West Side Story - West Side Story (2021)

 West Side Story - West Side Story (2021)

Rendezte: Steven Spielberg

A film Mafab adatlapja: West Side Story (2021)

Megtekintés: Sosem állítottam, hogy a musical legnagyobb rajongója lennék és Spielberg munkásságát is elengedtem kb. a "Lincoln" környékén, azonban vannak olyan címek, amikre oda kell figyelni. A "west Side Story" szerintem ilyen és egyáltalán nem Spielberg miatt.

Már a nyolcvanas években eljutott hozzám az információ, hogy Spielberg szeretne egyszer egy musicalt rendezni. Ez csak annyiban érdekes, hogy a nyolcvanas években nem nagyon volt mód arra, hogy naprakész információkat szerezzünk az amerikai filmek világából, ez az információ mégis eljutott hozzám. Már az "Indiana Jones és a Végzet Temploma" óta tudtam ezt és én pontosan emlékszem, hogy a film elejln, amikor Willie a gyémántokról énekel, az volt a főpróba. Röpke harminc évnek sem kellett eltelnie, hogy végül Spielberg megrendezze az álmát, egy Gershwin alapokon nyugvó musicalt, amely, szépíteni nem lehet, a legközhelyesebb darab, amit el tudok képzelni a musical műfajában: West Side Story.

Miért vontam le a következtetést? Mert a West Side Story, akárhogy szépítenénk, a színházművészet egyik, ha nem a legtöbbet idézett és felhasznált alkotására épült rá, a klasszikus, Shakespeare által papírra vetett Rómeó és Júliáéra. Ez az a darab, amit magam is legalább két változatban láttam színházban. Egyszer a Bárka Színházban, egyszer pedig a francia musical magyar változatát az operettben, amelyben az akkor házaspárként tetszelgő Szinetár-Bereczki páros nevével adtak el. Nem fikáznám, remek volt, mindkettő.

Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az alap nem egy fifikás darab és a West Side Story sem bonyolult pont ezért. Persze, ezt ki várná el egy musicaltól? 

Ötvenes évek második felében járunk és Manhattan bevándorlók lakta negyedében. Talán pont ez volt az a plusz, ami miatt Spielberg magáénak érezte a történetet, hiszen a rendező mindig érzékenyen reagált az elnyomott közösségek és népek életével foglalkozó történetekre. Nem is nagyon van mit ecsetelni egyébként a klisés sztorin.

Két rivalizáló tini banda, a kapitalizmus árnyéka vetül lakóhelyükre, de ők még egymást sem viselik el. Az egyik csapat fiú tagja beleszeret a másik banda által érintett lányba. Innentől pedig már borítékolható, hogy a romantikus lányregény helyett valami drámát fogunk kapni, melyben ráadásul valaki, vagy többek, meghalnak. Mindez persze elkerülhető lenne, ha nem lenne mindenki egy komplett reakciós seggfej, ám végül azt kapják, amit megérdemelnek: gyűlölködtök? Nesztek, akkor néhányan mehettek a földbe.

Igen, rájöhettél, hogy bár ismerem az alapokat, nem a kedvencem ez a felépítés. Valahogy idegesít, hogy látom, egyszerűen csak menetelnek a végzetükbe, ami teljesen elkerülhető lehetne, ha nem akarna mindenki a ásik fölé kerekedni. Úgy, hogy valójában arra senki sem érdemes.

Az sem nagyon tetszik, hogy a két főszereplő mennyire ad hoc jelleggel tud egymásba szeretni, bár értem én, hogy létezik első látásra szerelem, de ha ilyen formában, ahogyan a filmben látjuk, akkor el kell fogadnom, hogy ezt csak két tökéletesen életképtelen ember érezheti egymás iránt, hiszen, látjuk, mennyire rosszul funkcionálnak saját környezetükben és logikusan egyikük sem nagyon gondolkodik.

Rachel Zegler

Az is idegesít, hogy bár elvileg Tony (Ansel Elgort) mindent megtesz azért, hogy eltérítse a két bandát a véres leszámolásról, végül maga lesz az, aki betetőzi azt egy meggondolatlan, ostoba tettel. Az pedig még jobban felbassza az agyam, hogy ezek után Maria (Rachel Zegler) a testvére meggyilkolása után még bármilyen érzelmet táplál a fiú irányába. Ó, értem én, hogy ezek előfordulhatnak a valóságban is, csak akkor itt térnék vissza oda, hogy ha ilyen rövid ismeretség után két, korábban idegen ember ennyire végletes tettekre szánja magát és mégis együtt maradnának, akkor valójában nem két enyhén szociopata személyiségről beszélünk, akik kvázi Rick és Mallory vagy Bonnie és Clyde nyomdokaiban szedegetik fel a morzsát? Értem én a pszichológiáját, hogy két tini egymásba szeret, csak ugye, az sem történik ennyire rohamtempóban. Azonban a filmidőt tekintve el kell fogadnom, hogy igen rövid idő alatt olyan érzelmeket ír át bennük a szerelem, amiket azért hosszú hónapok alatt is nehezen tenné meg, szoros együttlét. 

Tudom, szőrszálhasogató vagyok, meg nem értem a musical világát. Lehet. Azonban azt mondom, hogy a Legnagyobb showman számomra egy kiemelkedő filmélmény volt, míg a West Side Story egy idejét múlt darab, amiben nem nagyon találtam szerethető karaktert. Márpedig, ha az nincs, nincs kinek szurkolnom és ha nem szurkolok, akkor a végén teljesen érdektelenül fogom kikapcsolni a lejátszót.

Spielberg megtette, amit meg lehetett. A rendezésbe nem kötnék bele. Buta történet, ennyit bírt.

A színészek egy része számomra rendben volt. A leggyengébb talán pont a főszereplő, Ansel Elgort, de ezt betudom annak, hogy a figura motivációi és tevékenysége teljesen kívül van azon, amit elfogadok. Az sem segít, hogy sikerült néhány színészt átemelni az eredeti darabból.

A zene meg remek, hiszen egy korábbi, szuper darab zenei anyaga. Már kölyökként imádtam egyik-másik zenét és most, hogy már tudom, miről szól, teljesebb az élmény. Ettől függetlenül nem állítom azt sem, hogy a West Side Story lenne a legjobb musical, amit ismerek.

Nálam így ez a darab inkább csak erősen korrekt, de pont azért is, mert egy Remake és a történet elcsépelt, nem érzem jobbnak a közepesnél.

50%

Ansel Elgort

Tűzgyújtó - Firestarter (2022)

 Tűzgyújtó - Firestarter (2022)

Rendezte: Keith Thomas

A film Mafab adatlapja: Firestarter (2022)

Megtekintés: Ha fanatikus King rajongó vagy, akkor mindenképpen... illetve... talán pont, hogy akkor nem?

Erről a filmről egyetlen jó cikket nem olvastam. Megtekintés előtt egyet sem, de láttam a címeket amikben mind rendre visszatért, hogy ez egy égés. Azonban, Zac Efron, Stephen King és mert a könyv egyszerűsége ellenére is tetszett annyira, hogy legalább háromszor elolvassam - és mostanra megint alig emlékezzem rá - így nem volt kérdés, hogy adok egy esélyt az újrázásnak. A Remake kifejezés mondjuk annyira nem illik rá, mivel számomra fontos történetszálakat kompletten átírtak. A befejezés pedig pont annyira lett eltolva, mint sokak szerint az új "Kedvencek temetőjének" a vége. Nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka. Talán, mert nem akarnak egy korábbi koncepciót szolgai hűséggel másolni, vagy a stúdiók igénylik, mert félnek, hogy előkerül a nézőktől az "ezt már láttuk" toposz. De a legvalószínűbb, és ebben kicsit rosszindulatúnak tűnhetek, hogy néhány forgatókönyvíró ahhoz nem elég eredeti, hogy saját kútfőből emeljen elő egy történetet, így jó alap King, de ugyanakkor igényük van rá, hogy megmutassák, hogy igenis remek saját gondolataik vannak. Azután elkészül egy anyag, amit leforgatnak, amit mi megnézünk és ami nekünk elvileg nem tetszik. Még akkor is, ha majd akad egy-egy rajongó, akinek az új lesz a jó film, a régi meg a nem jó. Mindig akad egy-kettő belőlük. 

A történet röviden: Andy McGee (Zac Efron) és egy Vicky (Sydney Lemmon) nevű csinos lány is részt vesz egy kísérletsorozatban. Ennek egyetlen egy jó következménye, hogy megismerik és megszeretik egymást. Minden egyéb, amit a kísérlettől kapnak, átokként élhető meg számukra, beleértve a kislányukat is, Charlie-t (Ryan Kiera Armstrong) aki a szülőkbe oltott anyagnak köszönhetően mutálódik és veszélyes képességeket örököl. A többes szám pedig jogos, mert egyrészt, nem tudjuk, hogy Charlie a pirokinézisen kívül hány egyéb képesség birtokába jut, azonban egyértelmű, hogy akad ott még más is, amik persze összefüggenek a tűzcsiholással, ugyanakkor már átlógnak másféle latin szóval leírható tudományokba, mert pl. mintha tárgyakat is tudna mozgatni. A kísérletet végző titkos kormányzati vagy az felett álló "Műhely" pedig miután megtudja, hogy a McGee család hol bujkál előlük, megjelenik, hogy betakarítsák azt, amit elvetetettek és mostanra kikelt. Ehhez a betakarításhoz egy titokzatos, hasonlóan képességes indián férfit, Rainbird-öt (Michael Greyeyes) használnak fel, aki igyekszik betakarítani a kislányt, akit a férfi nem teljesen ugyanazon a lencsén keresztül figyel, mint a munkáltatói.

A történet cselekménye nagyjából követi az eredeti regényt, azonban úgy érzem, voltak benne behozott és megváltoztatott részletek, amik teljesen átírták a szereplők közötti dinamikát és kapcsolatrendszert. Innentől szpojleresen...

Az, hogy mostanra mindent leuralt szinte a képregényfilm és szuperhős mozik, nem újdonság. Oké, nagy szavak, hiszen ezeken kívül azért ugyanúgy jelennek meg egyéb műfaji filmek is, de azért azt filmszeretőként látjuk, hogy most épp ez a műfajkategória hasít a filmezés világában. Ebből az új Tűzgyújtó sem akart kimaradni, ezért néhányszor megemlítik a szereplők száján keresztül, hogy Charlie McGee egy mutáns, egy szuperhős. Indokolatlanul sokszor. Úgy, hogy King, annak ellenére, hogy ismeri a műfajt és maga is olvassa, nem erőltette ezt bele a regénybe, nem utal rá. Itt azonban nem hagyják, hogy a néző maga hozza meg ezt a következtetést: Charlie McGee kvázi egy X-Men, akinek Xavier professzor mellett lenne a helye.

A másik, amit teljesen átírtak és szerintem elvett a történetből, hogy míg az eredetiben Charlie kifejezetten ragaszkodik a szüleihez és csak az motiválja, itt lerontották a szülő-gyerek viszonyt, nyilván azért, hogy a befejezés logikátlansága vagy erőltetettsége elfogadhatóbb legyen. Az új Charlie McGee is szereti a szüleit, de sokkal erősebben van benne az az érzés, hogy hibáztassa őket az állapotáért, mint korábban, így végül nem érződik az, hogy a kislány foggal-körömmel ragaszkodna az apjáért, hiszen benne látja sorsának egyik okozóját.

És erre azért volt szükség, hogy a megbízott bérgyilkos és problémamegoldó Rainbird karaktere máshogy ugyan, mint az eredetiben, de végül közelebb kerülhessen a kislányhoz, Ráadásul ezt megúszósan teszi, szinte ad hoc jelleggel. Mert az eredeti Rainbird a gyermek naivitását kihasználva igyekszik a gyermek barátságába férkőzni, itt azonban ezt kihagyták, mert talán nem volt kedvük húsz percnyi gyermekpszichológiát beletenni a filmbe, amiben a nagydarab gyilkos takarítóként odadörgölődzik Charlie-hoz, hogy a gyermek lassan megkedvelje és bízzon benne. Dehogy. Itt már viszonylag korán lelepleződik a férfi a kislány előtt és végül, valami kifacsart módon mégis olyan közel kerül hozzá, hogy azt nem is értem. Persze erre is lenne valamiféle pszichológiai magyarázat, mert mindenre is van, csak ez így nem elegáns. Profán. Egyszerű. 

És unalmas.

A film másik komoly hibája az ostobán átírt karakterviszonyok után, hogy szürke, sötét és unalmas. A párbeszédek épp csak annyira gyorsak, hogy a tej ne aludjon meg az ember szájában. A világítás legyen bármennyi lámpa felkapcsolva egy szobában, ahhoz elég, hogy a körülötte látható 30-40 centit bevilágítsa. Az akciók lassúak, ötlettelenek. A legtöbb karakter lebutított, érdektelen, míg az idős farmer, akivel apa és lánya összefut, meg már fárasztóan túltolt és a befejezést tekintve meg teljesen felesleges.

Megnéztem a filmet és pont az jutott eszembe, ami az "Állattemető" újra után. Sötét és felesleges Remake, amiben pont olyan pontokat változtattak meg, amikhez nem kellett volna nyúlni. Csak az Állattemető picit még tetszett is. Ez a film azonban nem hozott lángba. 

Akkor inkább ajánlom a régebbit, 1984-es változatot, ami szintén nem lett egy erős mozi, sőt, szerintem kifejezetten van benne valami tévéfilmes érzés, talán a kamerakezelés miatt, nem tudom, de abban valahogy sokkal mélyebbnek éreztem a karakterek bemutatását és egymáshoz való viszonyát, és az akciójelenetek sem voltak rosszabbak, mint a mostani filmben, ami viszont nagy szó. Csak ott, hogy a korrekt látványvilágot visszaadják, nem tudtak CGI-t használni, bár, a végeredményt látva, talán jobb is. Ennyit számít, hogy Mark L. Lester kicsit otthonosan mozgott az akciófilmek világában. Meg a szereposztás is ismertebb nevekből állt, hiszen Rainbird szerepében az Oscar-díjas George C. Scott jelent meg és még a mellékszereplők is ismertebb neveknek számítottak pl. Martin Sheen, aki a film másik fő antagonistája. 

A régi Tűzgyújtó tehát inkább tűnik mai szemmel egy drámát és akciót vegyítő mozinak, míg ez az új inkább a horror felé kapaszkodik.

A film zenéje néhány ponton kellemes és ebben John Carpenternek is volt része. Ez filmvilági szempontból csak azért érdekes, mert ő lett volna a rendezője az 1984-es mozinak, csak utolsó pillanatban a stúdió leváltotta, mert épp akkor bukott meg a mozikban "A dolog". Szerintem senki nem állítja, hogy ez jó döntés volt, hiszen az idő a rendezőt igazolta és a sci-fi-horror műfajon belül "A dolog" igen előkelő helyet foglal el. Ennek ellenére 1983-ban Carpenter már sikeresen megoldott egy King adaptációt, mert elkészítette a Christine-t és szerintem az talán épp felér egy Top10-be. Hozzáteszem, ha odafigyelsz az első Tűzgyújtóra, bár Lester neve alatt fut a film, ha ezt nem tudod, azért érezni rajta egyfajta Carpenteri jelleget.

Szomorú tény, hogy a producer Martha De Laurentis filmográfiáját foglalta ez a történet keretbe, mert az első munkája az 1984-es változat volt, az utolsó pedig a Remake. Martha, akinek filmes körökben nem szabad meghalnia - jujj - 4 King filmhez adta nevét és benne volt néhány Hannibal Lecter filmben és egy titkos kedvencben, a Felejthetetlenben is, többek között. 

Állítólag King nem rajongott a régebbi változatért, bár, akkoriban szinte egyik feldolgozás sem nyerte el a tetszését. Hát, el nem tudom képzelni, hogy mi lehet akkor erről az új változatról a véleménye.

35%

- Elég sok szar kritikát fogunk kapni, de anyának egy szót se. - És King bácsinak se! - Pláne!

Boszorkány vadászat - Witch Hunt (2021)

 Boszorkány vadászat - Witch Hunt (2021)

Rendezte: Elle Callahan

A film Mafab adatlapja: Witch Hunt (2021)

Megtekintés: Amikor elkezdtem a filmes blogomat, a terv az volt, hogy azokról a filmekről fogok írni, amiket megnéztem. És nem csupán a tartalmukat, hiszen, azt megteszi a tévéműsor is, amelyik épp adja a filmet. A terv az volt, hogy ami gondolataim feltörnek a látottakkal kapcsolatban, azt osztom meg azokkal, akiket érdekelhetnek a gondolataim. Az évek során két dolog is kiderült, ezer más mellett: Vannak olvasóim és nem minden filmről jut sok minden eszembe. Mert vannak filmek, amik nem mozgatnak meg eléggé ahhoz, hogy írjak róluk néhány mondatnál többet. Na, most az első vállalás miatt, hogy írjak arról, amit láttam, eleve bele kellett volna mennem a kompromisszumba. Néhány filmnél meg is tettem: pár mondatot kapartam csupán össze a látottakról. Hiába, ez van, ha nem érdekel a történet, mert nem fog meg vagy annyira messze áll tőlem.

Hogy miért most ontom ezt rád? Magam sem tudom. Talán azért, mert a "Witch Hunt" egy számomra egyszer nézős mozi, amiről túl sokat, nem tudok összehordani, sem pozitívat, sem negatívat. Azért, azt hiszem, ha már megnéztem és nem is volt egy nehéz darab, adjunk annak a blogolásnak, ami miatt itt vagyunk.

Ahhoz, hogy egy picit hitelesebben fogalmazzam meg a véleményemet a rendező-forgatókönyvíró Elle Callahanről, talán segített volna, ha első rendezését a 2018-as Head Count-ot. De nem láttam. Azonban a szinopszis miatt feltételezem, hogy Callahan erősen vonzódik a spirituális témák iránt, hisz míg ebben a boszorkányok beilleszkedését az átlagemberek közé boncolgatja, addig az első filmjében meg valamiféle démon megidézéséről van szó és mindkettő műfaji besorolásában szerepel a horror. Szóval, Callahan, azon kevés női rendező közé tartozik, aki kedveli ezt az erőszakos műfajt.

Hinném, de a "Witch Hunt" valójában a boszorkányok nélkül is működő mozi lenne, amely a beilleszkedés és idegengyűlölet témájával foglalkozik. A "Witch Hunt" központi szála a boszorkányok kihagyásával ugyanis arról szól, ahogy az amerikai államokban mennyire üldözik az idegeneket és azokkal sem bánnak kesztyűs kézzel, akik segítségükre vannak.

Nem állítom, hogy Elle Callahan harcos feminista, de a mozija még laikus szemmel is erősen kerüli a férfi karaktereket. Gyakorlatilag két férfi színészen kívül szinte csak nőket látunk és a pasasok közül az egyik a polkorrektség jegyében fekete és pozitív figura, míg a másik fehér és a film genyája, aki könyörtelenül üldözi a boszorkányság adottságával rendelkező karaktereket. A fekete pasast meg ráadásul a film elején kiírják.

Martha (Elizabeth Mitchell) két lányával él a város szélén. Férje meghalt, mert állítólag érintett volt boszorkányságban. Hogy pontosan mi történt, nem fontos, de Martha nem tartja a kapcsolatot a nagyszülőkkel, ám a viszonylagos nyugalom helyett mégis nyakig van valamiben, ami az ő világukban roppant veszélyes: Martha boszorkányokat bújtat és juttat ki az országból. A fekete "tejesember", Jacob (Treva Etienne) ebben partnere. A boszorkányokat a hatalmas ház titkos, fal mögött kialakított rejtekhelyekre szállásolják, amíg Jacob meg nem érkezik és autójában nem viszi őket át a határon.

Már a történet elején épp egy kudarcba fulladó menekítés tanúi leszünk, és bár Jacob igyekszik eltitkolni a segítőtársai kilétét, a boszorkány vadász, Smith ügynök (ki más?)(Christian Hicks) elől, de a férfi nem véletlenül a legjobb a hivatásában.

Közben Claire (Gideon Adlon), Martha lánya rémálmokkal küzd és rendre megkérdőjelezi anyja lépéseit, a boszorkányok mentésével kapcsolatban. Martha pedig minduntalan igyekszik meggyőzni őt, hogy ez szükséges lépés és Claire-ért is történik. Kis bepillantást teszünk Claire iskolai életébe, de hiába tűnik különcnek, mégis van baráti köre és bár más filmekben biztos plusz súlyt kapna a történetben a lány szerepe és barátnői között a kommunikáció, itt elég minimálisan keverik bele a többieket a történetbe, ami így kihagyott ziccer. 

Smith ügynök eljut a házukig és rövid úton konfrontálódik velük, hogy közben kiderüljön néhány olyan családi titok, amit már rég meg kellett volna osztaniuk egymással, hogy azután Martha az iker fiaival, Claire pedig friss tudásának birtokában folytassa tovább az útját.

Egyértelmű áthallások vannak a migráns kérdéssel, ami Amerikában ugye, főleg a mexikói bevándorlókkal, sőt, beszökdősökkel kapcsolatos. A film nem tűnik úgy, hogy nagyot akarna markolni és nem is tesz ilyesmit. Röpke másfél órácska, eléggé tévéfilmes ízzel, megoldásokkal, képi világgal. Elle Callahan mint rendező, nem tűnik kimagasló tehetségnek, pusztán korrektül elmesél egy nem túl izgalmas történetet. A befejezés pedig nagyjából már korán borítékolható. Nem állítom, hogy a női kéz hibája lenne a film langyossága, de egy férfiasabb mesélő és hozzáállás egy kicsit erősebb mozit eredményezhetett volna, mert az alaptörténetben még lehetett volna kicsit több is.

Egyszeri megtekintésre elég, de egészen biztos nem lesz egy idézett darab belőle. Ahhoz hiányzik a craft.

A poszteren megemlített Carrie keveredik a Szolgálólány meséjével meg barokkos túlzás...

35%