Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Visszahozott valamit a gyermekkorom videós élményeiből...
...amikor olyan filmekért rajongtunk - nyolcvanas évek, ne felejtsük ezt el - amelyekben a hősök bekalandozták a bolygónkat, gyerekek vették fel a harcot a felnőttekkel illetve a gonosszal, és egész kisvárosokat kebeleztek be rémisztő és/vagy vicces teremtmények. A Duffer fivérek jó érzékkel nyúltak bele a tutiba, hogy az egyszeri átlagnézőt, - aki legalább akkora rajongó kell legyen, mint ők, - beleszögezzék a fotelba. Nálam célt értek, mert a Stranger Things végig lekötött és néhány apróságot leszámítva - amiből igazából csak egy baszta fel az agyam - csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti, ha a központi szál gyerekekre fókuszál, míg rajtuk kívül is van miért izgulni, stb.
A Netflix előtt pedig le a kalappal és csak azt tudom kívánni, mindig legyen elég pénzük a jó elképzeléseket megvalósítani, még akkor is, ha kis képernyőről van szó, amíg ilyen minőségben teszik azt.
Gyerekkoromban volt egy remek kis sorozat, amelyben egy kislány kerül földünkre és néhány tini barátkozik vele össze és igyekszik hazajuttatni. Azt hiszem, még valamikor az E.T. előtt, de erre nem esküdnék meg. A lány neve Majka volt és bár az arany festés alatt nem egy igazi kis szépség bujkált, azért bele tudtam zúgni rendesen a figurába. A sorozat tényleg megelőzte 4 évvel az E.T. című klasszikust, 13 rész készült el belőle és megtalálható az eredeti szinkronnal a youtube-on: Csillagok küldötte. (Szomorú adalék, hogy a Majkát alakító gyerekszínész legalább ugyanúgy megjárta a poklot, mint az agyon sztárolt amerikai pályatársai; Zuzana Pravnanská rászokott a heroinra, egy ideig élt az utcán és fiatal korában még egyik barátja is megerőszakolta. Mostanra közel ötven éves, két kislány édesanyja és a filmes karrierrel örökre felhagyott.)
Ezeket csak azért írtam le, mert szegről-végről pont az ilyen filmek és sorozatok miatt volt bennem olyan erős nosztalgikus érzés, amíg ezt a nyolc részes - már készül a folytatás - sorozatot néztem.
A sorozat húzóneve Winona Ryder, aki az egyik főszereplő srác anyukája. Ettől függetlenül a sorozatban nagyon vigyáznak, hogy nagyjából minden történetszál egyszerre haladjon és egymáshoz viszonyítva arányosan senki se kapjon több figyelmet. Ennek ellenére, hiába Ryder az, akinek nevével reklámozzák a sorozatot - a gyerekekével nehéz lenne, hiszen ki figyelne fel egy csapat korábban szinte ismeretlen taknyosra? - ha az első nyolc rész felében egy hisztérikát kell alakítania, aki jó úton halad az őrület felé. Nem túl hálás.
A srácok viszont - nem sorolom fel őket - egytől-egyik remek karakterek. Pont, ahogy egy gyereksorozatnál elvárható. Mind külön karakter, egyik sem irritáló alapból, amikor meg igen, az a figurából adódik, nem a játékstílusból. Jól végszavaznak egymásnak, tökéletes a harmónia, ami elvárható, hiszen a két rendező - akinek mellesleg saját terve volt a sorozat - gondosan válogatta ki azt a néhány kölyköt, akik végigviszik hátukon a showt. Nem véletlen, hogy jó az összhang, hiszen pont a srácok közötti kémia az, ami miatt olyan sokáig tartott a megfelelő színészeket összeszedegetni.
Akit még érdemes kiemelni, az a seriffet remekül alakító, lassan a helyzetet kezelni tudó és azt részben megoldó Jim Hopper (David Harbour) aki pont olyan tökös, mint amilyennek elvártuk a hasonló filmekben a seriffet - és többnyire egyfajta apafigura is - vagy valamelyik tanárt, esetleg a helyi lelkészt vagy szatócsboltost (South Parkban pl. a séf bácsi) aki a gyereket vezetni szokta vagy csak figyel rájuk.
Aztán van egy kislányunk is, aki miatt a fiúk között kialakulhat némi feszültség és aki körül az egész eseménysor forog. Nem volt véletlen a lengyel ifjúsági sorozat megemlítése. Eleven (Millie Bobby Brown) titokzatos képességekkel rendelkezik, képes magát megvédeni, mégis szüksége van a fiúkra, hiszen nélkülük egyszerűen elveszne. Brown nem éppen egy tipikus tündéri kislány - erre még rá is játszanak a frizurájával, amelynek köszönhetően egy ideig tényleg akár fiú is lehetne és nekem állandóan a Pitch Black jutott eszembe, ahol egy elsőre tök ugyanilyen karakter hitette el velünk, hogy nem az, akinek látszik - egy idő után azonban meg lehet kedvelni a karakterét, de ehhez kell, hogy a fiúkkal együtt jelenjen meg.
A rosszfiú meg Matthew Modine, de az ő szerepe egyelőre eléggé klisés lett. Bízok benne, hogy több teret kap majd a folytatásban, még akkor is, ha egyelőre azt sejtetik, hogy erre nincs esély.
Ha sok film eszünkbe jut a ST megtekintése közben, az nem véletlen, hiszen a Duffer fiúk nyíltan vállalták fel, hogy a sorozathoz rengeteg helyről "loptak", ezért lesz sok deja vu meg utánérzés. Haragudni még sem fogunk rájuk, mert az első évad egy méltó múltidézés.
A zenéje szintén kiváló szintiscore, ami emlékeztet kicsit Carpenterre is, de sok egyéb nyolcvanas évekbeli munkára. Kyle Dixon és Michael Stern értő kézzel idézi fel a korszakot és a képek alá is remek hangulatot varázsol.
90%
Az Interneten nagyon sok jó kritikát kapott a sorozat és eszméletlen sok és minőségi rajz, poszter, karikatúra készült már hozzá. Az első nyolc részt annak éllenére érdemes megtekinteni, hogy teljesen még nincs lezárva a történet, hiszen a folytatást berendelték. Ettől eltekintve elég kérdésre választ kapunk ahhoz, hogy ne legyen hiányérzetünk.
Megtekintés: Kőkemény társadalmi dráma egy olyan korból, amelyet el kell felejtenünk.
"- Egyedül fogsz megrohadni! - Jobb, mint veled élni!"
Moldova György 1968-ban megjelent regénye egy igazi pesszimista karriertörténet; felemelkedés (olyan, amilyen) és végül az elkerülhetetlen bukás.
Flandera János (Funtek Frigyes) kiégett egyetemista egész életében a nagy lehetőséget várta. Az már-már elérhető közelségbe kerül egy szovjet ösztöndíj formájában, de a szavazó bizottság névtelen levelet kap, melyben kompromittálják a fiút egy idősebb újságírónővel folytatott viszonnyal kapcsolatban, Nem elég, hogy Flanderát parkolópályára teszik egy egész évre, még munkaszolgálatot is tennie kell, miközben a fizikuma nem alkalmas rá: a tüdejével van gondja.
Mivel fortyog benne a düh az elutasítás miatt és pontosan tudja, hogy szeretője vétózta meg kérelmét a tanácsnokoknál, rövid úton szakít az újságírónővel, Demjén Ildikóval (Moór Marianna) és máris beleveti magát egy másik kapcsolatba egy társadalmilag sokkal alacsonyabb egzisztenciájú kalauznővel, akit akaratlanul teherbe ejt.
Közben megismerkedik egy grófi származású férfival, Károlyival (Rajhona Ádám) a munkatáborban, akivel végre nyíltan tud beszélgetni, mivel Flander valahogy jobban megérti magát a férfiakkal, miközben a nőket inkább ugródeszkának tekinti és szükséges rossznak. Flandera el lehet e ezért ítélni, miközben a világ is képmutató körülötte és romlott, amerre csak néz az ember?
Paranoiás világ volt ez. Értékétől, hitétől függetlenül érte az embert erőszak, verbális vagy fizikai formában. Aki valamiért magasabb pozícióba tudott kerülni, azok rendre visszaéltek hatalmukkal, talmi erkölcsi, morális magyarázatokba csomagolva azt, így élősködve az alárendelteken. Felfelé kapaszkodtak, lefelé tapostak. Ebben a világban Jancsinak ugyanúgy helye van, mint bárki másnak. Mai szemmel elítélhetjük őt - akár a tanácsnokok, akik megvétózták ösztöndíját - de az ötvenes években, amikor a történet játszódik, szinte mindenki így élt, így próbált túlélni. Már az is visszás, hogy ugyanaz a személy szavazati joggal lehetett jelen egy egyetemi dispután egy ösztöndíjjal kapcsolatban, azután mint legfőbb katonai ügyész, tizenöt évet varrhatott egy másik ember - aki talán erkölcsileg sokkal tisztább - nyakába.
Flandera pedig ebben a környezetben igyekszik életben maradni. Hogy ő keresi a nők segítségét, vagy egyszerűen így alakul, az nem tisztázott, hiszen ebben a világban a nők - habár erősen alárendeltek - hasonlóan igyekeznek belekapaszkodni valakibe, aki mellett talán biztonságban érezhetik magukat. Jancsi barátnői is ilyenek és a férfi is kihasználja őket, amíg érdekei engedik. Hosszú oldalakon keresztül lehetne a szereplők viszonyrendszerét elemezgetni, de idő sincs rá. Az azonban biztos, hogy ahogyan a férfi kihasználja a nőket, úgy a nők is legalább annyira igyekeznek a férfitől kapni valamit, amit az nem tud megadni nekik, vagy nem hosszú távon.
Flandera végül egy önzetlen tettével - nem vall Károlyi ellen - elnyeri a katonai ügyész (Garas Dezső) paralízises lányának, Nagyezsdának (Ráckevei Anna) szerelmét és ezzel magasabb körökbe nyer bebocsájtást. Ehhez azonban el kell hagynia korábbi szerelmét, Erzsit (Vlahovics Edit), aki tőle terhes és a férfi pont a magzatelhajtás előtt, a kórház bejáratánál szakít a nővel. Utóbb kiderül, hogy a baba megszületett és lassan cseperedik anyukája mellett, aminek köszönhetően felébred Flanderában a lelkiismeret és ezzel tragikus befejezésbe kergeti önmagát.
A fényképezés sajnos követi a történet hangulatát, ezért sok a sötét és homályos felvétel, amiben nehéz követni, mi folyik a vásznon. A magyar filmgyártás egyik rákfenéje, hogy a régebbi filmek - nem feltétlenül a túl régiek, hanem már a nyolcvanas, kilencvenes években is - képminősége erősen megkérdőjelezhető. Itt sincs másképpen; a tévében vetített kópia minősége kritikán aluli, pedig megérdemelné a film, hogy tökéletes képminőségben élvezhessük.
Flandera alakítója, Funtek Frigyes nem lett számomra ismert színész, de jól hozza a törekvő ficsúrt. Garas Dezső egészen kiváló, bár szerepe visszataszító. A nők közül Ráckevei Anna emelhető ki. Gyönyörű az a nő és neki volt a legnehezebb a karaktere.
A film első fele néha indokolatlanul lassúra van vágva, lehetett volna belőle húzni. A végére felgyorsulnak az események.
Gyerekkorom óta megakartam nézni ezt a filmet, mióta találkoztam vele egy Fazekas Attila képregény feldolgozásban. Annyi magyar film közül nem tudom, miért ezt választotta Fazekas megrajzolásra, de már gyerekként lebilincselt a drámai történet, igaz, akkor a felét sem értettem, miért viselkednek úgy a szereplők egymással, viszont a lezárás hatással volt rám.
Ettől függetlenül, hogy végül kiderül, hogy valójában Flandera szíve hova is húz és, hogy neki is vannak érzései, nem nagyon lehet azonosulni a karakterrel, ami egy drámánál nem feltétlenül előny. A férfi korábbi cselekedeteit és ezzel karakterét az egyetlen helyes döntése sem írja felül. Ne felejtsük el, hogy eleve, mikor megismerjük a film elején, már tilosban jár a figura, mert belopódzik valahová. Nem megbocsáthatatlan bűn, de egyértelműen negatív jellemvonással kezdődik a szereplő felvezetése. A néző igazságérzetét erősen befolyásolja, ha egy karakter etikailag helytelen dolgokat művel. Néhány esetben szinte várjuk, hogy a büntetés utolérje.
Hogy mennyire mostohán bántunk ezzel a filmmel (is) az évek során - pl. eddig nem jelent meg dvd-n és a tévében is úgy kell vadászni rá - mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alig lehet megfelelő képeket találni hozzá az interneten.
A filmet meghívták 1987-be Cannes-ba is bemutatásra került a "Rendezők Kéthete" párhuzamos rendezvénysorozat alatt.
A film zenéjéről sokat nem tudnék elmondani, mert bár közreműködőként meg van említve a stáblistán a Bergendy szalon és tánczenekar, a film alatt nem nagyon csendülnek fel emlékezetes dallamok és a lezárásban - eléggé kilógva a film egészéből - a stáblista alatt Vittorio Monti Csárdását hallhatjuk.
Legfontosabb kérdések:
- Ha egy nőnek van egy kb. kétéves fia, miért az utcán beszélget egy férfival, ahelyett, hogy otthon lenne a gyerek mellett, aki egyedül van és a házinéni sincs épp otthon?*
- Mi a fenét esznek Puhapöcs Jancsin a nők? Mivel tudott három nőt is magához édesgetni, hogy azok annyira ragaszkodjanak hozzá?*
Csak az amerikai munkásságát ismerem a direktornak. Ez így nem igaz. Korábban két filmjét láttam, abból az egyik amerikai produkció az akkor sztárrá váló Ryan Gosling-gal a másik pedig egy viking történet, amelyben a képi világ sokkal izgalmasabb volt, mint maga a történet. A Gázt! - Drive (2011) nagy közönség kedvenc lett, amiért értetlenül bambulok magam elé. Gosling eszköztelen játéka számomra nem túl érdekes, a film lassú, monoton, alig szakítja meg néhány akció. Drámaként sem tetszett, mert lehetett volna sokkal feszesebb, erősebb. Simán kidobtam volna belőle negyed órát. Ennek ellenére arra elég volt, hogy égbe emelje a rendezőt és főszereplőjét. A 2009-es Valhalla: A vikingek felemelkedése - Valhalla Rising egy szürreális horrorfilm lett számomra, ám arra elég, hogy kapjon egy lehetőséget Amerikában. A blöffje bejött, a filmet a kritikusok imádták, aztán, amikor másodszor kellett valami hasonlót megnézniük a moziban, "Csak isten bocsáthat meg - Only God Forgives (2013) címmel, mintha kipukkadt volna a rózsaszín, vagy inkább neon lufi. Ettől függetlenül kapott még egy lehetőséget és sikeresen összehozta a Neon démont, amelyet, mintha ismét kajálna az értő közönség, de szerintem egy átlagos, szórakozni vágyó nézőnek embert próbáló feladat nem elaludnia rajta.
Az első óra annyira egyenletes és monoton, hogy be kellett iktatnom közbe egy három órás alvást. A stilizált környezet, diszkófények, a szintetizátoros minimál zene, a kimért vágások, szimbólumok és a tudatosan belassított színészi játék - néhány párbeszéden szinte érződik, hogy rászóltak a színészre, hogy lassabban beszéljen, megrágva a szövegkönyvet - mind arra megy ki, hogy elaltassa a nézőt, hátha, mire történik valami, annyira ki legyen éhezve, hogy együtt rágjon a szereplőkkel.
Jesse (Elle Fanning) új lány a városban és egyben új modell, aki munkát keres. Szerencséje van, mert stílusa alapján nehezen képzelném el, hogy egy törtető cafka, pedig, amennyit hallottam erről a bennfentes világról, az létszükséglet. Ő valahogy, lassúsága mellett, hamar a megfelelő emberek kezei között találja magát, és legalább olyan gyorsan maga mögé utasítja a konkurenciát, akik régebben vannak a szakmában, tapasztaltabbak, de pont ezért, lejáróban van a szavatosságuk. ElleFanning elég szép, törékeny porcelánbaba, bár, azt nem hittem el neki, hogy vidéki virágszál, azt azonban igen, hogy a felfogásával vannak problémák, olyannyira leszedálva reagál mindenre a környezetében, miközben pl. beszélget vagy fényképezik. Amikor mondjuk megvágja magát véletlenül egy üvegszilánkkal, akkor gyorsul fel annyira, hogy kicsit fel is riadtam a szunyókálásból.
Összebarátkozik egy sminkes lánnyal, Ruby-val (Jena Malone) akiről elsőre, a megfelelő vágástechnikának köszönhetően, már azt hittem leszbikus, azután kiderül, hogy csak azért mászott bele Jesse aurájába, hogy egy pamaccsal megspékelje amúgy is gyönyörű arcát. Ez jó húzás volt, Refn, le a kalappal. Jena Malone figurája nagyjából megfelel a színésznő ázsiójának a filmiparban. Masszív mellékszerepek, amik lehet, hogy egy érdekesebb karaktert rejtenek, mint a főszereplő, épp, csak nem annak lettek megírva. Malone-t jobban szeretném már abszolút főszerepben látni és nem egy csapat részeként. (Az Éhezők viadalában és az Álomháborúban is elaprózódott a tehetsége. Refn korábban már elsüt egy hasonló poént a vágásokkal zsonglőrködve, mikor Jesse halottat alakít egy díványon, majd "hirtelen" eltűnik, miközben a jelenetsor dinamikája nem indokolná azt. Utána derül ki, hogy valójában a vágás ismét a ludas abban, hogy tudatosan elbizonytalanítsa a nézőt, hogy mit lát, miközben annyi történik, hogy Jesse végzett és kiment a sminkszobába, letörölni magáról a piros kukoricakeményítőt. A következő órában ezek a kis nüanszok teljesen elvesznek és belekeveredünk egy horrorba, amely az első óráig inkább amolyan unalmas konkurenciaharc a modellek között, akik rendesen megidézik számomra az angol felsőbb osztály modorosságát, amelyet már a kosztümös filmekben is annyira utáltam. Az a fajta csillogás és pezsgés teljesen hiányzik, ami olyan izgalmassá és szórakoztatóvá tette számomra a Verhoeven rendezte Showgirls-t, amelyet ugyan lehúzott a kritika és a mozipénztáraknál is bukott, utólag mégis megtalálta a közönségét és aki látta és nem ismeri a film pénzügyi hátterét, izgalmas drámának írja le. Itt nem érzetem, hogy jól szórakoznék. Az apátiából még Keanu Reeves teljesen kilógó karaktere sem rángatott ki. Ahogy teltek a percek, egyre inkább akartam csak túl lenni az egészen. Sejtelmem sincs, Reeves miért vállalta ezt a szerepet be, ahelyett, hogy saját filmterveket szövögetne és azokban játszana főszerepet, mielőtt kiöregedik az olyan jó kis akciófilmekből, mint a John Wick volt. (Szerencsére készül a második etap, de nyugtával dicsérd a napot.)
Aki korábban sem kedvelte a modellek fényűző, vagy inkább fényben úszó életét - több fényeffekt és elmosódás van a moziban, mint JJ Abrams utolsó mozijaiban, pedig ő aztán nagy lens flare buzi - az nem ez miatt fog beleszeretni a témába. Engem külön zavart a háromszög, mint képi metafora megjelenése, mert kb. annyira sem értettem, mint a Circle című sci-fi horror motivációs tréningjét abban a bizarr világító kőrben. Mindegy, Refn biztos ezzel is ki akart fejezni valamit, ami az éles kép ellenére is homályos maradt számomra.
Aztán végül a nyolcvanadik perctől "beindul" a film. Nem véletlenül volt addig olyan elidegenítő a produkció. Sokan még ma is tüntetően kivonulnak egy filmről, ami nem tetszik a nézőknek. Refn nyolcvan percig erre játszik, mert utána olyasmiket látunk - enyhe pedofília, nekrofília, stb. - ami nem minden néző gyomrának lesz befogadható. Főleg nem az agyának. Mostantól Jena Malone-ra is másképp fogok nézni, az tuti. Ennek ellenére a film nem elég bevállalós, ami nem meglepő, hiszen a forgatás alatt Elle Fanning még csak tizenhat éves volt és a bemutató idejére töltötte be a tizennyolcat, így a filmben elhangzó párbeszéd a koráról nagyjából helytálló momentum. Viszont hirtelen megcsavarodik a történet, olyan irányba, amire nem számítasz.
Eredetileg azt hitted, hogy Jesse konkurenciaharcát látod, két másik modellével, Gigi-vel (Bella Heathcote) és Sarah-val (Abbey Lee) szemben, akik már jóval régebben a városban vannak és féltékenyek a lányra és bimbózó sikereire és ezért Ruby segítségével visszavonhatatlan lépésre szánják el magukat?
- Volt már lány, aki kitúrt egy munkáról? - Igen. - Mit tettél vele? - Megettem.
Ennél a résznél eszembe jutott megint a Showgirls, hogy ott is úgy tettek a lányok pontot egy-egy felmerülő konkurenciaharcra, hogy a másik lánnyal "tettek valamit". Csak Verhoeven nem ment el a horror irányába, míg Refn elrugaszkodott a valóságtól. Tényleg az a módja, hogy bizonyos szakmákban talpon tudjunk maradni és értékünk elvész, hogy a másik értékeit próbáljuk kisebbíteni? A másik piaci értékét rontjuk le szándékosan, ha a miénket már nem tudjuk tartani? Ebből a szempontból a film parafrázisa a világgazdaságnak. A régi cégekkel szemben újak jelennek meg és néha bizony, egyik bekebelezi a másikat. A szépségipar pedig manapság az egyik legnagyobb befolyásoló erő a kereskedelemben. Nem feltétlenül pozitív irányba.
Ugyanakkor azt is boncolgatja a mozi, hogy a külső szépség nem feltétlenül jelent belső harmóniát, szépséget. Azért, mert valaki kifogástalan látványra - pszichológiai tesztek és kutatások tömege foglalkozik a témával, hogy a külső tulajdonságok milyen mértékben befolyásolják az adott emberhez való viszonyulásunkat, pl. első benyomás - az illető még lehet velejéig romlott.
Vagy csak három földönkívüli lény, akik női testben akarnak érvényesülni egy nagyvárosban, azzal a munkával keresni a betevőt, amelyről a legkevesebb fogalma van egy átlagembernek, amelyről rengeteg tévképzet és városi legenda mesél. A modell szakma pont ilyen. aki nincs benne, annak kevés a rálátása és pusztán annyit gondol róla, hogy ezeknek a lányoknak semmi más dolguk a világon nincs, mint szépnek lenni, pedig ez nem így van. Sok a lemondás, sok a fájdalom. A film sem képes teljes képet adni róla, hiszen alig néhány fotózást látunk, meg ruhapróbát. Innen nézve, talán még a rendezőnek és a forgatókönyvírónak sem volt elég rálátása erre az iparágra. Földönkívüliink pedig ha valaki veszélyezteti a pozíciójukat, egyszerűen megeszik az illetőt. Ha ezt a verziót preferálom, máris sokkal érdekesebb az a két óra, amit sosem kapok vissza. Ha innen nézem, akkor ez tényleg egy sci-fi, mint ahogyan Refn utalt rá néhány interjúban.
Hangulatát tekintve a film számomra közel olyan volt, mint Scarlett Johansson agymenése a "Felszín alatt - Under the Skin (2013). Hasonlóan dekódolhatatlan mondanivaló. Női főszereplő, feltehetőleg nem e világi identitás. Lassú, monoton történetvezetés. Szimbólumok, meghökkentő halálesetek. Idegesítő zene és szürreális fényképezés. Ha ez tetszett és azt nem láttad, akkor uccu neki!
70% - De csak mert a végére kihámoztam belőle némi rejtett tartalmat is.
