Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.
Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.
Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.
Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.
A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?
A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.
Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.
Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.
Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?
Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan... kimódolt?
Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.
Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.
Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)
Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?
Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.
Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...
Megtekintés: Igazi bűnös élvezet: olyan rossz, hogy már jó.
Mindig egy meglepetés számomra nekiugrani a Showgirls című Verhoeven marhaságnak. Az első kb. tíz perc lepra elindulása után egyre jobban élvezem a Flashdance csöcsös verzióját. Valahogy, mivel 2-3 évente nézem újra, elfelejtem, hogy valójában mennyire szar Elizabeth Berkley interpretálásában Nomi Malone karaktere az elején. A tipikus hisztis vidékről jött, magát kibaszott titokzatosnak tartott táncos picsa, aki késsel a zsebében utazik, nehogy megtámadják és nem bírja a kritikát és alig hallgat a tanácsokra, mert mindent jobban tud, a problémáit meg vagy erőszakkal kezeli vagy hátat fordít nekik, mintha nem léteznének, esetleg hisztizik, mint egy ovis kislány ezért még azonosulni vele vagy drukkolni sikerének is elég nehéz. Amikor pereg az első negyed óra, és Verhoeven felépíti a cselekmény alapjait - tényleg csak a tipikus karrierfilmek jutnak eszembe, mint Flashdance (Annak a szkriptjét is Joe Eszterhas dobta össze) és Csillag születik - akkor valami borzalmas, amit látunk. Tökéletesen megértem, miért bukott a film a bemutató idején; szinte egyetlen értékelhető pontja a színésznők testének látványa. Mintha nem is egy Verhoeven rendezte volna, hanem valami kontár, elsőfilmes egyetemista, aki a nedves álmait álmodja vászonra, mert a film elejének nagyjából semmi köze a valósághoz és a bemutatott szex ellenére még egy szolid verziója mindannak, amit éjszakai életként a Las Vegasba szakad fiatal lányok kénytelenek átélni, ha sikeresek szeretnének lenni a show-bizniszen belül.
Amiből a film semmit nem tud felmutatni, az a kemény munka, amit ezek a táncosok beleölnek ezekbe a fellépésekbe. A gyakorlások, próbák egyszerűen hiányoznak ebből a filmből. Ami talán az egész lényege lenne. a tanulás, ami a lányokat tehetségessé teszi, ki lett irtva, el lett nagyolva. Nekem hiányzott.
Mi az ami miatt az eltelt húsz évben egy szűk klikk körében ez a trágya felmagasztosult amolyan kultikus mozivá, amit divat fikázni, de ugyanakkor mégis megnézi az ember? Talán, mert van benne egy karriertörténet, egy dögös csaj csodás cicikkel - popsira még gyúrhatott volna - tipikus kilencvenes évek életérzés, pörgés, csillogás és a végére érve még egyfajta konklúzió is. Egy biztos, amilyen nehéz megkedvelni Nomi-t a film elején, azért mert klisés, mint állat, végül a néző legalább olyan optimizmussal engedi útjára a táncoslányt és titkon szorít neki, hogy bejöjjön az élet, amely a lehetséges fiktív jövőben várhat rá.
Biztosan nem tudnám azonban kijelenteni, hogy ezért vagy azért lett a film később pult alatti kedvenc, főleg, hogy bemutatása után megkapta az Arany Málna díjat - amit Verhoeven mint rendező, elsőként vett át személyesen, ezzel is komoly hírverést csinálva a már leírt mozinak és szerzett egy-két plusz rajongót - és a házimozi bemutató csak Amerikában több, mint százmillió dollárt fialt, amely rendesen meglepte az MGM befektetőit.
Elizabeth Berkley nem volt kezdő a filmiparban, mikor beleugrott ebbe a karriertemető vállalkozásba, mégis, tiszta első bálozó, ami teljesítményét illeti. Többen voltak versenyben a szerepre - Drew Barrymoore, Angelina Jolie, Pamela Anderson, Jenny McCarthy, Denise Richards, Vanessa Marcil, Charlize Theron - és aki kimaradt, azok mind örülhetnek. Berkley ázsiója a film bemutatása után sosem emelkedett meg, és ez a film maradt a legnagyobb kereskedelmi sikere, annak ellenére, hogy később instruálta pl. Woody Allen és Oliver Stone is. Berkley, annak ellenére, hogy ebben a filmben főszerepet alakít és a testéből sem keveset mutat meg, bagóért adta el magát. Százezer dollárt tehetett zsebre, miután felvette nadrágját és további aprópénzt a dvd bemutató után. Ezért a pénzért nem csak a testét mutatta meg, de állandóan marták egymást a másod-főszereplő Gina Gershonnal - akinek már előtte is volt valamennyi neve a szakmában és később is tudott választani pár jó szerepet - sőt, Berkley a forgatás idején nem ritkán napi 13-14 órát mozgott, táncolt magassarkú cipőben.
Azért Gina Gershon sem profitálta agyon magát ebből a filmből. Igaz, teste semmivel sem rosszabb, mint Berkley párducmacska megjelenése, pedig Gershon majdnem kerek tíz évvel idősebb fiatal pályatársánál. A versengésük nem csak a forgatókönyvben és így a nézők számára láthatóan a vásznon zajlott, hanem a forgatás alatt végig. Ez a feszültség a vezető színészek között pedig sokat segített Verhoeven munkájában, mert inspirálta őt, ahogy Berkley és Gershon marja egymást. Gershon amennyire emlékszem, nem nagyon tudott a "Fülledtség - Bound (1996)" című thrilleren kívül komoly főszerepet megcsípni magának - abban is van egyenlő partnere (Jennifer Tilly) - de legalább filmográfiáját nem csúfítja el egyértelműen ez a produkció. (Halkan jegyzem meg, a Showgirls után készült a Fülledtség, ezért elképzelhető, hogy a rendezők a korábbi film miatt gondoltak rá.)
A férfi főszereplők közel sem olyan hangsúlyosak, mint a lányok. Kyle MacLachlan, aki Gershon pasiját alakítja, később a premieren látta a filmet és egyáltalán nem volt tőle elragadtatva. MacLachlan külsőre elég konszolidált fickó és legnagyobb filmes sikereiben sem nagyon alakított olyan excentrikus és hedonista pasasokat, mint ebben a filmben. A Dűne című sci-fi-fantasy drámában egy visszafogott, érzelmeit palástoló uralkodót játszott, a legismertebb szerepe pedig később a kifejezetten karót nyelt stílust képviselő FBI ügynök, Dale Cooper figurája volt a Twin Peaks című, tudatmódosító szereket propagáló tévés drámasorozatban.
A másik férfi főszereplő Nomi félig pasija, a beszédes nevű James Smith, Glenn Plummer tolmácsolásában. A karakter valójában egyfajta kivetülése azoknak a fickóknak, akik barát-haver-szerető stílusban a hasonló sorsú lányok útjába keverednek, majd elkopnak belőle, nem hagyva mást, csak szép emléket. Nem véletlen, hogy végül karaktere nem kapcsolódik Nomi további sorsához. Ahogy James Smith neve beszédes, úgy Nomi Malone neve is egy kicsavart anagrammája a "Noname Alone"-nak. azaz névtelenül, egyedül, ami jól mutatja a főszereplő táncoslány sorsát, aki valójában egyedül rója útját és keresi a lehetőségeit egy szebb jövő reményében. Jön, majd továbbáll.
Beszédes kép, Nomi egyedül van, mint a feltartott hüvelykujja. Keresi útját. Gyakorlatilag a sorsra bízza magát.
Hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek ne lenne mondanivalója, amelyet bőrbe és izzadtságba csomagoltak. De az is hazugság lenne, ha az író, Joe Eszterhas forgatókönyvét úgy próbálnánk eladni a nézőnek, mint egyfajta tanmesét, amely figyelmezteti Amerika lányait, "Vigyázzatok hölgyek, mert ez várhat rátok!" Ettől függetlenül, mikor az első kritikák nem túl kedvező színben igyekeztek tálalni a filmet, Eszterhas saját pénzéből áldozott arra, hogy néhány fontosabb szaklap oldalain promotálja Verhoeven filmjét, felhívva rá a női nézők figyelmét, hogy ne csak egyszerű erotikus filmként tekintsenek művükre, hanem erkölcsi tanításra is, amely a művészvilág bármely szegmensére átemelhető. Mondani sem kell, hogy Eszterhas ezzel a lépésével ellentétes hatást ért el, hiszen addigra már mindenki szexfilmként gondolt a Showgirls-re, amely lealacsonyítja a nőket, beleértve a két főszereplőt. Berkley-t és Gershon-t.
Öngól!
"-Oda kell még egy kis sárga!" - mondja a sminkes csaj, mintha a nézőtérről valaki észrevenné, hogy a táncoscsaj szeme hány fokkal sárgább, mint a többié... A szakma, amiben mindenki olyan kurva fontos és kurvára hiányolhatatlan.
A valóság valahol félúton tanyázik. A filmnek nyilván van igazságtartalma. A vetkőző lányok élete nem fenékig tejfel és ha van lehetőségük, igyekeznek ebből az alantas szakmából bármi mód kitörni. A film egyszerűen töményen mutatja meg az élet árnyoldalát a mimóza lelkű nézőknek. Amerika elvileg nem szívesen vesz arcának erről az oldaláról tudomást. Ott az átlagembert csupán a színpadon zajló műsor érdekli és a szenvedést és zsarnokságot, amely mögötte van, azt igyekszik figyelmen kívül hagyni. Még Jennifer Lopez is azt nyilatkozta a film egyik jelenetéről, amelyben táncosokat válogattak egy zenés darabba, hogy szélsőségesen soviniszta megközelítés és Lopez a való életben hasonló esettel még nem találkozott.
Ja, hogy a történetről nem is szóltam? Dehogynem, ha láttad a Flashdance-t.
Csak ott főhősnőnk a fizikai munkát akarja lecserélni a táncra, itt meg a rúdtáncot a világot jelentő deszkákra. Eszterhas gyakorlatilag ötlettelenül újrahasznosította a már korábban sem túl sok eredetiségről árulkodó forgatókönyvét és megpakolva polgárpukkasztással eladta egy Európai származású rendezőnek, hiszen Verhoeven nyíltan támadta Hollywood álszemérmességét filmjeivel. Olyasmit is megmutatott, amit más, Amerikai rendezők nem vállalnának be. Talán ez egyfajta tengerentúli szemérmesség miatt.
Tudom, hogy alapjába véve egy szar film, de nálam simán 80%!
Hibái ellenére is.
A film egyik táncos karakterét, a Penny-t alakító Rena Riffel úgy gondolta, hogy a szerepben sokkal több van, ezért leforgatta a film számomra ezidáig teljesen ismeretlen, nem hivatalos folytatását, a "Showgirls 2: Penny From Heaven (2011)" című, imdb-n 1,8 csillaggal jutalmazott mocskát, amelyhez az eredeti első részből sikerült megnyernie Glenn Plummer-t, Greg Travis-t és Dewey Weber-t. A film 2 és fél órás!
Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.
