Énekelj! - Sing (2016)

Énekelj! - Sing (2016)

Rendezte: Christophe Lourdelet, Garth Jennings

A film Mafab adatlapja: Sing (2016)

Megtekintés: Nem gondoltam volna, hogy egy mese tetszeni fog, aminek a témája olyasmi, ami miatt már nem kapcsolom be a tévét sem.

Az "Énekelj!" egyik legnagyobb pozitívuma számomra az volt, hogy nem volt telepakolva különleges képességű, szuperhős figurákkal és a története is, szegről-végről földhözragadt volt. Mert összességében egy tehetségkutató versenyről - is - szól, amelyben bárki megmutathatja, amit tud és mivel a bárki nem egyetlen főszereplőre korlátozódik, végig lehet izgulni, hogy a kedvenc karakterünk lesz e az, aki a mennybe megy.

Ha tévében kellene megnéznem egy újabb, ezredik énekes műsor, amelyben eddig "elvileg" fel nem fedezett tehetségek kapnak teret, eret kell vágnom. Pusztán azért, mert megcsömörlöttem ezektől a műsoroktól és egyébként sem hiszem, hogy kis országunk olyan hatalmas piac lenne, hogy évente öt-tíz kiváló énekessel kellene gyarapítani a popszakmát, ha esetleg két-három hasonló műsor indult, akkor még többel.
Nem hiszek ebben. Az Internet rákfenéje, hogy ami tetszik, azt letöltöd, ezért, nem gondolom, hogy ennyi énekest képesek vagyunk úgy eltartani, hogy a polcra kirakott termékeiket - kezdetben ugye a cd lemezt, később pedig minden járulékos baromságot, a saját divatmárkától a névre szóló szakácskönyvig - megfelelő mennyiségben fel tudjuk vásárolni.
Könyörgöm, sokszor egy koncert termet nem tudunk megtölteni elég érdeklődővel, nemhogy eladjunk valami válogatáslemezt, középszerű nótákból.

Ez a véleményem azonban nem áll Amerikára. Azért 300 millió ember már össze tud karistolni sok-sok művésznek egy házra valót és marad haszon télire is. Ezért a z "Énekelj!" koncepciója jól működött tengerentúli animációs filmben.
Végre nem azért izgultam, hogy valaki legyőzve félelmét képes lesz e varázserejét kamatoztatva szembeszállni egy szörnnyel, vagy azért izgulni, hogy a világ terhe agyonnyomja e majd a mese főhőseit. Ennél sokkal földhözragadt problémáink voltak, mint például, a családom elfogadja e a döntésemet, hogy a világot jelentő deszkákra kívánkozom, vagy az, hogy le tudom e győzni a saját magam által felépített falakat és ki merek állni mások elé a tehetségemmel, ami nem a láthatatlanság vagy isteni erő, hanem csupán annyi, hogy kieresztem a hangom.

Persze így nincs is akkora tétje a mesének, viszont ezekkel együtt szerethetőek a karakterek.

A főszereplőnk Buster Moon (Matthew McConaughey) -  a színész nevét kiírni egy animációs filmhez, aminek jó eséllyel csak a szinkronos változatát fogom megnézni, ezért a színésszel még hang formájában sem találkozom, elég fura érzés számomra, ezért a többi esetben nem is erőltetném... - apjától egy lepukkant színházat örököl és nagyjából önhibáján kívül belekerül egy ukrán maffiát megidéző ingatlan eltulajdonítási hacacáréba. Végül egyetlen mentőötlete támad, amiből rövid időn elég bevételt lehetne összehozni és még a színházi világon belüli tapasztalatait is ki tudja benne aknázni és ez nem más, mint meghirdetni egy énekes versenyt, amelynek későbbi haknijaival talán sikerül ismét becsalogatni a nézőtérre a városka lakosságát, mert talán majd érdekli őket az a rengeteg produkció, amit nem vérprofik, hanem talán épp a szomszédjuk fog bemutatni nekik, miután felgördül a függöny.

A kedvencem. Amit az áruházban csinál,
zseniálisan kedves.

Az ilyen műsorok elkészítésének szakmai része nem része a forgatókönyvnek, viszont, hogy a szereplő állatkák érzelmileg közelebb kerüljenek a gyerekekhez, a legtöbbhez igyekeztek az írók valami apró kis magánéleti válságot generálni, ami viszont nem emelkedik felül a sok ezer szappanoperában már unásig ismert drámafonál fölé. Kapunk családanya cocamilfet, aki ugyan nem fásult bele az otthon melegének ébrentartásába, viszont szeretne kicsit kilépni az egyhangú és monoton, beszűkült életteréből, visszacsempészni valami kis színt a házassága szürkeségébe. Van nekünk egy gorilla srácunk, aki nem kívánja a rögös családi örökséget tovább vinni, hanem egy sokkal nyugodtabb és éppen ezért, szűk környezetében lenézendő elfoglaltságban látja magát kiteljesedni. Vagy a tini bakfis, aki érzi, hogy legbelül szétfeszíti a tehetség, azonban ezt megmutatni másoknak, egyszerűen retteg.

Szóval, csupa egyszerű, hétköznapi karakter igyekszik elnyerni a fődíjat és vele együtt a szívünket is, miközben néhány, számomra ismertebb és pár másik kevésbé ismert dallal töltik ki a műsoridő nagyobbik részét. A jogdíjak biztos alakítottak sokat a dalok végső megjelenésén.
Maradéktalanul azonban nem vagyok elégedett, mert ha már énekes produkció, meg a figyelemre is áhítozik és nem kevés pénzt húzna ki a zsebünkből, akkor legyen kicsit tökösebb és a dalok frontján is törhették volna magukat, hogy igazán maradandót alkossanak. Például akár azzal, hogy egy-egy dalt műfajilag esetleg más kontextusba helyeznek, azzal akár szöges ellentétben, mint amit már a dal eredetijénél megszokhattunk.
Az lett volna még igazán ütős. Viszont még így is több, mint ötven dal került bele a soundtrack-be, visszanyúlva egészen az 1940-es évekig.

A történet lezárása is túl nyálas és hollywoodi, a figurák élettörténeteinek lerendezése sem hoz magával semmi meglepetést.
Ettől függetlenül az "Énekelj!"-t csak ajánlani merem, mert karakterei kedvesek, van benn sok zene és a humorból is sikerült viszonylag sokat belecsempészni a mesébe, pedig, néha pont ott csúszik el a kész mű, mert kedves és cuki, csak nem elég vicces, pedig a mesefilmeknél a kis közönség akkor a leghálásabb, ha önfeledten kacaghat.
Még a keleti blokk zenés sikereiből is sikerült valamit belecsempészni a kész filmbe, ezzel is előre gondolva, hogy mivel lehetne az USA-n kívül is masszív rajongói bázist felállítani a fotelből és a moziba csalni.

Pofátlanság lenne mégis, ha nem sorolnám fel mindazok nevét, akik eredetiben a figuráknak adták hangjukat, mivel tisztelem a művészeket: Reese Witherspoon, Taron Egerton, John C. Reilly, Seth MacFarlane, Scarlett Johansson és Jennifer Hudson, többek között.

60%

Ha megnéznéd:
- Énekelj! (2016)

Az animációs filmbe becsúszott egy japán anime vöröspanda csoport is, akik előadásának eredetije itt megtekinthető. Hihetetlen, mennyire gyermeki és szexuálisan stimulálóak a japán előadóművészek, ebben a túlrajzolt, túleffektezett környezetben a harisnyáikban. Nem csoda, ha a cosplay mint kifejezési forma tőlük ered, japánból.

Szöul, végállomás - Seoul Station (2016)

Szöul, végállomás - Seoul Station (2016)

Rendezte: Sang-ho Yeon (Yeon Sangho)

A film Mafab adatlapja: Seoul Station (2016)

Megtekintés: Normális film esetén a "Szöul, végállomás" alig érne fel a közepesig, de van egy oka, amiért egy kicsit érdekesebb, mint az átlagos zombie filmek.

Ez pedig az, hogy animációs film. Nem azért erősebb azonban, mert az olyan ritka lenne, hiszen keleten végtelen sok szörnyfilm, horror és egyéb ijesztő témát dolgoznak fel anime változatban, akár sorozat formájában is, hanem azért érzem erősnek, mert én nem látok ilyet sokat és tökéletesen lekötött a film, habár, első percben volt némi csalódottság bennem, hisz élőszereplős hentelésre számítottam. Míg a keleti kultúra szerves része a mozgóképes durvulás, addig nálunk, Európában, a rajzfilm nagyjából megmaradt a gyermekek szórakoztatásánál, leszámítva néhány komolyabb, felnőtt nézőknek készült darabot, amik viszont, kevés esettől eltekintve, nem lettek feltétlenül sikeresek. (Hófehér, Az idő urai, Fritz a macska kilenc élete, John Halas produkciók, Vámpírok havannában, stb.) Nem vagyok benne biztos, hogy össze tudnék dobni nagy hirtelen egy Európai Top10-es listát felnőtt rajzfilmekből, ha nem számolhatom bele a tudatosan szexműfajban készített produkciókat, vagy koprodukciókat

Ha film lenne a "Szöul, végállomás" akkor is egyszer nézős kategória, mint így, mert a történet nagyja unásig ismert - megharapott fertőzött elterjeszti, lakosság hamar bedarálódik, néhány szereplő keresi egymást, a hatóság lassan kapcsol - és a végére időzített meglepő befejezés és apró csavarok már nem emelik nagyon ki az átlagból. Ennek ellenére jól szórakoztam rajta és ha egy filmet nem állítok meg megtekintés közben kettőnél többször - lehet bármilyen oka, főzés, mosás, evés, ivás, hirtelen támadt ház körülfutási kényszer, de ez a legritkább nálam - akkor az érdemel némi figyelmet.

Hye-Sun, kispolgári életet érő fiatal lány, aki barátjával él albérletben, amit sosem fizetnek időben. Amíg a lány otthon lustálkodik, addig a fiú az alvó lányról készített erotikus fotókkal próbál aprópénzt keresni a neten. Amikor Hye-Sun véletlenül felfedezi a srác aktuális üzletelését, kiveri a balhét és szakítanak.
Az állomásra bebotorkál egy sérült nyakú hajléktalan, akit társa hiába igyekszik bejuttatni a kórházba, hogy kicsit helyre pofozzák, addigra az áldozat meghal. A közjáték után meg feltámad.
Azért, hogy legyen plusz dráma, megjelenik Hye-Sun apja, aki ráveszi a korábbi udvarlót, hogy segítsen előkeríteni a lányt és hazavinni.
Miközben főszereplőink kergetőznek a városban, elszabadul a pokol és a mellékszereplők hullanak, akár a legyek.
A rajzfilm forgatókönyve amúgy követi a szokásos kliséket, behozva, majd lenullázva szereplőket.
A végén volt egy jelenet, aminél azt vártam volna, hogy főhősnőnk rémálomból fog ébredni, ám ezt az uncsi kártyát nem játszották ki, hanem hozzáigazították a film végéhez. Már ez is ötletes megoldásnak tűnt.

A "Szöul, végállomás" tehát egy véres animációs film, amely képes lekötni egyszer egy felnőttet is. Gyerekek meg ne nézzenek ilyesmit.
Belegondolva, kik lehetnek a célközönsége a hasonló műfaji daraboknak?
És ha a fiatal felnőttek, idősebb tinik azok, ők jelentenek e megfelelő nagyságú vásárló erőt, hogy az ilyen filmek hozzanak némi nyereséget?
Sang-ho Yeon kb. kétévente jelentkezik új alkotással és ennek köszönhetően, tudatosabban fogom keresni a munkásságát.
Már a trailer alatt képes elragadni az embert a rajzolt képek hangulata. Egyik-másik beállítás filmen is tökéletesen működött volna.
Az egyetlen, amin az Európai néző fennakadhat, az a dél-Korea mentalitás és a hozzá tartozó "színészi játék", ami a szinkronban is tetten érhető. Ez a fajta előadásmód nekünk idegen, túl teátrális, túljátszott.
Ez azonban ne szegje a kedved, mert érdemes megnézni.

Élőszereplős változatban kíváncsi lennék, ki alakítaná Hye-Sun figuráját, mert kilométer hosszú lábai vannak, széles csípővel, hogy az egyszeri férfiembert felhívja az amúgy ártatlannak tűnő karakter szexualitására. A magas-talpú cipő elhagyása pedig még sérülékenyebbé teszi a figurát, hogy könnyebben azonosuljunk vele, együtt érezzünk kiszolgáltatott helyzetével.
A többi karakter között alig találni pozitív figurát, bár, mindegy is, mert a pesszimista felépítésű történet nem mindenkinek kegyelmez.
A Koreai lányok tényleg ilyen nyúlánkok?

60%

Ha megnéznéd:
- Szöul, végállomás (2016)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

Rendezte: Mel Gibson

A film Mafab adatlapja: Hacksaw Ridge (2017)

Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!

Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.

Pedig...

Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.

Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.

Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.

Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".

Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...

Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi!
Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)

A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)

Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.

Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???

Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.

Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!

90%

Ha megnéznéd:
- A fegyvertelen katona (2017)