A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!

Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)

Rendezte: Jameson Brooks

A film Mafab adatlapja: Bomb City (2017)

Megtekintés: Először nem tudtam, merre fog haladni a film, de a végére megérkezett még számomra is a megfelelő érzelmi töltet.

És ez a "Bomb City" erőssége. Kezdetben még véletlenül sem tudtam azonosulni ezzel a punk hordával, akikről szól a film - sőt, most sem állítom, hogy a szívem csücskei lettek - a tálalás viszont kibillentette feléjük a morális mérlegemet és ehhez még csak az sem kellett, hogy tudjam, valóságban megtörtént események feldolgozását látom. Brooks első nagyjátékfilmje képes meglepni azokat, akik nincsenek tisztában az 1997-es Texas állambeli Amarilloban lezajlott események tragikus végkimenetelével. Szóval, Texason kívül úgy nagyjából bárki mást.
A Bomb City kifejezés ebben az esetben többrétegű: Jelenti azt is, hogy a város mennyire közel van ahhoz, hogy krízis helyzetben a földdel tegyék egyenlővé, mag utal arra a kényes egyensúlyú helyzetre is, ami a városi punk közösség és a fehér egyetemista, sportolói közösség között libeg.

A film nem tudom, mennyire hűen mutatja be a punk társadalom mindennapjait, mivel sosem voltam része a szubkultúrának. Eddig, ha filmben találkoztam a perifériára sodródott fiatalokkal, valahogy sosem sikerült közel kerülniük hozzám. Lásd.: Romper Stomper. és ha egy filmben ábrázolták is őket, azt nem nagyon sikerült emberközelien, pozitívan megtenni. A punk életérzés ezért, egyszeri néző számára, úgy vélem, hogy egy kirekesztett szegmense a divat és életérzés keverékének. Ha egy filmben punkok jelennek meg, akkor vagy nagyon negatív a szerepük, vagy parodisztikus határokat feszegetően komikus.

Itt is eléggé elidegenítő, ahogyan mindennapjaikat élik, az ivászatokkal, folyamatos torzsalkodással a helyi sportoló fiúkkal. Engem gyakorlatilag minden taszít bennük. A higiénia tökéletes mellőzése - simán ott hánynak, basznak, ahol vannak - az olcsó, műanyag flakonból kortyolt, kétséges beszerzésű alkohollal, a zúzós, túl hangos zenével, és a tánc helyett egymás lökdösődését bemutató szabadidős tevékenységeikkel tényleg nem alkalmasak rá, hogy egy drámában a néző mellettük tegye le a voksát. Főleg, hogy a forgatókönyv - a rendező Brooks és Sheldon Chick munkája - mintha direkt a negatívumokat akarná bemutatni nekünk, ám, miután megismerjük a másik tábor résztvevőit, képesek leszünk a megfelelő "oldalra állni". A film ezt a visszás érzést fordítja a nézői ellen és teszi meg hős(ies)nek azt az oldalt, amelyiket amúgy nem választanánk. Talán azért, mert húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képesek legyünk - persze nem mindenki - elég toleránsan figyelni mindazt, amit a vásznon látunk. Kell hozzá érzelmi intelligencia, hogy elérje nálunk a film a célját, még akkor is, ha ehhez kellett az a húsz év.

Flashbackekből megtudjuk, hogy Amarilloban, 1997 decemberében véres utcai bandaháborúban haláleset történt. Amarillo Texas egyik legészakibb vidékének tizennegyedik legnagyobb városa. Földjei alól Héliumot termelnek ki és ha ez nem lenne elég, az ország egyetlen nukleáris fegyver készítő létesítménye is itt található, ezért, a punk fiatalok szemében többszörös kockázati tényező, ha egyszer kitörne egy harmadik világháború. Miközben néha bepillanthatunk a tárgyaló-terembe, hogy egy tárgyalás végkimenetelét várjuk meg, és amelynek tétje számomra egészen a film végéig egészen jól homályban lett tartva, megismerjük Brian-t (Dave Davis) és barátait, akik átlagos punk mindennapjaikat élik. A film nem tör felettük pálcát, ám amit megtudunk most is az életükről, az továbbra sem hozza közelebb hozzánk őket. A film szerint a punk fiatalok léha életet élnek, szinte már ösztönlények. Nagy szavakat használnak a politikával, értékrendekkel szemben, de reakciójuk kimerül abban, hogy állatok módjára igyekeznek szórakozni és anarchiát hirdetnek. Arról nem mesél a film, hogy miből élnek, honnan szereznek pénzt, milyen módon veszik ki részüket az állampolgári kötelességekből. Ha tényleg kb. ennyi volt egy punk élete, akkor megértem, mire igyekszik az ügyvéd kilyukadni védőbeszédében.

A punk vagy 20-25 évvel később kezdett kialakulni, mint a skinhead irányzat, valamikor a hetvenes évek közepén. Zenei irányzatként, főleg Angliában, a munkásosztály fiataljaiból verbuválódott, negatív politikai véleményezést erősítette, jobbos beállítottsággal, de csak mert a politika akkoriban inkább baloldalinak titulált rendszer volt. Büszkén terjesztették anarchiába uszító nézeteiket. Hol összetörleszkedtek a Skinhead-del, hol ellenségként tekintettek rájuk és mindenkire, aki nem illett bele elképzeléseikbe. És abba még a világ sem illett bele.
Punk-ok még ma is vannak, de talán már nem olyan hangos a szócsövük, mint az erős nyolcvanas években. Az akkori fiatalok családapák lettek. Mostanra, ha valakit tarajos hajjal látsz, már meg sem lepődsz.

Remek a fényképezés, a színészek. A zene zsigeri, a drámai pillanatokban nagyon hatásos, ahogyan atmoszférát teremt.

Mostanra a filmekben a punk karakterek főleg bűnözőként jelennek meg, vagy vicces mellékalakként. A Bomb City sem igyekszik legitimálni, azonban sikerül neki elérni, hogy szimpátiával tekintsük rájuk.
Amíg néztem a filmet, bennem volt a kisördög, hogy megírom a véleményemet arról, hogy milyennek látom magát a punk közösséget. És valószínűleg nem is tévednék túl nagyot. Végül a film befejezése mutatta meg, hogy nem feltétlenül fekete vagy fehér a punk, hiszen sokszor ennek eldöntéséhez elég egyetlen pillanat, csak nem árt tudnunk, hogy a jó oldalon állunk e akkor.
Mondjuk, ettől még mindig nem kedvelem a graffiti készítőket.

75%

Ha megnéznéd:
- Bomb City (2017)

Maggie-mondja: Valami Amerika 3.

Maggie-mondja: Valami Amerika 3. 

Előre bocsátom, nagyon szeretem a Valami Amerika sorozatot. Emlékszem, az első részt moziban láttam, kezemben egy rózsával, amit valamelyik figyelmes fiú hozott Nőnapra a fősulin. A film végére a virág jelentős változásokon ment keresztül, miután jó néhány poénnál a térdemet csapkodtam a nevetéstől.

Bárki bármit mondjon, a második rész sem maradt el az első mögött, ráadásul remek csavarnak tartottam az új szereplők, vagyis a Bala-banda behozatalát. A megszokott szereplők itt már rutinosan mozogtak a karaktereikben. Ráadásul árnyalni is tudták őket az első filmhez képest.

Bevallom, örültem a harmadik résznek, mint amikor az ember szép időt tölt egy gyönyörű nyaralóhelyen és évek múltán visszatér oda, hogy átélje ugyanazt az érzést, de legalább valami hasonlót. Nehéz kimondani, hogy tizenhat év telt el azóta és bizony, ez meglátszik a szereplőkön (nem, rajtam nem :) ). Ugyanakkor a játékuk újra felidézi a régi érzést. Szurkolunk a fiúknak, de biztosan tudjuk, hogy slamasztikába keveri őket Alex feltűnése. Mégsem szeretnénk, ha megbűnhődne, mert női szemmel nézve igenis bírjuk a sármos rosszfiúkat. Szóval megértjük, hogy Eszter (Ónodi Eszter) még ennyi év után is kapkodja a levegőt, ha feltűnik az a bizonyos piros baseballsapka és szemtelen tulajdonosa.

Alex (Szervét Tibor) pedig jön, felkavarja az állóvizet, a fiúkat szokás szerint belekeveri valamibe, ami ezúttal tényleg komoly: börtönbe kerülnek a Várnai-fivérek (Szabó Győző, Pindroch Csaba, Hujber Ferenc). Mi több Bala (Csuja Imre) és ellenlábasa Toni (László Zsolt) bandája is odabenn csücsül, ami nem gátolja meg őket abban, hogy pokollá tegyék a fiúk amúgy sem rózsás helyzetét. És akkor még ott van a gyanús börtönigazgató, aki elvárja, hogy hőseink színre vigyék a második részben sikerrel bemutatott musicaljüket. Ezúttal persze a benti alapanyagból. Ami azt jelenti, hogy lányok nélkül... és most gondoljunk csak a rendőrök és kurvák koreográfiájára. Ettől fogva a börtön falai közt folyik a történet nagyobb része. Teletűzdelve az összes börtönös képpel és humorral, ami csak belefér. Miközben Eszter és az időközben vloggerként mindent kommentáló Timi (Oroszlán Szonja) egy furcsa véletlen folytán melléjük csapódott ügyvédnő oldalán odakinn nagy erővel keresik azt a valamit, amiért az egész hercehurca folyik odabenn: a „Bázeli Vöröst”.

Nos, a film a kritikák lesújtó véleménye ellenére hozta azt, amit elvártam tőle: szórakoztató volt, humoros és kellemesen ismerős. Jó volt újra találkozni a régi szereplőkkel és szerettem az új karaktereket is. Itt van Brando (Scherer Péter), az amerikai krimiken felnőtt szórakozott rendőrnyomozó, aki rendre eltapossa az elektomos cigijeit, mint a csikket. Tony (László Zsolt), a rivális banda főnöke, aki valljuk be: ijesztőbb és kevesebb humorérzékkel rendelkezik, mint Bala, viszont olyan segédje van, mint GanxtaZolee (ja, nem mint, hanem tényleg). Bárány Olga (Pokorny Lia), a kedves, de titokzatos ügyvédnő. Rezsó (Nagy Ervin), a börtön legveszélyesebb meleg bandafőnöke. Na és nem utolsósorban Kokó (Stohl András), a drogos színész, aki bevállalja az East-West főszerepét női ruhában is.

Egyetlen dolgot hiányoltam: a korábbi részekben megszokott zenei betéteket. Az első rész tele volt jobbnál jobb dalokkal, klipszerűen beépített videókkal. A második hasonlóan ütött a musicaljelenetekkel. A harmadikban két dal maradt meg bennem: a főcímdal Majka, Curtis és Pásztor Anna interpretációjában, valamint a végefőcímnél a Halott Pénz Mindenre ráveszel című száma. Bár elhangzanak a második rész musicaljének részletei is, de szándékosan gagyira véve, hiszen a fiúknak esélyük sincs a börtönös felhozatalból pár nap alatt színészeket faragni.

Viszont a film tele van akciójelenetekkel, pörgős cselekménnyel, ugyanakkor kissé szürreális, ahogyan és parodisztikus, mint egy amerikai akciófilm Budapesten. Talán pont ez volt a cél: ez már tényleg valami Amerika. Egészében véve és az utolsó fricskával egyetemben egy geg az egész. Nem is akar több lenni.

A pozitívum, hogy bekerült nálam az újranézhető mozik listájára, mert könnyed volt és vicces. Igaz, a harmadik résznél nem törtem össze a rózsát a nevetéstől. De csak mert mozi után kaptam meg. Hiszen egy barát nemcsak figyelmes, de előrelátó is.