Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Lehet, hogy én tudom rosszul, de kilencvenben, ha valaki diktafont használt és azzal felvételt akart készíteni, akkor mikrokazettát kellett a készülékbe tennie. A film végén, amikor felmentik Harrison Ford karakterét és a bíróság épülete előtt sétál lefelé a lépcsőn, jól látható, hogy többen mikrofont és diktafont tolnak az orra alá, hogy rögzítsék a mondandóját. A kép jobb alsó sarkában egy kéz egy kikapcsolt diktafont tpl be és meg is mozgatja azt, így látható, hogy kazetta nincs a gépben. Sőt, amennyire látom, a felvétel gombot sem nyomták le.
Megtekintés: Persze. Pár évente, újra és újra, mert mostanra semmire nem emlékszem ebből a filmből. A kritikát évekkel korábban írtam és csak átmentettem ide.
A magyar cím lehetne szabad-gyalog.
Szabad gyalog felfutni a falra.
A „freerunnerek” a yamakazi amerikai megfelelői. Egész nap edzésben vannak, fogadásból cikáznak a háztetőkön, falakon, alig lemaradva a csodálatos pókember segge mögött. A végcél néhány színes zászlócska meg némi aprópénz, ami alig elég a csekkekre. Ha nagyot akarsz ebben a világban szakítani – mondjuk célzászlót – emelni kell a téteket, amit viszont a játékszervező nem szeret. Aki játszik, nem fogadhat. Akik pedig fogadnak, azoknak meg nem elég a játék.
Egy tucatnyi unatkozó milliomos látványosságot szeretne. Kezdetben elég nekik a hagyományos kergetősdi, de amikor már nem emelkedik az adrenalin szint kellően, a játékszervező kicsit megpiszkálja a szabályokat, ezzel róva nagyobb terhet a rohanók vállára, azon felül pedig a nyakukba szakítja azokat. Szó szerint. Előkerül a „Menekülő emberből - The Running Man (1987)” és a „Bilincsbe verve - Wedlock (1991)”-ból már ismert nyakba telepíthető robbanó fémpánt, néhány szkenner, amelyek hatástalanítják, vagy eltolják a robbanást, és tenger sok pénz.
Elsőre nem hangzik rosszul, a végeredmény mégis annyira unalmas és logikátlan macska-egér harcot eredményez, ami méltán rángatja vissza a film megítélését a hajnali műsorsávba.
A szereplők alig hihetőek. A feszültség egyáltalán nem érezhető. Az akciók pedig trehány munkák.
Néhány szir-szar, amit kiemelnék:
- A fejlerobbantások gagyi színvonalúak. Legtöbb esetben a CGI-t ki sem használják, inkább a falra, vagy másik szereplőre vált a kamera, hogy azután beterítsen mindent a vér és agy. Ez azért zavart, mert ha már a film egyik legfontosabb pillanata a szereplők ilyetén likvidálása, akkor elvárható, hogy pár esetben megmutassák azt.
- A milliomos „befektetők” számomra hiteltelenek. Elhiszem, hogy van pénzük, mint állat, de azt nem, hogy egy ilyen megszervezett, amúgy nem túl izgalmas verseny alatt ennyire feltüzeljék magukat – főleg, hogy gyakorlatilag mind laptop előtt élvezi a játékot, nem mondjuk egy hatalmas stúdióban, kivetítőkön, szivarfüstbe burkolva – és milliókkal dobálóznak. Oké, könnyen jött pénz könnyen megy, de ezen a szinten akkor már csak izgalmasabb muri lenne nekik egy motelben szeletelni a szerencsétlen turistákat. Arról is készült film. Mellesleg a legtöbb pénzeszsák tipikus seggfej karakter és egy értékelhető benyögésük sincs.
- A játékszervező, aki mellesleg angol húzónév, Danny Dyer, súlytalan karakter. Tenyérbe mászónak elég, milliomos szervezőnek, médiamogulnak kevés. Igyekszik hozni a figurát, csak nehéz neki elhinni, a manír ellenére. Ettől még kedvelem. Nem ezért.
- A Vizuális effekteket gyártó cég helyében kértem volna a stáblistáról való törlést. Annyira gagyik a fontosabb trükkök. A motorcsónak robbanása pl. nekem szerintem jobban fájt, mint aki mellett robbant.
- A főszereplők nem tehetségtelenek, de közük nincs azokhoz a fiatalokhoz, akik ezt a műfajt a valóságban művelik. Ha néhány igazi „freerunner” került volna a filmbe – nem állítom, hogy a főszereplőket kivéve mind csinálják ezt – akkor Jackie Chan mutatványait leiskolázó mászásokat és ugrásokat láthattunk volna a vásznon/monitoron. Amit azonban kapunk az inkább egy első éves artistaképző harmatos edzésére emlékeztet.
- A női főszereplő – mert kellett az a romantikus szál – Chelsea (Rebecca Da Costa) mutatósnak mutatós darab, de mint színésznő, tévedés. Sem nem túl dögös, sem nem túl csinos. Talán áttévedt egy pornófilm castingról.
- A film végi narrátor szöveg teljesen felesleges, nem illik a film ritmusába.
- Seymour Cassel egyértelműen azért került a stáblistába, mint nagypapa, hogy egy Hollywood-i legenda is képviselje magát a stáblistán. Amúgy szerepe mellékes és klisés. Ha nem jegyezne meg néha pár frivol fricskát a nagyi felé – isten nyugosztalja – nem lenne rá szükség.
30%
Stacy az egyetlen, aki szexet csempészik a filmbe. Amúgy még az sem lenne benne...
Megtekintés: Ezt, ha kb. negyvenes vagy, már láttad a nyolcvanas években, frissen, narrátorosan. Ha nem nézted meg eddig, nem biztos, hogy mostanra érdemes elővenned, mert ami akkor nagy szám volt, az mostanra nem kezdi ki az ingerküszöbödet.
Nem tudnám megmondani, - kevés hozzá a filmes ismeretem - hogy a hasonló stílusú, kissé trash felé hajló bosszúfilmek mikor kezdtek el tér-hódítani a mozivásznakon, de ha már egy fontosat meg kell neveznem a műfajban, akkor legyen az a "Bosszúvágy - Death Wish (1974)" a hetvenes évekből. Akkor még egy ilyen egyszerű bűnfilm (bosszúfilm) elég volt, hogy az embereket sokkolja, főleg, hogy egy neves művész, Charles Bronson adta hozzá a nevét. Alig tíz évvel később, amikor a videó szépen beszivárgott a háztartásokba - Amerikában persze korábban, de Európában valamikor ilyentájt - már nem volt elég, néhány jó produkció, mert annyira felduzzadt a kereslet, hogy boldog boldogtalan gyártotta az olcsó, egyszerű témákra épülő erőszakfilmeket. Néhánynak még azt is sikerült elérnie, hogy az explicit jelenetek miatt kb. annyira csonkolva kerüljenek bemutatásra hivatalos helyeken, mint egyik másik szereplő, aki mondjuk nem járt jól a film története során. Mert ami jellemző volt ezekre a filmekre, az erőszak, dekadencia, elnyomás, kizsákmányolás és végül, a leszámolás, amikor a főszereplő visszavágott, bizonyítva, hogy ő sem jobb azoknál, akik korábban terrorban tartották. Kezdetben erre volt ott Charles Bronson, Lee Marvin és társaik, később azonban már bárki lehetett a bosszúálló szürke tartomány hőse, akár egy törékeny nő is, mint jelen filmünkben. Korábban a hasonló történetek főleg műfajilag a western filmekben jelentek meg, de a nyolcvanas évekre kialakult egy új, fiatal generáció, akik szükségszerűen lenézték a múltat, kultúrát, nem tiszteltek senki. Ők a háború, Vietnam utáni generáció, akik megcsömörlöttek (ne kérdezd miben, ha sokan el sem jutottak a seregbe) és haragudtak a világra. Új divatot vezettek be, új tánc és zenei stílust, új életérzést. Ekkor kezdett a bosszúfilmben teret hódítani a punk, a kábítószer terjesztés, az iskolai erőszak. Megváltoztak a színek, a dalok szövege, stb. Egy frissebb, ugyanakkor maníros, talmi világ született, amelyik több tucatnyi hasonló filmet termelt ki magából, egyszerű mondanivalóval, főleg az erőszak ábrázolásának bemutatására.
Pár cikkel korábban említés szinten szóba került egy a témát tökéletesen bemutató film, a Class of 1984. Hogy mégis inkább erről, a szintén a nyolcvanas évek első felében készült filmről írok többet, az köszönhető annak, hogy ezt videót többször láttam - nem mintha sok mindenre emlékeznék belőle, kissé durvább, mint a másik mozi, és a főszereplő, a hős, egy nő, ami eleve felerősíti kicsit a trash vonalat. A punk srácok, akik az erőszakot hozzák a moziba, nem jobbak, nem rosszabbak a hasonló filmekben látott figuráknál, viszont, ha egy vágatlan változatot sikerült kifognunk a filmből, akkor viszont érthető, hogy a film végül miért torkollik esztelen erőszakba, amely már a horrorfilmek határát súrolja.
A lányok bandája.
Az első negyedórában még nem is tűnnek olyan veszélyesnek Jake (Robert Dryer) és bandájának takarékos ámokfutása. Tipikus nagyvárosi hőzöngők, akik részegen autókáznak a városban, beszólnak akárkinek, hogy amikor majdnem elütik a süket lányt, szinte meghunyászkodjanak a szitokáradat alatt, amit az iskola jó csajaitól kapnak. Ha itt abbamarad a konfrontáció, semmiről nem szólna a film, de erőszak, ostoba erőszakot szül. Ha úgy vesszük, a lányok csapata kiprovokálja, hogy a srácok, sértett férfiasságukban megtoroljanak egy diákcsínyt, amelynek kárértéke valójában semmi, ugyanakkor lehet rajta rugózni. Brenda (Linda Blair) és holdudvara, nem tudni miért, de úgy gondolják, jó móka lesz elkötni egy körre a mini gengszterek cabrióját és ha az nem lenne elég, hogy elhasználják a tank benzint, még néhány szemeteskuka tartalmát is beleöntik az amúgy gyönyörű járgányba. Okos cselekedet? Nem az. Halál jár érte?
Nos, egy olyan világban, amelyet úgy mutatnak be a tucatnyi filmben, hogy az iskola folyosóján úgymond kakaskodásba torkollik a beszélgetés a tanár és diák között és a legtöbb vitát olyan mondat zárja, hogy: "- Hívjam a zsarukat?" - simán elképzelhető, hogy pár siheder vérszemet kap egy az autót ért sértés után és egyedül vérrel tudja tisztára mosni azt.
Itt is így történik. A kvartett - érdekes módon, a Class of 1984-ben szintén négyen vannak a főkolomposok, és sok hasonló filmben hasonló nagyságú az álomcsapat - első körben megerőszakolja egyikük süketnéma kishúgát, mert az alap, azután egy másik lányt az esküvője előtt dobnak át egy híd korlátján. Gondolom, dramaturgiailag fontos, hogy valami nagy esemény legyen a közelében az áldozatnak, hogy a traumatikus eseménynek még mélyebb legyen a hatása a főszereplőkre. Bár Brendáék kezdték a dominók felborításának sorát, hamar elszabadulnak az indulatok, amikor egy ejnye-bejnye nem elég a konfliktuskezelésre.
Amikor az üldözöttből lesz az üldöző.
Persze, a négyes karakterei kellően visszataszítóak, mind külsőben, mind viselkedésben. Gyakorlatilag belekötnek az élő fába, függőségi viszonyt alakítanak ki esetleges vásárlóikkal, zsarolnak, erőszakoskodnak és még egymás zrikálását sem hagyják, ki, hogy teljes legyen a kórkép, amelyből rögtön kiderül, hogy amikor rájuk süti a forgatókönyv, hogy kiszámíthatatlanok és senkit sem tisztelnek, az még egymás közötti kapcsolat és viszonyrendszerükben is folyamatosan jelen van. Ezért általában van köztük egy alfa hím, egy izmos srác, aki az erőszak oroszlánrészét vállalja magára, egy vicces, meg egy nyámnyila, akit lehet hergelni és végül belehajszolni a hülyeségbe, amolyan férfivá érlelő rítus részeként. Mert valami okból ezek a leginkább állatok stílusjegyeit magukra aggató bandák úgy vélik, csak mások kárára lehet valakiből férfi. Nem igazi bátorságpróbákat találnak ki egymás számára - amit lehet, hogy pont az alfa hím sosem tett meg, mert nem volt senki, aki rákényszerítse - hanem valamilyen bűn, legtöbbször erőszakos tettbe hajszolás lesz a leggyengébb láncszem jussa. Ez persze nem menti fel a karaktert az alól, hogy később, amikor a bosszú, mint konklúzió, létrejön, ne kapja meg méltó büntetését ugyanúgy, mint aki teli szájjal röhögve ugrott fejest az erőszak mocsarába. (A Mad Max Johnny-ja volt hasonló figura pl. korábban. Magától nem nagyon volt képes a direkt erőszakra - a Goose életét megnyomorító egyetlen szál gyufát sem magától dobja a benzintől csöpögő autóra, hanem vezetője és mentora hatására - ettől függetlenül, amikor végül oda kerül a sor, a főhős neki sem kegyelmez.)
Van itt valahol némi erkölcsi tanítás? Talán annyi, hogy mindig tudd, hogy melyik a jó oldal és igyekezz oda állni.
Azután a film utolsó harmada - első, karakterek viszonya egymáshoz, megágyazás az erőszaknak, második, féktelen erőszak, megágyazás a bosszúnak - szimpla leszámolás, amely már sok újjat nem tud az embernek mutatni, leszámítva annak formáját. Western filmeknél ez többnyire egy hatalmas pisztolyos, puskás leszámolásban kulminált, a nyolcvanas években, amikor a horror műfajban pl. előtérbe került a slasher, a bosszú és leszámolás kreatívabb formákat öltött, mint holmi fegyveres csörte.
Előkerültek a kreatív kivégzési módszerek, aminek ebben a filmben meg is ágyaznak az első tíz percben egy kirakat nézegetős jelenetsorral. (Később ennek nagy szerepe lesz Brenda leszámolásában.) a kilencvenes években az érdekes csapdáknak és különleges halálmódoknak ajtót mutatnak és főleg puszta kezes küzdelmek és leszámolások kerülnek előtérbe. (Van Damme és Seagal. Seagal azért még megcsillant néhány megoldást, aminek a nyolcvanas években nagyon örültünk, ezért nem állíthatjuk, hogy ő lett volna az úttörő ebben. Teszem azt, amikor egyik támadójának a fejét belelöki egy kampóba vagy egy másiknak simán kitépi a torkát.)
Ezekbe a filmekbe jól elférnek a gore jelenetek, vagy legalábbis a kellően véres maszkok. (Mert magát az erőszakot nem mindig ábrázolták, csak a végeredményt.)
Linda Blair a nyolcvanas években még nem volt olyan ciki. Ő egy erősen megosztó horrorfilmmel lett igen ismert filmes berkekben, ám ezt a hírességet nem tudta jól felhasználni, ezért később ha kamera elé került, akkor önreflexív darabokban lehetett látni, amelyben kikacsintgatott a nézőire. Viszont, itt még szaladt a szekér és egyébként is jó kontraszt volt a marcona fiúk ellen egy dögös-bögyöst küldeni. Elég gyorsan eléri egy ilyen film a pult alatti kult státuszt. Eleve a bosszú motívum szórakoztató, azután meg az erotika és erőszak keveréke könnyen betalál a férfi nézők elevenébe. Azóta is készülnek hasonló témájú filmek, mert a férfiak szeretik, amikor a gyönge nő végül felveszi a harcot és győz. Nem nagyon hiszik, de élvezik. (Lásd: Most már elég - Enough (2002) Persze volt próbálkozás, hogy visszatérjen a bosszúfilm az eredeti műfaji elemek közé: Rosszlányok - Bad Girls (1994)
Ami 1984-ben Linda Blair volt - köszönhetően néhány börtönös és egyéb erotikus, akció filmnek, - az kicsit korábban Pam Grier volt a fekete mozikban vagy később Cynthia Rothrock a kilencvenes évek futószalag akciófilmjeiben.
Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy ezek a filmek egy kaptafára készültek és a főhős lassan, egyesével, lenullázta a rosszak csapatát. Külön alműfaj volt az iskolákban játszódó filmek tömege, amelyben egy diák, egy tanár, igazgató vagy fiú a szomszéd házból, vette fel a harcot azokkal, akikkel fel kell.
Ha ma nézed ezt a filmet, persze megmosolygod, amit látsz - maníros játék, túltolt karakterjegyek, ripacs mellékszereplők, olcsó és suta akciók, csöcsök, kocsik, röhejes vagánykodás, stb., ám amikor mi gyerekek voltunk, ezek a filmek ütöttek és félelmet keltettek.
Annyi szerencsénk van ezzel a filmmel, hogy amennyire emlékszem, ez egy időben hivatalosan is megjelent kölcsönzésre.
Ettől függetlenül a narrátoros változat terjedt el előbb. És az erősen vágott változat.
A film zenei anyaga:
A film zenei anyaga hivatalosan csak 2005-ben jelent meg.
A legteljesebb, vágatlan változatot megjelentették dvd-n 2011-ben, de egy raktártűznek köszönhetően mára elég ritka lett az a kiadás.
Miután kész lettem - közel két órán keresztül készült ez a cikk - gondoltam, körbenézek a magyar nyelvű blogokon, hátha valaki más is írt a filmről és összehasonlítom a kész munkákat, mert abból is tanulok. Egy remek cikket találtam erről a filmről és talán nem haragszik meg rám a készítője, ha ide rakom a linkjét. Érdemes beleolvasni: Darksidemovie Savage Streets kritikája!
1986-ban ezért a filmért Linda Blair-t jelölték az Arany Málnára. Fura, hogy 1986-ban, hiszen a filmet már 1984 októberében bemutatták. Megosztott díj volt, mert 1984-ben készített egy Éjszakai őrjárat című komédiát is és a két filmben való szereplésért együttesen jelölték.
Megnyerte!
Egy, a történet szempontjából tökéletesen szükségtelen meztelen jelenet, a montázs scénába importálva. Még a jelenetsor gyorsaságát is érezhetően megtöri. Viszont biztos a producerek ragaszkodtak hozzá.
Ismét egy young adult mozi, amelyik nem képes egyetlen filmben kifejteni történetét, amelyben nem önmagát ostorozza a földi társadalom, hanem egy másik kedvelt témát, a földönkívüliekkel való kapcsolatunkat elemezgetik ki akció dúsan és vértől visszafogottan. A nagy csavar eléggé kiszámítható és az egész kicsit összecsapott. Elképzelhető, hogy az első négy hullám már megért volna egy nagyfilmet, vagy a koncepció egy tévésorozatot. Ha a bevételek nem elegek, akkor örökkévalóságig várhatjuk, hogy a kék bolygón élő uralkodó faj vajon hogyan vette fel a harcot egy, már megint fejlettebb létformával. Chloe Grace Moretz kezd felnőni és eljutni a szexjelenetekig, amelyért férfi rajongói már előre nyáladzanak. A kedves arcú tinilánynak nem ez a legjobb filmje és amit látunk, azt mintha úgy lopkodták volna össze. A hiba, lehet bennünk van, mert túl sok filmet láttunk már és az elvárásunk is nagyobb, mint egy hasonló kalandfilmtől elvárni kellene.
Mit is lehet elvárni egy olyan mozitól, amely felvállalja, hogy gyerekeknek készülő horror közeli élmény? Kell bele egy ripacskodó színész, mint Jack Black, kell bele kötelező meglepő fordulat, tiniszerelem és kellő mennyiségű elrettentő figura. Hátránya, hogy alig látunk olyasmit, amit máshol eddig nem. Mintha összekapkodták volna az összes gyermekkori félelmet, hogy azután azt beszuszakolják egyetlen moziba. De legalább így olyan, mintha nem gondolkodtak volna el egy folytatáson, mert elsőre olyan érzésed van, hogy valamennyi klisét elpufogtatták. A szereplők pedig állandóan megmenekülnek az utolsó pillanatban. Legalább egyszer lenne elég tökös egy ilyen gyerekfilm és rángatná ki valamelyik fontos szereplőt a történetből véglegesen, hogy érezzük a beígért horror súlyát. Ha a filmben megemlített kötetek csak annyira véresek és izgalmasak, mint maga a mozi, nem tudom, hogy a filmbeli író mitől lett közel olyan sikeres, mint Stephen King, akit fel is emleget írói vetélytársként.
Lehet, hogy nagy zseni volt Jobs (Michael Fassbender), akiről a film szól és akinek előadásait ezrek hallgatták élvezettel, én akkor is egy olyan embert látok, aki túl makacs, hogy hallgasson érvekre, logikákra és az érzelmekre is alig. Aki annyira önfejű, hogy ahelyett, hogy igazi, mega-sikereket érne el a számítástechnikában, valójában sokkal inkább egy menedzser, aki néha belenyúlhatott a tutiba, míg máskor makacs önfejűsége miatt zuhant és vele együtt értéke hatalmasat. Egy ember, aki önön arroganciájában kivárta, hogy gyermeke felnőjön, mire egyszer elmondta neki, hogy valójában mennyire szereti, csak akkor már, lehet, hogy késő. És nem azért, mert az a gyerek rajong az apjáért ennek ellenére is, hanem mert a sors már nem adott olyan sok közös játékidőt nekik. Egy férfi, akinek, a film szerint is, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Hatalmas találmányok showman-je, amely találmányok ma már csak a gamer társadalom kollektív tudatában léteznek. Nem állítom, hogy nem volt a világra hatással, épp, csak olybá tűnik, sokkal fontosabbnak állítják be, mint saját okán megérdemelné. Megnéznék most egy olyan filmet is a techno-gururól, amelyből az is kiderül, hogy hatalmas bukott álmai ellenére miért is volt annyi rajongója. Az, hogy a film mégis olyan jó, az nem feltétlenül magának a feldolgozott életrajznak köszönhető, mert van egy érzésem, hogy a valósághoz nincs sok köze annak, amit látunk. Danny Boyle egyszerűen egy remek rendező.
Harmadszorra már misztikus erejű ellenféllel kell felvennie Po-nak a harcot, hogy megmentse a képbe került rokonságát, élen az igazi apjával. A főgonosz motivációja persze ismét az, hogy mindenek felett uralkodjon, még akkor is, ha előtte lerombolja az egész világot. Okos... azután majd ott ül a kupleráj közepén egy recsegő trónuson? Persze, nem kell macinkat félteni, hiszen a mostanra az anime műfaját is megidéző animációs filmben hiába érkeznek a legyőzhetetlen ellenség-képek, egy következő kunf-fu gyorstalpaló éppen elég ahhoz, hogy hőseink győzhessenek és a gonosz elbukjon. Erkölcsi tanmesének ez oké, de így, hogy harmadszorra küldik le a torkomon, nem csodálom, hogy már a megtekintés utáni héten nem emlékszem semmire ebből az amúgy kedves meséből. Jack Black ismét akcióban. Már tervben van egy folytatás, csak sejtelmem sincs érdekelni fog e, hiszen gyakorlatilag már csak a halált kell legyőznie Po-nak, hiszen az élőkkel és szellemekkel nem sok gondja akadhat a továbbiakban.
Mark L. Lester amikor nem pörgős akciófilmeket csinált, akkor B filmeket készített, amikbe jutott azért akció is. A videó korszakában - nálunk nyolcvanas évek második fele és kilencvenes évek - ezek a mozik, mint az osztály is, hatalmas matiné kincsek voltak, amiket a srácok összegyűlve nézegettek, rábízva magukat a narrátorra, akinek munkájára persze, sok esetben nem volt szükség, hiszen ami a vásznon látszik, nem igényelt különösebb magyarázatot. Új tanár a suliban, kemény helyi kölykök adják a nagymenőt és a két oldal szükségszerűen összecsap. Egyszerű bosszú mozi. A fiatal Michael J. Fox is még épp becsúszott a stábba. Órákat lehetne zengeni arról, mennyire szerettük az ilyen filmeket amikor iskolások voltunk. Ezt a fajta dekadens, negatív világlátást európai filmben vagy nem véltük felfedezni, vagy nem is akartuk, mert az olyan unalmas. Az amerikai mozi, az volt akkor a mércéje, hogy haladunk a korral, hogy menő fiatalok vagyunk. Azután felnőttünk és ezek a filmek mostanra jobban megkoptak, mint bármi, ami akkor velük egy idős volt.
Most két Fan filmről írok pár sort, mert egyre elterjedtebbek ezek a főleg rajongók által összehozott munkák, amelyek minősége néha meglepően jó. Mindkét mozi elérhető a youtube videók között, így, ha közben amit feltettem ide, már nem is elérhető, csak beírod a címet a keresőbe és rá fogsz akadni.
Megtekintés: Negyed órás kardpárbaj, némi karakterárnyalással és eye candy-vel (Svenja Jung).
Darth Maul (Ben Schamma) egy külső bolygón, visszavonult magányában követi a Star Wars bulvár híreit, miközben némi harcművészeti videóval gyakorolja a megfelelő elbánás módot az ellenséges Jedi harcosokkal, amikor feltűnik egy idegen jármű a fák között és kiszór magából fél tucatnyi Jedi harcost, akik úgy vélik, megküzdenek a fekete-vörös harcossal.
Túl nagy mélysége nincs a történetnek. Inkább egy látványos cosplay bemutató, ismert és kevésbé ismert karakterekből, jelmezekből.
A helyszín egy erdő, nappal - kedvelik a fanfilmek ezt a helyszínt, mert ingyen is előállítható és dramaturgiailag beépíthető a filmbe.
A kardpárbaj egészen látványos, a szereplők nem rosszak.
A befejezés kiszámítható, habár egy pillanatra elbizonytalanítja a nézőt.
Bu több rövidfilmes alkotásban vett eddig tevőlegesen részt és elképzelhető, hogy hamarosan nagyfilmes munkát is kaphat, akár second unit tagként, mert a harci jelenetek közben vannak jó ötletei és a kamera által közvetített kép is néha látványos, jól megkomponált képeket eredményez.
Megtekintés: Mivel Piton volt az egyik kedvenc karakterem a sorozatban - köszönhetően a remek Alan Rickman-nek - nem volt kérdés, hogy megnézzem a 25 perces kisfilmet és ezáltal jobban megismerjem a karaktert.
Vagy, ahogy a karaktert néhány fanfilmes elképzeli.
A történet eleje, hogy a Tekergők nevű baráti társaság, melynek tagja Harry Potter apja, James (Garrett Schweighauser) is, egy kocsmában múlatja az időt és a betérő fiatal Pitonba (Mick Ignis) kötnek, mivel az korábban jelét adta, hogy gyengéd szálak fűzik Harry leendő anyukájához, habár, ezek az érzések viszonzatlanok. A Tekergők formáció négy varázslója némi hezitálás és Potter-i ráhatás után felvállalják, hogy együtt megleckéztetik kissé a visszahúzódó és nem éppen szociális berendezkedésű Pitonkát, melynek a vége egy látványos, bár a lézerkardos párbajhoz mérten visszafogott cgi tűzijátékot produkálnak a közeli erdőben, igaz, ők már éjszaka, hogy a trükkök jobban láthatóak legyenek a sötét környezetben. Aki látta a Darth Maulos produkciót, meg sem lepődik, hogy a film végére Pitonunk győzedelmeskedik a kvartett felett és már épp a megsemmisítő csapást mérni készül James tenyérbemászó arcára, amikor megjelenik Lily Evans (Dani Jae) és mindenkit hazazavar.
A maga nemében mindkét fanfilm remek munka. Ami zavaró, hogy a két teljesen eltérő univerzumban játszódó rajongói filmecske mennyire egy kaptafára készült, ami a cselekményt illeti, bár ezen nem nagyon lepődünk meg, hiszen a rajongókat mindig is jobban érdekelték az akciók és izgalmas kalandok, mint amikor esetleg két kitalált kedvenc karakterünk ül esetleg egy szobában és csak dumálnak róla, hogy mit gondolnak. Az nem olyan izgalmas...
Az egyre olcsóbb cgi effekteknek - melyeket le lehet vadászni az Internetről - köszönhetően, mind többen tudunk látványos csodákat varázsolni a képernyőre és erre akkor van mód, ha azt akció és kaland köntösbe csomagoljuk. Ezért készítik a rajongók ezeket a mozikat, hiszen sokkal izgalmasabb a jelmezekbe bújva varázslatokat imitálni, mint esetleg kitölteni egy pohár tejet.
Ettől függetlenül van arra is bőven példa, hogy jelmezes amatőr színészek kevésbé izgalmas történetbe csomagolják imádatuk tárgyát, de lássuk be, felpörgött világunkban az nem olyan szórakoztató és eladható.
75%
Egyszerűen annyira közelít egymáshoz a két történet, hogy nem tudom le vagy felpontozni őket egymáshoz viszonyítva. Hozzám azonban még most is a Star Wars univerzum áll közelebb.
Nem véletlen, hogy a film posztere emlékeztet egy drogos tripre.
Megtekintés: Akitől talán a legjobban tartottam, az volt a legkellemesebb csalódás.
Pozitív:
Röviden: Rupert Grint-et ugye, tökösként ismertük meg a Harry Potter sorozatban és nekem ő volt a gyerekszínészek közül a leggyengébb láncszem. Egyszerűen ha ránéztem, már borsódzott tőle a hátam, ami nem neki szólt valójában, hanem, hogy életem korábbi szakaszában a hasonló adottságú vörös emberekkel milyen kapcsolati rendszer rögzült belém. Gondolhatod, hogy nem túl pozitív. De emelkedjünk ezen felül és a kölyökvarázslós filmfolyamnak is elvileg vége, ezért most már koncentrálhatok a felnőtt Grint alakítására.
És talán ez volt leginkább rendben a filmben. Míg pálya és filmtársai eddig annyira nem győztek meg művészi kvalitásaikról - Daniel Radcliffe veszettül próbálkozik, ám Emma Watson eddigi munkái nem nyűgöztek annyira le, mint a barátjának küldött és a világhálón elszabadult meztelenkedő fotói - addig Grint mostanra kezd beérni és hitelesen hozta a seggfej angol dandi-t, aki sikeresen beásta magát a szarba, hogy végül valahogy kikecmeregjen belőle.
Negatív:
Ami már sokkal zavaróbb volt számomra, hogy a film első fele hajlik inkább vígjátékra, hogy a közepe ellaposodjon és átmenjen az abszurd drámai keserédesbe, hogy a vége egy kissé esetlenül összedobott akciófilmben végződjön. Nálam így a hangulati dramaturgia nem állt össze elég koherensen és a lezárás is kissé suta érzéseket keltett bennem.
Pozitív:
A másik főszereplő, Ron Perlman öregedve is jól hozza a kérlelhetetlen ex-C.I.A-st. Ez a faszi, fizimiskájának ellenére elhitette velem, hogy képes ágyba vinni a jó nőt - ha elég ideje van rá. Mondjuk kissé bezavart, hogy a lelkiismerete a legkülönbözőbb időkben igyekezett hatást gyakorolni rá, hogy a végén a látomásokkal ne kezdjen sokat a forgatókönyv. Kihagyott ziccer.
Negatív:
Sajnáltam, hogy a film a sok zárt térben játszódó jelenet miatt nem idézte meg számomra hitelesen és szórakoztatóan azt az érát, amelyben játszódott. Ehhez a néhány matuzsálem autó-replika nem bizonyult elegendőnek.
Pozitívum:
Az alapötletről több konteo oldalon olvashattunk már, hogy az amerikai állam, hogy az űrverseny alatt olyan etikailag ingoványos tetteket kezdett támogatni, amelyekkel az Amerikai Egyesült Államok legalább látszatra a világúr meghódítójaként tetszeleghetett a lenézett oroszokkal szemben. Ezeknek a terveknek az egyike volt az a városi legenda, amely szerint C.I.A. ügynökök felkeresték Kubrick, Angol rendezőt, miután az elkészítette kultikus sci-fijét, hogy rendezzen a direktor egy a televízióban is vállalható holdra szállást, amelyet végszükség esetén lejátszhatnak, ha esetleg a felküldött Apollo 11 legénysége kudarcot vall.
A film ennek a lehetséges kooperációnak állít emléket, vicces formában, keresztezve a történelmi tényeket a gengszter filmmel és a szórakoztató ipar hatvanas évekbeli dekadenciájával.
Végül, amit kapunk egy közepesen szórakoztató mozi, amely a végére önmagát sem veszi komolyan.
Később, rengeteg cikk készült a témában, melyek szerint Kubrick későbbi filmjeiben - főleg és egyértelműen Stephen King könyvéből készült Ragyogást szokás felhozni - rejtett utalásokat épített a filmbe, melyek jelzik, hogy esetleg tényleg lehetséges, hogy Kubrick rendezhetett egy holdra szállást. Részemről, ahhoz túl sok embert kellett volna beépíteni a feladatba, hogy ne szivárogjon ki, ettől függetlenül érdekes gondolatjátékokra ösztökéli az olvasó embert.
Legjobb jelenet: Amikor a rendező megidézi Kubrick "Mechanikus narancs" című filmjét. Perlman karaktere egy mellékhelységben Rossini "A tolvaj szarkájából" kiemelt klasszikus zenéjének részletére veri össze a keménykedő helyi erőket. A filmben még több hommage található meg, ám azt hiszem, ez lesz a legkönnyebben beazonosítható az egyszeri nézőnek.
Történet pár sorban:
Kidman (Ron Perlman) ügynököt felettesei egy erősen megkérdőjelezhető, viszont a korábbi munkáihoz képest egy viszonylag veszélytelennel bízzák meg: Utazzon Angliába, keresse fel Stanley Kubrick-ot és beszélje rá a híresen önfejű rendezőt, hogy készítsen Amerikának egy kamu holdra szállást, hiszen mostanra képesek rá technikailag, hogy elkészítsék. Legalábbis, Kubrick. Kidman egy véletlen folytán a pénzéhes életművész Jonny (Rupert Grint) útjába sodródik, aki mivel nagyobb összeggel tartozik a helyi alvilág fejének (James Cosmo) úgy véli, lenyúlja Kidman pénzes bőröndjét, hamis ígéretekért cserébe. Az átverésbe beszervezi lakótársát, az állandóan füves bódulatban létező Leon-t (Robert Sheehan) , hogy az alakítsa egy tárgyalás ideje alatt Kubrick-ot. Csak, miután megkaparintják a táska pénzt, akkor tudja meg Jonny, hogy egy ügynököt vert át. Egyik oldalról a verőlegények, a másik oldalról pedig Kidman szorongatja és még a megígért pár perces felvételt is le kell szállítania, ha nem akarja egy sírban végezni.
A filmben megjelenő apró gore számomra kissé fura volt. Egyszerűen nem vártam a filmtől és ott a főszereplőnk átlépett egy morális határt, ami után már kevésbé volt szimpatikus. Ettől még neki szurkolunk... mivel még így is ő a kisebbik rossz.
Megtekintés: Bármit hittél a Stan-Up műfajról és a hátteréről, nem ez a film megerősíteni benne.
Annyi sebből vérzik, hogy azt sem tudom, merre kezdjem.
Ez a film nem vígjáték. Egy hazug történet, hazug karakterekkel, akiket már láttál hasonló filmekben, hasonló körítéssel, csak ott tehetségesebb volt a rendező, összeszedettebb a történet és a főszereplők a szórakoztató ipar más szegmenseiből kerültek elő.
Először arra gondoltam, hogy újra elolvasok néhány cikket, amiket korábban, hogy segítsenek teljesebbé tenni a véleményemet a filmről, ám ezt elvetettem, mert először is túl sok cikk jelent meg a világhálón és már sokszor a címükből érezhető volt, hogy nem álltak a film mellé. Alapból én sem állok a film mellé, ezért inkább más szemszögből lett volna érdekes számomra olvasni erről a munkáról, azonban így sok értelme nincs, hiszen amit már eleve fogalmaztam magamban, csak azt szajkózták a látottak. Szépen bezártam hát a közel tucatnyi megnyitott oldalt és inkább gondolkodni kezdtem, hogy hol is kezdjem a darab méltatását, amennyire az lehetséges.
Először is, a főszereplő Tamás (Hadházi László) az a fajta humorista, aki egyedül dolgozik, egyetlen menedzsere az, aki a külvilágot rendezgeti felé és olyan poénokkal operál a televíziós műsorában, amik minősége egyáltalán nem támasztja alá, hogy ennek a művésznek egy közel háromszáz adásos műsorfolyam volt a kezében. Nem. Háromszáz ugyanolyan adástól nem leszel ismert humorista. Viszont, lehetsz bármilyen ismert humorista, egészen biztos, hogy saját kútfőből nem leszel képes háromszáz egymástól eltérő műsort összefabrikálni, hogy az lenyűgözze a nézőidet, mert senki nem olyan vicces, hogy háromszázszor negyven percet érdekessé és frissé tegyen. Fábrynak is úgy sikerült ezt elérnie, hogy egy komplett alkotói gárda négerezett a keze alá, az Internetese beolvasztásról már nem is beszélve.
Szóval el kell hinnem, hogy negyvenes éveinek végére Tamás végül kiégett annyira, hogy a nézői még a táblák útmutatása mellett sem nagyon tudják, hogyan is kell nevetni és szórakozni azon, amit a színpadon látnak.
Egyedül még Hofinak sem sikerült volna háromszáz estét érdekessé tennie, hiszen egy jól felépített előadás, ami kb. húsz-harminc perc, legoptimálisabb esetben is néhány hetes munka, beleértve a háttérkutatást, a poénok csiszolgatását és a végső gesztusok összefésülését, ami végül egy élvezhető jelenetet tesz ki.
Érted, mit akarok mondani?
Tamás, egyedül, nem lett volna képes erre a bravúrra. A filmben azonban nem foglalkoznak ezzel és el kell hinnem, hogy egykor ő volt a világ legjobb humoristája.
Mostanra azonban torka véres, producere egyre gyatrább munkákat kutat fel számára és a televízió igazgatója is egyre inkább szabadulna Tamástól, vagy minimum, vérfrissítést szeretne látni.
Ebbe Tamás nem szívesen menne bele, hiszen van ám önérzet is, ego is, viszont, úgy látszik, hiába volt egykor ő az a sztár-poéngyáros, ha mostanra eljutott odáig, hogy a kertjét csinosítgató vállalkozónak nem képes kifizetni a munkájáért járó díjazást. Mellesleg ez a szál totál felesleges szerintem, mert egyrészt alig van értelme, nincs megfelelő kifutása és a humoros részeket sem gyarapítja annyira, hogy helye lenne a film kontextusában. Viszont így kapunk egy burleszkbe hajló mellékszereplő karaktert meg egy cicivillantós jelenetet, amiért viszont hálásak lehetünk. Hogy végül Tamásunk miért is nem jut dűlőre a vállalkozóval, mikor szinte erőszakosan szuszakolják bele a figurát a moziba, hogy meglegyen az ok amiért Tamásnak meg kelljen a munkái során alázkodnia, elkönyvelhetjük a dacnak is, csak akkor meg minek volt az egész hajcihő.
Azután ott van a menedzsere, Vigéc (Eszenyi Enikő) karaktere. Ha ilyen egy menedzser, akkor nem csodálom, hogy Tamás végül lecsúszott, mert olyan, mintha Vigéc nem akarná a sikerét. Azután meg csak kiderül, hogy tud hozni pénzes melókat, meg olyat is, ami tök ciki, csak azt nem értem, hogy ha erre képes volt a film ideje alatt, miért nem derült ki, hogy korábban miért is ő lett a megfelelő menedzsere Tamásnak???
A figura amúgy rendben van, Eszenyi lubickol benne, élvezi játszani és gyakorlatilag ellopja a show nagy részét. Megkockáztatom, hogy végül ezért lesz az a sorsa, ami, hogy mellette végre a fiúink is labdába rúghassanak. Persze, eléggé hiányolom, hogy ennyire összecsapott és szinte mellékes tényként kezelik drámáját, amely végül betetőzik, de betudható ez is annak, hogy komédiát akartak csinálni és nem egy drámát, pedig, lehet, hogy annak a film jobban sikerült volna.
A négy forgatókönyvíróról csupán annyit, hogy kár, hogy ennyien nem tudtak egy pörgős és okos forgatókönyvet összehozni a témáról, pedig többen benne dolgoznak a stábból ebben a világban. Pont ez a baj, hiszen ők tudják a legjobban, hogy amit bemutat a film, az eléggé talmi. A humor a legkevésbé akkor működik, amikor a színpadon mozognak szereplőink és akkor a legjobb, amikor szinte meg sincs ágyazva neki és úgy tűnik, improvizáció. Hiányoznak az olyan beszólások a filmből, mint Vigéc halott kisállatos megállapítása. Ezekből kellett volna több, nem a kamera előtt izzadni. Eleve filmben nehéz bemutatni, mennyire humoros egy humorista, hiszen ahhoz, hogy valakit a néző megkedveljen és a viccein felhőtlenül szórakozzon, általában meg kell ismernie az illetőt és rá kell hangolódnia az illető humorára. Nem véletlen, hogy ugyanarra a viccre másképp reagálunk, ha már ismerős adja elő számunkra és másképp, ha egy idegen. Akkor is, ha egy szimpatikus figura és akkor is, ha egy kevésbé megnyerő arcú ember. Épp ezért, hogy a mozi nézője szimpatizáljon a darab karaktereivel, nem sokat segít a cselekmény közé beépített televíziós műsor bemutatása, elhangzó poénokkal, mert a rövid, pár soros poénok sosem működnek olyan jól, mint amikor az előadó feléípt egy egységes vázat és azon módszeresen végighaladva, akár egy levelektől roskadozó faágon, egyenként tépkedi le a leveleket, míg végül elkészül a mű, azaz elfogynak a poénok és vége a műsornak.
Gondolj bele, te is szívesebben beszélgetsz olyan emberrel, aki szórakoztatóan beszélget, egymásra építve vicces beszólásait, mint valakivel, aki csak sorolja az olcsó poénokat. A viccmesélő ember ugyanis a beszélgetés gyilkosa.
Azután hiányosság még a mellékszereplők személyiségének teljes hiánya. Tóbiás (Kiss Ádám) barátnője (Jordán Adél) például legalább olyan olcsó kellék a filmben, mint a barátnő extrém színű parókái a fején. Azután kiderül, hogy Tamást is ismeri, sőt, dacszövetség szerűséget köt vele, mikor Tóbiás kidobja. Sok logika ebben a szálban sincs, de legalább előrébb viszi a cselekményt, amit azután a forgatókönyv egyáltalán alig használ ki, hiszen Tamás lesöpörhetné Tóbiást, de Vigéc meg pont akkor hozza a film drámai csúcspontját. Szóval még a dramaturgiai problémák mellett mintha ritmusbeli hiányosságok is felfedezhetőek lennének a végtermékben.
Arról már nem is beszélve, hogy végül a konfliktuskezelés a két főszereplő között kicsit légből kapott. Az, meg, hogy Tóbiás végül úgy búcsúzik Tamás menedzserétől, ahogy, az pedig szintén több magyarázatra szorult volna a néző felé. Csoda, ha összecsapottnak érzem a filmet?
Azt hiszem, mára eleget foglalkoztam ezzel a filmmel, amit nálunk vígjátékként próbáltak elsózni a moziba járó közönségnek. Nagy pozitívum, hogy a trágárkodás nem kapott akkora szerepet a filmben, mint Kiss Ádám fellépésein szokott és, hogy a film igyekszik a jó ízlés határain belül mozogni, nem sétál át öncélúba, hogy megnevettesse a nézőt. (Bár, a temetői papos jelenet kissé kilógott a sorból.) (Viszont az értetlen pincérlány teljesen a helyén volt.)
Értem én, hogy ez a film a humoristákról akart szólni, de biztos vagyok benne, hogy kicsit több munkával és figyelemmel, ha nem is egy vicces, de legalább egy erős keserédes komédia drámát tudtak volna hozni az alkotók. Talán legközelebb.
Van lehetőség ebben a fajta drámai fejlődéstörténetben, épp csak nem ebben az odakent formában.
40%
Ha szeretnéd látni: D U M A P Á R B A J
Elképzelhető, hogy az oldalon regisztrálnod szükséges.
Ha már érdekelt annyira a film, hogy elolvasd róla a kritikám, akkor ajánlom a filmbook írását is olvasásra: D U M A P Á R B A J(Scal írása)
