A meteorit
Három éve cikkeztek a közeledő végzetről. Kezdetben csak annyit tudtak
megmondani az „okosok”, hogy kb. három év múlva belénk csapódik a meteor. A
földbe. Az idő múlásával persze egyre pontosabb adatokkal szolgált a média. A
végén, helyre és percre pontos számításokkal. De addigra mi már megtettük, amit
lehetett.
Akkor tizenhét voltam, szinte kölyök, ma húsz. Akkor még ártatlan
voltam, szűz, minden tekintetben, mára már elvesztettem magamból azt a
tisztaságot.
Amikor először hallottam a meteoritról, és felfogtam, mire
számíthatunk, elszöktem otthonról. Azzal, hogy azt jósolták, hogy a becsapódás
után elpusztul a földi élet, azzal addigi életem teljesen értelmét vesztette. A
céljaim, a lázadáson kívül, teljesen megváltoztak. Haszontalan volt tanulni többé,
beilleszkedni, megfelelni a családomnak. Tinédzser voltam, azok minden
jellemvonásával. Egy fülledt éjszaka leléptem, búcsúlevél nélkül, tervekkel
telve. Vándorlásaim során néhány hasonló felfogású srác mellém csapódott, vagy
én melléjük. Mit számít ez ma már. Jelenleg én vagyok a csoportom vezetője.
Elzarándokoltunk a hegyekbe, lehetőleg elkerülve a hasonló csoportokat,
bevettük magunkat egy barlangba és ott éltünk. Nem csak mi tettünk így. Az
akkor még működő híradások több száz hasonló érdekközösségről számoltak be.
Tudtuk jól, hogy ha eljön a meteor, valószínűleg a barlang sem véd meg, de
legalább magunk voltunk, némi reménnyel, felügyelet és irányítás nélkül.
A túléléshez az élelmet a hegy lába körül szedtük, loptuk össze,
koncentrikus körökben terjeszkedve, feltörve bármit, amit lakat zárt el
előlünk. Ezen a környéken, talán pont a hegyek unalmas háttere miatt, de alig
maradtak emberek. Sokan a nagyobb városokba költöztek, vagy inkább vándoroltak,
hogy utolsó napjaikban még kicsit kiéljék magukat, vagy együtt legyenek
szeretteikkel.
Voltak magányos remeték, az igazi kívülállók, de ők kerültek minket. A
barlang birtokbavételének első hetében egy rossz arcú háromfős felnőtt bandával
gyűlt meg a bajunk, - valószínűleg egy kisebb serifi hivatalból szökhettek meg,
talán megölve a rendfenntartókat is – akiket némi csetepaté árán
megfutamítottunk. Legalábbis azt a kettőt, akit nem öltünk meg. A harmadikat
okulásképpen a barlang bejárata fölé húztuk. Nem éreztünk lelkiismeret
furdalást.
Néhány napig még kettőzött őrséget állítottunk, majd fokozatosan
alábbhagyott az éberségünk. Ennek ellenére az a két fickó nem jött soha többet
vissza.
Három éve tudtuk meg, hogy a meteor becsapódik, elpusztítva az életet a
földön, és alig hat-hetünk maradt hátra. A híreket egy ütött-kopott rádión –
mivel ez elemmel működött - követtük figyelemmel. A televíziót nem tudtuk
üzemeltetni a föld alatt, áramellátás hiányában. A rádióból megtudtuk, nem
nagyon maradt ember, aki televíziós műsor készített volna. Megritkultak a
rádióadások is. Volt, hogy egész nap végtelenítve játszották ugyanazokat a
zenéket. A halál torkában keveseket motivált a munka.
Mi sem nagyon pihentük, szórakoztunk. Semmi olyasmivel nem mulattuk az
időt, mint amivel a hasonló korú fiatalok. Szerszámokat loptunk raktárakból,
elhagyott építési területekről, lezárt nyaralókból, lakásokból és ástunk, a
terveim szerint. A hegy gyomrában, a hegy közepébe. A hegy szívébe!
Nem volt egy kolosszális terv, beláthatom, de az ilyen iskolakerülő
fiataloktól, mint mi ötvenen erre futotta. Ha nem lett volna meteor, biztosan
kivétel nélkül zűrös fiúk lettünk volna. Iskola után a téren összeverekedők,
sportösztöndíjasok, galeri-alapítók. Csupa zavart és problémás kamasz.
A tervünk egyébként nem volt teljesen légből kapott. Hallottuk, hogy a
kormány hasonló módon szeretné biztosítani a föld népességének megmaradását.
Csak ők nagyban gondolkodtak.
A fennakadásokat elkerülendő két csoportban dolgoztunk. Voltak
fegyvereseink és voltak ásóink. A szerepeket hetente cseréltük. A miheztartás
végett. A fegyveresek néha túljátszották a szerepüket, és azt hitték, hatalmuk
van a többiek felett. Csak a szerepcserével lehetett kordában tartani az
eluralkodó indulatokat.
Amit kitermeltünk, az a barlang bejárata körül helyeztük el, meg körbe
a hegyen. Keményen dolgoztunk, és naponta adtunk hálát az istennek, hogy eddig
nem jöttek emberek, hogy megakadályozzák, vagy kisajátítsák a munkánkat. Addig
legalábbis.
A járatok szépen haladtak lefelé és néhány felfelé is, a szellőzést
megoldandó. A környékről hordtunk be fákat dúcolásnak, máshova hűtőket,
vasszerkezeteket építettünk, csapóajtó gyanánt. Gyermeteg ötlet volt, mint
említettem.
Hat-hetünk volt hátra!
A tervünkben elérkezett a kényes rész! Szükségünk volt még asszonyokra.
Lányokra, akikkel majd átvészeljük a por, jég és unalom hónapjait. A rádióban
hosszú éveket mondtak, míg helyreáll a klíma odafent, de azért volt bennünk
optimizmus. Lányok kellettek társaságnak és valamennyiünk számára elegendő
élelem.
Egyik sem nézett ki könnyű feladatnak. És az élelem szerzése,
raktározása lett a nehezebb. A távolságok és behordás nehézségei miatt. Autókat
állítottunk üzembe, hogy azok segítségével szállítsuk a barlanghoz, amit
találtunk. Roppant megterhelőnek bizonyuló munka lett belőle. A sérült utak,
lerobbanó járművek arra kényszeríttettek minket, hogy egyikből ki, másikba
berámoljunk. Megoldottuk, de időben rengeteg pluszmunkát jelentett.
Közel ötven fiú dolgozott a hegyben így pontosan ennyi lányra volt
szükségünk. Optimális esetben, ha jut mindenkire társ, úgy könnyebb lesz észnél
maradni. Szerencsére valamennyien izmos és női szemmel csinos férfiak lettünk a
rendszeres robottól. Nem volt köztünk túlsúlyos egyed, vagy kifejezetten
rosszképű. Már a vándorlásunk során, amikor összeverbuválódtunk, akkor csupa
stramm kölyök voltunk. Becsúszott két homoszexuális, de ők kínosan ügyeltek rá,
hogy vonzalmuk irántunk ne derüljön ki. Pedig ha tudom, megspórolunk két lányt
magunknak. Később ez is okozott feszültséget, de akkor már olyan mindegy volt.
Amíg negyvenen a hegyet aprítottuk, tízen az élelmet és a nőket kezdték
„megszerezni”. Toboroztunk, pont, mint a hadsereg. Volt olyan lány, akinek elég
volt megpendíteni a menekülés ilyetén lehetőségét. Volt, akit szabályosan
elraboltunk, annyira csinos külsővel rendelkezett. Persze ők is hamar ránk
hangolódtak. Volt, aki meghallhatott valamit, egy pletykát, egy sugallatot és
maga vándorolt fel hozzánk a hegyre. Sajnos, közülük kerültek ki a legrondábbak, így gyakran előfordult, hogy visszafordítottuk őket. Kaptunk
átkot a fejünkre, eleget!
Mind sűrűbben jöttek a felnőttek, hogy részt vegyenek a
menekülésünkből, de mi következetesen elküldtük őket. Férfiak, akik erejükkel
akartak imponálni, vagy éppen ötleteikkel. Nők, akik a testüket adták volna el
egyetlen talpalatnyi földért. Nem foglalkoztunk velük. Elegen voltunk a
munkára, csak nőkre volt szükségünk, koloncra nem.
Akit lehetett, szép szóval eresztettünk szélnek, akit nem, azt
erőszakkal. Szerencsére ötvenen elég erős csapattá terebélyesedtünk. A nők
egyenletesen gyarapodtak. Csinos lányok, szép arcúak, jó testtel, kívánatos
idomokkal. Mire csak napok maradtak hátra a pusztulásig, készen állt ötven pár
Ádám és Éva, hogy alászálljon a pokolba.
A pokol pedig be fog köszönteni. Ez biztos volt! A rádióadások
töredékesek lettek, de egy lánnyal folyamatosan figyeltettük, hogy tudjuk,
mikor jön a meteor. Előrelátásomnak köszönhetően elegendő konzervet halmoztunk
fel a hegy legaljában. A természet segítségünkre volt, mert ráakadtunk egy víz
által kivájt csarnokra, aminek közepében még csergedezett egy apró folyó. Ez
lett a hálóterem.
Az élelmet sok, egymástól független kamrácskába pakoltuk, hogy ha egy,
vagy kettő be is omlana, elzáródna előlünk, még akkor is maradjon elég. A
hálóteremből is tovább ástunk szerte-szét, pontosan úgy, ahogyan a hangyák
tennék. Lefelé. Királynőnk nem volt csupán. Bizonyos szempontból egy király
volt; én.
A fiúk és lányok között fellépő konfliktusokat vasszigorral tartottam
kordában. Fenyítéssel és kötözéssel. Nem a legjobb módszerek, belátom, de
nagyon keveset tudtunk a közösségi normákról. Ezt a szót is úgy hallottam
valahol… Szükség volt ezekre a megkötésekre. Semmi szükségünk a becsapódás
előtt a feszültségre. Igyekeztem a feladatra összpontosítani az el-elkalandozó
figyelmüket, ami nem volt csoda, hisz maguk is gyerekek még, akik szívesebben
szórakoztak volna a világ vége előtt, mint, hogy kemény munkával töltsék azt.
Ezért éreztem szükségét, hogy nap-nap után emlékeztessem őket rá, hogy csak
így élhetjük túl.
Hittek is bennem, nem is.
A rádiókból, mielőtt végleg elnémultak volna, már tudtuk a becsapódás
pontosan kiszámított helyét és idejét. Három hetünk maradt a munkánk
befejezésére. Igyekeznünk kellett, és az utolsó pillanatokban is felléptek
problémák.
Négy fiú és hat lány elszökött. Takarodó után osonhattak ki maroknyian,
meggyőzték az éjszakai őrséget és leléptek, védtelenül hagyva órákra a
bejáratunkat. A szökésük ténye annyira nem érdekelt, lévén a munka
oroszlánrészén rég túl voltunk, de ami jobban zavart, hogy felnőttek vad
hordája akarta elfoglalni a menedékünket és trehányságukkal és árulásukkal akár
a kezükre is játszhatták volna a kemény munkával felépített menedékünket. Ez
felháborított. Hol voltak ezek a felnőttek, amikor dolgozni kellett? Amikor
véres verejtékkel ástuk ki az agyagos földet? Hol? Hol, amikor keserves
lassúsággal hordtuk be a túléléshez szükséges holmikat?
Ellentmondás persze ez, hisz mi magunk nem engedtünk közénk
felnőtteket, hogy segíthessenek. Gyerekek voltunk, akik nem akartak
felnőttektől függeni. Egy csapat Pán Péter és Wendy, seholsincs országban!
Most bezzeg, amikor napjaink maradtak elbújni, mint a pondrók,
erőszakkal akarták elbitorolni azt, ami a jogos jussunk. Kiszórakozták magukat
és rájöttek, menekülni kell. Bezzeg most már a föld alá akartak kerülni, csak
nem úgy, ahogy én gondoltam. Nem hagyhattam. Fegyvereket már jó előre loptunk
innen-onnan. Ideje volt a használatukra.
A heves támadásra, melyet ellenünk intéztek, sokkal hevesebb viszont-támadással reagáltunk. A maroknyi nő és férfi riadt bárányként menekült
vissza az elnéptelenedett városokba. A csapatuk felét öltük meg. Bestiális
módon. Állatokká vedlettünk, de akkor ez tűnt normálisnak. Csak vaskézzel lehet
elrettenteni azt, aki kétségbeesett. Az első támadás után viszonylag kis
veszteséggel zártunk. Egy fiú és két lány. A szökés és ez miatt már nem maradt
meg az egyensúly a fiúk és lányok csoportjában, de nem maradt idő ezen
keseregni.
Egy hetünk maradt.
A következő támadásuk erőt merített kétségbeesésükből. Ők is használtak
fegyvert. Öt fiú és három lány esett el a tűzharcokban. Néhány felnőtt végül
bejutott a barlangrendszerbe, de őket, helyismeretünk segítségével, csapdába
csaltuk és egyenként kivégeztük. Leírhatatlan elégtételt éreztem, amikor az
arcukba lőttem. A társaim, éreztem, kezdtek megváltozni irányomban. A kezdeti
tisztelet, amit a csapat vezetőjeként vívtam ki, fokozatosan átalakult egyfajta
vallásos félelemmé. Rettegtek tőlem, de bennem látták azt, aki megmenti őket,
akármilyen áron. Néha én is így éreztem.
A holttesteket a barlang bejárata köré dobáltuk. Annyi idő nem maradt,
hogy eltemessük, a holttesteket, meg nem akartunk ezekkel az idegen
fosztogatókkal foglalkozni, egyetlen percet sem. Tudtam, bármikor újra
támadhatnak és azt már nem akartam a felszínen kivárni.
Az utolsó roham elől csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy magunkra
omlasztottuk a barlangunk bejáratát. Csupán abban reménykedhettünk, hogy nem
maradt annyi idejük, hogy utat ássanak maguknak és eljussanak a menedékünkbe.
Halálra ítéltük őket, mi a maroknyi gyermek, több száz, vagy tán több ezer
felnőttet. Nyilván, az állam nem tudott mindenkiről gondoskodni, és elrejteni a
dollármilliókból készített bunkereiben. Nyilván, sokkal többen akartak a föld
alá kerülni, az utolsó percekben, mint amennyi embert a föld magába bírt
fogadni.
Mélyen voltunk, de behallatszott, hogy munkagépeket vetnek be a föld
megmozgatására. Nagyon el akartak jutni hozzánk. Nem volt erre elég idejük. A
gépek hangja átszivárgott hozzánk, de az emberek jajszavai, sírása, átkozódása
nem. Pedig biztos voltam benn, jutna belőle bőven!
Azután eljött az a nap.
A meteorit becsapódott, és meteorrá változott, pusztulásba taszítva a
földünket.
Még a barlangrendszer legmélyén is éreztük, ahogyan a világ megremeg. A
föld mérgesen morgott, végtelen órákon keresztül, akár egy kivénhedt, hamis
kutya. Tudtuk, odafent megváltozott a valóság.
Idelent sem úsztuk meg a
becsapódást. A barlang felső járatai közül szinte valamennyi beomlott, maga alá
temetve a kiküldött őröket. Nyolc fiú és kilenc lány lett a törmelék foglya.
Néhányuk sikolyait napokig hallottuk kiszűrődni a folyosókon felhalmozódott
omladék alól, de tehetetlenek voltunk. Alig mertünk dolgozni az omlás után.
Sötétben maradtunk. Nem gyújthattunk fényeket, töménytelen gyertyánk ellenére,
mivel minden csepp oxigénre szükségünk lehetett a közeljövőben. Az ötletesen
kialakított szellőzőjárataink nagy része megsemmisült, az a pár, amelyik nem
záródott el, a felszínen tomboló pokolnak köszönhetően nem látta el a
feladatát. Egyszerűen hibáztunk, amikor azt hittük, lesz honnan levegőt
szerezni. Talán, ha a hálóterembe növényeket tudunk telepíteni. Talán, ha még
van két évünk. Talán és talán. Ezer talán!
A kétségbeesés őrületbe és erőszakba hajszolta a csoportunk megmaradt
tagjait. Acsarkodó Ádámokká és Évákká változtunk. A túlélők minduntalan
egymásnak estek, erőszakoskodtak a gyengébbekkel. A legkisebb viták ökölharcban
végződtek. Néhányan kétségbeesésükben az öngyilkosságba menekültek. Egy hét
alatt a maroknyivá apadt az eredetileg százfős csapatunk. Már nem tűnt olyan jó
ötletnek a tervem. Akkor már sokkal szimpatikusabbnak tűnt az, hogy a meteor
becsapódási helyén állva vártuk volna a halált. De késő bánat, eb gondolat!
Néha félrevonultam a sötétségbe és sírtam. Öklömmel betapasztottam a
számat, hogy ne hallják meg nyüszítésemet. Még maradtak olyanok, akik bíztak
bennem. Én voltam az egyetlen támaszuk, és ha én is feladom, valamennyien
feladják. A társam, egy csinos, erős lány, egyre többet beszélt arról, hogy
lemegy a barlang aljába, keres egy meredélyt, és a semmibe veti magát.
Talán egy hét múlva lehetett, - az idő furcsán telt ebben a folyamatos
sötétségben és bezártságban - hogy reggel nem találtam magam mellett. Nem
indultam a keresésére. Akkor kezdtem leírni a történetünket, egy pislákoló
gyertyánál. Ha valaki, valaha megtalálja, okuljon a tragédiánkból. Ha túléljük;
akkor elégetem!
Az oxigén egyre jobban besűrűsödött. Az egyik fiú, aki a meteor előtt
(már így neveztük az előző életünket: meteor előtti) okosnak számított, azt
állította, hogy a széndioxid-szint növekszik folyamatosan, és végezni fog
velünk. Néhányan ismét pánikba estek. Már nem telt el nap, hogy ne választotta
volna valaki a mélység megnyugtató hűvösét. A mélység elfogadott végső menedék
lett. Egyfajta kicsavart Taigetosz. A gyengék mentsvára. Akik erősek voltak és
maradtak, legyengültek és hallucináltak az oxigénhiánytól. A szellőzőkön sűrű,
füstös levegő csordogált be hozzánk, de ahhoz nagyon kevés, hogy megtisztítsa a
barlangot.
Már azon összevesztek, mikor ki üljön a kürtők alá, az aránylag
frissebb levegőt beszívni.
Nem maradt erőm megállítani őket. Nem akartam! Volt, akit megöltek, a
vitákban. Egy fiú ámokfutásba kezdett. Ötünket megölte, mire egyikünk
leterítette. A lövés beomlasztotta a hálótermet. Csak a szerencsének
köszönhetem, hogy az alsó járatok egyikébe tudtunk menekülni.
Négyen maradtunk. Beszorultunk a mélység és a hálóterem közé.
Szerencsénkre, ezen a helyen is kialakítottunk egy raktárt, ággyal, vízzel (ami
már kezdett poshadni) élelmiszerrel, meg holmikkal, amik a túléléshez kellenek.
Nagyon hiányzott a hálóterem apró csermelye. Igaz, annak is beszennyeződött a
vize, de jól esett megmosni benne ragacsos arcomat.
Négyen maradtunk! Három lány és én! Ahhoz, hogy ne adjam fel az épp
eszemet, elég lesz nekem egy társ is.
Kiválasztottam a számomra legmegfelelőbbet, a másik kettőt pedig
álmában megfojtottam. Holttestüket egymás után a mélység mellé vonszoltam, majd
végül beletaszítottam.
Olyan sokan voltunk! Olyan kevesen maradtunk!
Nem így kellett volna történnie. Gyertyánk alig maradt. Az utolsó
ceruzám csonkját koptatom el. Nem tudom, mit hoz a holnap.
Talán leugrom a mélybe.
Igen, ezt fogom tenni.
Megfogom a lány, Kristy, vagy hogy hívják, mindegy, kezét, és leugrom.
Ha akar jönni velem, ha nem. Hogy ne legyek odalent egyedül.
Hogy ne ugorjak egyedül.
Igen, ezt fogom tenni!
-
Kristy! Vagy hogy hívnak! Add
a kezed!
