Szuperagy - Superintelligence (2020)

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Superintelligence (2020)

Megtekintés: Adtam neki egy esélyt. Pár nap és elfelejtem...

Nem állítanám, hogy nagy rajongója vagyok Melissa McCarthy-nak, bár volt filmje, ami kifejezetten jól sikerül (A kém), és olyan is, ami kb. a trágya fogalmát meríti ki (Tammy). McCarthy egyébként szerintem egy jó komika, annak ellenére, hogy alapból nem vagyok túl jó befogadója a női humornak. Nem állítom, hogy nincs olyan, de ritka,az a nő, akinek a szarkasztikus vénájában olyan vér kering, mint bennem. (Ez de szar volt!)

Itt az alapötlet - Steve Mallory tollából - egy szuperintelligánciát szabadít az átlag amerikai nő nyakára, a feladattal, hogy győzze meg a "felsőbb hatalmat", hogy megéri életben hagyni a Föld teljes lakosságát. Egyrészt érdekes ötlet, másrészt nem vagyok rá túl fogékony. Részemről, egy igazán szuper intelligencia pontosan tudja, mi a jó neki és nem kér a segítségből. De ez egy vígjáték és abban meg alapötletnek egynek jó. És nagyjából itt ki is merült. Még az első 20-30 percet érdekesnek is találtam, ám onnan lassan besüppedtem a takaró alá és eluntam magam. Valahogy nem tudott feldobni a mozi, mert nem éreztem, hogy eléggé át lett volna rágva a koncepció. Igen, ha jobban belegondolok, ebben a sztoriban egy kb. 45 percnyi műsoridő van, azaz lehetett volna egy Dark Mirror epizód is akár.

Azonban Ben Falcone mindent megtesz, hogy asszonykáját a mozis világon belül tarthassa. Sorra rendezi neki a mozikat, igyekezve egy közepes minőséget szállítani, azonban nem érzem túl szerencsésnek őket a forgatókönyvek kiválasztásában. Biztos lennének igazán remek történetek női főszereplővel, ám mintha a főleg rendező és neje valahogy nem akar beletenyerelni a tutiba.

Pár hónapja láttam már egy hasonló mozit, amelyben egy okostelefon avatkozik hasonlóan durván egy fiatalember életébe és azon kívül, hogy tudom ki volt a főszereplő - és a neve nem ugrik be, csak, hogy valami Adam vagy ki - de még a címe sem ugrik be hirtelen. Pont, ahogy a filmből is csak a golyszi selfie maradt meg, meg az, hogy a női főszereplő érdekesebb volt, mint a férfi.

Itt azonban semmi sem klappol igazán. Lagymatag az egész és a film szívtiprója, az egyébként igazán remek Bobby Cannavale elég lúzer figuraként igyekszik némi szimpátiát kicsikarni karaktere felé. Részemről ez azért volt nehéz, mert a figurában eléggé magamra ismertem. (Muháhá) Át is kell gondolnom kicsit a hozzáállásomat a nőügyeimhez, mert ha továbbra is ezt a szintet hozom, mint ő a filmben, maradnak számomra a Melissa McCarthy-k. (Úgy értem... Illetve... Mindegy!)

Hihetetlen, hogy még mindig van, aki azt hiszi, vicces, hogyha a főszereplőt totál lehetetlen ruhákba öltöztetjük, mielőtt kiválasztunk neki egy tényleg csinosat. Ráadásul a filmben Carol saját maga veszi fel a göncöket, a stylistek ugyanis a függöny másik oldaláról drukkolnak neki, így teljesen minimális az interakció a szereplők között. Sokkal dinamikusabb lett volna a jelenet, ha körülötte sürögve lábatlankodnak.

James Corden hangja a filmben nekem átjött így, hogy az állandó magyar hangján szólal meg, de ugye, nekünk így pont annyira releváns karakter, mint amikor egy rajzfilmet bereklámoznak nálunk a mozik, hogy a karakter hangja nem más, mint az Isteni The Rock, azután szinkronosan nézhetjük, Galambos Péter orgánumával! Azután még bejön pár mondat erejéig Octavia Spencer is, de mondanom sem kell, hogy fordítás közben ő is elveszik.

Néhány apró poén azért még előfordul, bár, nekem azért volt pl. az vicces, amikor az egyik ügynök a feleségével való rossz viszonyáról mesél, mert történetesen tudom, hogy a szereplő az a Falcone, aki rendezte a filmet és McCarthy a felesége. Így amikor azért szurkol, hogy Carol (McCarthy) és George (Cannavale) jót szexeljen, az nekem így vicces volt. Másnak meg semmit nem fog jelenteni nyilván. Azt egyébként nem tudom, hogy találták ki ezt a párost, mert szerintem egy csepp kémia nincs köztük.

A film utolsó etapja meg egyenesen unalmas és a végén, amikor megmagyarázza a szuperagy, hogy miért is Carol, az meg nekem kínos. Sajnos a forgatókönyv nem lett olyan intelligens, mint amiről szól. Teszem hozzá, hogy szerintem pont Mallory a felelős McCarthy legszarabb filmjeinek forgatókönyvéért, ezért nem hiszem, hogy meg kell lepődnöm azon, mennyire nem kezdtek semmit a történettel. 

Nem ragozom: 40%

Valaki úgy gondolta, hogy hihető szerelmespár lesznek. No. No. Nooooooo.

Jungleland - Jungleland (2019)

Jungleland - Jungleland (2019)

Rendezte: Max Winkler

A film Mafab adatlapja: Jungleland (2019)

Megtekintés: Hunnam nem akar többé motoros lenni. Sikerülni fog neki a kitörés.

Stanley Kaminski (Charlie Hunnam) és öccse, William (JackO’Connell) főleg alkalmi melókból tengődnek és ha valahol nagyobb tartozásuk halmozódik fel, egyszerűen felszívódnak. Jelenleg is ez a terv, de akinek tartoznak, szemfülesebb és mielőtt eltűnnének, elkapja őket. Azonban akadna egy lehetőségük, amivel megválthatják magukat: William puszta kezes bokszoló és Chicagóban éppen lesz egy rendezvény, amelyen 100ezer dollárt lehet nyerni így, ha egy héten belül odaérnek, a maffiózó Pepper (Jonathan Majors) elintézhetné nekik a nevezést és a nyereményből törleszthetnek. Ez egészen addig tökéletes terv, amíg ki nem derül, hogy egy apró mellékfeladatot is meg kell tenniük: Egy Sky (Jessica Barden) becenevű fiatal lányt le kell szállítaniuk egy helyi nehézfiúnak, akinek viszont Pepper tartozik ezzel a fuvarral.

Stanley azonnal rábólint a lehetőségre, mert öccse tehetségében bízva arra tette fel az életét, hogy egyszer nagyobb összeghez juthatnak és azt az életet élhetik, amit Stanley szerint megérdemelnének. William tervei azonban sokkal földhözragadtabbak és ráadásul egy hetes utazásuk során Sky képes olyan hatást gyakorolni a fiatalabb testvérre, hogy az végül kiállva magáért, szembeforduljon a bátyjával. Azonban kérdés, hogy Sky tényleg jót akar a fiúnak vagy csak naivitását kihasználva verne éket közéjük, hogy amíg egymással hadakoznak, ő elszökhessen tőlük, megakadályozva, hogy leszállítsák a gengszternek? Vajon Stan valóban csak az a magával törődő seggfej, ahogyan a nap 24 órájában viselkedik vagy egy olyan ember, aki ugyan tényleg az öccse tehetségét akarja kihasználni, de csak azért, mert tudja, a tesó egyedül nem elég határozott, hogy a szükséges lépéseket fejlődésének irányába megtegye? William tényleg több egy verőembernél, akinek, ha olyan kedve van, felrúg egy már nyertesnek tűnő meccset, pusztán, mert úgy gondolja, testvére lepaktált a győzelmét illetően az őket rendszeresen befenyítő helyi menő csávóval?

Három ember nihilista élete fonódik össze egy autóút során, hogy mindhárman választ kapjanak kérdéseikre, miközben egy befolyásos ember bosszújától is tartaniuk kell.

Film a családok összetartásáról, a szeretetről, arról, hogy kapcsolat kialakulhat két idegen között is, ha kellően nyitottak egymást meghallgatni.

Sky például igyekszik a testvérek között feszült viszonyt szítani, rávilágítva, hogy Stan mennyire kihasználja öccsét, de van ehhez joga Sky-nak, hogy Stan fejéhez vágja, ha tudjuk, hogy saját anyjával a kapcsolata többek között azért romlott meg, mert a lány korábban öntörvényű életet élt és kihasználta az anyját, míg az végül megunta, hogy csupán egy pénzcsap, amit állandóan meg lehet nyitni?

Vagy van az a drámai jelenet, amikor William végül szembeszáll bátyjával és amikor Stan megemlíti, hogy holnap meccsük lesz és bunyózniuk kell, kijavítja, hogy csak ő fog bunyózni és nem Stan.

A gengszterek és a fenyegetésük teljesen mellékes, mert itt két testvérnek a saját maguk harcát kell megvívniuk, hiszen nem ideális, ahogyan most élnek. Azonban, ahhoz, hogy tovább lépjenek, ki kell szakadniuk abból a szimbiózisból, amibe betokosodtak és olyasmit tenni, amit korábban soha: áldozatot hozniuk. Ezt pedig végül Stan meghozza Williamért és William Skyért, akivel úgy tűnhet, a kapcsolatuk kicsit több, mint két ember ideiglenes érdekszövetsége.

Hunnam-nek még nagyon sok dolga van, hogy hét évad „Kemény motorosok”-at lehámozzon magáról. Nem is lesz feltétlenül túl egyszerű, ha sok hasonlóan perifériára szorult karaktert fog alakítani, bár ezekre is szüksége lesz hozzá. Stanley figurája élő karakter. Olyan, akit akár mi is ismerhetünk. Nem biztos, hogy barátunk, de ismerjük, beszéltünk vele és hallgattuk már szövegelését arról a jobb életről, amiről mindig álmodozott, de keveset tett meg érte. Jutalomjáték egy ilyen szerep.

Jack O’Connell számomra egyelőre nem túl ismerős, de simán előfordulhat, hogy találkoztam vele filmben és ennek utána is nézek, mert lehet, hogy meg fogok lepődni, hogy honnan is ismerem. Jessica Barden meg egy új felfedezett nekem, őrá is figyelni fogok a közeljövőben. Szeplő kedvelő ismerőseimnek külön ajánlom a hölgyet.

A Jungleland egy karakterfejlődési történet, amiben több karakter fejlődik. A végén történik mondjuk egy olyan fordulat, amely nekem a felvezetés után kicsit karakteridegennek tűnt, azonban a befejezéshez szükséges volt ez a csavar.

Azért az kérdéses még mindig számomra, hogyha van egy igazán fontos feladat, két maffiózó között, azt miért kellene külsősre bízni és nem a holdudvarból választott, tökéletesen megbízható emberre? Hacsak azért nem, mert akkor nem mesélték volna el nekünk ezt a történetet, amit legalább egyszer, apró sutaságainak ellenére, érdemes megnézni.

65%

Aniara - Aniara (2018)

Aniara - Aniara (2018)

Rendezte: Pella Kagerman, Hugo Lilja

A film Mafab adatlapja: Aniara (2018)

Megtekintés: Néha félre kell tolni a Hollywoodi gyors kaját és ilyen különleges csemegéket is el kell rágcsálni, még akkor is, ha íze fanyar.

A filmdráma pragmatikus konklúziója számomra az, hogy az emberiség, arra képes lehet, hogy akár egy olyan hatalmas vállalást is elérhet, mint egy több-ezer fő befogadására alkalmas, szinte önjáró űrjármű, mellyel eljuthat A pontból B pontba, hogy ezzel meghódítson elérhető távolságú bolygókat a Világegyetemben, azonban, bármennyire is legyen a gépezet alkalmas az emberek életben tartására, maga az ember az a tényező, amely nem képes tökéletesen alkalmazkodni, ezért, ha nincs a talpunk alatt egy Föld, akkor jelképesen és szó szerint, kihúzzák a lábunk alól a talajt. (Most vegyél levegőt!)

Tehát, nem tudunk létezni olyan környezetben, amelyet maguknak alakítottunk ki, mert az ember, legalábbis a történet szerint, igényli a, ismét buta szójáték, a „Földhöz ragadtságot.” Ez kb. annyit tesz, hogy hangyafarmként nem működünk jól.

Az Aniara űrhajókomplexum hatalmas néptömeget képes elnyelni, melyet ingajáratként hoz-visz a kiöregedett Föld és a lakhatóvá tett Mars között. Mimaroben (Emelie Jonsson) egy speciális készülék szakavatott kezelője, mellyel időlegesen az agyba vetített emlékfoszlányokkal lehet kezelni a honvágy okozta letargiát. Ej, be szép is ez, hogy ebben az elképesztően hatalmas űrjárműben ilyesmire is van lehetőség és igény. A Mima azonban érzékeny és szeszélyes készülék, melynek hibái tartós igénybevételnél derülnek ki. Mimaroben azonban nem kell, hogy tartson ettől, hiszen az Aniara óramű pontossággal teszi a dolgát, így a Mima kihasználtsága töredéke annak, ami leamortizálhatná a bonyolult rendszert.

Azonban egy nem várt baleset következtében az Aniara elveszíti üzemanyagát és tehetetlenül sodródni kezd az űrben, miközben csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a megmenekülésük esélye nagyjából nulla. A kapitány, hogy elkerülje a pánikot, kénytelen diktatórikus eszközökkel hatalmat gyakorolni a kvázi „népe” felett, elkerülve az általános pánikot és kiszámíthatatlan tömeg-reakciókat, miközben az űr új Robinsonjai úgy szenvedtek hajótörést, hogy a sziget, melyen túl kell élniük, maga a hajó, amely a törést szenvedte.

És hiába képes a rendszer biztosítani az elegendő élelmet és egyéb szükséges feltételeket a kielégítő élethez, az ember valójában nem képes az elveszettség tudatán felülemelkedni, ezért, bármilyen szomorú, ha nem lát egy lehetséges reális célt, képtelen arra, hogy megtartsa a...

...talán a kohéziót, amely erőt ad ahhoz, hogy éljünk?

Nem tudom elképzelni, mit éreznék hasonló helyzetben. Nem tudom, mit tesz az ember, ha a börtöne tényleg életfogytig tart. A test és lélek milyen ütemben törik meg. Ha nincs is rá reális esély, hogy egy zárt rendszerből kiléphessünk, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy az ember megbirkózzon az elkerülhetetlennel és feldolgozva azt, az életet válassza vagy épp a halált? Beletörődés vagy feladás?

Legyen az Aniara bármilyen monumentális űrkomplexum, mégis szűk térnek bizonyul. (imdb)

Az Aniara, habár luxus körülményeket teremt meg utasainak, valójában, mérete ellenére is egy mikróközösség. Egy olyan börtön, amely a reménytelenséggel szembesíti a benne élőket. Mert míg a Földön, ha bárki börtönbe kerül, van esély rá, hogy kiszabadulhasson. Jó, az olyan szélsőséges eseteket leszámítva, amikor egy barlangban rekedsz és senki nem tud rólad, majd éhen halsz. Bár, még ezeknél az eseteknél is van rá, igaz kicsi esély, hogy megmenekülhetsz, ha más nem, csoda folytán. Azonban, ha egy űrhajó elindul a végtelenbe és a technika eszközei szerint belátható, emberi léptékkel mérve esélytelen kiutat találni a helyzetből – jelen esetben egy olyan bolygót, amelynek gravitációját felhasználva visszafordulhatnának a cél felé – akkor az emberek, akik ebbe a helyzetbe kerülnek elfogadják a helyzetet és kihozzák belőle a legjobbat, berendezkedve egy új, eddig még nem élt életre, vagy a reménytelenséget kiteljesedni engedve, meghajolnak Isten akarata előtt és a beletörődéssel együtt az életerőt is elveszítik, hagyva, hogy az események tivoli golyóként lökdössék őket, amíg a falnak csapódva nyakukat szegik és ezzel legalább megszabadulnak a tudat és kilátástalanság fenyegetésétől?

Az Aniara egy rendkívül pesszimista, száraz dráma, amelynél a sci-fi környezet annyiban indokolt, hogy léptékeit tekintve tényleg könnyebb azonosulni a végtelen kilátástalanság fenyegetésével. Játszódhatna mondjuk egy hatalmas hajón is, amely hánykolódik a tengeren, de még ott is benne van az esély, hogy Interakció alakul ki az emberek és a környezet között, mert emberi léptékkel a Föld nagyjából már szűk keret ahhoz, hogy reménytelenül elvesszünk benne. Egy űrhajó, amely azonban a végtelenbe bolyong, sokkal nihilistább környezet, ismerve az űr méretei által adott megfoghatatlanságot. (Persze, ebbe bele köthetsz, hogy annak idején mennyi hajó tévedhetett el, melynek utasai inkább a fulladásos halált választották a kiszáradás helyett és inkább a vízbe ölték magukat, feladva a reményét annak, hogy akár másnap megláthassák a szárazföldet. De ne felejtsük el azt a tényt, hogy ezeket a cselekedeteket sokszor az váltotta ki, hogy nem voltak minimális feltételei a túlélésnek és csak a halál maradt már, mint opció!

Azonban az Aniara űrkomplexum, gyakorlatilag önmagában egy megfelelő ökoszisztéma, melyben az élet fenntartásához adva vannak a feltételek, tehát a rajta lakó „hangyafarmnak” csak annyi lenne a dolga, hogy elfogadja azt, ami egyébként a nézőnek felfoghatatlan ebben a szituációban és életét hozzárendeli a környezethez és a helyzetből fakadó lehetőségeihez. Avagy nem megszökik, hanem megszokik.

Nem tudom, a valóságban mi történne, azonban a film egy elszomorító, ugyanakkor nagyon is lehetséges változatát mutatja be annak, hogy egy viszonylag nagyobb tömeg is képes felemészteni önmagát, ha nem tud alkalmazkodni a környezetéhez.

Szerinted, te képes lennél elfogadni, hogy egy Aniara szerű környezetben éld le az életed, anélkül, hogy teljesen depresszióba süllyedj és felemészd önmagad vagy esetleg a környezeted kárára legyél? Képes lennél beilleszkedni egy olyan mikrótársadalomba, amelyben nincs helye csak henyélésnek, mert mindenkinek szerepet kell vállalnia az űrhajó „életében”, ugyanakkor legyen bármennyire is kellemes ez a környezet, tekinthetjük egy luxus-börtönnek?

Sophie Vinqvist nevét érdemes megjegyezni. Képei csodálatosak.

A film állást foglal, ha úgy vesszük, hiszen a történet egy pontján, miután már elég ideje követjük az Aniara útját, egy felirat nagyon érzékletesen szarkofágnak nevezi az űrjárművet. Igen, mert bár legyen bármilyen hatalmas, ha úgy akarom, gondolhatom azt, hogy ez nem más, mint egy hatalmas koporsó. Mert belekerülni, ebben a helyzetben, teljesen végleges.

A film rendkívül feszült és letisztult. Gyakorlatilag kisebb ugrásokkal mutatja meg, hogyan lesz az ember reményvesztett, hogyan hagyja el magát, miképpen vetkőzi le magáról a társadalmi beidegződéseket, konvenciókat, elfogadott normákat és átlépünk lassan egy tekintélyelvű, elnyomó diktatúrába, amelyben az élet a csillogás ellenére is puszta vegetációvá devalválódik.

Nem különösebben kedvelem a pesszimista mondanivalójú mozikat, azonban az Aniara olyan területeket boncolgat filozófiailag – bár szerencsére nem megy át művészieskedésbe a film, még akkor sem, amikor néha-néha egy-egy költőibb képpel, vágással mutat be eseményeket – amelyek közel állhatnak hozzám, mivel végig érdekelt a film és éreztem közben a feszültséget. A befejezés nem volt persze számomra katartikus, sőt, kicsit elszomorított az a lehetőség, amelyet megmutatott, azonban ha objektíven akarok gondolkodni, tényleg nagyjából ez lehet a vége, ha az emberiség ilyen helyzetbe kerül.

Mintha azt sugallná, hogy elszakadhatunk ugyan a Földtől, de lélekben még nem vagyunk rá készek.

80%