A takarítónő
a pultban csörömpölt. A fiú szinte nem is hallotta. A pultnál ült, maga elé
bámult, de nem látott semmit. Elmerült a tegnapban. Hajnali négy volt. Tegnap
péntek, ma már szombat.
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!
Élete végéig szerette Grétit és egy apró fészket csinált neki a szívében, ahol jól megfért az mellett a lány mellett, akit első szerelmének hívott, és az mellett a lány mellett is, akit a hajnali sírás után ismert meg fél évvel, majd elvett feleségül.
Többé nem sírt Grétiért. Csak egyszer, akkor, ott és egyedül.
