Kis tetvek - Cooties (2014)

Kis tetvek - Cooties (2014)

Rendezte: Jonathan Milott, Cary Murnion

A film Mafab adatlapja: Cooties (2014)

Megtekintés: Ki voltam valami hasonlóra éhezve. Sajnos, nem csillapította éhemet maradéktalanul.

Szóval, melyik az a film, amelyben van tanintézmény, elszaporodó halálesetek, bezombuló gyerekek és Elijah Wood. Nem. Nem az Invázium, habár, az is hasonló mozi, kicsit fordítva. A Cooties egy frisebb alkotás és hiába van két rendezője - persze totál kezdők - valahogy nincs a filmben elég kohézió és a humor is eléggé takaréklángon ég.
Pedig van benne jó helyszín, megfelelő gyereksereg, CGI vér, Elijah Wood, A Fűrész filmek atyja, egy meztelen dobos és még páran, mégsem állíthatnám, hogy olyan nagyon kitettek magukért. Amikor nézel egy filmet és a nevetésed inkább kínos feszengésnek köszönhető nem önfeledt kacagás, vagy amikor egy elvileg humornak szánt mondatot szinte húsz percenkét rágnak a szádba, akkor te érzed magad kínosan. És nem azért, mert gyerekeket vernek szarrá tűzoltó palackkal, mert azt roppant finoman vitték vászonra, akárcsak a babazabát. Viszont mintha a film leggyengébb láncszemei pont a színészek lettek volna. Talán nem mind, ám páran olyan irritálóak és egysíkúak, hogy nem azért izgulsz, hogy megmeneküljenek - horror film esetében nem is nagyon szoktál - hanem azért, hogy miért kell ilyen sokáig nézned őket.

Elijah Wood sosem volt nagy színész, amennyire én emlékszem. Ahogy Kevin Smith jellemezte, a legnagyobb sikerében, a Gyűrűk Ura sorozatban is inkább csak buzisan romantikusan nézett, vagy haragosan, vagy elájulva. Legyünk politikailag korrektek: A show-t ellopta Viggo Mortensen és egy görögös nevű csóka, aki CGI bőrbe bújt, hogy eljátssza a világ leghasadtabb elméjét. Wood, még az Inváziumban is jobb volt, mint ebben az új filmjében, ami szerintem visszafejlődés. Vagy kölyök képe miatt nehéz beleképzelni a karakterbe a formáját. Vagy szimplán unalmas, hogy a szerencsétlenkedőt alakítja.
Jó, fejezzük be, annyira nem is gáz. Nem ő a leggyengébb láncszem.
A filmben az összes karaktert láttuk már más filmekben és legtöbbjüket azonnal el fogjuk felejteni. Egyedül talán Rainn Wilson lesz emlékezetes, ami neki nem nehéz, hiszen csuklóból hozza az ilyen gyökszi figurákat. Ami sajnálatos, hogy itt még ő is csak halovány kliséhalmaz.

A film egy eszméletlen jó - kicsit pl. a Fegyvernepper kezdésére emlékeztető és ha jól emlékszem kísértetiesen hasonló volt kezdésben és linearitásban a Kabin-láz második része is - montázzsal kezd, amiben mintha mindjárt ki is maxolták volna a filmben rejlő kreativitást, mert a továbbiakban, néhány apróságot leszámítva, semmi olyasmit nem fogunk látni, ami érdekes lenne számunkra, ha láttunk már pár hasonló műfajú filmet.
Ez a baj a horror-komédiákkal; ha nincs megfelelő alapanyag, akkor a végeredmény unalmasnak fog tűnni.
A tenyérbemászó Wade (Rainn Wilson) mellett még talán kicsit érdekes lehet Doug (Leigh Whannell) figurája, igaz, rá sem áldoztak túl sok sort a forgatókönyvben. Whannell főleg horror-geek-eknek lehet érdekes, hiszen nem rendezőként híresült el, hanem íróként és munkásságának legnagyobb ékköve a Fűrész című horror-thriller, ami ha nem is volt hibátlan, hihetetlen gyorsan nőtte ki magát sorozattá és nagyjából mindig tudott fordítani valamit a történeten. (Illik hozzátenni, hogy Whannell a harmadik részig dolgozott íróként a project-en, utána elvesztette érdeklődését iránta és a gyártó sem erőltette annyira, hiszen eredetibb végeredményeket szerettek volna, mint amit még Whannell el tudott mesélni a témában.

A vágás erős közepes. Néhány jelenet tényleg jól sikerült - pl. kissrác lassítva szalad végig az iskola udvarán és fertő - és vannak olyan képsorok is, amiket simán kivehettek volna, mert alig tesznek hozzá a filmhez, mint pl. a Lost legkövérebb főszereplőjét erőszakkal beszuszakoló furgonból kinézegetős jelenetsorok. Jorge Garcia egyetlen igazán jó jelenete az első megjelenése. Utána akár ki is írhatták volna a filmből. Az, hogy az eseményeket begombázva nézegeti a műszerfal mögül és, hogy a néző ne felejtse el, állandóan elmondja, hogy ő bizony be van tépve, miközben alig mutatják, hogy mit is néz illetve azt meg egyáltalán nem, hogy a begombázásnak köszönhetően milyen "rémképei" vannak, így tökéletesen kihagyott feldobott labda.

Néhány gyerekszereplő még Elijah Wood-ot is lemossa a vászonról. Ciki.

A fertőzés terjedése legalább jópofán le lett zárva a kezdeti izgalmak után, ami legalábbis egyes karakterek immunitását elmagyarázta.
Az akció jelenetek kissé suták, kivétel, amikor a végén a menekülés közben egészen jó kaszkadőri munkát láthatunk a gyerekek segítségével.
A befejezés meg olyan, amilyen. Ötlet alig maradt, így be kell érnünk egy erősen Hitchcock-i lezárással, hiszen nagyjából ezt kaptuk a hírhedt "Madarak" című film végén is, csak míg ott ez zseniális lezárásnak felelt meg, ez addigra, köszönhetően az unásig látott megoldásoknak, egy elkoptatott, lebegtető befejezés maradt, ami azt sugallhatja, hogy akár lehetne folytatása hőseink kalandjainak, de ki merem jelenteni, hogy erre roppant kevés az esély, még akkor is, ha a Cooties visszatermeli a gyártási költséget és valamennyi profitot is termel.
Mert ebben ennyi volt, szerintem.

Jaj, hogy nem írtam le, miről szól a film? Ennyiből nem raktad még össze??? Akkor nézd meg, mert neked tetszeni fog ám, frissessége miatt.
Tapasztalt zombulós nézőknek csupán halovány utánérzés. Tényleg havonta jön már ki hasonló film.

Elég hatásos a felülről fényképezett zombi-koncolás. A The Walking Dead első része is tartalmazott hasonlóan ikonikus jelenetet.

Ha esetleg készül folytatás - amin erősen meglepődnék - előre kijelentem, hogy Elijah Wood és Rainn Wilson-t nem fogjuk benne látni, ugyanakkor megkockáztatom, hogy Doug karaktere, azaz Leigh Whannell visszatér benne, mint főszereplő. Mert van humora. :)

Ha szeretnéd megtekinteni a kis tetveket, csak klikkelj ide és lásd!: Cooties!

Megjegyzés: Attól még nem lesz vicces egy film, mert hülyék a szereplők és tele tömik filmes utalásokkal, hiszen az utalásnak egyértelműnek kell lennie és valamilyen formában az eredetit kell karikíroznia, hogy a néző megmosolyogja. Ha csak elpufogtatjuk
, ami eszünkbe jut, ám nem a megfelelő helyen, akkor kapunk egy humorosnak szánt marháskodást, amiből érezzük, hogy kimaradt valami.

45%

Kult: Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Take the Money and Run (1969)

Megtekintés: Fiatal koromban sokkal nagyobbat ütött. Persze, akkor még nem keveredett szex-botrányba a zseni. Ettől függetlenül, egyszer, hangulattól függően, érdemes megnézni.

Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mennyi a filmből Woody Allen zsenije, hiszen a végső vágást Ralph Rosenblum-nak köszönheti, hiszen a producerek hatására Ralph győzte meg arról, hogy az eredetileg sokkal borongósabbra vett hangulatot és befejezést - melyben egy menekülés közben lövik szitává Virgil Starkwell karakterét - változtassák meg és készítsenek egy ál-dokumentumfilmet, amelyben több a humor. Végül, mivel a film inkább jelenetek sorozata lett volna, feljavították az egészet a narrátor szöveggel, így adva egységesebb fazont a mozinak. Woody Allen elégedett volt a végeredménnyel és további filmekben vette igénybe Rosenblum kreativitását. A film elkészítéseben, másodrendezőként (néhány szabad felvett jelenet) részt vett Walter Hill is, aki a hatvanas évek végén néhány filmben segédkezett, hogy végül legyenek rendezői tapasztalatai, mire 1975-ben elkészíthette első saját filmjét, "A nagy bunyós - Hard Times"-t. Tudjuk, végül merre fejlődött.

Allen rendezése ötvözi magában a szkeccsfilmek mozaikszerűségét, a dokumentumfilmek narratíváját és rengeteg burleszk elemet. Humora itt még nem forrt ki teljesen, szövegei később lesznek sokkal erőteljesebbek. Néhány jelenetben kifejezetten olcsó humorral operál, viszont vannak benne abszurd pillanatok is, amiket úgy épít bele a történetbe, hogy alig vesszük észre, hogy valami nem stimmel. (Mikor taposná meg egy bíró a vádlott szemüvegét, ha nem Allen-nél?)
Amire már itt képes volt Allen, hogy olyan szöveget írjon, amely a popkultúra része legyen. Nálunk is egy időben sokan idézték, bármilyen összefüggésben a "Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" mondatot.
Plusz a zsidó éntudat. Nem bírja kihagyni a filmből, ami főleg külsejének köszönhető. Vaksi, nyüzüge Móricka. Ennél a filmnél már hozza a szokásos figuráját, az egyszerre elesett kisembert, aki nagyot mer álmodni és sokkal okosabbnak hiszi magát, mint környezet. Azután rendre felsül. Akár egy vörös Chaplin, a keménykalap és a bambuszbot nélkül.

A jobb szöveges poénok közé néha becsúszik pár butább poén is, amik alapja az egyetemes burleszk műfaja.

Virgil Starkwell (Woody Allen) piti kis bűnöző, aki lassan araszol felfelé a szamárlétrán, és ezért rendre börtönbe kerül. A folyamatos fegyház ki-be járkálás közben megismeri a kedves és ártatlan Louise-t (Janet Margolin) akit ahelyett, hogy kirabolna - mivel az utolsó pillanatban a lány észrevenné mire készül és inkább elhalasztja a dolgot... - elcsábítja, majd feleségül veszi. A lány kezdetben nem tudja, hogy udvarlója mivel foglalkozik, de mikor később rájön, akkor is mellette marad.
Virgil történetét a néző narrátoron és riportalanyokon keresztül ismeri meg. Az egész film szerkesztése kifordul magából, hiszen olyan eseményekről látunk felvételeket - Virgil élete - amelyekről nyilván nem készülhetett volna képi anyag. Ez a megoldás mégis tökéletesen működik a filmben, olyannyira, hogy az egyszeri nézőnek fel sem tűnik, hogy vajon ki készíthette a felvételeket. Ne felejtsük el, hogy vannak olyan dokumentum filmek, amelyben a kamera követi a szereplőket és megmutatja életüknek egy részét. Ez itt csupán azért nem lehetséges megoldás, mivel a film visszaemlékezés Virgil életére, anélkül, hogy valamikor tudták volna, elkészül a mozi. Ezért valójában egy fiktív bejátszásokat látunk, amik nem készülhettek volna el. (És el is jutottunk a sci-fihez!) :)
Hogy a dokumentumfilmes hatást felerősítsék, a képsorok között megszólal figurák csupa olyan alak, akik Virgil életének részei voltak. Szülők, barátok, sittes társak, rendőrök, tanárok.
A befejezés pedig az egész történetet lógva hagyja, hiszen végig úgy beszélnek a főszereplőről, mintha sejtetnék, hogy már nincs közöttünk, ám ez nem egyértelmű. Az utolsó képsorok azt erősítik fel, hogy szimplán igen hosszú időre rács mögé kerülhetett.

A szülők csak így vállalták a szereplést...

A rendezés, amennyire a mozaikos narratíva engedi, összeszedett és lineáris. A film zenéje - Marvin Hamlisch - eszméletlenül hangulatos és jól kiegészíti a jeleneteket, akár melankolikusabb akár akció-dúsabb képsorokról van szó. Hamlisch odatette magát a forgatáson, amit Allen állítólag olyannyira nem értékelt, hogy a zeneszerző egyszer még sírógörcsöt is kapott, amikor bemutatott pár tételt a rendezőnek, aki azokat a legkisebb érdeklődés nélkül nyugtázta. Művészek... Még 1971-ben megpróbáltak együtt dolgozni a "Banánköztársaság - Bananas" forgatásán, azután nem erőltették a közös munkát.
A színészek erős közepesek. Itt még nem dolgozott akkora sztár-brigáddal, mint később megszokhattuk. Ma már kérés nélkül ugranak Hollywood nagy nevei, hogy vele dolgozhassanak.

75%

Woody Allen a külsejéből eredő poénokat is beforgatja a filmbe. Ez például nem egy jelenet, hanem csak egy pillanatkép a bűnöző Starkwell-ről. Sok mindent el lehet ránézésre róla mondani, de, hogy egy bűnöző zseni, azt nem.

Stephen King: Joyland - regény

A magyar kiadás borítója

Stephen King: Joyland - regény

Ha ezzel a kötettel kezdtem volna ismerkedni King munkásságával, egészen biztos vagyok benne, hogy ma nem lennék ilyen nagy rajongója. Szerencsére, kölyökkoromban az első könyve, amit kezembe vettem és nem tudtam, mit várhatok tőle, az "A ragyogás" volt és másodiknak a sárga albatrosz, első kiadású "A holtsáv". Amennyire emlékszem. A szerző azóta rendesen végigkísérte utamat és közben csupán annyi változott, hogy már nincs annyi pénzem új kiadásokra, mint régen, ezért antikváriumból vagy születésnapi kívánságból kell megszereznem az aktuális megjelenéseket.


A Joylandot még valamikor tavaly olvastam és nem voltam tőle annyira elragadtatva. Mostanra nagyjából el is felejtettem, miről szól, mi a főszereplő neve, csupán halvány emlékek maradtak meg bennem. Jack Torrance, Jimmy Smith, Charlie McGee, Carrie White. Ezek a nevek megmaradtak bennem.
A tavaly olvasott kísértetes-krimi főszereplőjéről mára annyira emlékszem, hogy a mesélt történet idején egyetemistaként - vagy középiskolásként - a nyári szünetben úgy igyekezett megkeresni a tanulásra való nagy részét, hogy elszegődött egy igazi, hamisítatlan vurstliba, ahol volt tükörterem, óriáskerék és pattogatott kukorica rogyásig. Miközben lassan teltek napjai, megismerkedett a tengerparton egy helybéli fiatal anyukával, aki tizenéves fiával éppen egy kellemetlen családi perpatvart igyekezett kiheverni.

Az orosz kiadás borítója

A könyvből két momentumra emlékszem még ma is.

Az egyik a bőr. (A történetben bőrnek nevezik azt az emberre felhúzható kutyajelmezt, amivel néha a gyerekeket kell elszórakoztatni a park területén)
King érzékletesen írja le annak a kutyajelmeznek a viselését és az azzal járó megpróbáltatásokat, amit az ilyen vidámparkokban nap, mint nap átélnek azok a beugrós melósok, akik kénytelenek viselni azt. Soha korábban eszembe nem jutott volna, hogy Goofy kutyaként vagy Mickey egérként, babaarcra fagyott mosollyal integetni a lurkók között, bele a kamerába, ennyire embert próbáló feladat lehetett valamikor, sőt, akár mostanság is. Nem gondoltam, hogy aki magára ölti gyermekek barátjának álcáját, gyakorlatilag a hőgutát és gutaütést kockáztatja meg, miközben százak arcára csal mosolyt. Ez a visszás tevékenység elgondolkodtatott arról, hogy a "show-biznisz" milyen banális veszélyekkel járhat.
A fura, hogy sokkal korábban már láttam olyan filmet, amiben jelmezes emberek virgonckodtak - pl. Szerepcsere, Valami Amerika - de eddig ennyire nem gondoltam bele, milyen gáz is lehet jópofának lenni.
Ahol tetten értem King zsenijét, az egészen biztos ez az apró információ, amit szépen beleépített a regényébe.


Stephen King ezen regénye 2013-ban íródott és mindjárt, a megjelenés évében része lett egy amerikai könyvsorozatnak, a "Hard Crime Case"-nek. A sorozat darabjai 2004 óta látnak folyamatosan napvilágot, általában két kötet egyszerre, kb. három havonta, de eléggé összevissza. Több nálunk is ismert szerző regényei kerültek már bele, pl. Lawrence Block, Ed McBain, Robert Bloch, Donald E. Westlake, vagy Robert Silverberg. Stephen King két regénnyel képviselteti eddig magát a szériában - a másik "A Coloradói kölyök" - és ő azon szerzők egyike, akinek friss írásai jelentek meg a sorozatban a sok korábban már megjelent történet mellett.

Illusztráció az amerikai grafikus kiadásból.

A másik, amire még emlékszem, a befejezés, legalábbis a meggyilkolt lány kísértetének és a gyilkosnak a vonala. Persze nem kristálytisztán emlékszem, sajnos, annyira nem fogott meg a történet, hanem inkább szemrehányóan, hiszen a "megoldás" pofátlanul profán és megvezeti a nézőt, aki, ugye, csupán olvassa a sorokat, nem láthatja a figurákat, holott, a regényből egyértelműen kiderül, hogy ha látnánk is a felrajzolt szereplőket, egészen biztos, hamarabb lelepleződne számunkra a könyv végi csavar.
Így erre építeni a befejezést - már, hogy az olvasó elegánsan az író nyomában kullog - kissé elveszi a kedvet az igazi élvezettől, még akkor is, ha természetesen, ezen kívül, minden leírt sor hangulatos és kellemes Stephen King varázslat.

Mindettől függetlenül, egy év távlatából, ki merem jelenteni, hogy a Joyland a kevésbé sikerült King regények sorát gyarapítja és inkább egy kisregény, mint igazi könyv.

50%