Ghost - Ghost (1990)

Ghost - Ghost (1990)

Rendezte: Jerry Zucker

A film Mafab adatlapja: Ghost (1990)

Megtekintés: - Micsoda? Hogy az a pasas rendezze a filmet, aki az "Airlpane!"-t és a "Top Secret!" mozikat? Elment az eszetek! - kérdezte a producer és forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin. - Akkor már inkább Kubrick. - De Bruce, tudod jól, hogy Kubrick irtózik a repüléstől és sosem fogja elhagyni Angliát! - Jó, akkor legyen Milos Forman! - De az egy művészfilmes hobó! Ráadásul az utolsó filmjére, a Valmontra a kutya sem volt kíváncsi. - De nem akarom, hogy a filmemet egy paródiagyártó rendezze. - Legalább beszélj vele! - A többi pedig már történelem.

Tökéletesen megértem Rubin művészi aggályait Zucker korábbi munkái miatt, azonban azt már látnia kellett volna, hogy Zucker, a ZAZ trió tagjaként, valami akkor még működő és ösztönös tehetségtől fűtve, instant klasszikusokat gyártott, még akkor is, ha azt vígjáték fronton tette, a "Ghost" viszont egy romantikus drámának készült, aminél nagyon fontos volt a hangulat és Rubin szerint, egy olyan rendező, mint Zucker, elviheti a koncepciót egy komolytalanabb irányba, amit a forgatókönyvíró nem szeretett volna.

Nem nagyon tudom, mit mesélhetek erről a filmről bárkinek, hiszen, aki egykorú velem, szinte mindenki látta már, aki meg eddig nem nézte meg, azt biztos nem is érdekli. Többek között anyám egyik kedvenc filmje - a másik az "Ahová lépek, szörny terem" - és ennek köszönhetően sikerült Whoopi Goldbergnek megcsinálnia egy igen ritka filmművészeti hármast: BAFTA, Golden Globe és Oscar-díj a legjobb női mellékszereplőnek. Mindezt pedig a tehetségén kívül azért is sikerült elérnie, mert Patrick Swayze kereken kijelentette, hogy csak azután hajlandó aláírni a filmhez, miután már Goldberg szerződésén megszáradt a tinta. Ez azért is volt igen bátor húzás Swayze-től, mert korábban több tucat színésznek felajánlották már Sam Wheat szerepét, így volt rá némi esély, hogy ennek a zsarolásnak nem enged a stúdió. Bárcsak ne látta volna korábban Rubin Swayze egyik tévés interjúját, amelyben a színész az  édesapjáról olyan őszinte szeretettel mesél elcsukló hangon, hogy a producer-író akkor határozta el, lehet, hogy a korábban akciósztárként elkönyvelt Swayze - A Dirty Dancing után rövid időn belül készített három akciófilmet is, igaz, az Országúti diszkónak volt igazán komoly visszhangja csak - megfelelő lenne a halálból részben visszatérő, szerelmét féltő férfi szerepére.

Rubin már egy ideje forgatta a fejében egy olyan film gondolatát, amely a szellem szemszögéből mesélné el a történetet (Olyannyira ráfeküdt a témára, hogy "SZPOJLER" ugyanebben az évben mutatták be másik tematikus filmjét, a "Jákob lajtorjáját".) és forgatókönyvén érezte, hogy olyan jó munkát végzett, hogy nem engedhette át a gyeplőt teljesen még a rendezőnek sem. (Többek között ezért is lett volna a két eredeti tippje, Forman és Kubrick alkalmatlan rendezőnek, hiszen mindketten öntörvényű művészek, saját koncepciókkal.) Később kiderült, hogy Zucker meg szeretett volna komolyabb vizekre evezni a komédiák után és ezért, ha már lehetőséget kapott, igyekezett alkalmazkodni, inkább csapatjátékos lenni, mint sok más, sikeres direktor. Csak néhány apróságban nem értett egyet Rubin-nal, de ezek között akadt olyan, dramaturgiailag nagyon fontos cselekményrészlet is, mint a film végén, Carl tombolása közben Oda Mae (Whoopi Goldberg) halála, mellyel Zucker sehogyan nem tudott egyetérteni vagy egy másik jelenet, amelyben Oda Mae az utcáról kiabál fel Mollynak (Demi Moore) a lakásba, hogy hallgassa meg. Eredetileg egy járókelővel szólalkozott volna össze, de a rendező nem találta logikusnak, így végül egy, a házban dolgozó szállítómunkás intené csendre a kiabáló spiritisztát.

Demi Moore, Patrick Swayze, Whoopi Goldberg

A forgatókönyvíró-producer sok, egyéb apróságban is kénytelen volt engedni és csiszolgatni, mind a stáb összetételében, mind a kész forgatókönyvben. Lisa Weinstein ötlete volt például az, hogy Oda Mae eredetileg egy sarlatán legyen, aki életében először akkor kerül a szellemvilághoz közel - habár a családjának női ősei mind rendelkeztek spirituális képességekkel a szellemeket illetően - amikor Sam megszólítja. Ugyancsak meg kellett győzni arról, hogy Tony Goldwyn, aki az áruló barátot, Carl-t alakítaná, tud a jófiús arca mellett egy sokkal durvább árnyalatot is hozni, amivel hitelessé teheti a figurát. Tony Goldwyn a meghallgatáson nem fűzött nagy reményeket hozzá, hogy megkaphatja a szerepet, mert korábban még nem dolgozott komolyabb mozifilmben. (Volt egy filmdráma mögötte, 1987-ből és a filmes debütálása a Péntek 13. sorozat VI. részében, 1986-ban, ahol néhány szava van csupán, majd mellkason szúrja Jason, a halhatatlan sorozatgyilkos és elegánsan átdobja a válla felett. Ezen kívül tucatnyi tévésorozat.) A Ghost-ban Carl pedig kvázi az egyik legfontosabb karakter kellene, hogy hitelesen megformálja. Ez olyan jól sikerült neki, hogy utána sokáig főleg intrikus szerepekkel keresték meg és előfordult, hogyha felismerték, nekitámadtak a film rajongói. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végül már nem vágták a fejéhez a karakter árulását, nagyjából addig, míg a Disney Tarzan-ja az ő hangján szólalt meg eredeti nyelven. A sors fintora, hogy egy olyan szerep tette végül kedvelhetővé, amelyben csak a hangja hallatszik. Egyébként Carl szerepére elég sokáig keresték a megfelelő színészt, de a szereposztók mindig visszatértek a vele készült próbafelvételekhez.

Patrick Swayze kiütött szinte minden más, akkoriban lehetségesnek tartott riválist a szerepből, mert, mint említettem, Rubin látta egy interjúban és bizalmat szavazott neki. Swayze pedig bezsarolta Goldberg-et. Demi Moore akkoriban már viszonylag ismert színésznő volt, de a Ghost emelte a magasabb ligába. Ő végül azért került a képbe, mert Rubin hallotta róla, hogy Moore képes sírni úgy is, hogy a könnyei egyszerre mindkét szeméből Follynak. Az más kérdés, hogy a mosolygással már voltak gondjai és az egyik jelenetnél konkrétan lassították a felvétel sebességét, hogy megfelelő legyen a mosoly. Demi Moore is igyekezett hozzátenni a szerephez, és igyekezte a karaktert úgy megformálni, hogy gyászában is lehetőleg egy erős női karaktert mutasson - már amennyire lehetett, ha emlékszünk, hogy Molly mennyire szenved és elesett a filmben - és az ő ötlete volt az az erős pillanat is, amikor a lépcsőn görgeti az aprópénzt az üvegben, majd engedi, hogy legurulva eltörjön. Eredetileg a falhoz kellett volna csapnia, ám Moore rávilágított, hogy a karakter apatikus volta miatt inkább csak hagyná, hogy leguruljon az üveg. Ilyen apróságokból épült fel a film érzelmi része, amihez mint látható, a színészek is bőven hozzátettek.

Például a metróban végül azért Vincent Schiavelli alakította a dühös szellemet, mert a próbafelvételek alatt őt érezték erre a legmeggyőzőbbnek és mert egy különleges betegségben, Marfan-szindrómában szenvedett, ami egy örökletes betegség, és amelynek köszönhetően a beteg végtagjai irreális mértékben megnyúlnak. Ennek köszönhetően kapott sokszor ijesztőbb figurákat, holott egy kedves ember volt, aki többek között kifejezetten szerette a szakácsművészetet és három könyve is megjelent gasztronómiai témában.

A Ghost agyagos jelenete később sok filmből köszönt vissza.

Rick Aviles eredetileg egy Stand Up komikus volt és igen kevés szerepe közül az egyik legkomolyabb végül Willy Lopez lett, aki véletlenül megöli Sam-et. Aviles fiatalon, 42 évesen halt meg, kábítószer és AIDS szövődményekbe, de előtte rövid szerepei voltak olyan mozikban, mint a "Waterworld", "Keresztapa III." vagy Stephen King "Végítélet minisorozata".

A film története röviden azoknak, akik esetleg nem látták még a filmet. Már ha van ilyen köztünk...

Sam (Patrick Swayze) és Molly (Demi Moore) végre beköltözhet új stúdiólakásukba, amiben Carl barátjuk (Tony Goldwyn) is segít. Sam sikeres pénzember, aki könyveléseket ellenőriz, míg Molly szobrász, aki főleg agyaggal dolgozik. Demi Moore kérésére lett végül Molly művészeti ága az agyagművesség. Hogy hitelesebb legyen a szerepben Zucker együtt vettek fazekas leckéket. Később Swayze nyilatkozta, hogy életének egyik legerotikusabb munkája az volt, amikor együtt formázták az agyagot Moore-ral.

Sam talál néhány hibásnak vélt számlázási tételt, amit megemlít legjobb barátjának és munkatársának, Carl-nak.

Egyik este Molly-val hazafelé tartanak, amikor egy csibész megtámadja őket és miközben Sam nekiugrik, a férfi lelövi, majd elmenekül.

Sam, miközben meghalt, a lelke véletlenül a Földön ragadt és szellemként tanácstalanul követi Mollyt a kórházba, ahol egy másik szellem gyorstalpalón bevezeti a szellemlét alapjaiba. Sam ezek után tehetetlenül kénytelen figyelni, hogyan emészti fel a mindennapokban Mollyt a férfi halála.

Miközben dologtalanul tölti az időt Molly mellett, kiderül számára, hogy a gyilkosa nem véletlenül támadott pont rájuk. Sam követi a férfit és miután világossá válik számára, hogy szellemként semmilyen ráhatása nincs az eseményekre - leszámítva a macskát, aki úgy tűnik, mintha látná őt - céltalanul lődörög a fekete negyedben, ötletszerűen betér egy spiritizmussal foglalkozó testvér trió üzletébe, ahol kis közjáték után rádöbben, hogy a magát médiumnak kiadó svindler, Oda Mae (Whoopi Goldberg) talán egy öröklött, a család nőtagjain keresztül örökölt tehetség miatt képes hallani Sam-et.

Sam egyik rossz tulajdonsága, hogy nagyon makacs, így, mikor Oda Mae megtagadja, hogy segít neki, addig énekel a nőnek, míg az inkább kötélnek áll. (Itt van a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a karakter "átlépi" a képzeletbeli határt és a párnáját beledobja a néző arcába.)

Molly elsőre nem hisz a jósnő-szellemsuttogónak, ám Oda Mae és Sam hamar meggyőzik őt, mikor elhangzik Sam, csak szerelme számára jelentős "szerelmi vallomása", a dettó szó.

Az események felgyorsulnak, amikor Molly megemlíti az esetet Carl-nak és közben Sam is megtudja, hogy legjobb barátja áll a támadás mögött, mivel sikkasztott a cégtől és félt, hogy Sam kinyomozza ezt. 

Sam, miközben igyekszik borsot törni volt barátja orra alá azzal, hogy megakadályozza annak pénzügyi csalását, egy a metróban "élő" szellemtől megtanulja, hogyan tud egy szellem akár fizikai úton érintkezni a materiális világgal, így Sam most már képes kopogó szellemként funkcionálni.

Carl padig, hogy visszaszerezze a pénzt, amivel feltehetően komoly bűnözőknek tartozik, attól sem riad vissza, hogy megfenyegesse Sam-et azzal, hogy megöli Molly-t.

Elszabadul a pokol és miután Sam a halálba kergeti gyilkosát, Willy-t, Carl után indul, hogy megmentse barátnőjét. (Tényleg, férj és feleség voltak???)

Carl majdnem végez a nőkkel, de végül ügyetlensége folytán gyakorlatilag Darwin-díjas mód kivégzi magát, Sam pedig mivel elvégezte dolgát, átmehet a mennyországba.

Annál érdekesebb a keresztény hitvilág ábrázolása, ha tudjuk, hogy mind az író és a rendező vallása zsidó!

Habár Goldberg már túl volt a "Bíborszín" című Spielberg filmen és olyan sikeres mozikat is készített, mint az "Apácashow", a Ghost-beli Oda Mae lett a legismertebb szerepe.

A film sikere váratlanul érte a stúdiót. A film kettő Oscar is besöpört és 1991-ben a legtöbbet eladott videókazetta lett. Körbejárta a világot és szinte mindenhol magas bevételt ért el.

Alapjában egy szerelmi történet, de azt sem lehet eltagadni, hogy Sam karakterének van egy sötét oldala, hiszen, vehetjük úgy, hogy bosszúja jogos, mégis halálba kerget két embert is. Fontos még a cselekményben a legjobb barát árulása. Oda Mae karaktere pedig egyértelműen a komikus mellékszál, bár, ebben a filmben legalább erős a funkciója, míg más mozikban szimplán csak humor forrás lenne egy vicces, fekete női karakter.

A film sikere után szóba került egy folytatás, de pont úgy nem lett belőle semmi, mint egy később tervezett tévésorozatból, legalábbis eddig.

Annyira jól sikerült darab, hogy elképzelhetetlen egy megfelelő Remake hozzá.

Maurice Jarre zenéjét is jelölték, de a zeneszerző nem kapta meg a díjat. Igaz, korábban már nyert hármat... Érdekesség, hogy Rubin másik szellemes filmjének, a Jákob lajtorjájának is ő szerezte a zenéjét.

A "Ghost"-ot a napokban újranéztem és csak nagyon kicsit kopott meg. A filmet eleve nehéz időben elhelyezni, ám, hogy tudatos döntés volt ez, vagy véletlenül alakult így, nem tudni. (Ha valaki nagyon akarja, a tévéműsorból és a filmben látható elektromos készülékekből kitalálhatja akár az évet is.)

Zucker 2001 óta nem rendezett filmet és Bruce Joel Rubin sem írt hosszú ideje semmit. A Jákob lajtorjája Remake nem számít. A Ghost azonban ma is képes leültetni az embereket a tévé elé, mert a szerelem és szeretet mellett arról is mesél, hogy lehet, hogy mégis van odaát valami, ami gyönyörű és vár ránk és mi szeretnénk hinni ebben.

85%

Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Rendezte: Don Hall, Carlos López Estrada

A film Mafab adatlapja: Raya and the Last Dragon (2021)

Megtekintés: Az utóbbi 1-2 év egyik legszórakoztatóbb animációs mozija, de úgy sejtem, pont úgy nem fogok rá teljesen emlékezni, mint az elmúlt kb. 10 évben látott hasonló mesék 90%-ára. Ez nem feltétlenül a mese hibája. Pusztán öregszem. Ha most lennék tizen-pár éves, nagy kedvenc lenne.

Emlékszem, hogy volt idő, amikor még nagy számnak, hírnek számított, ha a mozik bemutattak egy új Disney, Pixar vagy esetleg Toho stúdióban készült darabot. Ez abban az időben lehetett, amikor a technika még nem tette lehetővé, hogy gyorsan haladjanak a készítők, és futószalagon ontás magukból a jobb és rosszabb darabokat. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor még rendszeresen vettem mozis, filmes magazinokat és több jó mozis oldal is kínálgatta releváns tartalmait, a megannyi amatőr szerző által életben tartott blogokról nem is beszélve. Közben történt valami a rendszerben, amely egészen biztos, hogy ugyanúgy ontja a meséket, mint eddig éppen csak egy-egy darab akkor kerül az ember szeme elé, amikor már hozzáférhető.

A Raya is egy olyan darab, amire rásüthetem a "nem láttam jönni" jelzőt. Bevallom, a megtekintés után nem tudnám megmondani, melyik stúdió követte el, ám nem is ez a lényeg. A "Raya és az utolsó sárkány" egy igen szerethető kaland mese a bizalomról, szeretetről és barátságról, belekeverve némi ázsiai mondavilágot. Nem a szellemes részét, hanem a sárkányosat. (Habár, ha úgy veszem, a gonosz lények nem anyagiak, így csak került bele egyfajta szellemi létsík is a moziba.)

Szpojleres okoskodással megspékelve.

Valamikor, egy csodálatos fantáziavilágban, Kumandrában öt törzsre szakadt az emberiség, akik viszonylagos békében élnek nem túl messze egymástól. Világuk nyugalmát egy csodálatos varázskő őrzi, amit négy törzs igyekszik megszerezni, miközben az ötödik vigyázza nyugalmát, mert a kő a felelős azért is, hogy a világukra ne szabadulhasson rá egy titokzatos, szinte legyőzhetetlen ellenfél, a Druunnok. A Druunnok nagyjából azért léteznek, mert az emberekben állandóan jelen van a békétlenség. A békétlenséget pedig csak a tiszta és őszinte szeretet és bizalom tudja semmissé tenni.

Korábban, úgy ötszáz éve, amikor a sárkányok és az emberek békében éltek, megjelent a Druun horda Kumandrában. (Ha azt veszem, hogy elvileg a békétlenség az, ami élteti őket, azt kell feltételeznem, hogy mikor Druun megérkezik, az emberek már nem feltétlenül éltek tökéletes békében. Bár, ez csak feltételezés, mert ha a sárkányok tudják, hogy az együttes erő az, ami legyőzheti a Druunnokat, akkor tudniuk kell azt is, miért létezhetnek. Márpedig a történet szerint nem volt olyan nagy széthúzás a Kumandrai népei között, hogy ezzel életre keljen ez a hatalmas ellenség. Whatever.) A Druun horda pedig pillanatok alatt legyőzött mindenkit, amikor már csak egy öt tagú sárkány család - számmisztikából ötös, hogy annyi benne az ötös - maradt talpon, hogy megfékezzék a gonoszt. Utolsó erejükkel - és mint később kiderül, egyéb érzésekkel megtámogatva - erejüket átadták a legkisebb sárkánynak, Sziszunak, hogy ő pedig létre hozhassa önmagából a varázskövet, amely elsöpörte a Druunnokat, felszabadítva az embereket. Csakhogy a legenda szerint a sárkányok nem változtak vissza és Sziszu is eltűnt. (És itt kérdezem meg, ha akkor a sárkányok ugyanazt a misztikus varázslatot csinálják végig, amit a film végén a szereplőink fognak, miért csak az emberek változtak vissza? A sárkányok miért maradtak meg kőszobornak?)

Mi a jelenben vesszük fel a fonalat, amikor Raya apja, aki törzsének vezére, találkozóra hívja össze a másik négy törzs vezetőit, hogy meggyőzze őket róla, értelmetlen a háborúskodás. A meeting nem sikerül fényesen és egyrészt öt darabra törik a szent kristály és a drámai esemény miatt megjelenő Druunnok pedig jó néhány embert kővé változtatnak, köztük Raya édesapját is.

A káoszt kihasználva a négy törzs megkaparintja egy-egy darabját a kőnek, hogy azután annak védelmével élhetővé tegyék területeiket, míg a Druunnok erőt gyűjtenek a teljes pusztításhoz, míg az ötödik Rayánál marad, akit apja utolsó erejével a folyóba lökött, mert a Drunnok nem képesek követnő a kislányt a vízbe.

Hat évet ugrunk az időben előre, hogy láthassuk, ahogyan Raya, immár felnőtt nőként egyedül kalandozik a pusztában, hogy megtalálja a legendás Sziszu lehetséges maradványait. (6 év telt el, de valamiért ez idő alatt ezek szerint a Druun nem hajtotta teljesen igába Kumandrát, ami furcsa, ha azt nézzük, a jelenben, mikor végre Sziszura rátalál Raya, hirtelen felgyorsulnak az események.) Raya végül sikeresen életre kelti Sziszut és ekkor még csak alig fél órája kezdődött el a mesefilm.

A további jó órában pedig Rayát és Sziszut követhetjük, miközben egyre több segítőt kerítenek maguk mellé és az ellenségeikkel is megvívnak néhány kisebb adok-kapokot, hogy végül, a karakterek a fejlődésüknek köszönhetően képesek legyenek ugyanazt a varázslatot létrehozni, amit korábban a sárkányok is. (Vagy a Galaxis őrzői az első mozifilmben... nagyjából.)

A verekedős jelenet közben azon agyaltam, milyen lenne, ha egyszer a harcoló szereplők mozgását megpróbálnák igazi harcművészekhez igazítani, hogy realisztikusabb legyen a mozgás sebessége. Bár, itt igazán nem lehet panasz a dinamikára.

A vicces karakterek, a néhány érzelmesebb jelenet és a csodálatosan kivitelezett animáció, a szerethető figurákkal, bőven leköti az embert. Nem igazán kiemelkedő darab mégsem és James Newton Howardnak sem ez a legjobb score-ja. (Tőle kedvenceim a Waterworld és a Jövő hírnöke, de például sokad dolgozik vele M. Night Shyamalan is.)

Ettől függetlenül érdemes megnézni, mert sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb volt, mint néhány, mostanában látott gyerekmese, annak ellenére, hogy azért eredetinek sem lehetne nevezni. Kétféle sárkányos film van: amelyikben beszél a sárkány és amelyikben nem. Van, akit lehet, hogy zavar, amikor a repülő hüllők dumálnak, de én olyan Sárkányokkal nőttem fel, mint Fuhur, Süsü, Draco vagy Mushu. Érdekesen épült fel az utazásuk, azonban a végeredményt tekintve könnyen kiszámítható a befejezés. Azonban, ha úgy tekintem, hogy egy negyven feletti felnőtt - aha - férfit képes volt lekötni a megtekintése alatt, akkor egy gyereknek még inkább izgalmas lesz.

Ja, és utána néztem: Disney. (Talán ezért nem erőltették bele az a leszbikus szálat, amit végig éreztem a főhős és ellenlábasa között. Ezt külön köszönöm!) Azért érezni, hogy nem Pixar. A karakterek megközelítően sem olyan összetettek. A cselekmény sem túl acélos. Valahogy, végig benned van az az érzés, hogy láttál hasonlót, vagy kitalálod, mire számíts. Az mondjuk már komolyabb hiba. 

Dicsérhetném még a színészi játékot, de a magyar szinkron értelem szerűen okafogyottá teszi, hogy felsoroljam az eredeti hangokat, habár, eredetiben Raya hangját a Star Wars enyhén húsi és imádni való ázsiai Rose Tico-ja, azaz Kelly Marie Tran alakítja. (Igen, sokakkal ellentétben én kedveltem a hölgyet, bár szerepét én sem éreztem legitimnek.)

A forgatókönyvet nem fogom dicsérni, mert kicsit sokan dolgoztak rajta ahhoz, hogy ne legyen annyi kérdésem. Az elején pedig nem túl nyerő, hogy sok időt szentelnek az előzmények elmesélésének, mégis homályos néhány részlet.

65%

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

Rendezte: Nicolas Boukhrief

A film Mafab adatlapja: Le Convoyeur (2004)

Megtekintés: Kezdek rájönni, hogyha nem tucatfilmet akarok látni, akkor el kell felejtenem a hollywood-i mainstream áradatot és vagy független filmeket kell nézegetnem, vagy rácuppanni az Európai filmművészetre.

A francia filmekre például. A franciák képesek új ötletekkel, nem a bevett panelekben gondolkodva készíteni filmeket. Vagy talán nem annyira bevétel orientáltak, mint inkább, művészi kifejezésbe hajlóak a filmjeik. Mert amíg Amerikában teljesen rátelepedik a mozicsinálásra a stúdió és a producerek hatalma, addig Európában szerintem az alkotók sokkal nagyobb teret kapnak, hogy elképzeléseiket megvalósítsák. Ezekből a személyes darabokból pedig olyan érdekes hibridek állnak össze, mint ez a film is, ami már-már szatíra, enyhe komédia beütéssel, hogy az akció műfajba és a drámába is belecsípjen.

A továbbiakban szpojlerek előfordulnak:

Alexandre (Albert Dupontel) új fiú a pénzszállító cégnél. Pont akkor sikerül állást kapnia, amikor küszöbön áll a francia cég fúziója egy amerikai vállalattal, amely vagy jobb feltételeket hoz majd magával vagy a privatizáció nevében kirostálja az alkalmazottak nagyját. Egyelőre senki nem tud semmi biztosat, de a rémhírek pusmogással terjednek az öltözőben. Alexandre-t ez különösebben nem izgatja, mert olyan okok miatt vállalta el a munkát, amelyet a többiek előtt eltitkol és a néző is csak apró flashback jelenetekből és egyéb információmorzsákból kénytelen összerakni. Természetesen a titokzatoskodás csak ebben a formában működik, mert ha lineárisan ismernénk meg ami a múltban történt, az a kevés misztikum is kiveszne a történetből, amit így sikerült bele tenni.

Alex nem töri nagyon magát, hogy összebarátkozzon a többiekkel, de van valami a kisugárzásában, ami miatt elég jól befogadják, pedig, bizonyos okok miatt nagyon nem kellene a cégnél dolgoznia és ebből csak az egyik az, hogy ez a fajta veszélyes munka, alapból érezhetően nem a férfi világa. Azonban, ahogy telnek a napok és hetek, gyorsan rádöbben, hogy nem csak ő lóg ki a csapatból, hanem nagyjából mindenki. Az egész cég biztonsági személyzete kimeríti a rossz vicc kategóriát. Miközben Alex megismeri kollégáit, szállodai szobájában a falon rendezgeti az összegyűjtött adatokat róluk. Egy olyan szobában, ami havonta többe kerül, mint amennyit pénzszállítóként megkeres. És ekkor már több utalás is van rá, hogy a környezetét fürkésző férfi határozott céllal érkezett a céghez.

Röpke másfél óra alatt fel is épül egy egyáltalán nem szokványos bosszútörténet, amely bővelkedik drámai pillanatokban és váratlan fordulatokban, melynek végén közel sem biztos, hogy az igazságérzetünket kielégíti a mozi.

A rendező és Eric Besnard közösen jegyzett forgatókönyve komótosan halad a végkifejlet felé, amikor viszont elszabadul a pokol és olyan vérengzés tanúi lehetünk, ami ritka a bűnügyi filmekben, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan is. Másrészt erősen kifigurázza a pénzszállító szakmát, mert talán egyetlen olyan figurát sem mutat be a karakterek között, akivel tudnánk szimpatizálni. Nem feltétlenül rossz emberek, de mindenféleképpen billegnek a jó munkás ember és a diszfunkcionális munkaerő meghatározásának határán.

Szpojler megent!!! Előbb nézd meg a filmet!

A pénzszállítót azért néztem meg ekkora késéssel, mert amikor belebotlottam Jason Statham új akciófilmjének trailerébe, egyik filmes oldal megemlítette, hogy az új film ennek a 2004-es francia akció-drámának a remake-je illetve ennek alapján készült. Persze, gondoltam, akkor csak megnézem az eredetit, mert a trailer tetszett és kíváncsi voltam, korábban milyen film készült az ötletből. Azt hittem, kapok egy számomra ismeretlen francia akciósztárt, aki ledarál mindenkit, ahogyan az amerikai változat reklámja sejteti. Ehelyett kaptam egy viszonylag lassan építkező filmdrámát, amely alig volt másfél óra, mégis, szinte egy órán keresztül csak a szituációnak és karaktereknek ágyaz meg, hogy a végén profán módon odaverjen a nézőnek a homlokára, hogy "Nesze, ezt nem láttad jönni!"

Valóban nem. 

Alexander ugyanis korábban véletlenül belekeveredett a cég egyik pénzszállító autójának kirablásába, mely során megöltek minden szemtanút, és őt is meglőtték. A férfi azonban nem halt bele a sérülésbe és bár valaki mást elveszített a támadás során és felesége is félkatatón állapotba került, a férfi életcélja ezek után az lett, hogy felderíti, ki állt a rablás mögött, mert a nyomozási munka ugyan nem tudta bizonyítani, de sejthető, hogy volt belső ember.

Alexander, aki korábban tehetős polgárnak számított - nem derül ki pontosan mivel foglalkozott, ám néhány utalást kapunk rá, hogy a felső tízezer tagja lehetett - mostanra mániákusan keresi a válaszokat a kérdéseire, mindezt úgy, hogy valójában mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy elbírná a rá nehezedő nyomást, ami mind a munkával, mind a lehetséges válaszokkal kapcsolatban rá nehezedne.

Azonban végül sikerrel jár és csak épp annyit késik, hogy már nem tud érdemben lépni, hiába tudja meg az igazságot. 

Valójában nem derült ki számomra, Alexander mit szeretne a válaszokkal kezdeni. Az egyértelműen kiderül róla, hogy nem harcra termett ember, így azt feltételezni róla, hogy hidegvérrel bosszút álljon sorsáért, az kizárt, hiába sejtette számomra ezt a remake bemutató összeollózott képsora. Azt gondoltam, hogy a francia változat lényege is az, hogy emberünk beépül és amikor megjelennek a rablók, hanyag eleganciával likvidálja őket, egymás után.

Azonban Alexander nem olyan ember, aki gondolkodás nélkül agyonlőne bárkit is.

Kezdeti bénázásait betudtam annak, hogy szerepet játszik a kollégái előtt, hogy ne jöjjenek rá egyszerű és esetleges tervére, hogy amikor arra kerül sor, mindenkit elképesztve megölje, akit kell.

Nem ez történik, mégsem mondhatjuk, hogy nincs végül leszámolás és bosszú, igaz, a franciákra jellemző kaotikus módon, miközben nem vagyunk benne biztosak, hogy mindenki megkapta a jussát.

Ilyen lezárást kifejezetten szerzői filmesektől kaphatunk, akiknek nem liheg a fülébe egy pénzember, aki végig azt duruzsolja, hogy talán kevésbé legyen pesszimista a befejezés és legyen egyértelműbb, ki fog végül élve kikecmeregni a drámai befejezés romjai alól. Nem vagyok benne biztos, hogy az alapötletet leszámítva Statham filmje sok mindenben emlékeztetni fog erre a francia mozira. Itt a karakter az erős, amott meg az akció lesz, annyi már a reklámból is látszik.

Remek francia színészek alakítanak excentrikus figurákat, köztük is kiemelkedik Albert Dupontel, aki végi érezhetően adja a kisembert, akinek van valami homályos terve. Arcjátéka, szemei, ahogyan csendben figyeli a többieket, nagyon erős pillanatok. Közben mellékszálként összeismerkedik a hotelben dolgozó takarítónővel, akinek szerepe számomra teljesen homályos, főleg a befejezést illetően érzem kihagyott ziccernek. Talán akkor lehetne értelme szerepének, ha kiderül, hogy a végén ő az a női támadó, aki örökre megváltoztatta az életét, azonban pusztán a szeméből ezt nem tudtam megállapítani, így épp úgy lehetett a nő a takarítónő is, aki a gyerekét egy raktárban neveli, mint egy teljesen idegen random női karakter, akit egyébként nem látunk a filmben, csak amikor maszkban van. (Azért lehet, hogy most visszanézem a filmet, hátha...)

Az sem derült ki számomra, hogy a nyárspolgár férfi mikor növesztett tököt magának, hogy saját kezébe vegye kvázi az igazságszolgáltatást, bár, nem derül ki, hogy az összegyűjtött anyaggal magát okosítja vagy azért gyűjt annyi infót, hogy átadhassa a rablási és gyilkossági ügyben nyomozó rendőröknek - akikről a film nem beszél egy percet sem.

Mivel ilyen kérdések is felmerülnek a film alatt, kicsit abszurd is a történet. (Pl. koncepció, hogy a cég, amikor lenyomozza Alexander előéletét, nem akad rá, hogy ki ő valójában, és ezzel azt akarják megmutatni, hogy mennyire felületes és inkompetens a cég, ahová bekerült vagy tényleg egy forgatókönyvi baki, hogy az állítólagos átvilágítás nem hozott eredményt a férfival kapcsolatban, annak ellenére sem, hogy az nem derül ki, hogy lenne elég anyagi tőkéje és tudása hozzá, hogy eltüntesse a korábbi életének a nyomait.)

Néhány apróság ellenére azonban érdemes megnézni ezt a filmet, mert hamar elrepül a másfél óra és egy érdekes történettel leszünk gazdagabbak. Nem világmegváltó, de szórakoztató mozi. A befejezés pedig enyhén Tarantino közeli.

70%