Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin),
pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett
pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében
van.
A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia,
amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha
arra fogékony a néző.
Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól
jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki
homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki
miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse
az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is
kijárna egy nyugodt élet.
Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár
külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a
hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik
amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen
szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy
viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem
mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon
a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis
lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem
jár egy kis esély a megnyugvásra?
Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban
embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg,
mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan,
korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az
életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a
nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem
igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával.
És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy
vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja.
Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki
igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges
barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden
abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.
Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció
A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a
lelkiismerete nyugalmát?
Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes
skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan
érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki
volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó
gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával
valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni
eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be
az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a
nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető
humorral.
A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a
figurára?
75%
A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...
Megtekintés: Nekem kellemetlen ez az összecsapott, gyermeteg Beverly Hills-i
(Még a város vagy negyed nevei is hasonlóak) zsaru koppintás.
Mert két héttel a megtekintés után, hogy rászántam magam pár sor megírására,
egyszerűen nem jut jobb az eszembe a filmről, ráadásul, azt sem állítom, hogy
maradandó emlék lesz számomra. Mert már most sem az. Ezért foglalkozom azzal,
ami megmaradt.
Unalmas klisének tartom, hogy szinte valamennyi komédiában, vígjátékban vagy
gyermekfilmben az anyukák általában ránőnek a fontos beosztású fiúcskáik fejére,
gyakorlatilag terrorban tartva őket. Itt sincs másképpen. Omar Sy karakterét
anyukája fogja vasmarokkal, úgy, hogy azt érezzük, bármit is csinál a „gyermek”
az sosem lesz elég jó anyunak. Nem állítom, hogy ne lenne igaz a klisé, hogy egy
személy az anyukájának mindig a gyereke marad, de... ezt már annak idején
Sylvester Stallone sem tudta megfelelően átadni a közönségnek, így talán az
„Állj, vagy lő a mamám!” lett az egyik leggyengébb filmje mozis karrierje alatt,
ha nem számítjuk, amit hatvan felett kezdett letenni az asztalra, hiszen ahogyan
öregszik, munkásságának minősége is egyre ráncosabb.
Oké, Sy roppant kelendő színész, mióta megmutatta, mennyire életrevaló, mégis
úgy vélem, hogy a menedzsmentje kissé ügyesebben is választhatna számára mozit.
Lenne potenciál a történetben és azt is elfogadom, hogy szükség van rendőrös
haverkodós buddie mozikra, ám azt nem értem, hogy a humornak miért kell átmennie
infantilisbe, ha úgy veszem, a célközönség nem a 12-15 éves fiúk. Ha jelen
esetben mégis ők voltak, akkor elnézést kérek és ez a film remek szombati
matiné. Omar Sy tehát jó, az anyukáját alakító fehér matróna kiváló – bár ütném – a
párosukban érezni némi kémiát, bár erre még gyúrhattak volna néhány apró
gesztussal.
A másik főszereplő pedig egy titkos kedvencem, Luis Guzmán, aki esetében
azonban megértem, hogy bármibe fejest ugrik, amiben a stáblistán rögtön a
főszereplő mögött megjelenik a neve, még akkor is, ha jelen esetben ő az egyik
főszereplő. Mert Guzmán már csak kiállása miatt is örök második helyre van
kárhoztatva. (Tévéfilmes alakításait nem vettem figyelembe, pedig elképzelhető,
hogy pont a kis-képernyőn már volt lehetősége brillírozni.) Guzmán remek
karakterszínész, amit csupán azért nem biztos, hogy felismerünk, mert szinte
soha nincs eleget a vásznon, hogy bizonyíthassa. Szerencsére több tucat kisebb
szerepben találkoztam vele és enyhén crô-magnoni fizimiskájával, ezért is tudtam
megjegyezni a becses nevét! Én kedvelem, de nem vagyok benne biztos, hogy
szakmai képességei elegek arra, hogy a hátára tegyünk egy produkciót. Így a két
főszereplővel persze kicsit elbukdácsol a mozi, azonban sajnálatos, hogy pont
Guzmán karaktere az, ami megsínyli a forgatókönyvet és magára húzta a komikus
mellékszereplő gúnyáját.
A film tényleg nagyjából követi a ismert Eddie Murphy mozi történetét.:
Zsarunkat élőhelyén meglátogatja egy barátja, mert belebonyolódott valami
komolyba. (ott egy kisstílű sittes figura, itt egy rendőrségen belül mozgó
fontos ember) Mindkét filmben főszereplőnk nyomozni kezd, ami elvileg kizárt, ha
bármilyen formában érintettek az ügyben – kerülendő az elfogultságot,
önbíráskodást – mégis azt kell látnunk, hogy a forgatókönyv ezt kimagyarázza és
elutaznak egy-egy lebilincselően gyönyörű helyre – kis nyaralás vajon befigyelt
forgatás közben – ahol majd a lehetséges gonoszok körmére koppinthatnak, hiszen
minden felső utasítás ellenére lassan belebonyolódnak a bűnügybe, megismerik a
gyanúsítottakat, kellemetlen helyzetbe hozzák azt valahogy nyilvánosan, mert
egyértelműen úgy lehet jól kinyomozni valakit, ha hatalmas táblákat aggatunk
magunkra az „Elkaplak!” felirattal. Közben kapnak a nyakukba egy helyi erőt, aki
persze közel sem akkora nagy penge, mert akkor hogyan hinnénk el, hogy a főhős
olyan igazi tökös legény, aki végül meggyőzi ideiglenes társát is, hogy bizony
érdemes arra a fajta baráti bizalomra, amely végén a frissen megismert kolléga
is hajlik rá, hogy elhagyja a törvényes és járható utat, csakhogy segítsen
elkapni a film negatív figuráit.
Csak ez Murphy esetében – talán a helyszín miatt is – sikerült stílusosan
előadni. Volt benne valami elegancia. (Eleve a filmben mindenki elegáns volt, az
egy Axel Foley-t leszámítva...) Itt viszont kicsit összecsapott és erőltetett,
hogy az anyukákat is belekeverjük, hogy a főnökség mennyire keresztbe akar tenni
– pedig nem is érdekük – és, hogy a helyi kemény kolléga milyen burleszk
figurává silányul. Nagy szerencse, hogy az amúgy nem túl érdekes nyomozás végül
sikerrel jár és a magát komolyan nem vevő film végén csak azt veszítjük el, akit
egy mesefilmben sem siratnánk meg. Kár, hogy olyan butuska az egész.
Felnőtteknek ezért könnyű szívvel nem is lehet ajánlani. Negyven év felett mind
a bűnügyi, mind a vígjáték kategóriáktól többet vár az ember. Itt meg talán a
legkomolyabb jelent már lezavarásra kerül a film elején, onnantól pedig egy
kiszámítható limonádét kapunk.
Alig emlékszem rá, pedig most láttam pár hete.
De mintha Guzmán vízbe esne. Többször is. Nos, ennél több kell, hogy egy
komédiát jónak nevezzünk! Ráadásul, mindezt közel kettő órában.
Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt
és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor
valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.
Azt azért előre tisztáznunk kell –
mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban –
hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már
2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg
a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le
történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat,
nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges
vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási
vádak miatt.
A „Hang nélkül” egy feszült
alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását
illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy
találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben
megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a
dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó –
elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer
a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a
klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat –
szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi
félelem, a vakságtól.
Mindkét film az érzékszerveink
korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos
tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből,
amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.
Az egyikben ha meghallanak minket,
végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem
hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben
sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai
kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?
Akárhogy csűrném, csavarnám, a
látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább.
Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a
dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az
életünk múlik azon, hogy ne lássunk.
Ennél fogva, ha a „Hang nélkül”
egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még
rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából
egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli
magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.”
Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem
látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit
mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki
eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek
egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül
látott el produceri teendőket is a produkcióban.
Malerman ellenségképe nem reformálta
meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a
szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás
meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem –
alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből
duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben
egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben,
akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok
között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik,
végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába,
aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába
somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és
rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a
háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett
késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.
Malerman fenyegetése nagyjából
ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több
embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben
„ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb
szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe
hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.
A film elején homályos célzásokat
kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt
nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és
a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár
hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő
információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda.
Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa
magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja
benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben
felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a
szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt
okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem
mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe”
lenne akkor már...)
A világon cunamiként végigvonuló,
ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag
nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul
szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz,
olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve
a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük,
csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott
kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a
neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a
halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet
áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig
tehetetlenek leszünk.
Malorie értetlenül, sokkos állapotban
vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének
köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus
ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember
házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan
megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés
volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés
között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy
mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe,
amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről
az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy
egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket,
illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma
viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony
nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus
western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas
remekművét.)
Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik
különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket.
Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi
főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom
(Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként
viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a
két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten
túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb,
míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán
alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen
realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután
gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból,
megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből
készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet
lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe,
mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a
ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy
szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a
tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük
kapcsolatban.
Nem tudom, hogy vallás tekintetében
melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a
legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb
megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta,
amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr
alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is
megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő
szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig,
hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy
csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy
szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros
elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá.
Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal,
csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha
veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő
horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette
fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy
apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi
állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció
lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy,
ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film
második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy
gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...
Az ostromállapotot tehát felváltja a
másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled
bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség
is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan
csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a
kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar
elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy
horrorfilmben.
Miután lezajlanak a klisés
akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk
vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a
két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé.
Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan
mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film
ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét
felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”,
amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy
zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel.
(Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem
igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak
köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az
érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák
iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)
Végül még morális döntéssel is
meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi
izzadtságszag.
A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott
hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán
a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel
lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással
hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább
fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)
A film bemutatása után pedig
felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a
felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ.
Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az
öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul,
maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni
a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy
szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző
láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója
– kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.
Azt hiszem, már Hitchcock mesélt
róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy –
mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot
próbál adni rájuk?
A „Madarak a dobozban” tehát egy
remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai
horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes
megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató
darab.