Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Érdekes film. Kissé lassú, kissé elrugaszkodott a valóságtól és mégis, egyszeri alkalomra elég erős vámpír mozi. Vagy valami hasonló.
Amoedo, filmográfiáját olvasva, közeli barátja Eli Roth-nak, hiszen forgatókönyvíróként több munkáját is jegyzi. Rendezőként még nem olyan ismert a neve, köszönhetően annak, hogy spanyol ajkú a szentem, ami Amerikában pár kivételtől eltekintve, még mindig kicsit kívülálló. Második mozifilmje nem rossz alkotás, de közel sem annyira egyedi és felülértékelt, mint a korábbi sci-fi drámája a "Visszatérés - Retorno (2010). De érdemes mostantól figyelni a munkásságát.
A film elsőre misztikus, majd átmegyünk egy vámpír történetbe - leginkább annak tűnik - amely bosszú történettel keveredik. A főszereplőnek fogunk drukkolni, annak ellenére, hogy valójában egy szörnyeteg, bár ezen erősen próbál finomítani a forgatókönyv. A fő szál, amire a film épül, szerintem erőltetett és megkockáztatom, erősen logikátlan. Szpojleres az írás, úgy olvasd.
Martin (Cristobal Tapia Montt) sok-sok év után hazatér a kisvárosba, ahol egykor elhagyta szerelmét. A hölgy már nincs közöttünk ezért Martin a sírjánál tesz látogatást, ahol beleköt néhány punk és megkéseli. Elvileg belehal a szúrásba, ezért az egyik kemény-legény, Caleb (Ariel Levy - kiszőkítve a szerep kedvéért) apját hívja segítségül, hogy eltüntessék a holttestet. Persze, hogy az apuka (Luis Gnecco - az egyik legerősebb alakítás az övé a filmben) a helyi rendőri erők oszlopos tagja, aki annak ellenére, hogy véletlenül sem jön ki a semmirekellő fiával, azért szereti annyira, hogy ezt a mocsokságot is megpróbálja helyrehozni, törvény felett álló módszerekkel. Ebbe pedig belekeveredik a helyi kissrác, aki graffiti festéssel és kábítószer használattal tölti szabadidejét. Lassan összeérnek a szálak, kibontakozik ami a háttérben lappang és kapunk egy leszámolást is. Végig kimérten, lassan adagolva. Talán ez is a mozi egyetlen baja: eszméletlenül lassú. Nem nehéz végigülni a kilencven percet, amikor ezt hetvenben is el lehetett volna mesélni. Nagyjából.
Ettől függetlenül merem ajánlani, főleg téli estékre, mert elég borongós a hangulata.
A filmesek weboldala, ahol több információt találhatsz: S O B R A S
Megtekintés: Elég nagy a dömping, amely közepén beúszik ez a film az érdeklődésünk körébe. Ha kihagyjuk sem vesszük észre.
Azért az beszédes, hogyha egy filmet az egyezményes leplező rendezői kredit alatt engednek forgalomba. Ilyenkor, a direktor valamilyen okból - többnyire kreatívra hivatkozva - úgy érzi, nem akarja gyermekét a nevére venni. Talán mert szégyelli vagy a producerek olyan szinten legyeskedtek a nyoszolya körül, hogy félő, a megszületett gyermek/termék, sokkal inkább az ő művük, mint a rendezőé.
Az "Old 37" filmterve Paul Travers rémálmára épül és előmunkálatai a filmnek már 2011-ben elkezdődtek. A rendezést az azóta Sport EMMY díjas vágó, Christian Winters kezébe helyezték és valahol félrecsúszott a dolog, hiszen az előmunkálatoktól a bemutatóig négy év telt el és Winters végül levetette a nevét a stáblistáról. Winters dokumentumfilmért kapta Sport Emmy díját a mi a két bokszoló felkészüléséről és összecsapásáról ( PACQUIAO-RIOS) szólt. A dokumentumfilm lényege, hogy folyamatosan a sportolók seggében vannak, és ebből vágják össze a hasznos anyagot. Winters tehát még 2011 végén rábólintott a filmrendezésre és 2015-ben bemutatták a filmet. Közben ami lehet, elszaródott.
Winters kezdetben örült, hogy két filmes legenda került a kezei alá. Az egyik a Jason Voorhees alakját talán leginkább ismerten megformáló Kane Hodder lett, aki azóta is ebből a szerepéből él és ahol lehet, megjelenik. A másik pedig Bill Moseley, aki legalább akkora név horrorfilm berkeken belül, nekem mégsem maradt annyira meg az emlékezetemben. Moseley 1982 óta színészkedik és második filmje a Texas-i láncfűrészes mészárlás egyik idiótája volt. Csoda, ha benne ragadt a szerepkőrben? Winters és Moseley nehezen jöttek ki egymással és elég bonyolult lenne kevés angol nyelvtudásommal kibogarászni, az eset részleteit a világhálóról, így nem teszem.
Mondjuk, az furcsa, hogy Moseley volt a lázadó és végül Kane Hodder alakjával a borítón jelent meg a film kiadása. Szegény Hodder, megint kapott egy szerepet, amiben csak legyűrnie kell az embereket, beszélni nem.
A film végül kikerült a világhálóra is - az USA-ban szeptember végén volt hivatalos bemutató. A történet elsőre a teljesen szokásos horrorfilmek vonalán halad előre. Őrült férfi mentősnek adja ki magát és megöl egy nőt, aki segítségre szorulna. Két fia a mentőautóból nézi végig az esetet.
Azután vannak kis változtatások, amelyek logikailag kikezdték az agyam és talán ez volt a kreatív oldala a dolognak, amely miatt volt feszkó. Ugyanis a történet sok részén, flashback meséli el, hogy mi történt a múltban, kb. 37 éve - talán innen a cím is - és a jelenben gyilkoló két testvér emlékeiből rakjuk össze, miért is teszik azt, amit.
Persze ez nem elég, mert a film fiatal szereplői szintén sok emlék jelenetet kapnak, amiből az derül ki, ők hogyan kapcsolódnak az eseményekhez. Végül a leszámolásnál elvileg összeáll a kép, mégis kissé zavaros marad.
A film úgy slasher, hogy néha elfelejti, hogy ahhoz többet kellene mutatnia. A fényképezése ettől függetlenül szép. A zene szinte végig aláfest, nem tolakodóan és amennyire hallatszik, korrekt munka. A színészek a szokásosak. Van persze karakter, aki klisés mint állat. Sosem értettem, hogy az ilyen filmekben miért kell erőltetni az egy ellenség figurát, aki elvileg kilóg a csoportból hozzáállása miatt. Mindegy. Itt is kapunk egy lányt, akit puszta kézzel fojtanánk meg... dugás után.
A főszereplő karaktere (Caitlin Harris) meg egyenesen egy seggfej csaj. A film elején fikázik egy társaságot, amelynek egyik tagjával végül csak össze szeretne jönni, még annak ellenére is, hogy korábban, mikor megtudja, hogy a csoport közvetlenül felelős egy idős asszony halálért, simán faképnél hagyja a srácot, aki részt vett a balhéban. Erre, hazamegy, műcsöcsöket (Komolyan!!!) csináltat a kiscsaj, átfesti a haját, hogy végül tiszta olyan lesz, mint a srác korábbi és utált barátnője. Ezek után randizik a gyerekkel. Normális?
Aki ezt írta, az normális?
Azért van humora egyes reklámozó oldalaknak. Most épp James Bondra hivatkoznak, hogy karórájukat még ő is megirigyelné.
Dehogy!
Ismerve a karaktert, az órája simán veri az összes kínai szart, amit a piacon látsz.
Talán még Brosnan idejében volt Omega órája. Most vajon mi lehet?
Biztos nem ez a kamu szar. :)
Mellesleg, miért is irigyelné, ha mondjuk létező személy lenne? Nincs a zsebében egy hitelkártya és nem bírja kifizetni? :)
Megjegyzés: A bennem motozó kisördög azt mondja: Nézd meg! Egy szemét kis ördög az.
Azért, amikor a filmen belül ketten egy kocsiban ülve beszélgetnek egy harmadik emberrel az ablakon keresztül és közben a hátsó ülésről úgy kiszáll egy 16 év körüli lány, hogy arról a trió egyik tagja sem szerez tudomást, akkor elgondolkodom, hogy a forgatókönyvíró kit néz hülyének... Mert ez tipikusan olyan filmes húzás, amivel a nézőt akarják megvezetni. A film legnagyobb hibája, hogy tele van ilyesmivel, ami mostanra már cikinek számít egy filmben. Sheldon Wilson pedig nem kezdő amatőr, hogy ilyen olcsó húzásokkal fárasszon minket, mégis megteszi, és pont ez az oka, hogy a nevét eddig nem hallottam, filmjeit nem láttam. Mert nem nagyon éri meg.
Amikor a film eleji szereposztásban a legismertebbnek számító nevet a film első öt percében kiradírozzák a filmből, azért az intő jel: egy magára adó színész nem vállalta a szereplést a direktor keze alatt, aki meg igen, az eleve nem sok értékelhetőt tett mostanában bele a portfóliójába; bocsesz Deborah Kara Unger!
Amúgy magam sem tudom, mit várok valakitől, aki röpke hat év alatt tizenhárom filmes produkciót dirigál le? Még egy koraszülötthöz is kell legalább hat hónap, nem, hogy egy filmhez, egy igazi szerelemgyerekhez! Wilson futószalagon okádja ki magából a filmeket, ezért nem várható el, hogy eléggé koherens legyen, amit látunk.
Már az idegesítő volt számomra, hogy míg Cora (Deborah Kara Unger) vásárol a kisvárosi boltban, kutyusa megmorogja a zöld hátteret a kocsijuk hátsó üléséről. Na, gondolom, valamit lát az eb és mindjárt elkezdődik a mészárlás a kisváros főutcáján. De nem ám! Kimennek az autóval az erdőbe és nincs ráutalva, de utaznak is valamennyit, miközben a kutya egyre vadabbul ugat valamit az erdő fái között, míg végül kiugrik az ablakon - persze pont akkor áll meg a nő . és eltűnik a fák között. Anyucit nem zavarja, hogy valami kurvára nincsen rendben, ezért megy is utána. Mentségére legyen mondva, hogy biztos régen itt lakik, tehát nem fél a saját árnyékától és még világos nappal is van. A kutyus nem kerül akkor elő, viszont egy villámcsapás életre kelt egy fa odvában valami borzalmasan szar CGI effektet, ami megtámadja az egyetlen húzónevet és mire legközelebb látjuk, szarrá marcangolt testtel kapaszkodik a kocsija betört ablakkeretébe. Snitt.
Kérdés: Ha a villám akkor keltette életre a CGI nemtommit, akkor a kutya sokkal korábban mi az anyjára reagált olyan hevesen a városban?
Bízom benne, hogy ez kiderül később a filmből, mert ez így elsőre nem kicsit túl van erőltetve.
Hogy az első öt perc után nem töröltem a filmet, az annak köszönhető, hogy a főcímnek és a fényképezésnek azért van némi - szürkéskékes - hangulata, ami tetszetős.
Rögtön utána - akkor még ki sem derül Cora további sorsa - azonnal átmegyünk egy vizuálisan elég erőszakos rémálom képbe, amiről akkor derül ki, hogy a feltehetően főszereplő fiatal lány álma, mikor az autó hátsó ülésén felriadva belemarkol a sofőr lány mögött az ülésbe. Érdekes egy montázs, mert eleve olyan, mintha a filmben majd később történő eseményeket láttatnák a nézővel, ami nem rossz ötlet. Az, viszont kevésbé szimpatikus, hogy összemosták a szekvenciát a kezdő támadással. Legyen nekik, biztos rendezői húzás. Eszem.
Persze hirtelen fékezés, hiszen a hátsó ülésről rendesen a szívbajt hozta a sofőrre a kiscsaj. Erre az anyóülésről megszólal a harmadik női szereplő: - Azt mondtad, tudsz vezetni!
Különvélemény: Tudok is baszd meg, de nem úgy, hogy közben visítva rám riasztanak hátulról, te idióta!
Ennél kevesebb vehemenciával, ám hasonlóan összevesznek és csinálnak egy sofőr cserét, csak közben árnyalják a karakterek kapcsolati hálóját: Emma (Alisha Newton) a rosszakat álmodó kislány, ezért Marley (Sarah Dugdale "Dugd el"??? Érdekes, hogy születési adatot nem ad meg az imdb, bezzeg a magasság, 170cm, az fel van tüntetve.), és a merevebb nővér, Sarah (Stephanie Hunt) előtte nem ölik egymást. Fura, de mintha Sarah kezdte volna a beszólást... Egy ideig tengődtek a szüleik halálából - életbiztosítás - de mivel külső adottságaik ellenére mégsem a pornóiparban tevékenykednek, előző lakhelyüket hátra kellett hagyniuk és átköltözködés közben vannak Cora nagynénihez.
A két idősebb lány visszaül az autóba és mennek tovább. Azután itt jött az első rész, amikor már tudtam, hogy ha erről a filmről bármit írok, az fikázás lesz.
Nosza hát:
Elindulnak tehát a három lányok a komphajóhoz. Emma, aki pár perce felriadt álmából, most a bepárásodott ablakra rajzol két hatalmas macskaszem formájú ábrát és azon keresztül nézi az erdőt. A kamera perspektívát vált és most kívülről mutatja az ablakot és miközben a lány kifelé néz, felerősödik valami - akár motorhang szerű, akár farkasember morgás - és Emma hirtelen letörli a párát, vele együtt a szemeket, majd félve zihál.
Beszart a saját maga által felrajzolt két szemtől?
Na menjetek a picsába.
Ezt nevezem bazári ijesztgetésnek és az ilyen horrorfilmek simán pattannak le rólam. Ez azon kívül, hogy felidegesít - picit csak... - semmi más hatást nem vált ki belőlem. Szórakoztatnia kellene.
Tizedik perc és már tudom, hogy nem fog tetszeni az olcsó húzásai miatt.
De azért nézzük csak tovább. (Közben eltelt egy nap, megnéztem három másik filmet és egy Norvég-Magyar meccset, amelynek köszönhetően Magyarország ismét eljutott egy EB-re!)
A kislány előkerül, majd átmennek a komphajóval a szigetre. A kisváros elég csöndes, ám ott nem időznek, haladnak Cora nénihez. Közben elfogy a benzin és az erdőből is fura hangok szűrődnek ki. Természetes, hogy halálos pánikba esnek, hiszen három, erős nőről beszélünk. A kocsi viszonylag közel adja meg magát a nagynéni házához, ezért lehet futni.
- Gyorsabban! - kiáltja az egyik, és ezzel Emma megbotlik, majd azonnal lesántul. A kocsitól alig jöttek el 15 métert! Komolyan, sportosak ezek az amerikai tinilányok!
Ilyen gyorsan, ennyi klisét én még filmben nem láttam. (Az, hogy Emma figyelmezteti őket a hátsó ülésről, hogy világít az üzemanyag elfogyását jelentő lámpácska, csak hab a tortán.)
Azt hiszem, ennyi is elég, hogy megmutassam, miért nem szórakoztató film a "The Hollow" számomra. Nem kérek én tűéles logikát egy horrorfilmtől, de az elrugaszkodott történet mellett azért feleljen már meg az értelemnek egy film és hozzon egy szintet, ami valahol egy átlagos hatéves szintje fölött van. Az ilyen mozik pont olyan érzést keltenek bennem, hogy a forgatókönyvíró vagy füvet szívott az elmúlt húsz évben, vagy egy iskola udvaráról grundolták össze az alapanyagot.
2015-ben, habár a CGI is lehet bombasztikus vagy rettentő gagyi, nem biztos, hogy elveszi a kedvem, ha a történet amúgy rendelkezik szükséges plusszal.
A Syfy gyártó cégnek van még mit tanulnia. Biztos vagyok benne, hogyha összeszedettebb az egész, egy szórakoztató film is lehetett volna ez a televíziós produkció.
Sőt, biztos vagyok benne, van, akinek ez szórakoztató így is.
20%
Nézd meg ezt a rettenetet: Az üreg. (Talán célzás az író fejére.)
Vagy egyik kedvenc oldalamon: Á T O K S Z I G E T (Plusz sok minden más is van ám itt!)
Megtekintés: Dokumentum film Michael Moore-tól. Az első. Nem véletlenül, kötelező darabnak gondolom.
Michael Moore-ral az első találkozásom szerencsés volt, mindkettőnknek: ő egy Oscar-díjat kapott a filmjéért én pedig lehetőséget, hogy egy ideig jól működő filmes portál tagja lehessek, rengeteg filmbemutatóval a tarsolyomban. Ez a film volt a "Kóla, puska, sültkrumpli - Bowling For Columbine (2002)". (A magyar címhez tartozó linken Godzi álnéven publikáltam a kritikát, még 2003-ban!!!)
Azóta évek teltek el, láttam még Moore doksit és sajnos, rá kellett jönnöm, hogy bár a témák, amiket érint, tényleg fontosak, hogy jobban átlássuk, milyen bonyolult a világ, amelyben élünk, ugyanakkor egyértelmű, hogy Moore dokumentarista stílusa elítélhető módon mintha kissé egyoldalúan mutatná be a boncolgatott témát, pedig, ha valamit megtanulunk a világról - jobb esetben - az az, hogy semmi sem egyértelműen fehér vagy fekete.
Ennek ellenére nagyon örültem, amikor egyik kedvenc oldalamon végre belefutottam Moore korai gyöngyszemébe, hiszen, legyen bár kicsit/nagyon szubjektív a figura és látásmódja, az egyszeri néző, az átlag proli, mint én, természetes, hogy inkább az ő világnézetéhez érzi magát közelebbinek és nem a szemben álló, szivarozó, monoklit viselő nagyhatalommal, világcéggel és azok néha arctalan bürokratáival, ahogy egy élclap karikatúráin keresztül elképzeljük. Már a téma is és megközelítése mutatja a nézőpont irányát: Flint városában, több évtizednyi múltra visszatekintő pénzszerző gépezet felszámolás alá kerül. Az autógyárat bezárják, elbocsátják a lakosság nagy részét, akik eddig együtt éltek ezzel a vállalattal. Moore családját is érinti a téma, hiszen ahogy felnőtt, azt látta, mindenki itt dolgozik a környezetéből.
Már a film legelején húz egy egyenlőség jelet, amire épülhet a film: Ahogy Amerikában bezárnak tizenegy autógyárat, közben Mexikóban éppen akkor nyit a cég - General Motors - tizenegy másikat, ahol kb. hetven centes órabérrel számol a vállalat. Mi ez, hanem pofátlan haszonszerzési terv, hogy a részvényesek étvágyát kielégítsék? Moore gyakorlatilag arra építi az egész dokut, hogy személyesen tegye fel kérdéseit a General Motors aktuális igazgatójának, Roger Smith-nek, akinek Flint városa közvetlenül köszönheti, hogy gyakorlatilag koldusbotra jutott.
Moore a film alatt végig arra készül, hogy provokatív kérdéseit feltehesse Roger Smith-nek, de ebben nem kap segítséget a felvételek tanúsága szerint. Bárhol is keresi, ahol információi szerint összefuthat az igazgatóval, falakba ütközik. Közben, hogy ne egy szélmalomharcot nézzünk végig, színesíti a játékidőt a várost érintő gazdasági döntés hatásairól készült interjúkkal és monológokkal, melyben felváltva láthatunk érintett amerikaiakat, akik élete összeomlott és olyan embereket, akik valamilyen módon kapcsolódhatnak - sokszor esetlegesen és közvetve - a céghez. Rengeteg szempont ütközik a film során, ám a legtöbb ostoba közhelyek puffogtatásába fullad.
Moore ezzel a filmmel legalább egy tucat filmes díjat megnyert és elhintette a hírnevét a világban. Már ebben az első munkájában markánsan megjelennek a rá jellemző stílusjegyek, mint például a nyomulós és erőszakos stílusa, ahogyan igyekszik bejutni helyekre, a kis színes megjegyzések, amelyek viccessé tesznek szituációkat, a felváltott nézőpontok, és, hogy igyekszik a vélt igazát felnagyítani és nevetségessé tenni a másik oldal képviselőit. Néha egyszerűen hülyét csinál az interjúalanyaiból és talán ez az, amiért a legtöbb támadás éri munkássága során.
A filmmel kapcsolatban Moore-t fel is jelentette egyik "szereplője", amiért rossz színben tüntette fel a filmben és ez volt az egyetlen, amikor Moore elveszítette az ellen indított pert.
Ez persze talán nem éppen etikus dokumentumfilm készítés, viszont egyértelműen szórakoztató és befogadható darabokat ad a nézőnek.
A negatívumok ellenére is érdekes korképet kapunk Amerikáról, és néha bizony groteszk események tanúi lehetünk, miközben látjuk egy egykor szebb napokat megért város lassú pusztulását.
(A 100 dolláros beugrós, frissen nyitott börtönben zajló felavatási buli pl. nem semmi vagy amikor interjú közben a hölgy nyulat boncol.)
A film elején Moore nem nevez nevén egy magazint, amelyiknek alkalmazásába került, de kirúgták onnan egy címlap ötletének folyományaként. Ezt a pert a rendező megnyerte és többek között ebből, bingó játékok bevételéből és a házára felvett hitelből készítette a filmjét.
Rendkívül gyomorforgató a film utolsó tíz perce, amelyben felváltva láthatjuk a cég képmutatását támogató ünnepséget és egy fekete család kilakoltatását.
Mellékes tény, hogy mire elkészült a film nem tudták a filmet bemutatni Flintben, mert bezárt az összes mozi?
Bár a kezdődő sorozatomban a főgenya címmel kezdem a felkonferálást, az itt megjelenő színészekről csak elismeréssel és tisztelettel tudok nyilatkozni. Igyekszem majd a filmművészet olyan mesterembereit kiemelni, akik munkássága nélkül a filmvilág sokkal szegényebb lenne.
Első találkozásom David Warner-rel nem tartozott az általam ismert skatulyába, azaz akkor még nem főgenya szerepben láttam az urat. Egy intelligens, misztikus és vallásos témákban jártas fotóst alakított a horrorfilmes listák előkelén tanyázó "The Omen" című, apokaliptikus drámában, mely a sátán eljövetelét és hatalomra jutásának történetét mesélte el három mozifilmben majd a televízióra szánt produkciókban. Gregory Peck és Lee Remick mellett - az összes fontosabb színész korának szupersztárja volt - David Warner az egyik legfontosabb karaktert alakíthatta és ha lenne filmes halálesetek listája, biztos előkelő helyre kerülne a "Végső állomás" filmeket megelőlegező lefejezésével.
Tizenéves gyerekként nem semmi élmény a Richard Donner rendező által levezényelt jelenetsor, beégett örökre.
Azután sem kerestem Warner-t mint színészt, - hiszen abban az időben az ember csak azt nézhette, amit kéz alatt megkapott, akkor még nem elégítették ki a kereslet igényeit úgy, mint manapság - egyszerűen csak előfordult, hogy belebotlottam.
Arca jellegzetesen enyhén kiugró állával, reszelős hangjával ideális negatív hőst - főgenyát - tudott megteremteni.
A brit színész 1941-ben, július 29.-én született házasságon kívül, egy olyan időszakban, amikor a világ a pokol tüzében égett. 21 évesen debütált a "Szentiván éji álom" Shakespeare darabban, Tony Richardson, a híres filmrendező keze alatt. Nevezhetjük tipikus Shakespeare színésznek, hiszen 63-ban miután csatlakozott a Royal Shakespeare Company-hoz, a színműíró számos darabjában szerepelt. 65-ben végre címszerepben domborít, természetesen Hamletet. (brit színész, mire másra vágyna?) Első moziszerepét a "Tom Jones" című világirodalmi remekműben (Albert Finney jutalomjátéka) kapta meg, bár addigra a tévében is megfordult - tvfilm, rövidfilm, sorozat. A későbbiekben sem kerülték el a Shakespeare-i szerepek, sem a színházban, sem a moziban, és hamar kialakult a szerepkőr, amiben alkalmazták. Általában intrikus, gonosz mellékalakok szerepeit kapta meg, sok horrorfilmben és fantasztikus darabokban. Star Trek univerzum, időutazásos történet, Titanic film és különleges maszkos lények. Repertoárjában ezekből több megtalálható. 66 körül ázsiója megemelkedik, hihetetlenül népszerű lesz.
Magam ugyan nem ismerem teljes filmográfiáját - 200 munka, ami azért a rövidfilmek és sorozatok mellett sem kevés - nevét mégis hamar, tizenévesen megjegyeztem, a már említett Ómen film, Airport '79, Rémségek szigete - abban az időben elég keménynek számító, a német televízióban erősen megcsonkított változatban bemutatott jelen időben játszódó kalózos mozi, Michael Caine-nel a főszerepben. A nyolcvanas években számolatlanul jelent meg a horrorfilmekben, amiért elég komoly rajongótábora alakult ki. Én is így kedveltem meg. Megjelenése a kevésbé sikeres filmeken is emel némi színvonalat.
Belekeveredett olyan baromságokba mint pl. a Tini Ninja teknősök második része, vagy a Vadak ura 3. darabja, de nem ezek miatt fogunk rá emlékezni...
Néhány fontosabb filmje:
1963 - Tom Jones - Blifil (első mozifilmje)
1976 - The Omen - Jennings
1981 - Időbanditák - Evil Genius (sokatmondó karakternév)
1982 - Tron - Ed Dillinger, Sark
1984 - Farkasok társasága - Father
1988 - Hanna's war - Julian Simon kapitány
1989 - Star Trek - A végső határ - St. John Talbot
1991 - Star Trek - A nem ismert tartomány - Gorkon követ
1994 - Az őrület torkában - Dr. Wrenn
1997 - Money Talks - Barclay
1997 - Titanic - Spicer Lovejoy
Ezek mellett felbukkan sorozatokban, videójátékokban, narrátorként. Sokoldalú művész.
Megtekintés: Pontosan az ilyen filmek miatt kell leülnünk és hagyni, hogy elragadjon minket a varázslat.
Monteverde nevét meg fogom jegyezni. Az a rendező, aki képes úgy elmesélni egy történetet, hogy belelássak a karakterek világába. Képes rá, hogy néhány gesztussal megfessen komplett háttértörténetet. Van benne Jean-Pierre Jeunet gondoskodásából, mégsem annyira túlspilázott. Ez a film is kényes egyensúlyon libeg keresztül, a melódramatikus és a közönségfilmes Hallmark érzés között. Végül nem lesz sem sok, sem kevés, hanem egy kellemes emlék, amire fogok emlékezni. Talán idővel megfakul majd az emléke, de állítom, hogy a kis Pöttöm története beépül az emberbe.
A hit és a remény édestestvérek, most már ezt is tudom. Hinni kell és reménykedni és többször tenni kell érte, mint nem, de a türelem rózsát terem... és csupa hasonló közhely ütközik az eleve közhelyes történetben.
Pöttöm (Jakob Salvati) bálványozza az apját, akinek mindig van ideje második gyermekére és szívesen követi, sőt, kalauzolja el gyermekét a fantázia világába. Azután Amerika belép a második világháborúba és O'Hare kisvárosának is be kell adnia amit tud. Pöttöm bátyja, London (David Henrie) menne harcolni, ám mivel alkalmatlan, helyette a kenyérkereső apukát, James-t (Michael Rapaport) viszik el. Pöttöm nagyon nehezen dolgozza fel, hogy az egyetlen ember, akivel biztonságban érezheti magát, a halál árnyékában táncol. Anyu (Emily Watson) és London együtt kevesek a családi autószerelő műhelyet fenntartani és a legutolsó hírek szerint, apu pedig fogolytáborba került, ahonnan visszatérése erősen kétséges.
Pöttöm minden haragját és frusztrációját a város egyetlen japán származású lakosára zúdítja, Hashimoto úrra (Cary-Hiroyuki Tagawa), aki negyven éve él Amerikában, viszont a háború folyományaként gyakorlatilag ellenségképet látnak benne a bumfordi kisvárosiak. Egyedül a helyi pap, Oliver atya (Tom Wilkinson) áll ki az öreg keleti úr mellett és miután Pöttöm és bátyja egy félresikerült lakástűz előidéző akcióban lebuktatják magukat, az atya a még formálható Pöttömöt veszi rá, hogy hinnie kell abban, hogy édesapja hazatért és a hit majd csodát tesz.
Mivel Pöttöm egy nyolc éves kisfiú és az átlagnál is kisebb, nem várható el tőle, hogy elég érett legyen felfogni mindazt, amit a pap akar neki tanítani, ezért kezdetben eléggé ostobán igyekszik megfeleli a papi tanítást segítő listájának. Később azonban, társra lel a feladatok végrehajtásában az öreg Hashimoto úr személyében és lassan kialakul közöttük egy szoros barátság, amelyet sem a testvére nem néz jó szemmel, sem a túlságosan patrióta beállítottságú helyi kemény legény, Sam (Ted Levine).
Közben, meg mintha nem lenne elég baja a Busbee családnak, a kisváros özvegy orvosa, Dr. Fox (Kevin James) kinézi magának anyut, akivel akár összeköthetné az életét. Ezt nagyon megnehezíti, hogy Mr. Fox egyetlen fiacskája (Matthew Scott Miller) gyűlöli Pöttömöt és ott rúg bele, ahol csak tud.
A történet itt is látható, mennyire kiszámítható és klisés és mégis, valahogy egységes tud lenni a végig és szórakoztató. Pöttöm hite átragad a városlakókra is és ha közvetve, de kiderül, hogy egy apró fiú is élhet hatalmas szívvel.
A fényképezés nagyon szép és a színvilág olyan, amilyennek a negyvenes évek Amerikáját képzelném el vidéken. Néhány flashback kapott szürkés árnyalatot és ezek töredezett vágása kissé esetlen, azonban a film rendben van. A zene kellemes, nem tolakodó, de kellemes. Várom Monteverde következő filmjét. Már ez sem volt egyszerű produkció tőle, hiszen nem kevés híres színészt tudott megnyernie magának. Hogy mennyire hittek a moziban, mi sem bizonyítja jobban, hogy Kevin James a pletykák szerint ingyen vállalta a szereplését, miután elolvasta a forgatókönyvet. James amúgy talán a film legkomikusabb figurája, ám még az ő szereplése sem rántotta le a filmet, hanem inkább hozzánőtt a végső összképhez.
Azért az vicces, hogy előző fiaskójából a Pláza ásza második részéből hárman is átigazoltak ehhez a filmhez és bár az egy értéktelen blődli, itt valódi színészi játékot látunk tőle is, meg a London-t játszó David Henrie-től. A harmadik ász Crispin atya szerepében Eduardo Verástegui, de ő nem kapott elég teret, hogy bizonyítson, de ezt már megszokhatta a Pláza ásza folytatásánál.
A film rengeteg ismert karakterszínésze mellett egyértelműen főszereplő a majdnem tökéletes Pöttömöt alakító Jakob Salvati, akinek arcjátéka nagyon meggyőző néhány jelenetben.
Ritka, amikor ennyire le tud kötni egy mozi, amiben nem ölik egymást az emberek.
Ha némi hasonlóságot vélsz felfedezni ez között és a "Hosszú jegyesség" című Jeunet film között, az szerintem nem véletlen. Megkockáztatom, hogy Monteverde rajongója a francia filmesnek.
