Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Rendezte: Hans Petter Moland

A film Mafab adatlapja: En ganske snill mann (2010)

Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin), pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében van.

A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia, amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha arra fogékony a néző.

Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is kijárna egy nyugodt élet.

Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem jár egy kis esély a megnyugvásra?

Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg, mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan, korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával. És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja. Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.

Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció

A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a lelkiismerete nyugalmát?

Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető humorral.

A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a figurára?

75%

A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...

A belleville-i zsaru - Le flic de Belleville (2018)

 A belleville-i zsaru - Le flic de Belleville (2018)

Rendezte: Rachid Bouchareb

A film Mafab adatlapja: Le flic de Belleville (2018)

Megtekintés: Nekem kellemetlen ez az összecsapott, gyermeteg Beverly Hills-i (Még a város vagy negyed nevei is hasonlóak) zsaru koppintás.

Mert két héttel a megtekintés után, hogy rászántam magam pár sor megírására, egyszerűen nem jut jobb az eszembe a filmről, ráadásul, azt sem állítom, hogy maradandó emlék lesz számomra. Mert már most sem az. Ezért foglalkozom azzal, ami megmaradt.

Unalmas klisének tartom, hogy szinte valamennyi komédiában, vígjátékban vagy gyermekfilmben az anyukák általában ránőnek a fontos beosztású fiúcskáik fejére, gyakorlatilag terrorban tartva őket. Itt sincs másképpen. Omar Sy karakterét anyukája fogja vasmarokkal, úgy, hogy azt érezzük, bármit is csinál a „gyermek” az sosem lesz elég jó anyunak. Nem állítom, hogy ne lenne igaz a klisé, hogy egy személy az anyukájának mindig a gyereke marad, de... ezt már annak idején Sylvester Stallone sem tudta megfelelően átadni a közönségnek, így talán az „Állj, vagy lő a mamám!” lett az egyik leggyengébb filmje mozis karrierje alatt, ha nem számítjuk, amit hatvan felett kezdett letenni az asztalra, hiszen ahogyan öregszik, munkásságának minősége is egyre ráncosabb.

Oké, Sy roppant kelendő színész, mióta megmutatta, mennyire életrevaló, mégis úgy vélem, hogy a menedzsmentje kissé ügyesebben is választhatna számára mozit. Lenne potenciál a történetben és azt is elfogadom, hogy szükség van rendőrös haverkodós buddie mozikra, ám azt nem értem, hogy a humornak miért kell átmennie infantilisbe, ha úgy veszem, a célközönség nem a 12-15 éves fiúk. Ha jelen esetben mégis ők voltak, akkor elnézést kérek és ez a film remek szombati matiné.
Omar Sy tehát jó, az anyukáját alakító fehér matróna kiváló – bár ütném – a párosukban érezni némi kémiát, bár erre még gyúrhattak volna néhány apró gesztussal.

A másik főszereplő pedig egy titkos kedvencem, Luis Guzmán, aki esetében azonban megértem, hogy bármibe fejest ugrik, amiben a stáblistán rögtön a főszereplő mögött megjelenik a neve, még akkor is, ha jelen esetben ő az egyik főszereplő. Mert Guzmán már csak kiállása miatt is örök második helyre van kárhoztatva. (Tévéfilmes alakításait nem vettem figyelembe, pedig elképzelhető, hogy pont a kis-képernyőn már volt lehetősége brillírozni.) Guzmán remek karakterszínész, amit csupán azért nem biztos, hogy felismerünk, mert szinte soha nincs eleget a vásznon, hogy bizonyíthassa. Szerencsére több tucat kisebb szerepben találkoztam vele és enyhén crô-magnoni fizimiskájával, ezért is tudtam megjegyezni a becses nevét! Én kedvelem, de nem vagyok benne biztos, hogy szakmai képességei elegek arra, hogy a hátára tegyünk egy produkciót. Így a két főszereplővel persze kicsit elbukdácsol a mozi, azonban sajnálatos, hogy pont Guzmán karaktere az, ami megsínyli a forgatókönyvet és magára húzta a komikus mellékszereplő gúnyáját.

A film tényleg nagyjából követi a ismert Eddie Murphy mozi történetét.: Zsarunkat élőhelyén meglátogatja egy barátja, mert belebonyolódott valami komolyba. (ott egy kisstílű sittes figura, itt egy rendőrségen belül mozgó fontos ember) Mindkét filmben főszereplőnk nyomozni kezd, ami elvileg kizárt, ha bármilyen formában érintettek az ügyben – kerülendő az elfogultságot, önbíráskodást – mégis azt kell látnunk, hogy a forgatókönyv ezt kimagyarázza és elutaznak egy-egy lebilincselően gyönyörű helyre – kis nyaralás vajon befigyelt forgatás közben – ahol majd a lehetséges gonoszok körmére koppinthatnak, hiszen minden felső utasítás ellenére lassan belebonyolódnak a bűnügybe, megismerik a gyanúsítottakat, kellemetlen helyzetbe hozzák azt valahogy nyilvánosan, mert egyértelműen úgy lehet jól kinyomozni valakit, ha hatalmas táblákat aggatunk magunkra az „Elkaplak!” felirattal. Közben kapnak a nyakukba egy helyi erőt, aki persze közel sem akkora nagy penge, mert akkor hogyan hinnénk el, hogy a főhős olyan igazi tökös legény, aki végül meggyőzi ideiglenes társát is, hogy bizony érdemes arra a fajta baráti bizalomra, amely végén a frissen megismert kolléga is hajlik rá, hogy elhagyja a törvényes és járható utat, csakhogy segítsen elkapni a film negatív figuráit.

Csak ez Murphy esetében – talán a helyszín miatt is – sikerült stílusosan előadni. Volt benne valami elegancia. (Eleve a filmben mindenki elegáns volt, az egy Axel Foley-t leszámítva...) Itt viszont kicsit összecsapott és erőltetett, hogy az anyukákat is belekeverjük, hogy a főnökség mennyire keresztbe akar tenni – pedig nem is érdekük – és, hogy a helyi kemény kolléga milyen burleszk figurává silányul. Nagy szerencse, hogy az amúgy nem túl érdekes nyomozás végül sikerrel jár és a magát komolyan nem vevő film végén csak azt veszítjük el, akit egy mesefilmben sem siratnánk meg. Kár, hogy olyan butuska az egész. Felnőtteknek ezért könnyű szívvel nem is lehet ajánlani. Negyven év felett mind a bűnügyi, mind a vígjáték kategóriáktól többet vár az ember. Itt meg talán a legkomolyabb jelent már lezavarásra kerül a film elején, onnantól pedig egy kiszámítható limonádét kapunk.

Alig emlékszem rá, pedig most láttam pár hete.

De mintha Guzmán vízbe esne. Többször is. Nos, ennél több kell, hogy egy komédiát jónak nevezzünk! Ráadásul, mindezt közel kettő órában.

40%

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%