Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City (1988)

Rendezte: James Bridges

A film Mafab adatlapja: Bright Lights, Big City (1988)

Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy elkerültem!

Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas, kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.

Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök... csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.

Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates. Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és egy-egy filmjükbe bele is futottam.
Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron csúszása is ludas ebben.

Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt, mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért, amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne, amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.

Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest) betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra, ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan, aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is (Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás drága idejét.

Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.

Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad (Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz, azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.

Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi, ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított időt.

Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet hagyott ránk.

Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel, azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak (Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafus Ray Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)

Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre, azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve, hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.

Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.

A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...

Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.

De végül ez a film is letudva!


60%

Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...

Fantom az éjszakában - Nighthawks (1981)

Fantom az éjszakában - Nighthawks (1981)

Rendezte: Bruce Malmuth

A film Mafab adatlapja: Nighthawks (1981)

Megtekintés: Minden filmsztárnak van olyan mozija, amit még sosem néztem meg elejétől végéig, vagy szimplán elfelejtettem. Stallone filmográfiájából több mozit ki tudok emelni. Egyik a Fantom az éjszakában, amelynek többször nekiültem, de valahogy tekergetésen kívül sok mindenre nem emlékszem belőle, talán, csak hogy Rutger Hauer többek között ezzel utazott át Hollandiából Amerikába. Természetesen indulásból megkapta a negatív főszerepet, mert az USA szereti az importált színészeket első körben a sötét oldal ügynökeként bemutatni.

A Fantom az a film, ami mai szemmel nevetségesnek hat és borzalmasan rosszul öregedett. Pont, mint az a néni, aki még mindig rikító ruhákat viselne, a foga pedig rúzsfoltosan kerül közszemlére. A rendező Bruce Malmuth számomra sosem jelentette a minőségi, hanem inkább a szórakoztató szórakozást. Másik mozija, ami miatt felejthetetlen számomra a direktor, az „Ölve vagy halva”, ami a filmes bakik néhány igazi nagyágyúját képes felvonultatni, mind forgatókönyvileg, mind a vágás, rendezés terén. Mondjuk, akkor nem is említettem, hogy az eredeti  rendező  Gary Nelson volt, aki főleg családi mozik és tévésorozatok között mozgott jól, és miután otthagyta a produkciót, lépett Malmuth a képbe. Hab a tortán, hogy Stallone rivalizálni kezdett Hauerrel és erősködött, hogy két változatban készüljön el a film: Egyikben a zsaru figurája kapott erősebb hangsúlyt, másikban pedig a terrorista. A tesztközönség valamiért Hauer karakterének szavazott bizalmat, amit az akkor frissen felemelt sztár-Stallone nem nagyon viselt el, ezért ismét megvágatta a filmet, hogy Wulfgar jeleneteiből sok a vágószoba padlóján végezte.

Hasonló butaságok itt is maradtak bőven. Az egyik, eleve az alapötlet és a hozzá rendelt költséghatékony és egyenesen ostoba befejezés, amivel szerintem nem sok akciófilm büszkélkedhet. Még egy filmben persze talán benyelem, ám úgy vélem, a valóságban Wulfgar végső lépése úgy logikátlan – mondjuk van még pár – ahogy az író, David Shaber megírta.

Röviden Wulfgar (Rutger Hauer) Anglia legkeményebb terroristája utolsó munkájával – levegőbe repít egy exkluzív boltot – még saját frakcióján belül is kihúzza a gyufát, ezért, mivel máshoz sem ért, elhagyja az öreg kontinenst és Amerikában próbál szerencsét, ahol azt a hatalmas ötletet eszeli ki, hogy helyi terrortámadásokat visz véghez, melyben az épp kezdődő ENSZ találkozó tagjai is érintettek és tudása legjavát annak a csoportosulásnak fogja felkínálni, akik a legtöbbet fizetik szakértelméért. (Mintha a korábbi hírneve és pl. az ominózus bolti robbantás erre eddig nem lett volna elég...)

A forgatókönyv másik fontos történetszála a kőkemény New York-i zsaru, Deke DaSilva (Sylvester Stallone) aki fittyet hány a parancsokra és a rosszfiúkat saját, „gyermeteg” módszereivel igyekszik a hatalom kezére játszani, melynek az első képkockákon mindjárt tanúi lehetünk, mikor a kifejezetten kisportolt rendőr nőnek álcázva magát addig „alakítja” a védtelen női áldozatot a város rossz hírű negyedében, míg be is gyűjt néhány Piszkos Harry filmeket idéző skalpot és ebben társa, a későbbi Lost sorozat főszereplőjének a nevét ellopó karakter, Matthew Fox (Billy Dee Williams – Lando Carlissian) lesz segítségére.

Ketten az utca rémei, akik a jelentésekkel nehezen bíbelődnek, ellenben olyan szakmai tudással és arroganciával vannak felvértezve, hogy a felettesükkel minden egyes beszélgetés kölcsönös üvöltözésbe kell, hogy torkolljon és akkor még DaSilva nem is egy beépített zsaru, csupán egy akadékoskodó nyomozó.

Wulfgar némi arcplasztikai kitérő után – melyben meggyőznek minket róla, hogy ez annyira rutin feladat, hogy napok alatt végbemegy, különösebb rehab nélkül – alá Face/Off – persze az államokban pont e két kopó területét nézi ki következő lépésként bűnözői idő-gráfiájában, így egyértelmű, mi lesz a film vége.

Angliából a helyi erők megsegítésére érkezik a városba Hartman (Nigel Davenport) aki egy gyorstalpalón igyekszik kiképezni vagy két tucat helyi zsarut Wulfgarból és a terrorista életvitelből, mely előadásokon tippelhetünk, kikkel van a legtöbb probléma és utána kik lesznek legközelebb a tűzhöz. Igen. DaSilva és Fox, mint az osztály renitense és a balhékat tompító jó barát vesznek rész az eligazítás sorozaton, ahelyett, hogy eleve olyan szakértőket rendelne a terrorelhárítás illetve az FBI a városba, akik eleve szakértői a jelenségnek. Ehelyett kakaskodó és elkényelmesedett fánkzabáló helyi erőknek igyekszik egy Európai bűnüldöző napi pofa-vizitben megmutatni, kivel állnak szemben.

Megtörténik az első csörte is, amelyben egyértelmű lesz, hogy Wulfgar bizony a város vendégszeretetét élvezi és megvannak az eszközei hozzá, hogy nyomot hagyjon a polgárok kedélyállapotán. Ezt el is éri egy hajnali robbantássorozattal, melyben a képen belül egy épület alsó szintje ég ki egy dekoratív, de visszafogott robbanásban, míg Wulfgar telefonon már arról tájékoztatja a városi rendfenntartókat vagy újságot (ellentmondásos a szinkron értelmezése és a felirat sem segít sokat), hogy ez csak a kezdet és direkt repült a levegőbe több pénzüggyel foglalkozó épület. Nagyzol tehát a gyerek rendesen.

Ezek után az Európai inspektor és DaSilva között lezajlott a beszélgetés, amely segített a helyére tennem ezt a komédiát. Első körben Davenport egy vasdarabot szorongat a kezében – elég gyorsan hozzá került az ominózus fontos darab, miközben a robbantás hajnalán vagyunk még és első körben azért kell némi idő a pusztulás átvizsgálásához is, nemde? – és felhívja DaSilva és Fox figyelmét, hogy az eddigi gyanú, hogy Wulfgar itt tombol, ezennel beigazolódott (Tehát nem volt biztos???). Ezek után DaSilva – mégsem olyan hülye – felteszi a logikus kérdést, hogy ugyan miért ilyenkor, hajnalban és nem akkor, amikor nyüzsögnek ott a lehetséges áldozatok. Erre Hartman válasza meggyőzött arról, hogy David Shaber csapnivaló író: - Ez a módszere!

Aha. Tehát ez a fajta visszafogott, hajnali robbantás, minimalizált áldozatokkal annak a Wulfgarnak a módszere, aki rögtön a film elején szemrebbenés nélkül robbant fel többek között egy gyönyörű eladónőt és tucatnyi egyéb vásárlót, köztük gyerekeket is, akit még korábbi megbízói is inkább a föld alatt látnának brutalitása miatt, mert kifejezetten nagyban űzi a gyilkolást. Na, Shaber, elmész te is a picsába, hogy nem tudod eldönteni, hogy a.) vagy b.).

És miért tett így Wulfgar? Mert másnap érkezik a városba az ENSZ nagykövetei és Wulfgar tervei között szerepel, hogy majd jól alájuk tesz.

Persze ilyenkor nincs egy protokoll, hogy ENSZ találkozó ugrik és Amerika egy másik pontját kerül megszervezésre, mert ilyen lépés lenne a logikus és a valóságban nyilván előre megtervezett forgatókönyvek szerint zajlik le a csere, miközben Wulfgarnak nem lenne lehetősége sem arra, hogy idejében megtudja az áthelyezett találkozó helyszínét, sőt, az előkészületeit is újra kellene szerveznie.
De az túl logikus lépés lenne, ezért maradunk a városon belül és inkább az egész stresszes helyzetet rátoljuk a helyi rendőrségre, ami szintén úgy érzem, kissé kevés biztonságtechnikai szempontból.
Wulfgar tehát boldogan folytatja ámokfutását és néha csak néhány méteren múlik, hogy a közte és DaSilva közötti macska-egér párbaj nem ér véget a film felénél.

Törvényszerű, hogy a segítő karakterek közben mind kiiktatásra kerülnek, hogy a végső meccset a két fontos név között lehessen lejátszani, pontosan tudva, mi is lesz a befejezés. A forgatókönyv azonban még itt is elég gyávácska, mert míg a kevésbé szimpatikus Hartmantól megszabadulunk egy hozzá nem méltó kivégzésben, addig Fox csupán ideiglenesen kerül parkolópályára, hogy ezzel kivegye a filmből az amúgy korábban felesleges comic relief karakterét. A női gonosztevőt pedig udvariasan itt is meghagyják valaki másnak, hogy mégse a szeretheő - na hagyjuk - DaSilva gyilkolja meg.

A lezárásig még kapunk némi akció szerűséget, meg a James Bond filmekre jellemző jelenetet, melyben a két ősellenség szemtől szemben találkozik, de nem ölik meg egymást – illetve a gonosz hagyja ki a ziccert, rá egyáltalán nem jellemző módon – hogy végül a lezárás tökéletesen érdektelen és ostobára vágottan megmutassa, milyen okos ez a DeSilva gyerek és milyen hülye ez a Wulfgar srác. (A befejezés ostobára vágása azért sikerült egyébként, mert a stúdió nem megfelelő fejesei kivágatták a durvább részeket - pl. a végső fejlövést - így hiába feccölt bele Dick Smith annyi energiát a jelent elkészítésébe, végül ebből egy összecsapott "valamit" látunk a képernyőn.)

A forgatókönyv pedig mostanra annyira nem tud magával mit kezdeni, hogy még egy egysorosra sem futja a stáblista előtt. Pedig az olyan gyors lezárású mozik, mint pl. a Die Hard is beemelt legalább egy rövid párbeszédet a főhős és egy mellékszereplő között, hogy érezzük, megy minden tovább, itt azonban némán ül zsarunk a lépcsőre, hogy a néző pedig némán álljon fel a fotelból, hogy vajon nem nagyobb leszámolást terveztek-e ide, csak elfogyott a büdzsé? (Nem az fogyott el, hanem a stúdió bátorsága...)

Nagyjából harminc év csúszással néztem meg a filmet, pont egy nappal Rutger Hauer halálhíre előtt... és most fejeztem be, mert érnie kellett a mondandómnak. Malmuth zsenije nem a koherens filmrendezésben rejlik, itt is kiderült számomra. A „Fantom” alig valamivel lépi túl egy krimi kereteit és az egyetlen, aki miatt nézhető, az Hauer, mert a figurája tényleg érdekes(ebb), mint DaSilva fárasztóan macsó karaktere, aki a film alatt kétszer beszél ex-barátnőjével és egyik esetben sem tudtam elhinni, hogy ez a férfi és nő korábban egy ágyban aludt (is). (Ez ismét a stúdió és a végső vágás sara, mivel a legtöbb közös jelenetüket, amely mélyítette volna a kapcsolatukat, szintén kivágták, hogy felpörgessék az eseményeket.)

Mondjuk Hauer játékán is lenne mit csiszolni, mert míg a film eleji robbantás alatt tökéletes, ahogy hidegvérrel elhagyja a robbantás helyszínét és telefonálni megy, addig a hajnali, pénzügyi negyedbeli robbantás alatt már először is elég erősebb megrebben a szeme mikor elkezdődik a balhé, utána meg olyan izgatottan nézi saját munkásságát, mintha nem pont a precíz, unott nyugalom és a zsigeri vérszomj lenne az óvodai jele. Gondolom, a rendező instrukciója volt, ez a nagy izgalom...

Mellékesen:
Hartman meggyilkolása is megér egy külön fejezetet a buta megoldásokban. Az, hogy a bérgyilkos Shakka (Phersis Khambatta – Star Trek a mozifilm) egy elvileg védett épületben lövi le, majd szőrén-szálán eltűnik, már eleve röhejes, mert feltételezi, hogy a bundába öltözött filigrán női gyilkos rendelkezik egy teleport készülékkel – oké, hogy DaSilva futva és késve érkezik, de az esemény nagyságát tekintve, hol a picsában kártyázott a többi rendőr, kommandós és ügynök??? – ám utána olyan logikus párbeszéd is elhangzik Hartman holtteste felett, mint a:
- És még hátra van a nagy játszma! (DaSilva, miközben a fejét vakarja.)
- Honnan tudja? (Kérdezi pökhendin a rendőrfőnök.)
- Mert kezdek rájönni annak a rohadt alaknak az észjárására!

Ez valami vicc? Persze, hogy nem a nagy játszma volt, cseszd meg, hiszen Hartmant simán kivégezhette volna saját országukban is, idióta! Egyértelmű, hogy csak egy régi ellenség kiiktatása volt a meggyilkolása, nem kell ehhez olyan nagy dolgokról pofázni, mint bűnözői pszichológia! Persze, hogy nincs még vége, tökfejek, hiszen Wulfgar egyértelművé tette, hogy a szándéka egy nagy dobás, amivel korábbi renoméját állítaná vissza...
Azért tegyük hozzá, hogy a Videovox szinkronja azért ugyanebben a jelenetben azért sokkal árnyaltabb, kár, hogy Szakácsi Sándor munkáját két esetben is lecserélték és még a felirat is inkább az első változatot erősíti.

Itt van azért a Videovox szinkronja, ami kicsit intelligensebben áll a jelenthez:
- Nem áll jól a szénája! (DaSilva, miközben fejét vakarja.)
- Honnan veszed? (Kérdezi érdeklődve a rendőrfőnök)
- Kezdek rájönni, hogy gondolkozik az a szemét!

Nem nagy különbség, de azért... Ennek fényében érdemes több szinkronnal is megtekinteni a filmet. Már csak a szinkron munkák megfigyelése miatt is.
Ez a mozi a nyolcvanas években emlékszem, kifejezetten erős darabnak számított. Még kis filmfotókat is lehetett kapni róla, bár, az hazánkban később a Rambo és Cobra párosnak lett inkább köszönhető.
Egyszer érdemes megnézni, azonban sokat, ma már, nem érdemes várni tőle.
Isten veled Rutger Hauer! Te azért odatetted magad! Köszönjük!

Töfi:
- Hauert azzal rémisztgette a stáb néhány tagja, hogy Stallone az üldözéses jelenethez lépcsőházakban edzve készül fel. Később alaptalan volt Hauer félelme, mert az északi színész simán lesprintelte a kollégáit.
- Hauer első forgatási jelenete pont az volt, amit a filmben a végén látunk. Az egyik lövéshez speciális hámba helyezték, amit állítólag Stallone kérésére a kaszkadőr koordinátorok elég durván megrántottak, hogy Hauer kicsit megsérült az attrakció közben. Mikor megtudta, hogy Stallone volt a ludas a durva bánásmódért, felkereste a kollégát és megígérte neki, hogy még egy hasonló poén és megmogyorózza.
- Hauer annak ellenére befejezte a forgatást, hogy véletlenül és drámaian pont közben hunyt el egyik legjobb barátja és az édesanyja is. A színész csak néhány napra hagyta ott a forgatást, majd folytatta a munkát. Végül nem bánta meg a döntését, mert, mint mondta, ennek a produkciónak köszönhette, hogy megismerte a nevét a világ.
- A film felépítése nem véletlenül lett olyan szikár. David Shaber eredetileg a Francia kapcsolat harmadik részének szánta, de miután Gene Hackman nem mutatott érdeklődést harmadszor is Popeye Doyle karaktere iránt és a fekete zsaru szerepére kiszemelt vicces karakterre nem nyerték meg Richard Pryort, az eredeti stúdió, a 20th Century dobta a tervet és az Universal csapott le rá.
- Végig figyelemmel kísérték a film forgatását, hogy lehetőleg ne kapjon X besorolást. Végül megkapta annak ellenére, hogy viszonylag sok akció és erőszakos jelenetet kivágtak vagy megkurtítottak.

60%

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Rendezte: Ken Marino

A film Mafab adatlapja: Dog Days (2018)

Megtekintés: Randifilmnek kiváló, habár ha pesszimista kedvünkben vagyunk, nem mehetünk el az mellett, hogy ez egy végtelenül hazug mozi. Cukormáz, romantika és a végén mindenki boldog. De tudod, mit? Legalább egy mozi erejéig legyen ilyen az élet!

A „Dog Days”, tipikusan az a szkeccsszerű, ezer szereplős mozi, amik néha jól sülnek el (Igazából szerelem), és idézhetőek maradnak, máskor pedig szinte nyomtalanul felejtődnek el (Valentin nap). Valamiért a filmkészítők szeretnek ünnepekhez kétféle mozit párosítani: a.) vagy valamilyen horror (Halloween, Anyák napja, Péntek 13. b.) vagy valamilyen romantikus, esetleg keserédes komédia. (Idétlen időkig, Boldog halálnapot!, Igazából szerelem) Ritkán esetleg sci-fi idegen inváziós, bár az nem jellemző. (Függetlenség napja)

Ez a kutyás mozi a második műfaji leágazásban fejti ki hatását és talán nem olyan harsányak a karakterek – kevésbé ismert színészek – mint sok hasonló műben, a végére akad kit megkedvelni, még akkor is, ha esetleg ezeknek a szereplőknek a többsége egy-egy kutyus. Amerikában egyébként is van egy mondás illetve filmes paradigma a sikeres filmekkel kapcsolatban, ami egészen egyszerűen azt a hitet erősíti, hogy egy film, ha kutyaszereplőt kap, az csak sikeres lehet. Ez nagyjából talán így is van, de azért ne mennék el az mellett, hogy a Beethoven folytatásai nem lettek olyan sikeresek és néhány mozi pedig talán anyagilag nem csilingelt rosszul a kasszáknál, de ettől még erősen vállalhatatlan alkotás lett belőle. (Pl. Tim Allen kutyás marhasága)

Ebben a történetben azonban nem a kutyák a főszereplők. Véletlenül sem. Csupán biokellékek, hogy néhány csinos ember élettöredéke érzelmeket csikarjon ki a nézőből. Lehetőleg pozitív érzést és talán ez az oka, hogy bár a téma érinti a kutya menhelyek világát, mégsem látunk igazán szívfacsaró kutyasorsot, pedig aki ilyen helyen dolgozik – főleg egy állatorvos – nap, mint nap szembesülhet vele, hogy az ember hogyan is bánik az ember legjobb barátjával. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp a Facebookon terjed egy videó és cikksorozat egy hatvan feletti nőről, aki kutyáját, miután az elcsavargott, büntetésből a kocsijához kötözte. Jelenleg a rendőrségen kihallgatták a nőt (gyilkost) azonban még egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő módon fogják a tettét szankcionálni.)

A „Dog Days” nem igazán koncentrál arra, hogy valódi betekintést nyújtson ebbe a szomorú világba és felvállaltan nem is célja. Itt a kutyusok vicces mellékszereplők és bármilyen fura, szinte alig kapnak értékelhető pillanatot, ami alatt azt értem, hogy szinte semmi interakció nincs közöttük és a szereplők között, leszámítva talán, hogy egyikük megszökik a gazditól és így gyakorlatilag új otthonra lel, ám ezen kívül semmi.

Itt a főszerep az embereké, akik kellemetlen helyzetbe kerülnek és a megoldások mellett szerepelnek velük kutyusok is. Szóval, igen, ha ebből indulunk ki, a „Dog Days” egy hazug mozi, ami ürügyként használja fel a négylábúakat, hogy a vásznon látott vicces és drámai események megtalálják a célközönséget, nagyjából mindenkit. Mert, ha nincs kutyus, akkor megint egy átlagos amerikai rom-kommal lenne dolgunk, amelyben 10-15 karakter kerülgeti egymást, hogy érzelmileg a sorsuk alakulásának tetőpontjánál hagyjuk magukra őket, így azonban, olyan, mintha lenne valami fontos mondanivalója a filmnek a felelős állattartásról. Lesz is, csak kb. egy hat éves gyermek szintjén fog ez a konklúzió lecsapódni, ami azonban a bennünk rejlő saját hatéves énünket simán képes megszólítani, ezért lesz végül a film egy legalább egyszer megtekinthető randi film, amely végén könnyes szemmel állunk fel a fotelből.

55%