The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

Rendezte: Ryûhei Kitamura

A film Mafab adatlapja: The Doorman (2020)

Megtekintés: Az a baj ezzel a filmmel, hogy egyszerűen nem képes rendesen egy középszert sem hozni, ami akciófilmnél, manapság, hátrány. A műfajban már készültek női főhőst bemutató produkciók, amik lehet, hogy mai szemmel kifejezetten viccesek lehetnek, de szerintem nagyon sokat nyom a latban, hogy a hősnő kedvelhető és hiteles legyen. Nem tudom, te, hogy vagy vele, de nekem Jolie Lara Croftja sem volt az. Ha nem hiszem el egy nőről, hogy egy jobb-horoggal padlóra küld egy maszkos kommandóst, megette a fene az egészet.

A másik, ami nem esett jól, hogy a kilencvenes években készült nem egy ilyen mozi, amik jobban tetszettek. Pl. Shannon Tweed főszereplésével a Drágán add a halálod, aminek az első része egy hatalmas blődli, tele ostobaságokkal és mégis szórakoztatóbb volt, excentrikus bűnözőivel, akciósztárként nehezen hihető női főszereplővel, bugyuta túsztörténettel. Azt hiszem, újra kell néznem, már csak "Ford Fairlane" miatt is.

Tisztázzuk előre: Ez nem egy Kitamura mozi. Tudom, az ő nevét olvashatjuk az adatlapon, stáblistán, de Kitamura stílusa fényévekre van ettől a finomkodó, műfaji akciófilmtől. Egészen biztos vagyok abban, hogy a végeredményért nem ő a felelős. Sőt, ha szabad kezet kapott volna, a film kislány szereplője ha nem papíron, akkor a vásznon az első fél órában elvérzik... szó szerint.

Nem, a "The Doorman" semmilyen ponton nem idézi meg Kitamura korábbi filmjeinek néha öncélú erőszakosságát. Ez a film szinte már finomkodó. Amit Kitamurától elvárok, az a brutális és kiszámíthatatlan gore, amely két filmjét is kiemelte az alsó kategóriából - bár a közepesnél nem lettek jobbak így sem. Az egyik az "Éjféli etetés", amely az írójának személye miatt is érdekes, vagy a "Defekt", ami meg egy rendkívül durva alaphelyzetből hozza ki, amit csak lehet, egy borzalmas lezárással. Mégis, mindkét filmben volt valami, ami miatt nem feltétlenül sorolnám egyszer nézhető darabok közé. (Főleg, mivel már mindkettőt legalább kétszer láttam.) 

És ki ne felejtsem a legjobbat az amerikai filmjei közül: Nincs túlélő - No One Lives, 2012-ből, amit valamiért Fordul a kocka címmel találunk meg az imdb-n, tehát ez lett a magyar címe, igaz, csak felirattal láttam. Na, az még egy kifejezetten erős túlélő horror. Kifejezetten megtekintendő darab! - Nincs túlélő kritika helye!

Mindhárom film könyörtelen volt a hőseivel és néha kíméletlenül átlépett olyan határokat, amiket sokan nem szoktak. (pl. a kislány agyonlövése a Defektben) Ennél fogva, ha Kitamura nevét meglátom egy filmmel kapcsolatban, már dörzsölöm a tenyeremet, hogy milyen durvaságokkal fog meglepni.

Hát, most meglepett!

Ennél unalmasabb, klisésebb akciófilmet nem nagyon láttam. Mostanában hasonló csalódás volt "A természet ereje", amiben Mel Gibson is szerepelt és előre vetítette, hogy karrierje utolsó kb. húsz évében milyen irányba tarthat a színész. Lefelé.

A "The Doorman" egészen olyan filmnek tűnik, mintha Luc Besson bábáskodott volna felette: Pergő események, tehetséges színészek a negatív szerepekben, kifejezetten törékeny nők a hősnő szerepében, néhány apró csavar, végül hősnő győz.

Persze, minősége után nem gondoltam, hogy maga Besson rendezte, de, hogy ott ült, mikor visszanézték a musztert, az nem volt kérdéses. Erre kiderül, hogy egy ázsiai, kvázi szerzői filmes direktor kapott lehetőséget - ha ezt annak nevezhetjük - hogy karrierjének elkészítse a leggyengébb filmjét, amit úgy merek leírni, hogy volt, amit nem is láttam tőle. (Az Azumi és Versus megvolt és annak ellenére kedveltem, hogy a baaadmovies többször is lerántotta a keresztvizet a Versusról) 

Kitamura remélem soha többet nem fog a producerektől függeni, mert ez a film inkább a stúdió döntnökeik stílusát mutatja, mint Kitamuráét.

A filmmel az is baj, hogy végig érezni, hogy olcsó. Pedig kevésből is lehet jó filmet csinálni, ha a karakterek érdekesek, a párbeszédek logikusak és az akciók, ha nem is kerültek sokba, de legalább ötletesek vagy/és annak tűnnek.

A "The Doorman" azonban azoknak az általam támasztott követelményeknek nem felelnek meg, ami miatt azt gondolnám, hogy egyszer újranézném a filmet. Miért van az, hogy egy Die Hardot inkább megnézek 10x, mint ezt még egyszer?

Jean Reno mindig is emeli egy film ázsióját, pusztán a kisugárzásával. Aksel Hennie, norvég aktor meg pont az a színész, akinek a feje legalább nem tucat-amerikai arc, hanem hoz magával valami Európaiságot. Nem véletlen, hogy mindkettőjüket rendre alkalmazzák USA mozikban. 

Itt azonban Reno halovány, mert figuráját nem tudták elég erősre megírni. Elmondja a remek kis mondatait, de nem érzed benne a pluszt, ami miatt egy félelmetes ellenfélként kellene rá tekinteni. Csak megemlítem John Lithgow-t, aki egy perc szereplés alatt meggyőzött róla a Cliffhanger-ben, hogy egy pszicho- vagy szociopata. Vagy Rickman a Die Hardban, hogy egy könyörtelen terr... rabló. Reno igyekszik, azonban nem érzem, hogy tud mit kezdeni a karakterével. Hennie sokkal szerencsésebb, mivel Borz figurája sokkal érdekesebbnek tűnik, még akkor is, ha egy egyszerű és hidegvérű samesznek állították be.

A film egyetlen pozitívuma, Aksel Hennie, Borz szerepében.

Női akciófilmeknél a legfontosabb összetevő, hogy a NŐ, megfeleljen egy olyan akció-heroika képnek, akit szívesen nézek másfél órán keresztül, iszom szavait, felcsigázza a szexualitásom, és bájával elkápráztat. Ha ezek hiányoznak, akkor a tehetségével. Hogy vagy jó színész, vagy remek harcművész. Ruby Rose most nagyon futott a "Batwoman" és a börtönös "Narancs az új fekete" sorozatokkal, azonban én sokkal tradicionálisabb, kispolgáribb fogyasztó vagyok. Nincs bajom a mássággal, de ha a művészetben kiemelkedőbb szerepet kap a szexuális orientáció, mint maga a tehetség, nekem az nem tetszik. Ráadásul, maradi is vagyok, ezért a széttetovált nők nekem nem azt közvetítik, amit egy nőben keresek, igaz, ez meg engem minősít, de ettől, hogy ezt tudom, még nem kedvelem meg jobban.

Lehet, hogy Ruby Rose akciósztárnak és színésznek sem rossz, azonban, ebben a filmben ezt nem sikerült megmutatnia számomra. (Tudom, lehet meg kell néznem az említett két sorozatban.) Egyszerűen, nekem nem elég nőies. Pedig nekem még Cynthia Rothrock is nőies volt! Felnyírt hajjal is!!! (Basszus, hatvan elmúlt ő is)

Még egyszer: Lehet, hogy Ruby Rose egy végtelenül kedves hölgy, azonban, mint ahogy a nőknek is fontos az első benyomás egy pasiról és ha az megvolt, onnan nehéz tovább lépni, úgy nekem, pasinak is fontos az első benyomás. Márpedig, nekem ő túl macskaszerű, felvállaltan leszbikus művész, ami miatt kevés a közös metszéspontunk: inkább kutyás vagyok és szexualitása miatt nincs közös témánk.

Csoda, ha ezek után inkább néztem volna meg bárki mással a filmet. Akár Katie Holmes-szal, mert állítólag ő is lehetséges Ali volt a produkcióban, de végül fiatalabb színésznőt kerestek.

Az első kb. 10 perc egészen jól indult. Persze alap, hogy megmutatjuk a főhősünket egy akció szituációban, megágyazva a figurának, a múltján keresztül előre vetítve a jövőjét. Itt is lefut egy remek kis ambush, hogy miután a jelenbe kerüljünk, gyakorlatilag a film semmilyen formában ne utaljon rá vissza - egy apró álom szekvenciát leszámítva - pedig, lett volna lehetőség rá, hogy értsük, miért őrlődik Ali figurája annyit. Ehelyett bekerül egy családi tragédia, amit ki sem fejt a mozi rendesen, így a végéig nehéz összerakni a kapcsolati hálót, mert kimaradnak a mindenre rávilágító vallomások, amiket félmondatokkal helyettesítenek. Ezekből kell apránként felépítenünk, hogy Ali és néhai nővérének férje, Jon (Rupert Evans) között kialakult valami, amit valójában Ali nem is akart, mert az fájdalmat okozna a nővérének és elment háborúba, ugyanakkor, miután igyekezett a köteléket elvágni a pasitól, mintha mégis ő neheztelne valamiért a férfira... Ja, és úgy kerüli őket, mintha a kislánynak legalábbis nem a nagynénje, hanem a szomszédja lenne és bár egy időben kavartak Jon-nal, meg közös fotójuk is van, sőt, Ali nővére még sokat mesélt is a gyerekeknek, vagy legalábbis a kislánynak, a két gyerek mégsem ismeri fel őt a lakás ajtajában állva. Szóval, erre rágyúrhattak volna a forgatókönyvben, mert likacsos ez, mint állat.

Ali sikeresen túszul ejti az egyik gonosztevőt. Találd ki, mi lesz a pasas sorsa! - Igen, eggyel kevesebb felé kell osztani a zsákmányt.

Ali (Ruby Rose) pedig nem tudja hányadán is áll a legközelebbi rokonaival, azt sem tudja, akarja-e ezt tudni, és azt sem tudja, hogyha megjelenik az ajtajukban, az életükben, merre tovább, ennek ellenére egy közeli ismerős pont abban a házban intéz neki munkát, amelyikben az autó-balesetben elhunyt testvérének a férje, korábbi szeretője (?) lakik, két gyerekükkel, akikből a lány egészen biztos az unokahúga. Mi történt Ali és Jon között, ami a környezetükre nem volt hatással, de a katonalányban olyan érzéseket ébresztett, ami miatt nem akarta velük felvenni a kapcsolatot?

Pat (Philip Whitchurch) nagybácsi, aki szintén a nagy házban dolgozik, mint ezermester, milyen kapcsolatot ápol a két féllel és nem kavar be a melóba, hogy az egyik lakónak rokona?

Egyáltalán, most a házban akkor elitista felső kategóriás népek élnek, vagy középosztály? Ha középosztály, honnan van ennyi alkalmazottra pénze a háznak és mennyire világítják át őket, hogy nem kavart be, hogy gyakorlatilag két rokon is bekerült a melóba, akinek él rokona a házban. 

Tiszta kavar az egész, amit fel sem próbál a film fejteni.

Ez van, fogadd el.

Valójában nem is fontos, csak szőrözöm.

Az akciójelenetek épp elérik a kötelező szintet, ami, Kitamura ázsiai filmjeinek ismeretében meglepő. A rendező igenis tud valamiféle akciót rendezni. Oké, az amerikai filmjeiben nem emlékszem, hogy lettek volna komoly verekedős jelenetek, de ezek hiánya miatt legalább a jól alkalmazott véres jelenetek kárpótoltak korábban. Itt, azonban ezekből is a szemérmesebb változatokat kapjuk, igaz, van néhány mellékszereplő, aki kap némi csúnya fejlövést, vagy hasonlót, de a direktorra nem jellemző finomkodással. Komolyan, ha a film bevállalta volna, hogy felnőtteknek szól és Ali karaktere mint Xena aprítja az ellent, azt mondom, hogy megerőltették magukat. Ehelyett kapjuk, amit kapunk. Olyasmit, ami ma már nagyon kevés.

Azt hiszem, kiírtam mindent magamból a filmmel kapcsolatban és a végeredmény olyan 40 %-os lett számomra. Ruby Rose rajongóknak biztosan sokkal több. 

A kislány irritáló, a kapcsolati háló szellős, a terroristák nem elég karizmatikusak. Az egyetlen, akinek megjelenésén felvidultam, David Sakurai, aki a magyar filmek kedvelői a "Liza, a rókatündérből" ismerhetnek. Hát, ott sem pozitív karakter volt. :)

Különvélemény: - Azt gondolom, hogy a "Doorman" az nem portás, hanem inkább amolyan ajtónálló, aki kinyitja a lakók előtt a bejáratot, azonban, ha az, akkor megint az a kérdés, hogy az idős házaspár és Ali rokonai milyen társadalmi csoportba tartoznak, hogy olyan épületben laknak, ahol a kaput kinyitják előttük??? Persze, lehet, hogy a kiszolgáló személyzetek esetében a doorman a portásnak felel meg, azonban ezt kétlem. A portás bent ül egy pult mögött és átadja a leveleket, kulcsot, ha van, stb. Az ajtónálló meg viszi a csomagot, stb.

Whatever...

40%

Van valami Ruby Rose kisugárzásában, ami miatt nem hiszem, hogy meg fogom kedvelni.

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)

Rendezte: Charlie McDowell

A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.

Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.

Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.

A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?

Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:

Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.

Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.

A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.

Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.

Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.

Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.

Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.

Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."

Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)

Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.

Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?

Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?

Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?

Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Rendezte: Simon McQuoid

A film Mafab adatlapja: Mostal Kombat (2021)

Megtekintés: A film még akkor is szórakoztató hentelés, ha nem ismered a videójátékot, ami alapján életre hívták.

Életemben nem voltam egy nagy spíler - játékos - ezért pár mondatban össze tudom foglalni az előéletemet, a verekedős játékok terén: Nem szeretem őket. A legtöbb verekedős játék semmi mást nem jelentett nekem, mint, hogy rángatom a kontrollert és szerencsésnek érzem magam, ha egy-egy betanult kombóval leterítem az ellenfelet. Valójában, amikor gyerek voltam, ezek a programok roppant repetitívek voltak számomra, ezért nem szórakoztattak. Talán akadt néhány, amivel, unalom okán, elszórakoztam - Thrill Kill - de összességében nem én voltam a célcsoport.

1995-ben, a Flamex szárnyalt és bemutatta moziban a "Vartál gombot" című akció szemetet, amit abban az időben, kb. húsz évesen, úgy éltem meg, hogy a verekedős filmek fantasy-ba oltott csúcsa. (Később láttam forgatási videót, amiben kiderültek olyan finom részletek, hogy pl. a páros lábbal fejrúgást úgy kivitelezték, hogy a kaszkadőr két kezére húzták a nadrágot és a cipőt, majd felülről vették, ahogyan a stunt-men felfelé üt kezeivel és a gyors vágásnak köszönhetően, máris azt az illúziót kaptuk, hogy Liu Kang milyen ügyesen rúg fejbe valakit hátra szaltó közben.) Igen, akkoriban azt hittem, hogy amit látok, az sport szempontból, valami elképesztően csodás valami. Hát nem.

Néhány éve újranézve, kiderült, hogy a legtöbb verekedés szarrá van vágva és, hogy a Sonja Blade-t alakító Bridgette Wilson mennyire gyenge közelharcban. Igen, mostanra, a rosszul öregedett mozi inkább tűnik műfaj paródiának, ezért ráfért egy Remake-Remastered, főleg, hogy közben olyan kritikán aluli darabok is a franchise-ba keveredtek, mint a második rész, amit sosem bírtam végignézni. Kb. Johnny Cage haláláig tudtam eljutni, ahol nem azért adtam fel, mert Cage annyira a szívem csücske lett volna, hanem azért, mert ennyi is elég volt, hogy kiderüljön, nem egyszerű minőség romlásról beszélünk, hanem, mintha egy A listás stúdió után az Asylum kapott volna lehetőséget a folytatásra.

Azt hiszem, ennyiből is kiderült, hogy nem állíthatjuk, hogy hiányoltam volna ezt a filmet, azonban, talán mégis szorult belém annyi nosztalgia, hogy ha már elkészült, megnézzem, mert az előzetes azért nem sikerült rosszul. Hiroyoki Sanada megjelenése amerikai filmekben valamiért még akkor is érdekes lehet számomra, ha a filmben 2 percet sem szerepel és megölik - Avangers: Végjáték - márpedig a trailer szerint fontos szerepe lesz a filmben. Lett is, bár nem pont úgy és nem is teljesen logikusan, ahogyan elképzeltem, de sebaj. Sanada egyébként elég régi motoros a szakmában és gyermekkorom egyik kedvenc, mai szemmel meg már értékelhetetlen sci-fi kalandfilmjében is játszott, "Az üzenet az űrből" című klasszikusban, ami gyors válasz volt a Star Wars-ra és, hogy az amerikai piac és érdekelt legyen, behúzták Vic Morrow-t is, aki alig néhány évvel később hunyt el egy forgatáson, helikopter baleset miatt, ami megreformálta a kaszkadőr és színészi munkát az álomgyárban.

A női démonok nyalják a kést... (Pl. Evil Dead)

A játék 1992-ben jelent meg, játéktermekben, hogy ketten is tudják csépelni, és csak utána került át konzolokra, egyebekre. Első körben rendkívül egyszerű verekedéses programként kezdte, hogy hamar átkerülhessen a lakásokba is, komplett univerzummal megtámogatva, így mostanra, saját mitológiája lett. Ami különlegessé tette, hogy rengeteg gomb-kombinációval lehetett a figurákat különleges mozgásokra bírni, ráadásul, a harcok végére valami véres kivégzéssel lehetett pontot tenni. Ez pedig szimpatikussá tette a virtuális vérre szomjazó fiatalok körében, kicsit lenyomva az akkor már egyeduralkodó Street Fightert.

Mostanra pedig a Mortal Kombat iparággá nőtt, amely huszonöt év után - bocs, ha az első film utáni szarokat nem számolom hozzá - megérett egy újraindításra. Szerintem, az alapanyag egyszerűsége miatt ez sikerült is.

Szokás szerint nem kell ezt túlbonyolítani. A rossz és jó örök harcát egy halálos kimenetelű verekedés-verseny hivatott eldönteni. Mi ez, ha nem egy baromság, már eleve? Ha én vagyok a gonosz, aki uralni akarom a világot, nem fogok mindenféle szabályrendszerek mentén leigázni egy világegyetemet. Dehogy. Összegyűjtöm az embereimet, lerohanom azokat, akik veszélyesek lehetnek és utána ülök a trónomon. Az olyan kielégítő.

Itt azonban van egy rítus, vagy kódex, amelynek meg kell felelni és többé-kevésbé ezt el is fogadják a küzdő felek. Persze, belefér, hogy néha versenyen kívül ugrunk a másiknak - sporteseményeken is rendre előfordul, hogy a küzdőfelek már a reklámkampány alatt egymásnak mennek - és lesz, ami lesz. Nem nagyon lehet mit hozzá tenni ehhez, mint, hogy a főhősünk múltja titkot rejt, ő maga nem tud semmit erről a világról, habár, pont neki kellene és mint a legkisebb szegénylegény, meg kell találjon magában valamit, amivel felvértezve végül legyőzheti az ősellenséget.

Na, attól nem kell izgulnod, hogy ezek a klisék fel lesznek rugdalva, mint Kano, a gyakorlatok alatt.

Kapunk egy kis múltat, hogy legyen oka a jelenben a főszereplőnek fejlődni valahova, meg melyik fantasyban nincs egy olyan hős, akiről kiderül, hogy a származása nem a sarki pék? Cole Young (Lewis Tan) pont egy ilyen mindennapi apuka hős. Igyekszik valahogy a felszínen maradni, főleg illegális bokszmeccsek segítségével, és hamar kiderül, hogy a szerepe a világban ennél sokkal több. Kalandozásai közben sorban megismerjük a többi karaktert is, ahogy szintén előfordul. Lassan világossá válik a tét is és kezdődhet a buli, ami egy verekedős játék esetében, ami ráadásul talán az első volt a szülőket megbotránkoztató játékok sorában, véres harcai miatt, kifejezetten szép gore jeleneteket is produkál. Az egyik karaktert egyenesen ketté trancsírozzák és akkor tudtam, hogy igen, ez nem egy gyerekbarát darab, hanem a felnőtt rajongóknak szól, akik együtt öregedtek a franchise-zal. A franchise, pedig mostanra a mozis világban beérett. Szépen.

Igyekszenek komolyan venni a rajongókat, akik koruk miatt már megnézhetik a filmet, ezért nem szépítenek a történeten. Ezek a harcok a halálig tartanak és nem túl szépek. Annak ellenére, hogy a játékot nem kedveltem, üdvözítő, hogy ilyen film készült végre hozzá, amiben a technikai megoldások, talán Kano (Josh Lawson) lézertekintetét, és Goro herceg megjelenését leszámítva - fegyverek, víz és fagyás effektek, füst, köd, stb. - kifejezetten jól sikerültek. Külsősként, talán még a fogatókönyvön dolgoztam volna kicsit, mert abban némi háborgást véltem felfedezni. Pl. Ha a gonosz végre bejutott az embereivel a templomba, akkor miért nem törekedtek rá, hogy akit legyőznek a jók közül, az le legyen győzve? Rendesen. Nem csak úgy odabasszuk a falnak, aztán majd felébredhet!

A másik, ami elég megúszós húzásnak tűnt, az amikor Raiden (Tadanobu Asano) segítségével a teleportálás hatását tapasztaljuk meg a gonoszok szempontjából, ami így viszont eléggé előre hozta a film befejezését. Persze, gondolom, addigra rájöttek, hogy kicsit gyorsítani kell, mert olyan lassan építkeztek, hogy mire mindenki felkészült, már közel jártunk a másfél órához.

A végén a Sub-Zero (Joe Taslim) elleni ellenfél megjelenése is invalid lépésnek tűnt számomra, mert azt képzelném, ha az illető ilyen hatalommal rendelkezik, akkor korábban nem lehetett volna az a sorsa, ami. Ha viszont meg a főhős ereje segítette úgymond a világra, akkor meg Cole ereje lett irracionálisan túltolva. Összességében, persze, remek a végén a leszámolás, már, akivel le lehetett számolni rendesen, mégis, a harcok egy része roppant látványos, néhány másik meg nem túl érdekes vagy dinamikus. Főleg, amiben az amerikai színészek jelennek meg. De volt olyan adok-kapok is, ami még nézni is vicces volt.

Ha már vicc és humor, a film nagyon finoman alkalmazza. Vagy talán nem is, hiszen szinte az összes ilyen próbálkozás az egyetlen comic relief karakter szájából hangzik el, nyakon öntve szinte az összes káromkodással. amit emberünk kikerül a képből, annyi a humornak is. Ami talán nem is baj, de akkor viszont meg őkelme volt kicsit sok korábban...

A film végén van még egy nagyon jó beemelés, ami majd csak a következő etapban lesz kibontva, ám annak ellenére is felröhögtem, hogy mint ezerszer mondtam, nekem nem ez a terepem.

Tehát, fényképezés, gore rendben, forgatókönyv kicsit elnagyolt, de korrekt. A színészek hozzák a kötelezőt, de egyikük sem kiemelkedő. Technikailag azonban nagyon egyben van, látszik, hogy vagy költöttek rá, vagy foglalkoztak vele, mert a végeredmény nem tűnik olcsónak, ami egy elsőfilmes rendezőtől azért minimum oké. Kb. Mint a Godzilla Kong ellen, ami, bevallom, a három új Godzilla filmből a legjobban tetszett.

Ja, a zenét majd elfelejtettem: Ugyan felcsendül a 95-ös film legfontosabb motívuma, Benjamin Wallfisch score zenéje nekem erős közepes. Inkább hangulatban működik, mint dúdolható pillanatokban, melódiákban. Ha lesz a kezemben soundtrack album, kíváncsi leszek, megközelíti-e az első film zenei anyagát.

Ha ilyen lesz a folytatás, jöhet.

65%

Megszületik Jax (Mehcad Brooks)