Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Korrektnél sajnos nem
több utánérzés, illetve Remake vagy folytatás?
A 2000-ben készült – atyaisten, de
rég volt! – Mel Gibson romantikus vígjáték után nem tudom,
valójában mennyi film készült azzal az alapötlettel, hogy valaki
mások gondolatait hallja, de feltételezem, volt pár darab, csupán
hozzám nem jutottak el. Ha nem mozi, akkor tévés produkciók.
Azonban kvázi Remake-re közel húsz évet kellett várni, hiszen az
alapötlet mellett a cím is az említett előd nyomdokain jár. Sőt,
főhősünk itt is egyedülálló, reklám szakember. Csupán nő.
Gondolom, kellett némi csavar, főleg, hogy a jelenlegi filmgyártás
szeretne pc lenni, vagy minek hívják. Így lett a fehér középkorú
férfiból egy negyvenes afroamerikai nő. Eredeti ez? Egyáltalán
nem. Sőt, a film néhány apróságot szinte egyben vett át az
„eredetiből” (Mert nem tudom, valóban olyan eredeti volt-e a
Gibson film...) amit meg nem, azt valahogy sikerült mind kicsit
gyengébben visszaadnia, kikacsintva az amerikai izlésre oly
jellemző néhány kínos poénra is, amelyek a szokásos
sztereotípiákat felvonultatva, ami főleg a megcsaló és meleg
férfiakra fut ki.
Az alapötlet amúgy - már az eredetiben főleg - érdekes pszichológiai fejtegetés, hiszen közhely ugyan, de a férfiak szeretnék megfejteni a nőket, mert úgy véljük, rejtélyesek számunkra. Ebből kiindulva a fordított változat pont ezt a közhelyet teszi pályasélre, de ezzel nem lesz pozitívabb, sőt, veszít vele, hiszen a mondás szerint - amennyire emlékszem - míg számunkra a nők az örök rejtély, addig a férfi pedig egy nyitott könyv. Persze ezzel nem kell egyetértenünk, csak hát a rögződések..
Mellesleg, vicces irányból megközelítve, ha gyűjteni szeretnénk a különleges képességű erővel megáldott karakterek filmjeit egy amolyan X-Men alműfajba, akkor a filmnek szegről-végről helye lesz benne, hiszen Xavier professzor egyik fontos képessége szintén a gondolatolvasás, habár, ott nincs nemhez kapcsolódó megkötés. Jobban belegondolva, már igazán szőrözés, csak a csattanó miatt nem hallják főhőseink mindkét nem gondolatait, hogy még élesebb legyen a kontraszt!
Főszerepre sikerült megnyerni Taraji P. Henson-t, ami viszont segít a háborgó tenger felszínén
tartani a film kiállását, lévén, hogy az elmúlt évtized egyik
legizgalmasabb feketebőrű színésznőjéről van szó. Milyen kár,
hogy mellett szinte mindenki elhalványul, vagy eleve olyan
szereplőgárdát válogattak mellé, hogy ne is nőhessenek a
fejére. Mondjuk az apukáját alakító blackplotion filmlegendának,
Richard Roundtree-nek majdnem sikerül, hiszen már a megjelenése
egy filmben is kicsit emeli annak minőségét. Itt legalábbis tett
hozzá.
Az asszisztenst alakító Josh Brener
egy az egyben egy fiatal Woody Allen klón és a hősnő
elgyengülésének a tárgya pedig a tényleg remekül kiválasztott,
szívdöglesztően hétköznapian szerethető férfi karaktert AldisHodge, akinek nagyon törnie sem kell magát, ránézésre villog
rajta a „pozitív figura” ledsor. Ellenben a munkahelyi kollégák
szerepére sikerült egy már-már homogén, unszimpatikus férfi
gárdát összeszedni, kezdve az elutasító kollégákon keresztül
a főnökig.
Az a baj a mozival, hogy visszamondja a
leckét, amit 2000-ben már megtanultunk, ám hozzá nem tud tenni –
amit igen, kivettem volna – vagy ha mégis – feka hapsi jelölt,
gyermekkel, eltávozott feleséggel – már elsütötték hasonló
filmekben. Egyre konkrétan emlékszem és ha a címe is eszembe
jut...! A képesség érkezésével bepillantást nyerhetünk a férfi
társadalom agyába és sajnálatos módon, közhelyesen is adják
vissza, amit ott találunk, talán kicsit nyersebben is, mint a „Mi
kell a nőnek?” tette korábban. Sajnos, egyes karakterekbe csak
belecsíp a film, nem bontja ki őket eléggé, pedig a
karaktermélyítés talán jobb lett volna, és cserébe kivehettünk
volna mondjuk egy hosszabb, ám ugyanakkor dramatúrgiailag teljesen
felesleges éjszakai pókerpartit. Ellenben, hogy kis sztárunkat
hogyan sikerült a megfelelő időben „átállítani”, sőt, vele
együtt az apját, arról nagyvonalúan hallgat a film, ránk bízva,
hogy elhigyjük, főszereplőnk mostanra tudja, mitől döglik a légy
és képessége nélkül is elérheti, amit akar.
A forgatókönyvírói kreditben természetesen megjelent a Gibson film két elkövetője is, és még páran hozzájuk csapódtak, hogy azután egy kissé vérszegényebb darabot sikerüljön összerakniuk. Vígjátéknak kevés, ezért a komédia műfajba sorolnám és mivel nem igazán sikerül a női szereplő mellé megfelelően beemelni a férfi karaktert, így még a romantikus mozi cimkét sem nagyon tudnám ráaggatni, hiába kapunk egy kis szerelmi szálat.
Ha összegeznem kellene, a „Mi kell a
férfinak?” az erős báty „Mi kell a nőnek?” kissé sutább,
erőtlenebb kisöccse. Valójában nem volt rá szükség, hiszen az
eredeti elég jól kivesézte a témát, sokkal érzékenyebb
forgatókönyvvel – lásd öngyilkos jelölt titkárnő figurája,
Gibson lányának bulija – és több remek karakterrel, míg a
Henson romantikus komédia hozza a kötelezőt, de nem lesz belőle
klasszikus. Sőt, sokan még a polcra sem tennék ki az előd mellé.
Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t,
amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi
volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de...
De!
Teljesen véletlenül botlottam bele
egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt,
ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni
és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes
cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű
úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként
ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt
annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete
főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy
teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott,
második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek
alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív
rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a
hibrídet.
Zsolt mesélte, hogy mint kezdő
hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így
nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele,
hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet
szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már
akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott
szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok,
ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már
tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a
rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista
végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű
készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy
néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az
egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta
a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később
szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült
megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és
felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e
mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte,
hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen
alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát
erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha
ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet
odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a
kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra
150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás
előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is.
Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem
tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én
megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán
szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben
segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.
Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy
saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott
forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez
roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett,
folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman
szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban,
amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.
Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta
össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból.
Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki
gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot
álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül
egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik
legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.
Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél,
amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a
film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi
ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki
munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és
elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa
annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré
tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak,
megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük,
hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint
egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét
hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja
elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa
pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó
parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen
helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az
anyját.
Lisa a szomszéd fiúval beszélget,
aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.
Lisa egy barátnőjének panaszkodik,
hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.
Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként
egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t.
Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy
üzekedjenek... stb.
Az egész film olyan, mintha egy
szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti
filmbe.
„A szoba” iskolapéldája a rosszul
megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet
szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének
felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje
ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi
vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az
öregedésben és növésben.
Néha ad hoc megjelennek szereplők,
akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján
minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A
legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen
megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen,
drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi
között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy
tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen
eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?
A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai
barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán
azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre
egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív
ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét,
hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte.
Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem
keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük,
hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem
képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik
ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából,
hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem
bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)
Azután a film halad tovább a drámai
befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli
jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost
mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább
idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje
összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen
élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült
illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba”
valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre
hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy
gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából
megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és
genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis
cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.
Végül Tommy egészen drámai
alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad
szárazon...
A bemutatott filmet mondhatni
értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás
fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és
az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló
rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett
találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős
bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes
szakkönyvekkel.
Tommy Wiseau-nak alapjában nincs
zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns
szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel
szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik
fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis
érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.
Magam annak idején nekiugrottam a
youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam
hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy
művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a
Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony
érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan
kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian
gyűltünk össze.
A filmet végül felirattal és elég
jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az
örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes
mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba”
elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha
meghökkentően jó hommage-zsal.
Szóval, Tommy Wiseau egyetlen
említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground
rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl
magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen,
Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.
A két filmet egyébként éedemes
egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic
stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The
Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.
Ha objektíven akarnám értékelni a
mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel
nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem
– pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is
elérte.
Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg
készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado
filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az
előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót
fogjuk megkapni.
Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát.
Cápákkal és vérrel.
A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt(origo.hu)
Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The
Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek
meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos
szerepet kap egy vörös, női kosztüm.
A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben
előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.
Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig
is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben.
Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis
szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab
is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez
készítettek.
A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni
benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött.
Néhány kellemes fúvós pillanat.
A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és
Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”,
talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb
barát épp üzekednek.
A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau
jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden
alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös
szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses”
összecseng a „Red Dress”-szel.
A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a
vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább
arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik
a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang,
míg a lezárás is elég suta.
A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a
„The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.
A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet
Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is
the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus
férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll,
hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is
veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.
A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes
zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a
paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár
nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor
hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma,
ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa,
Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan
harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon
fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy
Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően
hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?)
vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.
A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni,
míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben
bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a
mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem
érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint
Lisa mondott Mark-nak a telefonba.
Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez
is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi
alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés
külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is,
mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az
élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert
futam zárja.
A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett,
amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal
mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel
Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.
A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es
prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and
Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a
helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai
lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During
the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik.
„Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb
pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést.
Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit
korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a
kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak
korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett
részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen
kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy
kudarcot vallott volna.
„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé
eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is
Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben
partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott
drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már
Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi
hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab
kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte
Milicevic egész albumát.
„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól,
egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.