Rendezte: Nicolas Winding Refn
A film Mafab adatlapja: The Neon Demon (2016)
Csak az amerikai munkásságát ismerem a direktornak. Ez így nem igaz. Korábban két filmjét láttam, abból az egyik amerikai produkció az akkor sztárrá váló Ryan Gosling-gal a másik pedig egy viking történet, amelyben a képi világ sokkal izgalmasabb volt, mint maga a történet. A Gázt! - Drive (2011) nagy közönség kedvenc lett, amiért értetlenül bambulok magam elé. Gosling eszköztelen játéka számomra nem túl érdekes, a film lassú, monoton, alig szakítja meg néhány akció. Drámaként sem tetszett, mert lehetett volna sokkal feszesebb, erősebb. Simán kidobtam volna belőle negyed órát. Ennek ellenére arra elég volt, hogy égbe emelje a rendezőt és főszereplőjét. A 2009-es Valhalla: A vikingek felemelkedése - Valhalla Rising egy szürreális horrorfilm lett számomra, ám arra elég, hogy kapjon egy lehetőséget Amerikában. A blöffje bejött, a filmet a kritikusok imádták, aztán, amikor másodszor kellett valami hasonlót megnézniük a moziban, "Csak isten bocsáthat meg - Only God Forgives (2013) címmel, mintha kipukkadt volna a rózsaszín, vagy inkább neon lufi. Ettől függetlenül kapott még egy lehetőséget és sikeresen összehozta a Neon démont, amelyet, mintha ismét kajálna az értő közönség, de szerintem egy átlagos, szórakozni vágyó nézőnek embert próbáló feladat nem elaludnia rajta.
Az első óra annyira egyenletes és monoton, hogy be kellett iktatnom közbe egy három órás alvást. A stilizált környezet, diszkófények, a szintetizátoros minimál zene, a kimért vágások, szimbólumok és a tudatosan belassított színészi játék - néhány párbeszéden szinte érződik, hogy rászóltak a színészre, hogy lassabban beszéljen, megrágva a szövegkönyvet - mind arra megy ki, hogy elaltassa a nézőt, hátha, mire történik valami, annyira ki legyen éhezve, hogy együtt rágjon a szereplőkkel.
Jesse (Elle Fanning) új lány a városban és egyben új modell, aki munkát keres. Szerencséje van, mert stílusa alapján nehezen képzelném el, hogy egy törtető cafka, pedig, amennyit hallottam erről a bennfentes világról, az létszükséglet. Ő valahogy, lassúsága mellett, hamar a megfelelő emberek kezei között találja magát, és legalább olyan gyorsan maga mögé utasítja a konkurenciát, akik régebben vannak a szakmában, tapasztaltabbak, de pont ezért, lejáróban van a szavatosságuk. Elle Fanning elég szép, törékeny porcelánbaba, bár, azt nem hittem el neki, hogy vidéki virágszál, azt azonban igen, hogy a felfogásával vannak problémák, olyannyira leszedálva reagál mindenre a környezetében, miközben pl. beszélget vagy fényképezik. Amikor mondjuk megvágja magát véletlenül egy üvegszilánkkal, akkor gyorsul fel annyira, hogy kicsit fel is riadtam a szunyókálásból.
Összebarátkozik egy sminkes lánnyal, Ruby-val (Jena Malone) akiről elsőre, a megfelelő vágástechnikának köszönhetően, már azt hittem leszbikus, azután kiderül, hogy csak azért mászott bele Jesse aurájába, hogy egy pamaccsal megspékelje amúgy is gyönyörű arcát. Ez jó húzás volt, Refn, le a kalappal. Jena Malone figurája nagyjából megfelel a színésznő ázsiójának a filmiparban. Masszív mellékszerepek, amik lehet, hogy egy érdekesebb karaktert rejtenek, mint a főszereplő, épp, csak nem annak lettek megírva. Malone-t jobban szeretném már abszolút főszerepben látni és nem egy csapat részeként. (Az Éhezők viadalában és az Álomháborúban is elaprózódott a tehetsége. Refn korábban már elsüt egy hasonló poént a vágásokkal zsonglőrködve, mikor Jesse halottat alakít egy díványon, majd "hirtelen" eltűnik, miközben a jelenetsor dinamikája nem indokolná azt. Utána derül ki, hogy valójában a vágás ismét a ludas abban, hogy tudatosan elbizonytalanítsa a nézőt, hogy mit lát, miközben annyi történik, hogy Jesse végzett és kiment a sminkszobába, letörölni magáról a piros kukoricakeményítőt. A következő órában ezek a kis nüanszok teljesen elvesznek és belekeveredünk egy horrorba, amely az első óráig inkább amolyan unalmas konkurenciaharc a modellek között, akik rendesen megidézik számomra az angol felsőbb osztály modorosságát, amelyet már a kosztümös filmekben is annyira utáltam. Az a fajta csillogás és pezsgés teljesen hiányzik, ami olyan izgalmassá és szórakoztatóvá tette számomra a Verhoeven rendezte Showgirls-t, amelyet ugyan lehúzott a kritika és a mozipénztáraknál is bukott, utólag mégis megtalálta a közönségét és aki látta és nem ismeri a film pénzügyi hátterét, izgalmas drámának írja le. Itt nem érzetem, hogy jól szórakoznék. Az apátiából még Keanu Reeves teljesen kilógó karaktere sem rángatott ki. Ahogy teltek a percek, egyre inkább akartam csak túl lenni az egészen. Sejtelmem sincs, Reeves miért vállalta ezt a szerepet be, ahelyett, hogy saját filmterveket szövögetne és azokban játszana főszerepet, mielőtt kiöregedik az olyan jó kis akciófilmekből, mint a John Wick volt. (Szerencsére készül a második etap, de nyugtával dicsérd a napot.)
Aki korábban sem kedvelte a modellek fényűző, vagy inkább fényben úszó életét - több fényeffekt és elmosódás van a moziban, mint JJ Abrams utolsó mozijaiban, pedig ő aztán nagy lens flare buzi - az nem ez miatt fog beleszeretni a témába. Engem külön zavart a háromszög, mint képi metafora megjelenése, mert kb. annyira sem értettem, mint a Circle című sci-fi horror motivációs tréningjét abban a bizarr világító kőrben. Mindegy, Refn biztos ezzel is ki akart fejezni valamit, ami az éles kép ellenére is homályos maradt számomra.
Aztán végül a nyolcvanadik perctől "beindul" a film. Nem véletlenül volt addig olyan elidegenítő a produkció. Sokan még ma is tüntetően kivonulnak egy filmről, ami nem tetszik a nézőknek. Refn nyolcvan percig erre játszik, mert utána olyasmiket látunk - enyhe pedofília, nekrofília, stb. - ami nem minden néző gyomrának lesz befogadható. Főleg nem az agyának. Mostantól Jena Malone-ra is másképp fogok nézni, az tuti. Ennek ellenére a film nem elég bevállalós, ami nem meglepő, hiszen a forgatás alatt Elle Fanning még csak tizenhat éves volt és a bemutató idejére töltötte be a tizennyolcat, így a filmben elhangzó párbeszéd a koráról nagyjából helytálló momentum. Viszont hirtelen megcsavarodik a történet, olyan irányba, amire nem számítasz.
Eredetileg azt hitted, hogy Jesse konkurenciaharcát látod, két másik modellével, Gigi-vel (Bella Heathcote) és Sarah-val (Abbey Lee) szemben, akik már jóval régebben a városban vannak és féltékenyek a lányra és bimbózó sikereire és ezért Ruby segítségével visszavonhatatlan lépésre szánják el magukat?
- Volt már lány, aki kitúrt egy munkáról?
- Igen.
- Mit tettél vele?
- Megettem.
Ennél a résznél eszembe jutott megint a Showgirls, hogy ott is úgy tettek a lányok pontot egy-egy felmerülő konkurenciaharcra, hogy a másik lánnyal "tettek valamit". Csak Verhoeven nem ment el a horror irányába, míg Refn elrugaszkodott a valóságtól. Tényleg az a módja, hogy bizonyos szakmákban talpon tudjunk maradni és értékünk elvész, hogy a másik értékeit próbáljuk kisebbíteni? A másik piaci értékét rontjuk le szándékosan, ha a miénket már nem tudjuk tartani? Ebből a szempontból a film parafrázisa a világgazdaságnak. A régi cégekkel szemben újak jelennek meg és néha bizony, egyik bekebelezi a másikat. A szépségipar pedig manapság az egyik legnagyobb befolyásoló erő a kereskedelemben. Nem feltétlenül pozitív irányba.
Ugyanakkor azt is boncolgatja a mozi, hogy a külső szépség nem feltétlenül jelent belső harmóniát, szépséget. Azért, mert valaki kifogástalan látványra - pszichológiai tesztek és kutatások tömege foglalkozik a témával, hogy a külső tulajdonságok milyen mértékben befolyásolják az adott emberhez való viszonyulásunkat, pl. első benyomás - az illető még lehet velejéig romlott.
Vagy csak három földönkívüli lény, akik női testben akarnak érvényesülni egy nagyvárosban, azzal a munkával keresni a betevőt, amelyről a legkevesebb fogalma van egy átlagembernek, amelyről rengeteg tévképzet és városi legenda mesél. A modell szakma pont ilyen. aki nincs benne, annak kevés a rálátása és pusztán annyit gondol róla, hogy ezeknek a lányoknak semmi más dolguk a világon nincs, mint szépnek lenni, pedig ez nem így van. Sok a lemondás, sok a fájdalom. A film sem képes teljes képet adni róla, hiszen alig néhány fotózást látunk, meg ruhapróbát. Innen nézve, talán még a rendezőnek és a forgatókönyvírónak sem volt elég rálátása erre az iparágra. Földönkívüliink pedig ha valaki veszélyezteti a pozíciójukat, egyszerűen megeszik az illetőt. Ha ezt a verziót preferálom, máris sokkal érdekesebb az a két óra, amit sosem kapok vissza. Ha innen nézem, akkor ez tényleg egy sci-fi, mint ahogyan Refn utalt rá néhány interjúban.
Hangulatát tekintve a film számomra közel olyan volt, mint Scarlett Johansson agymenése a "Felszín alatt - Under the Skin (2013). Hasonlóan dekódolhatatlan mondanivaló. Női főszereplő, feltehetőleg nem e világi identitás. Lassú, monoton történetvezetés. Szimbólumok, meghökkentő halálesetek. Idegesítő zene és szürreális fényképezés. Ha ez tetszett és azt nem láttad, akkor uccu neki!
70% - De csak mert a végére kihámoztam belőle némi rejtett tartalmat is.
Ha érdekelne:
N E O N D É M O N
C I R C L E
J O H N W I C K
S H O W G I R L S
Á L O M H Á B O R Ú
A F E L S Z Í N A L A T T
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide tessék írni, ha van mit: