Remek és Remake: A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Rendezte: Curtis Hanson

A film Mafab adatlapja: The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Megtekintés: Ha fiatal vagy annyira, hogy először a 2025-ös variációt fogod látni (Nem nagyon lehet remake-nek nevezni.) akkor kap értelmet az olyan boomer kijelentés, hogy régen minden jobb volt. Történetesen ki lehet jelenteni, hogy erre a mozira tökéletesen igaz.

Curtis Hanson rendező valamikor a kilencvenes években ragyogott a zeniten. A minőségi szórakoztatást simán a nevéhez lehet társítani, olyan rendezők mellett, mint John Badham vagy Richard Donner, azaz nem az a liga (Bár, Richard Donner esetében inkább tévedek!) de azért minőségileg szórakoztatott. Voltak kiemelkedő műfaji mozijai, mint a jelen tárgyalt pszicho-thriller, a Veszélyes vizeken, esetleg a Szigorúan bizalmas. Munkásságat leginkább Taylor Hackfordéhoz tudom hasonlítani, akivel rendesen keverem is. Mielőtt szóvá teszed a 8 mérföldet, jelzem, hogy Eminem filmes bemutatkozását a mai napig nem láttam és ez picit égő!

A Kéz, amely a ... egy tökéletes thriller, precíz, mesteri forgatókönyvvel és ha vannak is hibái, olyan dodró a lendülete, hogy nincs nagyon időnk mélyebben vizsgálgatnunk ezeket. Van az átlagamerikai család, akik belekeverednek egy kellemetlen helyzetbe és nem is tudnak róla. Lehet, hogy a filmnek köszönhetően alakult ki bennem, hogy nem szeretek embereket kirúgatni, még akkor sem, ha jogos is lehetne, mindenesetre, tudtommal sosem tettem ilyesmit és fórumokon is elítélem. Ugyanakkor itt azért volt alapja és innentől leszek szpojleres. (Ne felejtsd, ha a filmet eddig nem láttad, az nem az én hibám és ha csak most nem kapsz kedvet hozzá, ki tudja, megnéznéd-e valaha!)

Calire (Annabella Sciorra) szülés előtt álló kismama. Egy költözés után új szülészorvost kap (John de Lancie), aki a nő érzése szerint, visszaél kiszolgáltatott helyzetével. Egy pillanatra Claire és férje is elgondolkodik azon, hogy a feleség nem téved-e, értett félre valamit, de mivel nem egy pereskedésről szól a film (Habár, abban is lenne potenciál.) egyértelművé teszik a nézők számára is, hogy Dr. Mott sajnos egy szexuális ragadozó, igaz, nem a legelfajzotabb fajtából, amin persze lehetne vitatkozni. Azonban Claire feljelentésének nyomán haladva előkerülnek korábbi csontvázak is a szekrényből és a jó doktor rövid úton tesz pontot az ügy végére. Itt érdemes megjegyezni, hogy a férjet alakító színész és a negatív főszereplő, Rebecca De Mornay, nem találkoztak a forgatáson! Külön filmmisztika, hogy mindkét színész nevében ott vagy apró de szócska is, igaz egyikük kis betűvel, másikuk naggyal írja! (Filmmisztika, ez tetszik! Ne felejtsem el később is használni ezt, hasonló haszontalanságok miatt!!!)

Azzal, hogy Claire jogi útra terelte az ügyet, szegről-végről felelős lesz azért, hogy a doktor családja liírtásra kerül. Nyersen végiggondolva ez borzalmas. Arról van szó, hogy miután Mott doktor agyonlötte magát - a forgatókönyv nem avat be minket a családjuk életébe, ezért nem látunk közös jelentet a feleségével, ami tudatos döntésnek tűnhet, hogy lehetőleg minél jobban eltávolodjunk Peyton (De Mornay) karakterétől és könnyebb legyen majd ellene szurkolni, hiszen a doktor felesége kb. mindenórás. A férj elleni ügy miatt egy tárgyaláson a friss özvegy lába alól szó szerint kicsúszik a talaj és közben elvetél.

Fél év telik el, mire ismét találkozunk szereplőinkkel és mikor Peyton, a korábbi özvegy a Bartel családhoz csapódik, mint egy lehetséges dajka, és egyértelmű, hogy nem pozitívak a szándékai. Innentől a film a kilencvenes években megszokott műfaji filmek gerincét magába olvasztva halad a tragikus és erőszakos végkifejletig. Ha otthon vagy az éra mozijaiban, talán eszedbe jutnak olyan, hasonló mozik, mint az Egyedülálló nő megosztaná (szintén 1992) vagy a Csendes terror (1990).

Amanda Silver, az író, egészen mesterien építi fel a cselekményt, megidézve Patricia Highsmith munkásságát, akiről csak szexistán, de elismeréssel tudok nyilatkozni, mert Agatha Christie mellett a thriller irodalom egyik megkerülhetetlen alakja, annak ellenére, hogy NŐ! És itt azért emelem ki, hogy nő, mert megtisztelem ezzel! (Feminista fröcsögést nem kérek!) Ráadásul Highsmith még élt a film forgatásának idején, így akár láthatta is azt. Highsmith nevéhez fűződik Tom Ripley karaktere, akinek neve lehet, hogy így semmit nem mond neked, pedig kifejezetten tehetséges egy fickó volt és több filmen keresztül gyilkolászta azokat, akik az útjába álltak. Silver regénye mintha csak fejet hajtan tehát Highsmith előtt, annyira feszesen lett megírva, épp, csak minimális halállal, de magas izgalomfaktorral. Valójában, a filmben nem is látunk vért. Hanson nem tobzódik az erőszakban, sőt, talán pont ebben a leggyengébb, ennek ellenére mégis tudunk szurkolni Bartel családnak, de egy ideig azért Payton Flanders (Rebecca De Mornay) céljait is érthetjük. Végül azért az őrület lesz a karakteren úrrá és nem marad más lehetőség, hogyha nem érkezik ki a rendőrség, egyszerűen meg kell szabadulni az elmeháborodott nőtől.

Rebecca De Mornay talán soha nem volt ilyen jó és gyönyörű! Azzal, hogy végül őt választották, millió férfiszívet állítottak az oldalára, a barna és sokkal visszafogottabb szépségű Sciorra mellett. A férjet játszó Matt McCoy, aki idén májusban töltötte be a hetvenet és láthattuk Hanson más filmjében is, jól játszik alá a női karaktereknek és a forgatókönyv is óvatos, nem koszolja be a figurát, habár, könnyen megtehette volna. Én simán elbuktam volna ott, ahol ő nem! De De Mornay, abban a vizes hálóingben...

Fontos mellékszereplők még a család barátja és Michael Bartel korábbi szerelme, Marlene Craven (Julianne Moore) akinek ez az első mozifilmes szerepe! Fontos mellékszerepben még feltűnik Ernie Hudson is, aki 76-tól színészkedett, de 1984-ben a Szellemírtókkal lett viszonylag világhírű. Solomon, az enyhén értelmi fogyatékos kertész és ács karaktere, néhány perces jelenlétével is belopja magát a nézők szívébe. A család elsőszülött gyermekét, Madeline Zima alakítja, aki Moore-hoz hasonlóan először szerepelt filmben, de később inkább a tévésorozatok világában lett ismert és többek között megdugta, David Duchovny karakterét a Kaliforgia sorozatban. Igen, jól olvastad! Ő dugta... végeredményben.

Hanson ügyesen lavírozik a mozi és tévéfilm határán. A forgatókönyv ugyanis annak ellenére, hogy gyönyörűen építi fel a cselekményt, azért nem túl nagy volumenű darab. Ennek ellenére a beállítások és vezetés tekintetében nem lett a végeredmény unalmas, és mint említettem, talán csak a lezáró jelenetsor lett egy kicsit egyszerűbb, túlzásoktól mentes. A gore semmilyen formában nem jelenik meg a filmben, de ez a kilencvenes évek mainstream filmjeire nem is volt jellemző. A legdurvább jelentek egyik például csak annyi, hogy egy férfi levesz a kezéről egy gumikesztyűt. Mondjuk, ahhoz, hogy értsd, látnod kell a filmet. 

Azután eltelt több, mint 30 év és valaki jó ötletnek gondolta, hogy készítsen egy Remaket a filmből, ami inkább egy Reboot. Vagy még az sem. Értem, hogy mit látok, de megnézve a friss Bölcső filmet, számomra inkább csak egy változat volt.

The Hand That Rocks the Cradle (2025)

Egyszerűen nem tudok Remake-ként gondolni a 2025-ös filmre. Már eleve a felütése egy enyhén álomjelenetnek tűnő lakástűz, ami sejthetően ha nem álom, vagy előrevetíti a jövőt, vagy megidézi a múltat. Tippeltem az egyikre. Tévedtem! :) 

In medias Res megismerjük a két főszereplőt és a jól felépített 92-es kezdését felejtsük is el gyorsan, mert ez a feldolgozás teljesen más alapokra helyezi a történetet, alig hagyva meg valamit abból a drámából, aminek a végén a teljes Mott család kiírtásra került. Persze itt is lesz motiváció és talán még árnyaltabb, kinek kellene szurkolnunk, de a forgatókönyv képes lenne arra, hogy mindkét oldal felé szimpátiát gerjesszen, nem használja ki a lehetőségeit és bár kicsit meginogtam a végére, de azért tudtam, hogy kinek szurkoljak.

Caitlin Morales (Mary Elisabeth Winstead) embereknek ad jogi tanácsokat szociális ügyekben. A filmből tudtam meg, hogy a főbérlő nem emelheti csak úgy meg a bérleti díjat! Nem tudom, ez mennyire valóságos és gondolom, lehetnek államonként eltérések, de nem hiszem, hogy ezeket a jogvédőket nagyon kedvelhetik feléjük. Épp egy friss kliensnek, Pollynak (Maika Monroe) ad tanácsokat, hogyan ússza meg a lakbéremelést és már az első jelenetben érezni, hogy ez a két nő összességében gáz. Két tehetséges színésznőről van szó, de már az első snittben érezni, hogy harapható  a feszültség, pedig az ilyen pszicho mozik lényege lenne, hogy lassan építkeznek fel (kép)kockáról-(kép)kockára. Itt azonban amint meglátjuk őket, valami zsigeri balsejtelmem volt. Ennek okán elgondolkodtam, hogyha valakinek van egy sötét folt a múltjában és az elméjében dúló vihart nem képes elcsitítani, akkor, hogyan tud annyira funkcionálni, hogy frigyre lépjen egy olyan pasassal, akivel nem érezhető semmilyen kémia az égadta világon és szűlt neki gyereket is? 

Caitlin-t ugyanis az első perctől mikor megismerjük, valami mardossa belül. Mert így írták meg. Én elhiszem, hogy van az úgy, hogy tettünk valamit, ami miatt képtelenek vagyunk társadalmilag és szociálisan elfogadhatóan funkcionálni, de ahogyan a főszereplőt megismerjük, olyan érzésem volt, hogy aki ilyen traumán van túl (És akkor semmit nem tudunk a trauma természetéről) az sosem lesz képes feldolgozni azt és ezért olyan mélyen dolgozik benne a negatív érzés, hogy olyan pozitív lépések, mint tartós kapcsolat kialakítás, házasság és gyermekvállalás, eszméletlen távol álljon tőle. Azonban Caitlin a forgatókönyv szerint ezek ellenére valahogy egyben maradt. A karakterről azok a horrorfilmes szereplők jutottak eszembe, akik a többiekkel együtt mennek befelé a baljóslatú házba, de míg a többiek nevetgélnek, kiabálnak és pattintják a sört, addig a főszereplő (mert általában pont ő lesz az) idegeskedve nézi a ház oromzatát, amely ház közben elnyeli a társait, akik azután persze majd meghalnak, ahogy kell és én csak azon gondolkodom, hogy vajon mi történik a szereplő fejében, hogy már most ideges, amikor senki más nem az?

Rövid idő múltán Caitlin közelében megjelenik a korábban kitanított Polly, aki munkát keres és mivel Caitlin épp nincs túl jó bőrben (valszeg sosem volt) kap az alkalmon és alkalmazza a lányt, aki körül nincs minden rendben.

Nem nagyon kell beszélni a filmről, de tudok. Szóval, mint Remake, teljesen értelmezhetetlen. Ami feszültség van benne, az főleg a vágásnak és a zenének köszönhető, mert anélkül inkább csak lassú és unalmas. A szereplők főleg néznek.

Azután mivel egy Disney filmet nézünk előkerül egy kis gender-lobbi és bevallom, mostanra kurva unalmasnak érzem ezt. Ráadásul rendesen propaganda íze lesz az egésznek, mikor a gyereket is belekeverik, igaz, dramaturgiailag legalább kihasználták annyira, hogy a szereplők között könnyebben robbanjon a feszültség. A férj, Miguel (Raúl Castillo) pedig talán az egyik legrosszabb férj ever, legalábbis az a fajta támogatás, ami a korábbi Bölcsőben épp csak megingatta Michaelt, Miguelnél folyamatosan generálódik, azaz alig érezni, hogy támogatja a feleségét, pedig akkor talán a családért is jobban izgulnánk. Eleve elbaszottnak érzem, hogy egy olyan jelenettel indít a film, ami elviszi a fókuszt. Az első filmnél is bemutatták, mi a katalizátor, de ott a jelenben vagyunk és így sokkal frissebb a cselekmény háttere, mint itt. Valahogy egyenetlen az egész történet felépítése, senkivel sem lehet azonosulni. Ide is beraktak egy barát karaktert, aki segít megfejteni a múltat és hasonló a sorsa, mint Marlene-é, de közel sem olyan karizmatikus jelenség (konkrétan egy tutyimutyi pasas) ellenben legalább, ha már nem olyan érzékeny a forgatókönyv, bele is tehettük azt a gore-t, amit 92-ben kispóroltak. 

Egyértelmű, hogy a két film közül a régebbit ajánlom, a 25-öset csak akkor, ha tudni akarod, milyen, amikor egy történetet frissítenek és annak egyáltalán nem volt értelme. Nem nézhetetlen, de felesleges újrázás.

Kéz, amelyik (1992) (80%) és Kéz, amelyik (2025) (45%)

r

Nászkáosz (Avec ou sans enfants?)(2025)

 Nászkáosz (Avec ou sans enfants?)(2025)

Rendezte: Elsa Blayau

A film Mafab adatlapja: Nászkáosz (2025)

Megtekintés: A film nekem tipikusan az a kategória, amikor  már magam sem tudum, mivel csesszem el az időmet és az egymondatos szinopszis nem riaszt el attól, hogy elindítsam. Nem biztos, hogy a végignézésre ez elég, de legalább elindítottam.

Nászkáosz. A film, aminek a felütése nagyon mostani problémára hívja fel a figyelmet és nagyon nem egysdzerű a két oldal mellett egyértelműen állást foglalni. Nem szopjleres történet, mert a sztori annyira profán, hogy különösebb bonyulúltságot nem is várhatunk tőle, hanem azt a tipikus európai vígjátékot, amikor sok szereplő kellemetlenkedik végig másfél órát és a legerősebb pont, hogyan kerüljenek el szereplők, másik szereplőket. Remélem, nem voltam túl bonyolult, mivel a mozi sem az. A szereplők neveinek megjegyzése, a memóriámnak ellenállt, ezért a színészek neveit sem erőltetem rád. Valamennyien Európai színészek és mivel nálunk nincs olyan erőltetett sztárkultusz, mint amerikában, ráadásul nem is fogyasztok francia filmeket olyan vehemenciával, mint az USA mainstream vackait, lehet, hogy többségükkel nem is fogok találkozni, vagy nem fogok emlékezni. Bevallom, már a film első húsz percében nehéz volt megjegyeznem, ki kicsoda, és mivel különösebben szimpatikusak sem voltak, később sem igyekeztem kiválasztani azt, akiért szurkolhatok.

És nem is nagyon lehet kiért. Ez főleg azért lehetséges, mert azonnal a mélyvízbe dob a film, valamennyi karaktert egyszerre a nyakunkba zúdítva, hogy utána egy olyan generált problémávak szembesítsen, amely mindkét irányból necces. Pio és Anais végre késznek érzik magukat elköteleződni a házasságra. Ennek azért is ideje volt, mert montázsokból megtudjuk, hogy kis baráti csoportjuknak ők az utolsó tagjai, akik nem köteleződtek el teljesen a családi normatívák mellett, mert míg a többiek villámgyorsan szülőkké váltak, addig ők a karrier mögött loholva csak most érzik késznek párosukat. Persze azt is hamar megtanulják - hiszen a film eleje zanzásítva vág hozzánk éveket - hogy amíg korábban együtt ökörködhettek goindtalanul, mostanra valahogy minden a gyerekek körül kell forogjon. Párocskánk azonban még nem kész elengedni a szórakoztató múltat. Kitalálják tehát a legostobább, másrészről érthető tervet, hogy megtartják az esküvőt, de az a nap szóljon róluk és a megbonthatatlan barátságukról, ezért az esküvőt mindentől távól, gyerekmentesen rendezik meg. (Hiszen azt már mostanra megértették, hogy csak akkor fog róluk szólni az esemény és nem a taknyos nózikról és pisis pelusoktól.)

A társaság meg nem olyan karakán, hogy az ifjú pár szemébe mondja, mit gondolnak erről, hanem a hátuk megett puffognak és végül, ahogyan az várható, valahogy minden apróság odakerül az ünnepségre.

És ez a film kissé felbaszott. Ne gondold, hogy szar ember vagyok, de elfogadom a pár kérését és ha megyek, eszembe nem jutna szembemenni az óhajukkal, ami persze, ha akarom, az egyik legönzőbb tett, amit barátaiktól kérhetnek. Hogy kinek van igaza, azon meg rendesen el lehet moralizálni. Eleve senki ne kerüljön egy ilyen szituációba, hogy választania kelljen gyerek és barát között, hiszen egyikkel egy szoros múltad van, a másikkal azonban egy szoros jövőd lesz. A család intézménye mostanra lehet, hogy felhígult a múlthoz képest és az ember is önzőbb lett, ha a céljaikról van szó, azonban azt is el lehet fogadni, hogy egyszer a jóvilágnak vége szakad és akkor meg kell komolyodni. Borzasztó nehéz a döntés és épp ezért az azonosulás is a karakterekkel. Mert minden boldog pillanat ellenére, amit a gyerekeiddel tölthetsz, ugyan ki nem vágyna néha csak 10 perc néma csendre vagy arra, hogy anélkül elszopogasson egy pohár bort, hogy legoba lépjen, vagy feleljen olyan kérdésekre, amiken sosem gondolkodott el és nem is akart. (Vajon a zoknimanók csak elviszik vagy meg is eszik a fél pár zoknikat?)

Szóval, mikor elkezdődik a főszereplők előtt a gyerekek dugdosása, már tudtam, hogy ezt sokáig nem tudja eljátszani a film, mert csak egy viszonylag elzárt területen van egy tucatnyi ember elzárva és a gyereke, ha valamit tudhatunk róluk, az az, hogy nem képesek nyugton megülni a seggükön. 

A film végig meg izgulhatunk azon, hogy vajon véget vet-e a barátságnak, ha egy nyomatékosított kérést senm képesek a cimborák betartani, kinek kell engednia és nem sérül-e meg valami, ami korábban olyan magától érthetődő volt és olajozottan működött. A Nászkáosz egy nem túl érdekes mozi és nincs igazán szerethető főszereplője sem. A forgatókönyv, annak ellenére, hogy az alapsztori kifejezetten erős kérdésbe nyúl bele, nem igazán veszi komolyan magát és a jó poénok is rendre elmaradnak, ezért picit egy óra után már kicsit untam magam. Egy karácsonyi délutánra azonban jó lehet, bekuckózva, sütivel és forralt borral és néhány baráttal, akik majd szólni fognak, hogy tegyetek be inkább valami pörgősebbet, valami akciósat.

50%

A film ugyanúgy a barátság próbájáról szól, mint az olasz remekmű, és több országban remakelt "Teljesen idegenek". Na, az valóban komolyan foglalkozik kényes dolgokkal és a barátságok természetével és a ragaszkodásról, összetartásról.

Abigail - Abigail (2024)

 Abigail - Abigail (2024)

Rendezte: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

A film Mafab adatlapja: Abigail (2024)

Megtekintés: Mindenképpen ajánlott mozi, ha kedveled a horrorfilmeket és ha a vámpírok a gyengéid, akkor meg ha még nem láttad, mi van veled?

A három alap szörnyes filmműfajból mindig is a zombis filmek lesznek a kedvenceim, és mögöttük kb. holtversenyben érkezik a vámpíros és farkasemberes mozi. (Most hagyjuk a leágazásokat és keveredéseket, mivel a vámpír és farkasember mítoszt erősen összekeverte mostanra a filmes kultúra.) Az Abigail egy vámpír horror és talán nem újítja meg a műfajt és nem is durrant túl nagyot, egy igen szórakoztató darab lett, egészen jól adagolt feszültséggel és olyan humorral, amit összességében kedvelni tudtam. Szerintem az igazi ereje nem is a vérszívó alakja miatt található benne, hanem a karakterek közötti kémia miatt, mert azt szinte végig éreztem és kedveltem.

Az alap, hogy egy kis csoport miután elrabol egy kislányt, elfurikázzák a gyereket egy mindentől kivül eső helyre, ahol a további feladatuk, hogy vigyázzanak rá még 24 órán keresztül, aminek letelte után átveszik tőlük a kis hölgyet (valami homályos váltságdíj ügy) és kapnak egy rakat pénzt, amivel akár azonnal nyugdíjba vonulhatnak. És mi már tudjuk, hogy ez nem lesz ennyire könnyű, és igazán akkor vagyunk szerencsések, ha korábban nem láttunk trailert és senki nem avatott be minket abba, hogy mit fogunk látni. Mert a film akkor üt igazán, ha semmire nem vagyunk felkészítve. Szóval, ha eddig nem láttad, most hagyd abba az olvasást, mert innentől szpojler!

- Igazad van, már akkor szpojlereztünk, mikor leírtam, hogy vámpíros a történet! (Bocsi!)

A történet nagyon nem bonyolult. Adva van egy mikrokörnyezet, fél tucat válogatott karakter, akik inkább szerethetőek, mint nem, és megfelelő mennyiségű vérengzés. Az első, amit éreztem a film megtekintése közben, hogy nem sokkal korábban láttam egy történetben alig eltérő (leginkább ott a jók és rosszak aránya fordult meg) filmet, ami szinte azonnal eszembe jutott, mikor elkezdődik a mozi kb. huszadik perce, ez pedig az "Aki bújt" (Ready or Not) című szórakoztató horror komédia. Nen annyira véletlen a hasonlóság, mivel a két filmet ugyanaz a rendező duó vitte vászonra. Nagyon jó érzékkel irányítják a szereplőiket és eléggé hasonló a fényképezett világ, a holttesteket emésztő helyiség pedig mindkettőben előkerül. 

A másik, ami azonnal rágni kezdte az agyamat, miután már kiderült, miről is szól a szituáció, hogy közel húsz éve írtam egy rövid novellát, amelynek alapötlete erősen hajazott erre a filmre, amitől egy picit bosszús lettem, de az meg az én nyomorom. Valamikor, réges-régen, mikor hozzájutottam egy apró REVO nevű csodához, azt gondoltam, hogy ezzel a kézi elektronikus notesszel milyen jó novellákat fogok írni. Bele is pötyögtem néhány REMEK művet (szándékosan külön írva) melyek közül az egyik egy ír ikerpárról szólt, akik bérgyilkosságból élnek és aktuális megbízatásuk teljesítésére kísérjük el őket, ahol egyikük bemegy egy csinos épületbe, ahol terveik szerint egy fiatal nővel kell végezniük. A férfi miután az előre eltervezett időn belül nem jön ki, testvére utána megy, hogy azután odabent döbbenjen rá, hogy akit meg kellene ölniük egy több ezer éves vámpír hercegnő és ő bérelte fel őket közvetítőkön keresztül, mert hosszú ideje tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy csak olyanokat mészáról le, akik a bűn útján járnak. Nem részletezem tovább a rövid novellát, hátha egyszer újra magírom, mert elfelejtettem mondani, hogy a kapott REVO egyik komoly hibája az volt, mint utóbb kiderült, hogy rendszeresen lefagy és ilyenkor törlődött róla minden korábbi adat.

Tehát, ott tartunk, hogy a kis csapat pernahajder (van ilyen szó!) szembesül azzal, hogy valójában ők a préda és habitusuknak megfelelően igyekeznek megoldani a problémát, miközben valójában vámpírvadászatból kifejezetten gyengék és az egyébként címszereplő kislány, Abigail (Alisha Weir) nem is felel meg mindenben a vámpír sztereotípiának.

Vele szemben kapunk egy kifejezetten szórakoztató fél tucat bűnözőt, akik közé szerethető karaktereket is sikerült becsempészni. A kedvencem a verőember Peter (Kevin Durand) aki az mellett, hogy ha kell simán keresztüllőne egy gyermeket is, ugyanakkor egy csupaszív medve, aki a gyengébb nemmel mégis igyekszik kedvesen bánni. A főszereplő pedig egy katonai múlttal rendelkező fiatal anyuka, Joey (Melissa Barrera) aki a gyermeke miatt kénytelen vállalni a zűrös munkát. Barrerát a Sikoly ötödik és hatodik részéből hozta magával a rendező páros és kifejezetten jó választás, mert szerethetően alakítja azt a karaktert, akiért igazán izgulni kell a történet alatt. Fontos mellékszerepben látszik és játszik Dan Stevens, aki főleg eddig horror zsánerben mozgott otthon, mellette azonban néhányszor a komikus vénáját (érted... vénáját!) is megcsillogtatta már néha-néha és abban is kifejezetten jól helytállt. Egy rövid karakterszerepben az ismert nevek táborát erősíti Giancarlo Esposito, de ő inkább csak amolyan ismert névvel bővítsünk figura.

ABigail számomra nem volt idegesítő, pedig a horrorfilmes gyerekszínészek nem mindig szuperálnak tökéletesen. Néhány apró részlet nem tetszett annyira, például, hogy Abigail miért játszik az étellel (Egyiküket megöli, hogy kicsit összezavarja a többieket, hogy vajon közöttük van-e a gyilkos, vagy valahol az épületben, de ha belegondolok, ez is logikus, szóval nem is tudom, miért zavart. a másik pedig az egyik karakter gyors likvidálása, miközben később úgy tűnik, mégsem megy a gyilkolás egy szempillantás alatt, de ha akarom, ezek is mind a vámpír szórakozását támogatják meg, hogy amíg megjön a reggel, addik kiélvezze hatalmát a rettegő szereplőkön. A film a legjobban a leleplezés pillanatáig működik a legjobban, utána kicsit felhigul. Mikor ezt írom, szándékosan nem néztem meg az utolsó 20 percet, hogy ne emlékezzem a befejezésre. De úgy emlékszem, a történetből eredően nem olyan gyorsan zárul le, mint az "Aki bújt", hiszen ott az átok motívum miatt a végén nem tudsz egy több fázisú lezárást odatenni, hiszen a koncepcióból fakad, hogy kb. mindenki egyszerre veszti el a fejét. Az Abigailt viszont tavaly láttam, ezért most megint felfedezem a befejezést, amit neked is ajánlok, ha eddig elkerülted. Röpke másfél óra, egyenletes humor és vér elosztással, jó hangulatban.

Bár, van, ahol lehúzták, nekem olyan 70% körül leng ki az élvezet mutatóm.