Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Rendezte: Barry Sonnenfeld

A film Mafab adatlapja: Nine Lives (2016)

Megtekintés: Nem élvezhetetlen, de Spacey-től és Sonnenfeld-től nem ezt várod. Nagyon nem.

Ettől a filmtől datálom Sonnenfeld rendezőt és Spacey színészt megélhetési bűnözőnek. Amit ebben a filmben elkövettek a rajongóikkal - Spacey-nek biztos voltak - azt egyhamar nem fogjuk nekik megköszönni. Nem tudom, hogy mi rosszabb; hogy Spacey ilyen filmekhez ír alá, vagy, hogy egyáltalán megkeresik ilyen szerepekkel? Egészen biztos, hogy a rendező személye miatt vállalta el ezt a filmet, hiszen korábban voltak személyes hangvételű, kultikus rangba emelkedő mozijai, közönségsikerei, de mostani munkájának fényében inkább arra merek gondolni, hogy a blockbusterek esetében vastagon szerencsés volt, mert a kilenc élet beállhat abba a sorba, amit a "Sötét zsaruk 2. - MIB 2. (2002)", a "Vadiúj vadnyugat - Wild Wild West (1999) és a "Rumlis vakáció - RV (2006) alatt értek, és ezen az sem változtat, hogy mindhárom film 5-ös átlag fölött teljesített az imdb-n. (Kivéve a Vadiúj vadnyugatot, de ki nézne ennek utána???)

A film simán lehetne akár a Garfield harmadik része is - legalább 70%-a a macskának számítógép generálta CGI látvány - csak az unott Bill Murray helyett az unott Spacey vette át a staféta botot. Mert kb. ennyi a különbség.

Ennek ellenére még mindig azt merem állítani, hogy egynek ez a film is megteszi. Annyira tudtam rajta szórakozni, mint a MIB második részén, és erre sem nagyon emlékszem a megtekintés után egy héttel. Azaz az egyetlen és utánozhatatlan Christopher Walken-t, aki viszont az elmúlt tíz évben mintha beleragadt volna egy szerepskatulyába és csak az öltözete és a smink alapján lehetne megkülönböztetni az általa alakított karaktereket. Walken mostanra legalább annyi enervált és különc figurát össze tudott hozni a filmográfiájában, mint Johnny Depp, csak talán nála kevesebb a mainstream produkció és a blockbuster. (Ennek fényében akkor Depp-ről még mindig nem lehet azt kijelenti, hogy rosszul választ, nem igaz?)

Kevin Spacey és Christopher Walken

Töfi: - Valláskülönbözőségi okokra visszavezethetően az Egyesült Arab Emirátusban a film címét simán átkeresztelték a macsek filmbeli nevére: Mr. Fuzzypants.

Ezt a fantasztikus és gyermeteg produkciót - amely egyértelműen a karakterfejlődést jelölte ki útjának a sors megleckéztetése által, éppen ezért egy unásig már látott panelt próbál ismét eladni nekünk, alig komolyabb stílusban, mint egy Disney családi mozi - öt forgatókönyvíró hordta össze, de egyikük nevét sem tartom érdemesnek kiemelésre. Mert én már láttam a filmet.

Nem ez az első film, amelyben egy milliomos gazdag seggfej valamilyen csoda folytán leckét kap az élettől és különleges helyzetbe keveredik, hogy azután tanulva a hibáiból egy jobb emberré válva lepje meg a környezetét. Arra azonban most hajnalban nincs kedvem, hogy mélyebb kutatást folytassak a témában, ezért el kell hinned bemondásra, hogy a "Kilenc élet" nem az első film, aminek ez az alapötlete. Hogy mindjárt behozzak egy példát, megemlíteném Dickens Karácsonyi ének című művét, amelyben bár szereplőnk nem kerül egy macska testébe leckéztetés gyanánt, viszont három szellem segítségével tökéletesen szembesül saját gyarlóságaival, így fogékonnyá válik később önön skatulyájából kikecmeregve pozitív irányba terelni életét.
Itt viszont Szörtappancs úr (Kevin Spacey) szőrébe bújva főszereplő Tom Brand-ünk (szintén Kevin Spacey) - beszélő név, hiszen a Brand eleve márkát jelent, itt a filmben ezért többletjelentése van - amolyan külső szemlélőként hallgatja ki közvetlen környezetét és mivel seggfejsége nem teljesedik ki önfényező és fejlődésképtelen létezésben, ezért a kapott információk alapján igyekszik változni és olyan emberként visszatérni, amivel egy teljesebb életet élhet.
Ja, csak azt ne felejtsük el, hogy kényszerhelyzetbe került, hiszen a macskák védőszentje, Felix Perkins (Christopher Walken) már az elején közli vele, hogy vagy ráterelődik a jobb útra vagy ott rohad meg a macska testébe, ami kilenc életből már párat elhasznált, ezért eleve nem kecsegtet hosszú kifutási idővel. (Esetleg egy rövid kifutással valami kocsi elé...)

Kevin Spacey és Jennifer Garner

Szóval, annyiban sántít a történet alapja, hogy túlságosan rá van segítve Tom Brand fejlődésére. Jobban szeretem, ha főszereplőnk tényleg saját kútfőből dolgozik, hiszen azt nevezném igazi és tiszta jellemfejlődésnek.

Jennifer Garner mint Lara Brand kellemes színfolt, hiszen csak egy ismert és kedvelt színésznő, de az ő esetében is simán visszalépés ez a film. Oké, tudom, hogy nagyjából minden ismert nevű művésznő előbb-utóbb fellelhető valami mesefilmben, szatírában esetleg eljátssza a ripacskirálynőt, de részemről nem támogatom, ha valakiben több és olyasmit vállaljon, amiben nem csak mellékes, hanem eleve felejthetővé válik.

Az ilyen filmekben mindig - szinte - van egy főellenség, intrikus is. Jó, nem mindig - hiszen sokszor pont a főszereplő önön legnagyobb ellensége - de azért akadnak, akik mesterkedéseikkel igyekeznek borsot törni a kevésbé szerethető főszereplő orra alá. Pont az a vicces karaktereikben, hogy a nem túl szerethető főszereplő lassan kedvelhetővé változik, míg a súlytalanabb gazfickót meg lehet teljes odaadással gyűlölni. Ha már keresünk egy filmes gazfickót, akkor arra is törekedni kellene, hogy az illető, legyen bár nő vagy férfi, karizmatikus legyen, de minimum érdekes figura. Ebben a tekintetben a Kilenc élet elbukik.
Az aktuális intrikusunk, Ian Cox (Mark Consuelos) remek színész, viszont karaktere annyira simulékony és jófiús, hogy egy hét alatt maximálisan elhalványult bennem emléke.
Spacey filmbeli leánykája (Malina Weissman) kellemes kis hölgy és biztos fogunk róla még hallani.
Utóirat: Spacey szerintem csak azért vállalta el a filmben a szerepet, mert tudta, hogy nem sokáig fog tartani neki a forgatás, hiszen szerepének nagy részét elég, ha felmondja egy stúdióban.

Malina Weissman és Kevin Spacey

Ez a film a markáns középszer. Mint az elején írtam, ilyen színészektől és rendezőtől ez borzalmasan kevés.

50%

Ha szeretnéd látni:
- Kilenc élet (2016)
- Vissza a suliba (1986)

Soundtrack and you! blogspot: Nine Lives (2016)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Rendezte: Darren Paul Fisher

A film Mafab adatlapja: Frequencies (2013)

Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.

Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.

Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.

Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.

A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?

A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.

Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Frequencies (2013)
- Upside Down (2012)

Soundtracks and You! blogspot: Frequencies (2013)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Rendezte: David Yates

A film Mafab adatlapja: Legend of Tarzan (2016)

Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.

Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?

Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan...  kimódolt?

Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.

Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.

Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)

Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?

Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.

Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...

60%

Ha megnéznéd:
- Tarzan legendája (2016)