokon. Sőt, az alkalmazási anyagomban sem tesznek erről említést.

·         De viszont a munkakörében benne áll, hogy védenie kell a készüléket, és ha jól sejtem, hozzátartozói sincsenek.

·         Jól sejti. Csak egy határozott feladatom van. A kiszolgáló személyzetet kordában tartani.

·         Ez így helyes. Tőlem sem kell tartania, és még sok másik társunktól sem. De, nyílván, lesznek lázadók, akik arra éreznek majd késztetést, hogy tönkretegyék a negyedik fázist, vagy esetleg az egész rendszert. Őket kell megfékezni.

Noël a szemébe nézett.

·         Tud olyanról, aki veszélyes lehet?

·         Nem. Jelenleg nem.

·         Rendben. Ha gyanúsat észlel, keressen meg. Lesznek biztosan morális kérdéseim, meg technikaiak is, de pillanatnyilag túl sok minden kavarog az agyamban.

·         Tökéletesen megértem önt…

·         Noël Gawick.

·         Az én nevem pedig, Craur Bekko, a második. Az első, a második fázisban szunnyad, és valószínűleg haldoklik. Rák. Az Argó biztosan felhasználja majd a működéséhez.

·         És ez nem zavarja?

·         Egy csöppet sem. Nekünk az a dolgunk, hogy túléljünk. Ha valami kérdése van, hívjon a telekomon. Megkeresem. Bekkot keresse.

·         Rendben. – felelt, és kezet nyújtott.

A tudós elsétált, és bentről emberek kezdtek a fényre özönleni. Alektrüónok, akik egy utolsó pillantást vettettek a haldokló napra. Noël megosztotta figyelmét a nap, és köztük. Az arcokat kutatta, lehetséges ellenség után. Bekko beszélgetése, kissé paranoiássá tette.

Egy csinos lány állt mellé, szőke hajjal, és álom testtel. Karjával a férfinek nyomódott. Minden tekintetben tökéletes példány.

Noël közömbösen rápillantott, majd kicsit arrébb húzódott. A lány mosolya, mely kicsit erőltetettnek tűnt, úgy hervadt el, mint egy szál virág, ősszel, lombhullás közben.

Noël már nem a napot nézte. A földet bámulta a cipője orra előtt.

Mindaz, amiben hitt, madárként röppent tova. Az ingatag vár, melyet a hinni akarás buborékjaiból rakott össze, már szétpukkadt, és nyálkás nyomot hagyott a gondolatain.

Az illúzió, melynek hamis páncélja mögé bújt, súlyával a földbe döngölte.

Belerúgott a porba, és visszasétált az Argóba.

A bejárattól egy órányira várta a szobája, a személyes holmijaival, és egy töltött revolverrel az ágya alatt.

A markolatot akarta a kezében érezni.

A markolatot a kezében, és az olajos, fémcsövet a szájában.