Legjobb film:
Amerikai mesterlövész - Amercian Shooter - Clint Eastwood, Robert Lorenz, Andrew Lazar, Bradley Cooper, Peter Morgan
Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman - Alejandro González Iñárritu, John Lesher, Arnon Milchan, James W. Skotchdopole
Végül a Birdman nyert. Nem tudom, mennyire megérdemelten, mert három filmet nem láttam a jelöltek közül. Az Amerikai mesterlövésznél fényévekkel jobb. A Grand Budapest Hotel meg annyira specifikus munka, hogy nehéz összehasonlítani a többivel. :)
A Whiplash pedig nagyon erős filmdráma, maradandó élmény, de nem biztos, hogy feltétlenül a legjobb a hét filmből.
Sráckor - Boyhood - Richard Linklater, Jonathan Sehring, John Sloss, Cathleen Sutherland
A Grand Budapest Hotel - The Grand Budapest Hotel - Wes Anderson, Jeremy Dawson, Steven M. Rales, Scott Rudin
Kódjátszma - The Imitation Game - Nora Grossman, Ido Ostrowsky, Teddy Schwarzman
Selma - Selma - Christian Colson, Dede Gardner, Jeremy Kleiner, Oprah Winfrey
A mindenség elmélete - The Theory of Everything - Tim Bevan, Lisa Bruce, Eric Fellner, Anthony McCarten
Whiplash - Whiplash - Jason Blum, Helen Estabrook, David Lancester, Michel Litvak
A Whiplash-nek szurkolok.
2:40: J. K. Simmons megnyerte a legjobb férfi mellékszereplő díját.
Ez volt a lényeg, részemről. :)
Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem. Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
2015. február 22., vasárnap
2015. február 17., kedd
Whiplash - Whiplash (2014)
Whiplash - Whiplash (2014)
Rendezte: Damien Chazelle
Közhely, de a "Cél szentesíti az eszközt?"
Megtekintés? - Kötelező. Hangulatfüggő, de rákattanhatsz.
Chazelle nevét érdemes megjegyeznünk, mert a 2015-ös Oscar-gálán a filmje egészen biztos, hogy be fog söpörni valamilyen díjat. Nem állítom, hogy sokat, hiszen erős lesz a mezőny, de ez a film nem távozhat díj nélkül. Olyan nincs.
Emlékszel legalább egy olyan filmre, amelyben a kiképző őrmester szarrá szívatta a katonáját, hogy végül a kezdetben elvileg lúzer figura kinőve magát, a hadsereg szeme-fénye legyen? Tudod, amikor a tiszt keze alatt, akár az agyag, formálódik a karakter, erősödik, hogy végül bebizonyítsa, a kiképzőtisztnek volt igaza; az a fiú egy igazi harcos. Vannak ilyen filmek.
A Whiplash - hangzása ellenére nem egy vízbe csobbanást imitáló szó, hanem az ostorcsapásra utal, amely egy jazz szám címe, ami körül a film "bonyolódik". A bonyolódik nem jó szó, mert a másfél órás film teljesen követhető, érthető, átélhető, szerethető és a többi...
Andrew (Miles Teller - nem vagyok dobos, de amit mint átlagnéző látok a vásznon, az alapján a srác zseniális színész) egy viszonylag előkelő zeneakadémián tanulgatja a dobolás művészetét. Szemet vet rá a suli legegocentrikusabb zenei zsenije, aki a suli berkein belül egy zenekart üzemeltet és azzal rendszeresen fellép, különböző zenei megmérettetéseken, Fletcher, a karmester (J.K. Simmons - aki szintén zseniális ebben szerepben, amelyben valósággal lubickol!) és behívja másod dobosnak egy próbára.
Fletcher-nél ez úgy néz ki, hogy egy részt gyakorolnak egy adott számot, másrészt, Fletcher szarrá aláz valakit a zenekarból. Megteheti? Talán igen, ha tudjuk a motivációit, amelyek legbelül teljesen jogosak és tiszták. Csak megérteni, az a nehéz és az utat követni, amit az öntörvényű zseni kijelöl, az lehetetlen... szinte.
Andrew szeretne kiváló zenész lenni. Meg is van erre minden esélye, hiszen képes orr/kézvérzésék gyakorolni és még a frissen megszerzett barátnőjét (Melissa Benoist) is simán és logikusan beáldozza, hogy terveit valóra váltsa. Egyetlen akadály az útjában maga Fletcher lehet. Fletcher barátkozik, Fletcher példát statuál, Fletcher maga az ördög. Verejtéket iszik és trágárságot köp. Megalázza Andrewt. Gyakorlatilag porrá zúzza a fiú egoját, akár azt a bizonyos agyagot a korongon. Lassan formálja a saját képére. Mert, amit Andrew, tapasztalatlan tizenkilenc éves suhancként nem tudhat, az az, hogy a mestere színjátékot játszik, melynek egyetlen célja, hogy a legtöbbet és a legjobbat hozza ki a fiú játékából. Ehhez nem által gusztustalan húzásokat is bevetni. Először kedvesen faggatja a fiút a családjáról, hogy azután a legváratlanabb pillanatban a megszerzett információ birtokában visszaszúrjon a fiú szívébe. Amit egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi. Mesél neki a zene nagyjairól, hogy az arcába fröcskölje: - Te sosem leszel az!
Andrew, pedig naív és egyre dacosabb. Nem akarja, nem tudja észrevenni a jeleket, amiket a mentor sugároz magából. (Pl. elmeséli egy zenész életéből a motivációt, hogy miért akart és lett kiváló muzsikus az illető, hogy utána rögtön hasonló helyzetbe hozza a fiút a színpadon.) Andrew csak annyit érzékel mindebből, hogy Fletcher bár egészen magas szintű zenei géniusz, mint ember egy köpedelem.
Azután kiborul a bili. Fletcher egyik volt diákja öngyilkos lesz és a tanári és szülői közösség fejeket követel. Kapóra jön, hogy Fletcher és Andrew egy fellépés alatt végül a tettlegességig eljutnak. Andrew úgy érzi, elege lett és feladja álmait, Fletcher pedig kereshet magának más munkát.
Véletlenül keresztezik egymás útját ismét, aminek folyománya, hogy Fletcher meghívja a tehetséges srácot egy fellépésre. Ezer néző, reflektor, komoly feladat. Andrew boldog, hogy színpadon állhat. Fletcher pedig, aki még mindig mentora, megadja a végső lökést, amelynek a végén a fiú vagy a mennybe megy, vagy örökre elhullik. Minden azon múlik, hogy a tanár jól mérte fel a fiú képességeit és tudását és jól kufárkodott az agyag formázásával.
Andrew, már csak rajtad múlik!!!
Ez a film zseniális!
Látnod kell, ha szereted: J.K. Simmons-t (Pl. ő volt J. Jonah Jameson a Pókember sorozatban - A Sam Raimi féle változatban)
Látnod kell, ha: valaha is tanultál valamilyen hangszeren és mára vagy zenész lett belőled, vagy feladtad, mert nem voltál kitartó.
Látnod kell, ha: szereted a zenét, azon belül pedig rajongsz a jazz-ért. (Ami azért elég réteg zene és hangulat függő, még nekem is, pedig én szeretem.)
Látnod kell, ha: már találkoztál ezzel a témával katonai vagy sportfilmben, mert a zenei világon belül viszonylag ritka az ilyen film. (A táncos filmeket, mint Flashdance vagy Step Up, most felejsd el.)
Látnod kell, ha: van másfél órád és azt egy drámára szánnád, amelyiknek a költségvetése nem hollywoodi, ellenben a megvalósítása komoly tehetségről, tudásról és precizitásról tanúskodik. (Chazelle jól ragad meg pillanatokat, a csöpögő verejtékről, a hangszerből kifolyatott nyálról, a kották soraiba berajzolt plusz információkról.)
Látnod kell, ha: úgy gondolod, hogy egy dobosról szóló film csak unalmas lehet, mert számodra a dobolás puszta ricsaj és egyáltalán...
...meg fogsz lepődni.
Néha már izgatottabban fészkelődtem a fotelben, mintha egy horrorfilm utolsó perceit néztem volna. Teller engem tökéletesen meggyőzött, mint elborult zenész és Simmons sem egyszerű figura.
Kedvenc pillanatok:
- a montázsok
- Simmons káromkodásai
- Teller gyakorlásai
- A pillanat, amikor a vége koncerten, ami kb. tíz perc puszta zene és háború, Teller cintányérja félre billen, így mintegy megadja magát és félő, hogy a fiú kiesve a ritmusból, feladja sajátos párbaját a karmesterrel, mire Simmons mellette terem, megigazítja a cint és aprót bólint a fiúnak. Akkor már Andrew is tudja és a néző is, hogy Fletchernek volt igaza és tanításai célba értek: a színpadon tanúi leszünk, ahogy Andrew-ból egy zseniális zenész születik meg.
Innentől pedig vége a versengésnek, mert nem marad más, mint a kölcsönös tisztelet és a zene szeretete. Gyönyörűen fejezik be, egymást támogatva a koncertet.
- Paul Reiser, mint apuka, aki nem kezeli túl jól a fia kirohanásait és tehetségét sem ismeri el. Kezdetben.
- Amikor kiderül, hogy Connelly behozása harmadik dobosnak csupán a "kiképzés" része.
Negatívumok:
- Talán pár perccel lehetne hosszabb.
- Több Simmons, több Teller.
- Megnéztem volna egy jelenetet, amelyben mondjuk tíz évvel később, a két főszereplő egy koncerten együtt tolja, figyelve a másik apró rezdüléseire, mert egyszerűen kiváncsi vagyok a karakterek további sorsára.
- A szerelmi szál tőlem lehetett volna kicsit nyálasabb.
100%
Nem kérdés!
2015, február 22.-én, a 87. Oscar-díj átadáson a film három díjat nyert, köztük J.K. Simmons megkapta a legjobb férfi mellékszereplő díjat. Gratulálok neki!
Rendezte: Damien Chazelle
Közhely, de a "Cél szentesíti az eszközt?"
Megtekintés? - Kötelező. Hangulatfüggő, de rákattanhatsz.
Emlékszel legalább egy olyan filmre, amelyben a kiképző őrmester szarrá szívatta a katonáját, hogy végül a kezdetben elvileg lúzer figura kinőve magát, a hadsereg szeme-fénye legyen? Tudod, amikor a tiszt keze alatt, akár az agyag, formálódik a karakter, erősödik, hogy végül bebizonyítsa, a kiképzőtisztnek volt igaza; az a fiú egy igazi harcos. Vannak ilyen filmek.
A Whiplash - hangzása ellenére nem egy vízbe csobbanást imitáló szó, hanem az ostorcsapásra utal, amely egy jazz szám címe, ami körül a film "bonyolódik". A bonyolódik nem jó szó, mert a másfél órás film teljesen követhető, érthető, átélhető, szerethető és a többi...
 |
| J.K. Simmons néha kísértetiesen emlékeztet az "Acéllövedék" című Kubrick film kiképzőtisztjére. |
Andrew (Miles Teller - nem vagyok dobos, de amit mint átlagnéző látok a vásznon, az alapján a srác zseniális színész) egy viszonylag előkelő zeneakadémián tanulgatja a dobolás művészetét. Szemet vet rá a suli legegocentrikusabb zenei zsenije, aki a suli berkein belül egy zenekart üzemeltet és azzal rendszeresen fellép, különböző zenei megmérettetéseken, Fletcher, a karmester (J.K. Simmons - aki szintén zseniális ebben szerepben, amelyben valósággal lubickol!) és behívja másod dobosnak egy próbára.
Fletcher-nél ez úgy néz ki, hogy egy részt gyakorolnak egy adott számot, másrészt, Fletcher szarrá aláz valakit a zenekarból. Megteheti? Talán igen, ha tudjuk a motivációit, amelyek legbelül teljesen jogosak és tiszták. Csak megérteni, az a nehéz és az utat követni, amit az öntörvényű zseni kijelöl, az lehetetlen... szinte.
Andrew szeretne kiváló zenész lenni. Meg is van erre minden esélye, hiszen képes orr/kézvérzésék gyakorolni és még a frissen megszerzett barátnőjét (Melissa Benoist) is simán és logikusan beáldozza, hogy terveit valóra váltsa. Egyetlen akadály az útjában maga Fletcher lehet. Fletcher barátkozik, Fletcher példát statuál, Fletcher maga az ördög. Verejtéket iszik és trágárságot köp. Megalázza Andrewt. Gyakorlatilag porrá zúzza a fiú egoját, akár azt a bizonyos agyagot a korongon. Lassan formálja a saját képére. Mert, amit Andrew, tapasztalatlan tizenkilenc éves suhancként nem tudhat, az az, hogy a mestere színjátékot játszik, melynek egyetlen célja, hogy a legtöbbet és a legjobbat hozza ki a fiú játékából. Ehhez nem által gusztustalan húzásokat is bevetni. Először kedvesen faggatja a fiút a családjáról, hogy azután a legváratlanabb pillanatban a megszerzett információ birtokában visszaszúrjon a fiú szívébe. Amit egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi. Mesél neki a zene nagyjairól, hogy az arcába fröcskölje: - Te sosem leszel az!
Andrew, pedig naív és egyre dacosabb. Nem akarja, nem tudja észrevenni a jeleket, amiket a mentor sugároz magából. (Pl. elmeséli egy zenész életéből a motivációt, hogy miért akart és lett kiváló muzsikus az illető, hogy utána rögtön hasonló helyzetbe hozza a fiút a színpadon.) Andrew csak annyit érzékel mindebből, hogy Fletcher bár egészen magas szintű zenei géniusz, mint ember egy köpedelem.
 |
| Teller gyerekként tanult dobolni, de a film miatt fel kellett frissítenie az ismereteit. Eszméletlen színész, érdemes figyelni rá. |
Azután kiborul a bili. Fletcher egyik volt diákja öngyilkos lesz és a tanári és szülői közösség fejeket követel. Kapóra jön, hogy Fletcher és Andrew egy fellépés alatt végül a tettlegességig eljutnak. Andrew úgy érzi, elege lett és feladja álmait, Fletcher pedig kereshet magának más munkát.
Véletlenül keresztezik egymás útját ismét, aminek folyománya, hogy Fletcher meghívja a tehetséges srácot egy fellépésre. Ezer néző, reflektor, komoly feladat. Andrew boldog, hogy színpadon állhat. Fletcher pedig, aki még mindig mentora, megadja a végső lökést, amelynek a végén a fiú vagy a mennybe megy, vagy örökre elhullik. Minden azon múlik, hogy a tanár jól mérte fel a fiú képességeit és tudását és jól kufárkodott az agyag formázásával.
Andrew, már csak rajtad múlik!!!
Ez a film zseniális!
Látnod kell, ha szereted: J.K. Simmons-t (Pl. ő volt J. Jonah Jameson a Pókember sorozatban - A Sam Raimi féle változatban)
Látnod kell, ha: valaha is tanultál valamilyen hangszeren és mára vagy zenész lett belőled, vagy feladtad, mert nem voltál kitartó.
Látnod kell, ha: szereted a zenét, azon belül pedig rajongsz a jazz-ért. (Ami azért elég réteg zene és hangulat függő, még nekem is, pedig én szeretem.)
Látnod kell, ha: már találkoztál ezzel a témával katonai vagy sportfilmben, mert a zenei világon belül viszonylag ritka az ilyen film. (A táncos filmeket, mint Flashdance vagy Step Up, most felejsd el.)
Látnod kell, ha: van másfél órád és azt egy drámára szánnád, amelyiknek a költségvetése nem hollywoodi, ellenben a megvalósítása komoly tehetségről, tudásról és precizitásról tanúskodik. (Chazelle jól ragad meg pillanatokat, a csöpögő verejtékről, a hangszerből kifolyatott nyálról, a kották soraiba berajzolt plusz információkról.)
Látnod kell, ha: úgy gondolod, hogy egy dobosról szóló film csak unalmas lehet, mert számodra a dobolás puszta ricsaj és egyáltalán...
...meg fogsz lepődni.
 |
| Simmons arcjátéka lenyűgöző. Az utolsó percekért érik neki egy díj. |
Néha már izgatottabban fészkelődtem a fotelben, mintha egy horrorfilm utolsó perceit néztem volna. Teller engem tökéletesen meggyőzött, mint elborult zenész és Simmons sem egyszerű figura.
Kedvenc pillanatok:
- a montázsok
- Simmons káromkodásai
- Teller gyakorlásai
- A pillanat, amikor a vége koncerten, ami kb. tíz perc puszta zene és háború, Teller cintányérja félre billen, így mintegy megadja magát és félő, hogy a fiú kiesve a ritmusból, feladja sajátos párbaját a karmesterrel, mire Simmons mellette terem, megigazítja a cint és aprót bólint a fiúnak. Akkor már Andrew is tudja és a néző is, hogy Fletchernek volt igaza és tanításai célba értek: a színpadon tanúi leszünk, ahogy Andrew-ból egy zseniális zenész születik meg.
Innentől pedig vége a versengésnek, mert nem marad más, mint a kölcsönös tisztelet és a zene szeretete. Gyönyörűen fejezik be, egymást támogatva a koncertet.
- Paul Reiser, mint apuka, aki nem kezeli túl jól a fia kirohanásait és tehetségét sem ismeri el. Kezdetben.
- Amikor kiderül, hogy Connelly behozása harmadik dobosnak csupán a "kiképzés" része.
Negatívumok:
- Talán pár perccel lehetne hosszabb.
- Több Simmons, több Teller.
- Megnéztem volna egy jelenetet, amelyben mondjuk tíz évvel később, a két főszereplő egy koncerten együtt tolja, figyelve a másik apró rezdüléseire, mert egyszerűen kiváncsi vagyok a karakterek további sorsára.
- A szerelmi szál tőlem lehetett volna kicsit nyálasabb.
 |
| Mester és tanítványa: Vajon ki bírja tovább és mi lesz a konklúzió? |
Nem kérdés!
2015, február 22.-én, a 87. Oscar-díj átadáson a film három díjat nyert, köztük J.K. Simmons megkapta a legjobb férfi mellékszereplő díjat. Gratulálok neki!
Blog: Nőn merengve
Él valahol.
Tudom… Érzem. A lány, aki az életem értelme. A boldogságom. Nem tudok róla
semmit, nem láttam még sosem, de megszületett. Bolyong a földön, az utat
kutatva, fejét álomra nélkülem hajtva. Tán álmodik, meglehet… Keresve egy jobb
életet. Az alkony, amely eljött, Borzongató hideget hozott, magamba merülve
kódorgok, mint kiátkozott.
Nem bánt, nem fáj, nem érdekel. Megyek tovább, a sötét földön, míg a nap fel nem kel, és meleg sugaraival körbe ölel. Finoman, lágyan, mint a lány, ki megszületett, de még nem találom. Álmaimban meztelen fekszik a vörös ágyon, ezer virág kelyhe temeti be, sebtibe. Illata bódít, ott is érzem, ahol csak friss levegő járja át, a határt.
Él valahol, mert élnie kell! Én ezt hiszem, hiszen, ha nem így lenne, jómagam pár nélkül létezne, egyedül lenne az úton, mely a semmibe menne…
Annak meg mi értelme lenne?
Nem bánt, nem fáj, nem érdekel. Megyek tovább, a sötét földön, míg a nap fel nem kel, és meleg sugaraival körbe ölel. Finoman, lágyan, mint a lány, ki megszületett, de még nem találom. Álmaimban meztelen fekszik a vörös ágyon, ezer virág kelyhe temeti be, sebtibe. Illata bódít, ott is érzem, ahol csak friss levegő járja át, a határt.
Él valahol, mert élnie kell! Én ezt hiszem, hiszen, ha nem így lenne, jómagam pár nélkül létezne, egyedül lenne az úton, mely a semmibe menne…
Annak meg mi értelme lenne?
Novella: Érte sírni
A takarítónő
a pultban csörömpölt. A fiú szinte nem is hallotta. A pultnál ült, maga elé
bámult, de nem látott semmit. Elmerült a tegnapban. Hajnali négy volt. Tegnap
péntek, ma már szombat.
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!
Élete végéig szerette Grétit és egy apró fészket csinált neki a szívében, ahol jól megfért az mellett a lány mellett, akit első szerelmének hívott, és az mellett a lány mellett is, akit a hajnali sírás után ismert meg fél évvel, majd elvett feleségül.
Többé nem sírt Grétiért. Csak egyszer, akkor, ott és egyedül.
Próza-vers: Levéltetvek
- Szerinted
arra van valami? - kérdezte Tesó és arra mutatott.
- Nem tudom. Mit látsz?
- Arra? Semmit. Ezért kérdezem…
Kicsit hátradőltem a padon, hogy szemébe nézzek. Talán csak meglöttyent az agya.
- Ne kérdezz hülyeséget. Rágd a levelet. - szóltam, mert nekünk enni kell.
- De Bratyó, néha figyelnem kell a világra is.
- Világ? Figyelni? Micsoda nagy szavakat használsz! Kitől hallod ezeket? - kérdeztem és rágtam a levelet.
- Húgitól. Mellette, arra - és mutatta - egy érdeklődő eszik. az beszéli fejét tele, vele.
- az a tetű ha fene fenét eszik is, ne beszélje neki fejét tele, ha lehet. különben elmehet. Lótetűk vagyunk, nem olyan élőlények, mint akik… nem a fákon élnek!
- De nem gondoltál arra…?
- Nem! Én csak rágok. Néha vándorolok, mert befásul a nyelv, a torok, ha a gyomor korog és egy Ízt tolok.
- Tudod, vágyhatnánk többre!
- Húgit küldd le!
Húgi, aki amarra evett, mély levegőt vett és felém- pár, - bár nem a legjobb szó rá, - lépést tett. A lótetű nem igazán lép… Csak úgy araszol. Azt is halkan. Alig szól.
- Tessék Bratyó? - kérdezte, de pilláit rezegtette. Ezt akkor tette, ha úgy vélte, a mondandónak lesz tétje.
- Honnan jön a sok kérdés, látomás?
- Csak múló szeszély, kíváncsiság! Semmi más!
- De nekünk itt van dolgunk. Nem kérdezünk, csak eszünk!
Erre születtünk, erre van eszünk!
Tesó közbehurrogott: - Már ne is haragudj…
Én pedig reá: - Te sem, de fogd be levéllesőd, vagy legközelebb közelről fogod érezni az őszi esőt! Kitollak alá, levélrejtekedből, és elkap a zivatar, földre ránt magával, egyből!
Tesó szája bezárult, néma maradt, majd megnyílva a zöldbe harap.
Húgi ezzel szemben, kissé feszengve, de velem szemben áll. Ő akaratos tetű, ez számomra egyöntetű.
- Engem, Bratyó, ne nyomj el!
- Nem is kell! Megteszed magad, ha a gondolat elragad!
Magamban átkoztam az érdeklődőt. Ha nem tömi a fejét Húgom mellett és nem tömi vele a Húgom fejét, ami tőle tellett, akkor talán a lázadás gondolata elfolyik. Mert tetűéknél úgy szokik.
Sokáig nem marad meg a gondolat…
… és hopp, hol is tartottam?
Elszaladt!
- Nem tudom. Mit látsz?
- Arra? Semmit. Ezért kérdezem…
Kicsit hátradőltem a padon, hogy szemébe nézzek. Talán csak meglöttyent az agya.
- Ne kérdezz hülyeséget. Rágd a levelet. - szóltam, mert nekünk enni kell.
- De Bratyó, néha figyelnem kell a világra is.
- Világ? Figyelni? Micsoda nagy szavakat használsz! Kitől hallod ezeket? - kérdeztem és rágtam a levelet.
- Húgitól. Mellette, arra - és mutatta - egy érdeklődő eszik. az beszéli fejét tele, vele.
- az a tetű ha fene fenét eszik is, ne beszélje neki fejét tele, ha lehet. különben elmehet. Lótetűk vagyunk, nem olyan élőlények, mint akik… nem a fákon élnek!
- De nem gondoltál arra…?
- Nem! Én csak rágok. Néha vándorolok, mert befásul a nyelv, a torok, ha a gyomor korog és egy Ízt tolok.
- Tudod, vágyhatnánk többre!
- Húgit küldd le!
Húgi, aki amarra evett, mély levegőt vett és felém- pár, - bár nem a legjobb szó rá, - lépést tett. A lótetű nem igazán lép… Csak úgy araszol. Azt is halkan. Alig szól.
- Tessék Bratyó? - kérdezte, de pilláit rezegtette. Ezt akkor tette, ha úgy vélte, a mondandónak lesz tétje.
- Honnan jön a sok kérdés, látomás?
- Csak múló szeszély, kíváncsiság! Semmi más!
- De nekünk itt van dolgunk. Nem kérdezünk, csak eszünk!
Erre születtünk, erre van eszünk!
Tesó közbehurrogott: - Már ne is haragudj…
Én pedig reá: - Te sem, de fogd be levéllesőd, vagy legközelebb közelről fogod érezni az őszi esőt! Kitollak alá, levélrejtekedből, és elkap a zivatar, földre ránt magával, egyből!
Tesó szája bezárult, néma maradt, majd megnyílva a zöldbe harap.
Húgi ezzel szemben, kissé feszengve, de velem szemben áll. Ő akaratos tetű, ez számomra egyöntetű.
- Engem, Bratyó, ne nyomj el!
- Nem is kell! Megteszed magad, ha a gondolat elragad!
Magamban átkoztam az érdeklődőt. Ha nem tömi a fejét Húgom mellett és nem tömi vele a Húgom fejét, ami tőle tellett, akkor talán a lázadás gondolata elfolyik. Mert tetűéknél úgy szokik.
Sokáig nem marad meg a gondolat…
… és hopp, hol is tartottam?
Elszaladt!
Próza: Levélhegy
A levél a
postába keveredett. Azonnal szemet szúrt.
A színe halványszürke. Elütött mind a reklámújságok tarkaságától, mind a hivatalos levelek fehérségétől.
Nem találtam rajta feladót, csak a címzettet; engem.
Bélyeget sem ragasztottak a sarkába.
Mintha valaki egyszerűen egyenesen a postaládámba dobta volna.
A konyhában kerestem valamit, amivel felnyithatom. Egy közepes hosszúságú kés éppen megteszi.
Kivettem a csöpögtető tartóból, a többi evőeszköz közül.
A kés hegye könnyen becsúszott a boríték tetejénél.
Három gyors rántás után felnyílt.
Kissé szétnyitottam és kivettem egy ugyanolyan szürke borítékot belőle.
Súlyra és nagyságra megegyezett.
Éppen csak egy boríték volt.
Valami levéllel a belsejében.
A kés hegye ismét a helyére vándorolt. Most egy rántással szakítottam fel a papírt.
Kicsit idegesen kiborítottam az asztalra a boríték tartalmát.
Egy ugyanakkora, ugyanolyan borítékot.
A kés kifordult a kezemből.
Mikor megnyugodtam, felvettem.
Most a levél rövidebb oldalát vágtam fel, de megint egy szürke levelet találtam benne. Akár egy kifacsart és ostoba Matrioska-baba.
A színe halványszürke. Elütött mind a reklámújságok tarkaságától, mind a hivatalos levelek fehérségétől.
Nem találtam rajta feladót, csak a címzettet; engem.
Bélyeget sem ragasztottak a sarkába.
Mintha valaki egyszerűen egyenesen a postaládámba dobta volna.
A konyhában kerestem valamit, amivel felnyithatom. Egy közepes hosszúságú kés éppen megteszi.
Kivettem a csöpögtető tartóból, a többi evőeszköz közül.
A kés hegye könnyen becsúszott a boríték tetejénél.
Három gyors rántás után felnyílt.
Kissé szétnyitottam és kivettem egy ugyanolyan szürke borítékot belőle.
Súlyra és nagyságra megegyezett.
Éppen csak egy boríték volt.
Valami levéllel a belsejében.
A kés hegye ismét a helyére vándorolt. Most egy rántással szakítottam fel a papírt.
Kicsit idegesen kiborítottam az asztalra a boríték tartalmát.
Egy ugyanakkora, ugyanolyan borítékot.
A kés kifordult a kezemből.
Mikor megnyugodtam, felvettem.
Most a levél rövidebb oldalát vágtam fel, de megint egy szürke levelet találtam benne. Akár egy kifacsart és ostoba Matrioska-baba.
Egy órával később az asztal alatt kupacban állt a szürke papír.
Két nappal később az egész lakásban gázolni lehetett a felvágott levelekben. Akárhogyan próbáltam is kinyitni, csak újabb és újabb borítékokat sikerült a padlóra ejtenem.
Egy hónappal később szereztem vevőt a szürke papírra. Mint kiderült, az anyaga teljesen átlagos szürke papír és újrahasznosítható.
Felvettem egy gyors kezű vietnami kislányt, akinek egész nap csak bontogatnia kellett a leveleket.
Jól megélünk belőle… Talán egy esküvőre is futja.
Ha lesznek gyerekeink, mind szorgos kezű kis lurkók lesznek, akik már papírvágó késsel jönnek a világra.
2015. február 16., hétfő
A földi pokol - The Remaining (2014)
A földi pokol - The Remaining (2014)
Rendezte: Casey La Scala
Megtekintés? - Az első felét mindenképp.
La Scala közel tíz éve már rendezett egy sportfilmet, "Deszkások" címmel. Utána sokáig nem forgatott. Talán a meglehetősen réteg témát boncolgató film körüli közönynek köszönhetően, azóta inkább produceri tevékenységeket látott el. Biztosan izgalmasnak találta a forgatókönyvet, ha végül beleugrott ebbe a horrorfilmbe, amely elég rosszul igyekszik vallás közeli, végítélet moziként működni. Ehelyett egy korrekt ijesztgetős mozi, sok kérdéssel, közepes szintű trükkökkel és elég félelem faktorral, viszont az egészen szórakoztató felütés és izgalmas akciók után a végére unalmas és klisés darabot látunk. Egy félig found footage mozi, amely a világ végét mutatja meg egy variációban. Szerencsére, nem végig erőltetik a kamrákon keresztül az eseményeket, bár az is igaz, mivel alig dolgoznak statikus kamerával, állandó mozgásban marad a néző és ez sokakat irritálhat. Viszont egyes jelenetek alatt van filmzene, ami megint csak kívül áll a found footage stílusán, szóval nem túl egységes az összkép. A képek szépek, a beállítások megfelelőek, hogy néha eléggé benne érezzük magunkat az eseményekben. A film nem túl hosszú, ami nézőbarát húzás, főleg, hogy olyan, mintha a végére nem maradt volna a szerzőknek elmagyarázni a filozófiai részt, csak egy gyors, akciós lezárásra gyúrtak. Tehát a film első fele hatásos, a második már tucat darab. Egy megtekintést megér.
Az eredeti cím valami olyasmi, mint pl. Hátrahagyottak.
Dan (Bryan Dechart - Step Up 3D) épp elvenni készül barátnőjét, Skylar-t (Alexa Vega - A Kémkölykök kislánya felnőtt végre!), amikor beüt a mennykő. Szó szerint is.
Kb. tíz percig követhetjük a kamerák táncát és közben megismerjük a főbb szereplőket és a függőségi viszonyokat, hogy később árnyaltabb legyen egyik-másik reakció, hogy ki mit, miért csinál.
A csapat light-osan bulizik, amikor a jelenlévők hullani kezdenek, mint a legyek. A leheletük szinte megfagy, a szemük elveszti a csillogást és holtan zuhannak a padlóra. Elég hatásos jelenetsorban szorulunk a kamerás fiúval és Skylar szüleivel egy liftbe, hogy ránk hozzák a frászt. Hasonló helyzetben garantált a behugyozás. Szerencsére, elég olcsón is lehet frászt hozni emberekre. Itt csupán annyi elég lenne - de megdobják egyéb CGI trükkökkel - amivel kezdődik a balhé; egy rakat ember összeesik és a pupillájuk eltűnik. Igazi túlélő horror felütés, amiben nem lehetsz okos: vagy szereplő leszel és életben maradsz, vagy hasra-ütés szerűen összeesel és megkapod a statiszta gázsit...
A film azonban sokat markol és keveset fog, persze szerintem. Hamar behozzák "logikus" magyarázatnak, hogy itt bizony egy bibliai méretű, vallási eseménynek, vagy inkább isteni megnyilatkoztatásnak vagyunk szemtanúi. Megtörtént a földön az "elragadtatás". A hívők és tiszta lelkek elhagyhatják a földi porhüvelyt, míg a bármilyen formában kegyvesztettetek még maradnak egy rövid ideig, hogy végül a pokol angyali személyesen és egyesével ragadják el mindazokat, akik nem voltak isten kegyelmére méltóak.
Pszichológiai szempontból egészen izgalmas lenne a karakterek további élete, ahogyan megbirkóznak annak súlyával, hogy a.) van isten, b.) ők nem jogosultak isten kegyelmére.
Már ebből a témából össze lehetne hozni egy érdekes drámát, sok lelkizéssel - habár, az igaz lelkek már nincsenek a földön, nem igaz? - és sok párbeszéddel, könnyel és nyállal. Ez helyett, a film eltolódik a found footage egyik kedvenc témája felé: rángatózó kameraképek közepette a maradék szereplők sorban elhaláloznak. Így már nem is olyan izgi, hiszen ezt a sémát több hasonló filmben láttuk már. A kezdeti izgalmak így lesz ígéret csupán.
Jómagam nem vagyok vallásos, ezért nem tudom mélyebben beleélni magam a témába. Akik pedig igazán komoly hívők, azokhoz nem jut el a film, hiszen helyette a Bibliát forgatják. A középrétegnek - a film nézőinek nagyja - azokból fog kikerülni, akik szeretnek borzongani. Ha a direktornak az volt a szándéka, hogy figyelmeztesse az emberiséget és/vagy felhívja a figyelmet, hogy mi következik, mindezt a szórakoztatás ellenében, hát célt tévesztett.
(De miért lett volna ez a célja? hisz nem egy dokumentum filmet készített, teológusokkal megspékelve.)
Pozitívum:
- Azért befosatós.
- Rövid.
- Alexa Vega.
Negatívum:
- Erős kezdet, hasonló visszaesés.
- A CGI hagy némi kívánni valót maga után.
- Elcsépelt befejezés.
50%
Az "elragadtatás" egy bibliai szó, amely Jézushoz és istenhez kapcsolható. Bővebben itt!
A filmet innen tudod leszedni és megnézni: A F Ö L D I P O K O L
Rendezte: Casey La Scala
La Scala közel tíz éve már rendezett egy sportfilmet, "Deszkások" címmel. Utána sokáig nem forgatott. Talán a meglehetősen réteg témát boncolgató film körüli közönynek köszönhetően, azóta inkább produceri tevékenységeket látott el. Biztosan izgalmasnak találta a forgatókönyvet, ha végül beleugrott ebbe a horrorfilmbe, amely elég rosszul igyekszik vallás közeli, végítélet moziként működni. Ehelyett egy korrekt ijesztgetős mozi, sok kérdéssel, közepes szintű trükkökkel és elég félelem faktorral, viszont az egészen szórakoztató felütés és izgalmas akciók után a végére unalmas és klisés darabot látunk. Egy félig found footage mozi, amely a világ végét mutatja meg egy variációban. Szerencsére, nem végig erőltetik a kamrákon keresztül az eseményeket, bár az is igaz, mivel alig dolgoznak statikus kamerával, állandó mozgásban marad a néző és ez sokakat irritálhat. Viszont egyes jelenetek alatt van filmzene, ami megint csak kívül áll a found footage stílusán, szóval nem túl egységes az összkép. A képek szépek, a beállítások megfelelőek, hogy néha eléggé benne érezzük magunkat az eseményekben. A film nem túl hosszú, ami nézőbarát húzás, főleg, hogy olyan, mintha a végére nem maradt volna a szerzőknek elmagyarázni a filozófiai részt, csak egy gyors, akciós lezárásra gyúrtak. Tehát a film első fele hatásos, a második már tucat darab. Egy megtekintést megér.
Az eredeti cím valami olyasmi, mint pl. Hátrahagyottak.
Dan (Bryan Dechart - Step Up 3D) épp elvenni készül barátnőjét, Skylar-t (Alexa Vega - A Kémkölykök kislánya felnőtt végre!), amikor beüt a mennykő. Szó szerint is.
Kb. tíz percig követhetjük a kamerák táncát és közben megismerjük a főbb szereplőket és a függőségi viszonyokat, hogy később árnyaltabb legyen egyik-másik reakció, hogy ki mit, miért csinál.
A csapat light-osan bulizik, amikor a jelenlévők hullani kezdenek, mint a legyek. A leheletük szinte megfagy, a szemük elveszti a csillogást és holtan zuhannak a padlóra. Elég hatásos jelenetsorban szorulunk a kamerás fiúval és Skylar szüleivel egy liftbe, hogy ránk hozzák a frászt. Hasonló helyzetben garantált a behugyozás. Szerencsére, elég olcsón is lehet frászt hozni emberekre. Itt csupán annyi elég lenne - de megdobják egyéb CGI trükkökkel - amivel kezdődik a balhé; egy rakat ember összeesik és a pupillájuk eltűnik. Igazi túlélő horror felütés, amiben nem lehetsz okos: vagy szereplő leszel és életben maradsz, vagy hasra-ütés szerűen összeesel és megkapod a statiszta gázsit...
 |
| Szerencsére egy rángatózó kamera segít elkendőzni a trükkfelvételek hiányosságait. A film ebben jól teljesít, legalábbis, míg a szörnyek meg nem jelennek. |
A film azonban sokat markol és keveset fog, persze szerintem. Hamar behozzák "logikus" magyarázatnak, hogy itt bizony egy bibliai méretű, vallási eseménynek, vagy inkább isteni megnyilatkoztatásnak vagyunk szemtanúi. Megtörtént a földön az "elragadtatás". A hívők és tiszta lelkek elhagyhatják a földi porhüvelyt, míg a bármilyen formában kegyvesztettetek még maradnak egy rövid ideig, hogy végül a pokol angyali személyesen és egyesével ragadják el mindazokat, akik nem voltak isten kegyelmére méltóak.
Pszichológiai szempontból egészen izgalmas lenne a karakterek további élete, ahogyan megbirkóznak annak súlyával, hogy a.) van isten, b.) ők nem jogosultak isten kegyelmére.
Már ebből a témából össze lehetne hozni egy érdekes drámát, sok lelkizéssel - habár, az igaz lelkek már nincsenek a földön, nem igaz? - és sok párbeszéddel, könnyel és nyállal. Ez helyett, a film eltolódik a found footage egyik kedvenc témája felé: rángatózó kameraképek közepette a maradék szereplők sorban elhaláloznak. Így már nem is olyan izgi, hiszen ezt a sémát több hasonló filmben láttuk már. A kezdeti izgalmak így lesz ígéret csupán.
Jómagam nem vagyok vallásos, ezért nem tudom mélyebben beleélni magam a témába. Akik pedig igazán komoly hívők, azokhoz nem jut el a film, hiszen helyette a Bibliát forgatják. A középrétegnek - a film nézőinek nagyja - azokból fog kikerülni, akik szeretnek borzongani. Ha a direktornak az volt a szándéka, hogy figyelmeztesse az emberiséget és/vagy felhívja a figyelmet, hogy mi következik, mindezt a szórakoztatás ellenében, hát célt tévesztett.
(De miért lett volna ez a célja? hisz nem egy dokumentum filmet készített, teológusokkal megspékelve.)
Pozitívum:
- Azért befosatós.
- Rövid.
- Alexa Vega.
Negatívum:
- Erős kezdet, hasonló visszaesés.
- A CGI hagy némi kívánni valót maga után.
- Elcsépelt befejezés.
50%
Az "elragadtatás" egy bibliai szó, amely Jézushoz és istenhez kapcsolható. Bővebben itt!
A filmet innen tudod leszedni és megnézni: A F Ö L D I P O K O L
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)