- Szerinted
arra van valami? - kérdezte Tesó és arra mutatott.
- Nem tudom. Mit látsz?
- Arra? Semmit. Ezért kérdezem…
Kicsit hátradőltem a padon, hogy szemébe nézzek. Talán csak meglöttyent az agya.
- Ne kérdezz hülyeséget. Rágd a levelet. - szóltam, mert nekünk enni kell.
- De Bratyó, néha figyelnem kell a világra is.
- Világ? Figyelni? Micsoda nagy szavakat használsz! Kitől hallod ezeket? - kérdeztem és rágtam a levelet.
- Húgitól. Mellette, arra - és mutatta - egy érdeklődő eszik. az beszéli fejét tele, vele.
- az a tetű ha fene fenét eszik is, ne beszélje neki fejét tele, ha lehet. különben elmehet. Lótetűk vagyunk, nem olyan élőlények, mint akik… nem a fákon élnek!
- De nem gondoltál arra…?
- Nem! Én csak rágok. Néha vándorolok, mert befásul a nyelv, a torok, ha a gyomor korog és egy Ízt tolok.
- Tudod, vágyhatnánk többre!
- Húgit küldd le!
Húgi, aki amarra evett, mély levegőt vett és felém- pár, - bár nem a legjobb szó rá, - lépést tett. A lótetű nem igazán lép… Csak úgy araszol. Azt is halkan. Alig szól.
- Tessék Bratyó? - kérdezte, de pilláit rezegtette. Ezt akkor tette, ha úgy vélte, a mondandónak lesz tétje.
- Honnan jön a sok kérdés, látomás?
- Csak múló szeszély, kíváncsiság! Semmi más!
- De nekünk itt van dolgunk. Nem kérdezünk, csak eszünk!
Erre születtünk, erre van eszünk!
Tesó közbehurrogott: - Már ne is haragudj…
Én pedig reá: - Te sem, de fogd be levéllesőd, vagy legközelebb közelről fogod érezni az őszi esőt! Kitollak alá, levélrejtekedből, és elkap a zivatar, földre ránt magával, egyből!
Tesó szája bezárult, néma maradt, majd megnyílva a zöldbe harap.
Húgi ezzel szemben, kissé feszengve, de velem szemben áll. Ő akaratos tetű, ez számomra egyöntetű.
- Engem, Bratyó, ne nyomj el!
- Nem is kell! Megteszed magad, ha a gondolat elragad!
Magamban átkoztam az érdeklődőt. Ha nem tömi a fejét Húgom mellett és nem tömi vele a Húgom fejét, ami tőle tellett, akkor talán a lázadás gondolata elfolyik. Mert tetűéknél úgy szokik.
Sokáig nem marad meg a gondolat…
… és hopp, hol is tartottam?
Elszaladt!
- Nem tudom. Mit látsz?
- Arra? Semmit. Ezért kérdezem…
Kicsit hátradőltem a padon, hogy szemébe nézzek. Talán csak meglöttyent az agya.
- Ne kérdezz hülyeséget. Rágd a levelet. - szóltam, mert nekünk enni kell.
- De Bratyó, néha figyelnem kell a világra is.
- Világ? Figyelni? Micsoda nagy szavakat használsz! Kitől hallod ezeket? - kérdeztem és rágtam a levelet.
- Húgitól. Mellette, arra - és mutatta - egy érdeklődő eszik. az beszéli fejét tele, vele.
- az a tetű ha fene fenét eszik is, ne beszélje neki fejét tele, ha lehet. különben elmehet. Lótetűk vagyunk, nem olyan élőlények, mint akik… nem a fákon élnek!
- De nem gondoltál arra…?
- Nem! Én csak rágok. Néha vándorolok, mert befásul a nyelv, a torok, ha a gyomor korog és egy Ízt tolok.
- Tudod, vágyhatnánk többre!
- Húgit küldd le!
Húgi, aki amarra evett, mély levegőt vett és felém- pár, - bár nem a legjobb szó rá, - lépést tett. A lótetű nem igazán lép… Csak úgy araszol. Azt is halkan. Alig szól.
- Tessék Bratyó? - kérdezte, de pilláit rezegtette. Ezt akkor tette, ha úgy vélte, a mondandónak lesz tétje.
- Honnan jön a sok kérdés, látomás?
- Csak múló szeszély, kíváncsiság! Semmi más!
- De nekünk itt van dolgunk. Nem kérdezünk, csak eszünk!
Erre születtünk, erre van eszünk!
Tesó közbehurrogott: - Már ne is haragudj…
Én pedig reá: - Te sem, de fogd be levéllesőd, vagy legközelebb közelről fogod érezni az őszi esőt! Kitollak alá, levélrejtekedből, és elkap a zivatar, földre ránt magával, egyből!
Tesó szája bezárult, néma maradt, majd megnyílva a zöldbe harap.
Húgi ezzel szemben, kissé feszengve, de velem szemben áll. Ő akaratos tetű, ez számomra egyöntetű.
- Engem, Bratyó, ne nyomj el!
- Nem is kell! Megteszed magad, ha a gondolat elragad!
Magamban átkoztam az érdeklődőt. Ha nem tömi a fejét Húgom mellett és nem tömi vele a Húgom fejét, ami tőle tellett, akkor talán a lázadás gondolata elfolyik. Mert tetűéknél úgy szokik.
Sokáig nem marad meg a gondolat…
… és hopp, hol is tartottam?
Elszaladt!
