Bushwick - Bushwick (2017)

Bushwick - Bushwick (2017)

Rendezte: Jonathan Milott, Cary Murnion

A film Mafab adatlapja: Bushwick (2017)

https://world4ufree.blue/

Megtekintés: Elkezdtem nézni és végül rajta maradtam. Ezt kapod, amikor „Az ember gyermekét” ötvözöd egy menekülős játékkal.

Bushwick városán (valójában egy nagyváros, New York City zűrös negyede) eluralkodik a káosz. Ezzel Lucy (Brittany Snow) akkor szembesül, amikor barátjával leszállnak a metróról és hazamennének, megtervezni a közös jövőt. A nyugodt házasélet gondolatát azonban felváltja a pánik, mert egy ostromállapotban találják magukat és ötletük sincs, mi ez az egész. Lucy pillanatok alatt egyedül marad és bemenekül a legközelebbi házba, ahová két afroamerikai figura követi, hogy tetézve a lány veszteségét még jobban lerontsák a napját. Nem számolnak azonban Stupe-pal (Dave Bautista) aki mint gondnok tengeti mindennapjait a házban és véletlenül megérkezik a pincébe, hogy ha már ott van, megmentse a lányt.

Miután két fekete pondróval kevesebb rontja a levegőt, a duó dacszövetséget köt, hogy előbb Lucy nagyiához futnak be kereket cserélni, majd road-movieként folytassák útjukat Stupe feleségéhez és gyermekéhez, mert a nagydarab férfi mindenáron el akar jutni hozzájuk.

A menekülésük azonban cseppet sem egyszerű, mert a városban polgárháborús helyzet alakult ki és az őrület közepén szinte azt sem tudni, ki lő, kire. Stupe belső kényszer hatására mentené a lányt és magát is, azonban Lucy ahelyett, hogy az óriással tartana, előtte mindenképpen hazamenne nagyanyjához, csakhogy lehetséges, hogy ezzel időt veszítenek és talán sosem hagyják el a várost.

Bautista szintet lépett, amikor executive producerként támogatta a filmet, de ez jogos lépés, ha kicsit előrelátó az ember a szakmájában és nem feltétlenül színészként akar megöregedni. Talán nem ez volt a legjobb választás, hogy első filmje ennyire ne hagyományos legyen. Az alapötlet amúgy adta volna magát egy egyszerű, csihi-puhi akciófilmhez, azonban a történet kidolgozása helyett annak technikailag kissé formabontóbb elmesélésébe ölt több időt a rendezőpáros. Manapság már nem nagy kunszt persze ilyen rejtett vágásokkal kitolni az egysnittes jelenetsorokat és mivel a filmnél ez egy koncepció volt, talán azok csiszolásával kellett volna kezdeni valamit, mert a rejtett vágások nem túl ötletesek és szépek. Ha már tényleg ennyire ragaszkodunk hozzá a játékidő nagy részében, hogy folyamatos ütemben meséljük el a történetet, talán nem lett volna hátrány, ha egységesítés után nem is használunk akkor hagyományos vágást és kicsit több időráfordítással összedobunk egy egysnittes filmet. Mert a végeredményt tekintve akkor már megléphették volna az alkotók ezt is, hisz adott volt hozzá minden. Néha a cselekmény meg is bicsaklik. A néző válaszok iránti igényét nem is elégíti ki maradéktalanul sem az utcai harcok kialakulása (Talán kicsit többet kellett volna foglalkozni a háttér-történettel) sem az utolsó jelenetek, illetve az oda vezető út felvezetése. Mert ez a „jussunk a helikopterekhez és megmenekültünk” szitu kissé sántít.

mafab.hu

Ettől függetlenül nem piszkálnám ezt a mozit, mert viszonylag gyorsan elrepül a játékidő, végig pörögnek az események, így egyszer simán leköti az embert. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek a logikai baromságok és közhelyes szituk, amik visszaköszönnek korábbi filmekből.

Bautista rajongói jól fognak szórakozni az expankrátor színészi babérokra törő alakításán, vagy azok, akik kifejezetten szeretik az inváziós mozikat.

A konfliktus kialakulására rágyúrtam volna, mert azt sutának érzem. Ráadásul a szereplőket is kissé mostohán kezeli a forgatókönyv, de, ami rosszabb, hogy még az is kiszámítható.

60%, amit inkább a kamerakezelésnek köszönhet, nem a történetnek. Azonban egyetlen bravúros megoldásra (Részemről a minimális vágás során pergő cselekmény még mindig egy plusz pont) nem feltétlenül lehet felhúzni egy egész filmet, ha közben döcög a dramaturgia. Nem kell egyetértened velem, de ahelyett, hogy Stupe néhány információmorzsát ver ki félidőben a kommandósból, mennyivel elegánsabb lett volna, ha az utcán lassan araszoló katonai dzsip hangszórójából szűrődik ki a megfelelő információ? Ha egy sztentori hang sorolja el, hogy bizony itt statárium van és aki ellenáll, azt kivégzik. Ráadásul, az sokkal indokoltabbá tenné az ellenállást is., értem ezalatt, hogy mennyivel gyorsabb a reakcióidő az ellentámadásra, ha tudjuk, hogy mi is történik és nem csak a fegyverdörgésekből kell összekombinálni.

imdb.com

Részemről a papos-fegyveres közjátékot is erősen átírtam volna, mert talán ez a film egyik leggyengébb pontja. Elképzelhető, hogy a felirat fordításának sorai között nem tudtam olvasni és ott veszett el valami lényegi információ, ám részemről ez a momentum úgy volt kezdetleges, ahogy beépítették a filmbe. A lezárása dettó. Nem a pap szekvencia, hanem ahogyan lezárták a mosógép-teremben. Nálam totál WTF. - Tehát, kis gang megzsarolja a két főszereplőt, hogy Lucy húga, Belinda (Angelic Zambrana) túszként náluk marad, amíg a hős duó nem szól a közeli templomban "állomásozó" atyának, hogy a hirtelen verbuvált ellenálláshoz van bőven elég fegyver a bandánál, csak jöjjenek érte és kap mindenki. Kb. ennyit szaszeroltam ki a filmből. Erre Stupe és Lucy elrongyol a megadott címre, találnak egy halom embert, akit zavarnak egy találkozási ponthoz, és Lucy még az atyába is belebotlik, aki ahhoz képest, hogy egy elvileg tökös harcos afroamerikai brigád tőle várna valami parázs ellenállást, inkább rövid úton a fejéhez emeli a stukkert... Mindezek után, a duó dolgavégezetlen elmegy a találkozási pontra, ahol visszakapják a hugicát, mert állták a szavukat. Mi van? Ehhez a sehova nem vezető futkározásért miért volt szükség két vadidegenre??? A banda miért nem maga intézte ezt az ügyet, ahelyett, hogy zsarolgatnak és három idegent vonnak be egy ilyen fontos (?) hadjáratba. (Ezt a rész újra kell néznem, mert bevallom, nem nagyon értem.)

A történet nálam amúgy 100% is lehetett volna, ha a forgatókönyv nem ennyire összecsapott. Ez rontotta le 60%-ra.

A film zenéje, Aesop Rock munkája, simán megérne egy külön cikket. A filmzenei anyag simán 80%.

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: 47 Meters Down: Uncaged (2019)

imdb.com

Megtekintés: Ha én végig bírtam egyszer nézni, akkor – feltételezvén, hogy nem vagy nálam nagyobb kéjenc – egyszer neked is menni fog.

Jelen esetben igyekszem nem hagyományosan, rám jellemző módon írni a filmről, hanem csak így idedobálnám az észrevételeimet, nem feltétlenül „érkezési” sorrendben.

John Corbett:
Kedvelem ezt a fickót. Valójában nem tudom, miért – egészen biztos nem azért, amit a vásznon okoz – de biztos, hogy kedvelem, mert ha meglátom a nevét egy stáblistán (and John Corbett, mert valamiért őt ki szokták emelni) már mosolygok, hogy na, megint mit fog csinálni. John Corbettet talán sokan ismerik, ha más nem, arcról és a filmnézők szerintem két női programhoz köthetik leginkább: A „Szex és New Yorkhoz” és a „Bazi nagy görög lagzihoz”. Mindkét film a nőket és a zsepit célozza meg, mert, hogy a szemed könnyezni fog, ha ezeket nézed, az biztos. Az más kérdés, hogy sírós vagy örömkönnyek ezek.

Nekem a „Szex és New York” kimaradt. Tény, hogy egyszer, a moziba küldött első résszel tettem egy próbát, ám a kísérlet, hogy végignézem kétszer is hamvába holt. Egyszerűen nem bírtam nézni ezt a négy karaktert, ahogyan élik az életüket, ami azért fura, mert a „Született feleségeket” viszont kifejezetten kedveltem. Tehát nem a nőgyűlöletem az oka. Ami nincs. Szerintem. Bár, ha azt vesszük, hogy csak végignéztem egy mozit, amelyben cápák falják fel őket... Mert, ugye ez jön át a reklámokon.

Corbett számomra nem színész. Bármiben láttam, sokkal inkább tűnt valakinek, aki nyert egy versenyt, melynek a fődíja, hogy eljátszhat egy szerepet egy készülő moziban. Ő pedig megjelenik, eljátssza és eltűnik. Már a „Bazi nagy görögben...” is egy szerethető figura volt, aki betévedt átlagembernek tűnt a film világába. Mert valahogy, olyan kedves fickó. Még akkor is, ha néha olyan karakter bőrébe bújik, aki negatív az adott moziban. Bevallom, ezt nem sűrűn látom és amúgy kedves mackós kisugárzása miatt nehezen is hiszem. Azonban a színészek igenis néha kilépnek a komfortzónájukból, hogy valakinek bizonyítsanak, vagy mert bedrogozva íratták velük alá a szerződést. Másképp nem is lehet, nem igaz?
Corbett tehát ismét a stáblistán, a megtisztelő „and” előtaggal, amiből pontosan tudtam, hogy vagy szemétláda lesz, vagy nyúlfarknyi, vagy meghal. Mondjuk szemétláda szerep esetén ez hatványozódik.

Mindentől függetlenül úgy vélem, ha a neve megjelenik egy stáblistán, akkor nem lehet tökéletesen fos a végeredmény, mert van azért érzéke hozzá, hogy a filmek, amikre igent mond, valahogy ellavíroznak az imdb 4 csillagos értékelése fölé. Néha súrolva azt.
Nem is nagyon vártam azt, hogy a „47 méter 2” hatalmas durranás lesz, lévén, hogy az első rész is erősen lógatta a lábát a zs kategóriába. Ezt pedig, ahogy olvastam, megfejelték azzal, hogy több női szereplő!

https://www.indiewire.com/2019/08/47-meters-down-uncaged-review-sharks-1202166270/

Ha pasi vagy, arra gondolsz, amire én: csinos popsik, mellek, kivillanó lábak végig, amíg tart a film. Talán ez volt a legerősebb oka, hogy végignéztem és a feliratot olvastam, nem híreket a telefonomon. Mert valamiért érdekelt, akkor is, ha tudtam, ez nekem túró.
Ahogy öregszem, egyre nehezebben bírok végignézni filmeket. Ha az első 5-20 perc nem fogja meg a kezem és vezet magával, elveszítem az érdeklődésemet. Itt is megvolt rá az esély, mert a felütés több apróságot elárult számomra.

1. A film úgy klisés, ahogy van, ráadásul hevenyészetten dobálja ezeket össze, pszichológiai mélységig már nem merészkedik. Értem itt a főszereplő két lány közötti kialakult féltestvéri viszony minőségét. Meg az iskolai bully jelenséget, stb. Tehát van történés, de mindet láttuk valahol.

2. A film forgatókönyve gyakorlatilag „A barlang – The Descent” forgatókönyve, szörnyek helyett cápákkal, barlang helyett barlanggal és vízzel.

3. Nem nagyon lesz kiért izgulni, mert a forgatókönyv senkivel nem foglalkozik annyira, hogy érdekeljen bennünket. Ez abból is meglátszik, hogy a film végén már nem térnek ki arra, hogy vajon anyu hogyan reagált. Azt nem kell tudnunk. Maradjon ez a főszereplők titka. Pedig, a korábbi kapcsolati háló miatt legalább két mondatot rászánhattak volna, hogy sejtésem legyen, hogyan lesz ez tovább. Igen, nem szeretem, ha egyes szereplők kezét túl hamar engedi el a film.

4. Amikor azt írtam, hogy a film klisés, azt úgy értem, hogy az! Amit előre sejtesz, az meg fog történni! Minden! Ennél fogva különösebben – a karakterek felépítésének hiánya mellett – a film másik negatívuma, hogy kiszámítható. Elég kevés az élvezet abban, ha előre tudsz két perccel korábban mindent.

Az ilyen filmek persze szabályrendszer szerint épülnek fel. Ezek egyike, hogy a legtöbbször a karakterek olyan szituációba keverednek, amibe te, a vászon előtt ülve határozottan nemet mondanál. Azután egy ponton – általában még az elején – kiderül, hogy a szereplők nem elég, hogy nagy szarba kerültek, de senki nem tud róla, hogy ott vannak!
Ezt néha elhiszem, máskor nem feltétlenül. Azonban, ha Corbett karaktere valóban olyan profi, mit állítják, nem fogadom el magyarázatnak, hogy azért nem fogják keresni őket, mert a felfedezett barlangot titokban fedezték fel, senki nem tud róla.
A cápák is pofátlanok, hogy bár a pasik egy ideje végeznek itt kutatásokat, a dögök eddig nem érezték, hogy tiszteletüket tegyék.

https://medium.com/@xeyiv/regarder-47-meters-down-uncaged-2019-film-complet-en-streaming-vf-fran%C3%A7ais-d88d0aeb2f54

Úgy vélem, egy profi, aki ilyesmivel foglalkozik, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy többszörösen bebiztosítsa magát. Márpedig a biztonságba az is benne van, hogy valaki(k) tudnak róla, hogy hol van. Azután a kijutásuk egy olyan hevederen múlik, ami eleve megkövetel nem kevés izomerőt és a rögzítése olyan viccesen sikerült odafent, hogy felröhögtem, hogy ezt ma, 2019-ben komolyan gondolja bárki? Két szikla közé úgy beékelni egy csatot – nem ismerem erre a cuccra a szakszót – hogy a szentlélek tartja a helyén? Oké, hogy klisés vagy, de hülye ne legyél!
Persze, hogy nem is működik.

Azt, ugye nem kell ecsetelnem, hogy a szereplők a nagykönyv sorrendje szerint haláloznak el, ami szép gesztus a cápáktól. Ráadásul, mindig csak azt harapják kurva gyorsan ketté, akinek nincs több sora a szkriptben... A többiek puszit kapnak.

Az mellékes, hogy a címnek semmi köze a filmhez, sőt, ilyen formán az első részhez sem, mert ez simán egy túlélős, menekülős darab, sehol a klausztrofóbiás, kötött mélység.
Azonban van pozitívum is:

Az már eleve jó, hogy egyszer végig bírtam nézni. Szerintem, akkor nem csapnivaló.

Stallone lánya még nem tudom, mennyire tehetséges, de egészen kellemes jelenség.

A helyszínek hozzák a „The Descent” szintjét. No, nem a szobrok terme, hanem a sziklás, vizes részek.

Azonban mindezek ellenére, le kell szögezni, hogy a mozi nem fog minket elkényeztetni lopott szexualitással. Egyszerűen olyan jók a jelmezek és a fényképezés, annyira távolságtartó, hogy nem kell félnünk, hogy ami maradt az illetlen vagy izgató. Hiába a négy lány, hiába a meztelen lábak, annyira homogén az egész társaság, hogy bennem semmit nem mozgattak meg.

Kérdés: Azt még elárulná nekem valaki, hogyha egy bántalmazó csajnak egy másik, tökös csaj bemutatja az egyezményes jelet, miközben a bántalmazó éppen szemétkedett valakivel, akkor a bántalmazó csajnak ettől miért kell, hogy lefittyenjen a szája? Még sosem látta korábban a feltartott középső ujjat? Ezzel kicsit túltolták a karakter arcjátékát szerintem.

A másik, hősnőnk karakterét gondolom a rendező instruálta, hogy miközben mennek a titokzatos helyre, többször visszanézzen, mintegy jelezve bizonytalanságát. Nem vicc, hogy ezt még a vízben is megcsinálja. Igazi para-karakter!


Összességében maximálisan hozta mindazt, amit egy ilyen filmnek hoznia lehet. Kissé talán túl komolyan is vette magát. Kicsit sok is volt talán. Ettől függetlenül, nézhetősége okán épp, hogy megér egy 55%-ot. Mert amit vállalt, azt hozta. Már ha ez volt a cél...

https://www.imdb.com/title/tt7329656/mediaviewer/rm26319617