Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Már az első félóra gótikus hangulatú művészieskedésének megtekintése komoly erőfeszítésembe telt. Egyedül a szereposztás miatt adtam neki további esélyt.
Ez egy gótikus hangulatú film. Mitől tartom annak? Először is a női szereplők sminkje, haja és ruházata miatt. Meg a férfi szereplőké miatt is, ha már itt tartunk. Mind sötét, fekete, barnás, matt. Másik dolog a megvilágítás. Gyűlölöm, amikor pl. egy jelenetben motelszobában vagyunk, két éjjeli lámpa is be van kapcsolva, de mégis alig látunk valamit, mert annyira tompított fényű lámpákkal dolgoznak, hogy a szoba nagyja sötétbe boruljon, beleértve a szereplőket, hátteret. Tudom, hogy koncepció része és vagy komoly világítástechnikai munka áll mögötte vagy egy megfelelő szűrő v agy számítógépes program, mégsem kedvelem az ilyen sötét helyszíneket, fényképezést. Nem szórakoztat, zavar, lehúz és elálmosít. Ha egy film manapság elálmosít, akkor vagy nem nézem végig vagy bealszom rajta - és akkor úgy nem nézem végig. A filmnek nem célja, hogy elaludjak. Ha ezt éri el, később roppant nehéz lesz meggyőznie róla, hogy egy jó filmet láttam.
Aki miatt még néztem a mozit, az James Remar, aki mióta beleöregedett a komoly karakterek szerepeibe és elhagyta az akció marhaságokat, mint 48 óra vagy Mortal Kombat, sokkal többet ér, mint színész. Szerintem. Ma már szívesen látom egy jó drámában, krimiben, thrillerben, mert sokkal jobb színész, mint korábban gondoltam. Lauren Holly felett is repülnek az évek. Egykor Jim Carrey ex-kedvese kifejezetten dögös bula volt, lásd. a Ford Fairlane kalandjait, mostanra azonban benne van az ötvenben. Szomorú.
Kedvelem az olyan filmeket, amelyek viszonylag elzárt ökoszisztémában (Mi van?) játszódnak. Például egy lányiskolában, téli szünet idején, amikor alig néhány ember lézeng a területen. Van abban valami félelmetes, hogy egy hatalmas területen, ahol nem látod be a következő sarkot, bármi megtörténhet veled. Izé, a nézett karakterrel. Témailag tehát érdekes a koncepció az internátus vagy mi ez falai között, de a megvalósítás az első negyven percben nem győzött meg. Erről tehet a sok érdekesnek szánt kamera beállítás, lassítás és a borzalmasan szaggatott párbeszédek.
De végignézem...
Perkins már színészként sem tett le semmi maradandót az asztalra, habár, annyira jellegzetes a feje, hogy emlékeztem rá a Doktor Szösziből - ami egy rém gagyi vígjáték, főleg a második rész. Rendezőként Perkins szerintem kissé túltolta a titokzatosságot, az egyedi látásmódját. Nem érzem, hogy ezzel egyénibb és érdekesebb filmet készített volna, mintha hagyja a tudatos építést és egy szórakoztatóbb, kommerszebb formában álmodja vászonra a másfél órát. Jó szívvel nem tudom a produkciót ajánlani megtekintésre, mert se nem elég érdekes, se nem elég szórakoztató. Szinte egészen pontosan egy órát kell várnunk, míg a történések elkezdenek izgalmasabb irányba menni és kezdett érdekes lenni, amit látok. Sokunknak azonban nincs egy óránk, hogy kivárjuk, hogy történjen valami a vásznon.
A film The Blackcoats Daughter címen is fut és ugye, tudjuk mit jelent, ha egy filmnek több címváltozata is létezik: általában semmi jót.
A történetet nem elemezgetném most, mert azt a kevés élvezeti értékét is elvenném a megtekintésnek, ami miatt esetleg érdemesnek találnád.
Megtekintés: A Csőcselék ideális 87 perc arra, hogy a szabadnapunkat megrövidítsük valami feleslegessel.
A film nagyon közel került hozzá, hogy megkapja a fika jelzőt.
Azt, hogy rajongók készítették, az egyértelmű volt számomra a főcímben olvasott nevek és Don "The Dragon" Wilson cameo-ja után, amit a huszadik percben ejtett meg a nyolcvanas évek akciósztárja. (Amikor belenéztem az imdb-s adatlapba, még nem jelölték meg a színészt ebben a filmben, de gondolom, a napokban majd pótolják ezt az apró hiányosságot, hiszen Wilson neve szerepel a stáblistán.) Wilson közvetlen egy kocsmai összezördülést megelőzően jelenik meg, és ezt úgy veszem, mint apró utalást azokra a filmekre, amiben a főhős egyedül vagy többed magával elkeveredik egy vidéki kocsmába, szórakozóhelyre, majd ott elkalapálja a helyi erőket, akik nem bírnak a vérükkel. Itt az akció Paul Logan-nek jutott aki egy-személyben főszereplő - legalábbis addig a huszonöt percig biztosan, amikor már írni kezdtem a filmről - és a forgatókönyv írója is, ami viszont, úgy csapnivaló az első félórában, ahogy van. Vagy inkább unásig koptatott.
Rögtön a film elején egy tenyérbemászó arcú fiatalember és egy eléggé szexis kiscsaj kempingezik az erdőben. Úgy illenek a természetbe, mint én a focipályára. A lány néhány mondatából kiderül, hogy inkább egy full extrás motelben lenne a helye - akár vendégként, akár takarítószemélyzetként - a srác meg egy igazi kanegér, akiről első blikkre nehezen hiszem el, hogy ezt a mini szupert ki tudta rángatni magával a természet lágy ölére, hogy utána a lány utána ráboruljon esetleg a srác már kevésbé lágy ölére.
Három lépésre sincsenek a sátortól, de a fiú azért figyelmezteti a lányt, hogy vigyázzon, hova lép. Elképzelhető, hogy a forgatásra kitett elektromos kábelekre értette... A sátorban csókolóznak kicsit és előkerül egy üveg borocska, aminek a lány módfelett örül, igaz, se sajt, se keksz, mert azért azt felhánytorgatja. Annál furább, hogy a két rejtett pohár mellett, amit a srác elővarázsol, jól láthatjuk, hogy a trehány berendező egy már megkezdett üveget tett a díszletbe. Vagy a fiú ivott le korábban két decit a palackból, hogy felkészüljön a lánnyal forgatott csókjelenetre. Cuki.
Azután megtörténik, aminek meg kell történnie. (Kevésbé tanult személyek ezzel a magvas fordulattal szoktak a szexuális aktusra utalni. Itt megkapjuk a főcím előtti véres gyilkosságot, mert, hát ez egy horrorfilm és úgy szokták, hogy felvezetésként elhullik egy szimpatikus - jobb esetben - párocska.)
Sidney Sweeney a végére egészen jól alakítja az áldozatot.
Rögtön utána megismerhetjük a további biodíszletet; tanár nénit és az ő diákjait, akikkel természetfotózásra kell menniük a hét végén. mondanom sem kell, azonnal látni fogjuk, hogy ki az, aki valószínűleg a film végéig kitart majd és ki az, akinek lesz néhány vágása, mind játékidőben, mind a testén. Szerencsére, nem kell nagyon izgulnunk senkiért, mert a stábnak sikerült a világ talán legirritálóbb ötösfogatát összeszedni a mozira. Rég láttam - hazudok, sohasem láttam - ennyire elbaszott egy bandát, akiknek egy perccel a megismerésük után a halálát kívántam volna. Mind a két lány, mind pedig a három srác igazi lúzer és/vagy ütni való figura.
Aztán állt össze a kép, hogy valójában itt a tannéni és párja, az exkatona - ezt eléggé a szánkba is rágják - John Crenshaw (Paul Logan) lesz a főszereplő, akiért izgulni kell. Feltételezem, ha tovább fogom nézni a filmet, lassan beigazolódik a gyanúm, hogy a "gyerekek" az áldozatok és John aki majd a kedvesét kimenekíti a kellemetlen szituációból, amelyet nagy vonalakban a néző megismert az első pár percben; mivel a film nem nagyon rejtegeti a gyilkosainkat, sem azok számát. Semmi sejtelmes vágás, sötétbe vesző kameramunka. Már az elején fogalmat kapunk róla, hogy itt bizony, ha szereplőink megjelennek az erdei környezetben, vagy felkoncolják őket pikk-pakk, vagy komoly háború fog kialakulni, hiszen nem 3-4 gyilkosról beszélünk, hanem, ahogyan a cím is belebegteti, egy egész csőcselékről van szó.
Mivel a fiatalok szerepére nem sikerült karizmatikus tini-sztárokat előszedni - szerintem ez a film kb. annyira jó debütálás lehetett volna Justin Biebernek horrorvilágban, mint amikor a Viasztestekben lemészárolták a Hilton örökösnőt, vagy tizenpár éve - így a mellékszerepekbe kellett néhány ismertebb filmes nevet megszerezni. Vernon Wells neve számomra nem volt ismeretlen, hiszen nagy kedvenceimben alakított velejéig gonosz figurákat. Schwarzenegger a Kommandóban döfte keresztül egy vascsővel, míg a Mad Max második részében Mel Gibson hajtott át rajta egy kamionnal, miközben Wells a hatalmas gépjármű hűtőrácsán keresett fogást. A seriff szerepét pedig Nestor Serrano kapta meg, aki szintén dolgozott Mel Gibson-nal, hiszen Serrano játszotta a Halálos fegyver sorozatban az egyik zsarut, aki a főszereplők mellett viszonylag fontosabb karakter volt, míg a második részben levegőbe nem repítették. (Ejnye, ezek a második részek.) Aztán van még Costas Mandylor, aki tucatnyi filmben szerepelt, mire valamilyen szinten végre megjegyeztem én is a nevét a Fűrész sorozatnak köszönhetően és végül Bill Moseley, akinek több mint száz filmjéből magam is láttam vagy egy tucatot, de mivel totálisan jellegtelen arca van, mostanában kezdem megjegyezni őt a neve miatt.
Ha nem gond, az idegesítő fiatal színészek nevét inkább nem gyűjtöm ki az írásomban. Annyit nem érdemelnek.
Szóval, ez a cikkem első fele, amit a 25. percig tudtam összerántani. Most pedig daráljuk le azt a következő órát.
Különvélemény: Mikor megérkeznek a táborhelyhez a főszereplőink - ami nem nagyon alkalmas letáborozni, hiszen egy kereszteződés döngölt földjén egyetlen kiépített tábortűzhely köré cuccolnak le, aminek talajába nem is lehet kényelmesen sátort verni, másrészt, poros és kemény is, így egyébként sem választanám ezt a helyet, mert kurva kényelmetlen lenne rajta végigülni egy esti szalonnasütést és később aludni is, akármilyen kényelmes hálózsákban - John megáll a kocsival egy apró parkoló részen - innen gyalogolnak még tovább negyven percet az említett kényelmetlen táborig - és miután kiszáll, elkezdi leadogatni a kocsi tetejéről a csomagokat, amelyeket, amennyire a vágások során észrevettem, egyáltalán nem rögzítettek semmilyen gumipókkal vagy egyéb módon. Ez érdekes, hiszen én egyszer felejtettem egy 24 tekercses vécépapírt Cic kocsijának tetején, de az első fékezésnél repült is előre 5 métert az egész kupac.
Onnan folytatjuk, hogy egy kis kocsmai verekedés után megérkeznek a táborhoz...
Gondolom, csak engem zavart, hogy ezeket az egyetemistákat úgy viszi magával tancsinéni és párja a természetbe fotózni, hogy közben egyetlen szőlővel sem találkozunk, említés szintjén sem nagyon és az már csak hab a tortán, amikor megérkeznek a végállomáshoz, ketten azonnal lepattannak egy kis enyelgésre - legalábbis erősen célozgatnak rá, hogy itt bizony szex lesz - de tancsinéni ahelyett, hogy erélyesen megakadályozná a légyottot, inkább csak mosolyogva John-hoz bújik, és megemlíti, hogy reméli, vigyáznak magukra. Mi van??? Elég felületes egy forgatókönyvvel dolgoztak. A második párost már egyenesen a tancsi, Selina (Tiffany Brouwer) igyekszik összeboronálni, ami a hétvége fényében megkérdőjelezi annak helyességét, hogy az örök elégedetlen, kifejezetten társaság ellenes ötödik srácot feltétlenül magukkal kellett hozniuk erre az amúgy bugyuta fotózási programra.
Szerencsére utána rövidre is zárhatjuk: Ahogyan sejtettem, a töltelék elhullik, a főszereplő pedig legyakja a gonoszokat, akiknek a motivációja nem teljesen világos, ami az ártatlanok legyilkolását jelenti, ellenben sokan vannak, így lehet őket aprítani. Sajnos, mivel a főszereplőnk nem igazi akciósztár - értsd, nem Van Damme, Chan vagy Stallone - így kézitusában eléggé gyenguska. Szerencsére, használhat egyéb fegyvereket. Oké, Logan teste azért elég kidolgozott, de, ahhoz kevés, hogy 2016-ban ne aludjak el, ha nincs értékelhető akció a filmben és itt, bizony, eléggé gyengén szerepel a mozi, ami az akciójelenetek megkomponálását illeti. Olyan tipikus videótékás, alsó polcos. Rengeteg sötét jelenet, rángatózó kamera, stb. A végére azt hiszem felmondhatott a vágójuk is, mert a leszámolások utolsó jelenetei eléggé zavarosra lettek vágva. Nem elég, hogy a folytonosság csorbát szenvedett két rúgás vagy vágás között, de az autós üldözésre már végképp elfogyhatott a stáb türelme, annyira hulladék módon lett elkészítve.
Ma már ez roppant kevés.
Paul Logan maradjon inkább az írásnál, az akciót meg hagyja meg olyanoknak, akikről elhiszem a köríves ágyékrúgást.
Egy kedves ismerősöm megjegyezte, hogy jókat olvasott a filmről és, hogy egy kicsit Sziklák szeme összevonva a Rambóval. Nos, ez nem, hogy hamis állítás - vagy reklámfogás, amit a stúdió vetett be a tengerentúlon - de egyenesen rossz vicc. Paul Logan a nyomába nem érhet Arn... Sylvester Stallonénak. Stallone zsigerből volt Rambó, Logan viszont bár, nem tagadom, külső adottságaiban hajaz a sztárra, kiállása és harcművészeti tudása hagy némi -sőt - kívánni valót maga után. Pl. mindjárt komolyabb harcművészeti jártasságot. Vagy a kaszkadőrök voltak gyengén összeválogatva, akiket kardélre hányt. Egyik-másik kézitusája egyenesen a komolytalanság határát súrolja. A befejezés meg - szpojler alert! - kifejezetten röhejes lett. Vannak színészek, akiknek elhisszük, hogy kitépnek egy stukit a másik kezéből és azzal körbelőnek fél tucat ellent, de vannak olyanok, akiknél ez izzadtságszagú performansz.
Itt-ott már lehet olvasni róla, hogy J.J. Abrams megszellőztette, hogy nem kívánják lecserélni Chekov (Anton Yelchin) karakterét másik színészre a sorozat következő etapjában, hanem más, alternatív megoldást keresgélnek. A legvalószínűbb, hogy a karakter a filmben valamilyen akció során - talán egy olyanban, mint amit a film első perceiben már megszokhattunk - elhalálozik és ez a haláleset erősen rányomja majd a bélyegét az epizód hangulatára, amely így megfelelő búcsú lesz, mint a karakternek, mind a fiatal színésznek.
Ha én lennék az író, nem is bonyolítanám túl a szerep megírását, hanem előkerítenék egy "családtagot" a Chekov famíliából, egy fiatalabb srácot, vagy akár húgit, aki felnézett a testvérre korábban és büszke volt Csillagflottás sikereire, és hasonlóan Kirk-höz (Chris Pine) az első részben, egy igazi vadócot képzelek el, aki keresi a balhét, mint Kirk az első részben, így Kirk szerepe elmélyülhet abban az aspektusban, hogy most ő lép az idősebb - neki Pike kapitány (Bruce Greenwood) volt az - mentor szerepébe.
Ezzel elég sok irányba elmehet a figura beépítése a történetbe. Kicsit többet megtudhatnánk végre a főbb szereplők múltjáról és hátteréről, amire a három rész során szinte csak érintőlegesen volt eddig lehetőség. Gyakorlatilag eddig csak Kirk és Spock az, akiről halvány fogalmaink lehetnek, míg a többiekről alig valamicske információval szúrták ki eddig a szemünket. (Ebből a szempontból Simon Pegg forgatókönyvi újítása volt eddig a legérdekesebb lépés a sorozat során, amikor a harmadik részben megtudtuk, hogy Sulu (John Cho) egy gyermeket nevel azonos nemű párjával.
Ezzel a húzással tisztelegni kívánt a színész-író nagy kedvence, George Takei előtt, aki az eredeti, 1966-os sorozatban alakította Sulu karakterét, hiszen az álomgyárban nem új hír, hogy Takei homoszexuális. Ami viszont meglepő, hogy Takei nem örült különösebben ennek a karakterábrázolásnak, hiszen bár ő maga meleg, a figura, Sulu kapitány, akit évekig játszott, már nem és szerinte teljesen hetero.
Nos, nem tudjuk, még mit hoz a jövő, mert egyelőre az tűnik csak biztosnak, hogy lesz negyedik rész.
Ha esetleg valami olyasmi lesz benne Chekov és utódjának sorsa, mint amit felvázoltam, ne feledjétek, hogy hol olvastátok ezt először!!! :) (2016.07.27.18:54)
Már a neve is beszédes... kiejtve: Patrick öli Patrick-ot!
Nem emlékszem már, melyik filmben figyeltem fel erre az antipatikus arcú, zsigerből rossz fiúkat alakító színészre, de a nevét, furcsa dallamossága és (számomra) "rejtett" jelentése miatt (kill = öl) nagyon hamar megjegyeztem. Csak a nevét kellett memorizálnom, mert a fizimiskája felejthetetlen. Kiállásának köszönhetően a nyolcvanas évektől alakíthatta blockbusterekben és zs-filmekben az ellenséget, vagy már-már cameo szintű mellékszereplőt. (Akit többnyire megöltek)
Jó szerencséje a filmes univerzumban predesztinálta arra, hogy Hollywood szinte összes nagyágyújával összemérhette erejét.
Az ifjabb Robert Donald Kilpatrick 1949.aug.20.-án született Virginia államban, Orange megyében. Harmincas évei derekán járt már, amikor első filmszerepét megkapta az azóta kultikus szintre emelkedett, nagyjából underground szinten mozgó, trashfilmben, a „The Toxic Avenger” – Toxikus bosszúálló című, alacsony költségvetésű, Troma produkcióban. A film egyetlen erénye – ha csípősek akarunk lenni - , hogy itt mutatkozott meg először Marisa Tomei is, teljes valójában. Ők ketten lettek a legismertebb nevek a szakmában. Leroy szerepe gyakorlatilag beskatulyázta a művészt az elcseszett rosszfiú szerepkörbe. Ekkor alakult ki a nevével való szójáték: Kill-Patrick!
Rengeteg műfajban és sorozatban kipróbálta magát, de erőssége a sci-fi és az akció világa.
Második filmjében már Tony Curtis mellett sofőrködik (A színésznő és a relativitás), a harmadik mozis munkájában pedig az angol James Bond filmek válaszának kikiáltott Remo Williams képregény-filmben akciózott, Fred Ward ellenlábasaként. (Fegyvertelen, de veszélyes) A film nem lett egyértelműen siker, ezért nem készült folytatása. Kilpatrick ebben a filmben találkozott össze először Kate Mulgrew színésznővel, akivel a sors, később ismét összehozta a „Star Trek: Voyager” sorozat két egymástól távol álló epizódjában.
A nyolcvanas évek végéig letudta televíziós sorozatban a krimi, western és a misztikus témákat, mellette pedig építeni kezdte negatív karakterű image-át. 1990-ben egy B akció sci-fi mellett (Kiborgtanárok) összeverekedett Jean-Claude Van Damme-al a „Börtöncsapdában”. Kétezerig letudta Chuck Norris-t, Schwarzeneggert és Steven Seagal-t. Egyik kedvenc karakterem ezekből az évekből való, Ray Booth, a vidéki tahó, Stephen King nagy sikerű világvége meséjében, a „Végítéletben”, valamint egy főszerepet a kritika által lehúzott „The Cellar”-ban.
Fiatal és lázadó korában alig élt túl egy autóbalesetet. Ha akkor bevégzi, egy markáns főgenyával kevesebb lenne ma a világon.
Kilpatrick tenyérbe mászó arca ellenére, két diplomás (történelem, angol) újságíróként indult, jelenleg pedig két gyermek apukája, aki szabadidejében verseket olvas, barkácsol és allergiás a cicákra, amiket ettől függetlenül nagyon kedvel.
Kevés főszerep, rengeteg filmes halál, sokszor csak percek a vásznon, mégis jellegzetes mozis arc annak, aki még videón kezdte a filmek habzsolását.
Dolgozott Peter Hyams-től, Spielberg-ig fontos rendezőkkel, élvonalbeli színészekkel, Sean Connery-től, Tom Cruise-ig szinte mindenkivel.
A Hollywoodi filmálom egyik ragyogó kis csillaga. Ahol megjelent, ott szikrázott a tűzeső, ám ettől függetlenül, hiába a fontos születési dátum, nem miatta gyűlünk össze Budapest közepén, hogy megcsodáljuk a tűzijátékot és szikrázó csillagokat, melyből egy már neki is érik a hírességek sétányán, a „Walk of Fame”-n.
Megtekintés: Ezt a filmet és hasonló társait - amerikai tinikről szóló életviteli kérdéseket feldolgozó, ifjú tehetségeket felvonultató mozi - még a nyolcvanas években meg kellett volna néznem. Mostanra a mondanivaló talán nem avult el, de a film, sajnos igen. Ez biztosan.
Sosem gondoltam volna, hogy a két centis ínyű, három centi fogú, hófehér bőrű és mellette szeplős Molly Ringwald, aki a száját az előbb felvázolt adottságok miatt képtelen volt becsukni (Bőrt húzni a fogára.) ilyen komoly tényező volt akkoriban Hollywoodban, hogy javaslatokat tehetett a rendezőnek akár fiú szereplőket, akár betétdalokat illetően. Mikor ezeknek utánaolvastam, kissé elképedtem - mivel magam nem vagyok Ringwald kisasszony zsenijéről meggyőzve, főleg, hogy nevét mostanában nem nagyon hallom számomra is érdekelt produkciókkal kapcsolatban - ,hogy ha úgy vesszük, Ringwald amolyan tini múzsája volt John Hughes-nak. Igen, jól látod, Hughes-t írtam és nem Deutch-ot, mert habár Deutch rendezte a mozit, ez egy ízig-vérig Hughes film. Hughes nem csak rendezett tini filmeket, hanem írta és pénzügyileg támogatta is őket. Az "Álmodj rózsaszínt" esetében a rendezőt eleve ő hozta a produkcióba és bár neki magának sem volt korábban sok filmes tapasztalata, Deutch-nak ez volt a rendezői debütálása. Hogy mennyire jól sikerült? Annyira, hogyha beilleszted a filmet a többi Hughes mozi közé, amik akkoriban moziba kerültek, simán beleolvad a repertoárba, megtévesztve a felületes nézőt. Tehát ha a Hughes stílust és életérzést kellett visszaadni, akkor Deutch remek munkát végzett. (Miközben lassan tíz éve nem rendezett mozifilmet, csak televíziós sorozatok epizódjait, ami szerintem, bár emelkedik a tévés szériák ázsiója, ettől még egy visszalépés a korábbi mozifilm rendezőknek.)
Itt még Hughes ontotta magából a tinikkel foglalkozó, főleg párkapcsolati problémákat és a világban való helyükért vívott "csatákat" bemutató filmjeit. Volt, amelyik jobban sikerült (Meglógtam a Ferrarrival! - Ferris Bueller's Day Off (1986) - többek között mivel ezt rendezte, így nem maradt ideje a másik filmre direktorként - és akadt olyan is, amelyik kissé cikis (A John Candys marhulások). Hughes-nak volt érzéke a fiatalok problémáinak felvázolásában, ezért mai szemmel sokkal kiforrottabbak azok a mozijai, amelyben nem felnőttek, hanem fiatalok, gyerekek a főszereplők.
Az extrém boltok (lemezbolt, képregénybolt, süteményes, stb.) több jó filmhez adtak karakteres hátteret, amelyben pl. a felnőtté válás és a párválasztás központi téma. Egy boltban könnyű különféle karaktereket "ütköztetni", így van akár nevetés, akár dráma.
A nyolcvanas években, mikor még Hughes is pályájának elején járt, rövid ideig a lieblingje volt Molly Ringwald és még azokba a "filmjeibe" is be tudta tolni, amelyeket nem ő rendezett. Cserébe Ringwald egy generációnyi amerikai tinifiú elérhetetlen és közel sem hibátlan nedves álma lett. Később ebből a skatulyából kitörnie nem sikerült, és ez lehetett az oka, hogy főleg mellékszerepekben találkozunk vele olyan filmekben, amik még nálunk sem kerülték el a moziforgalmazást; pl. Már megint egy dilis amcsi film - Not Another Teen movie (2001) - Bosszúból jeles - Teaching Mrs. Tingle (1999)
Hughes gyerekfilmjei többnyire mindenki által ismert és ezért a nézőt könnyű azonosulásra késztető szituációkból építkezett: Félelem a jövőtől, felnőtté válástól (Nulladik óra - The Breakfast Club (1985) - egyedül, idegenek ellen (Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990) - a szülők teljes elidegenedése hogyan hat a lélekre (Meglógtam a Ferrarival) stb.
Ilyen szempontból az "Álmodj rózsaszínt" egyenesen banális témákat boncolgat, mert van benne társadalmi különbségeket érintő kérdés - gazdag fiú és szegény lány között kialakulhat e igazi szerelem - illetve kapunk egy olyan mellékszereplőt is, aki végtelenül szerelmes hősnőnkbe, gyermekkoruk óta, de szerelme tárgyának életében csupán mindig a legjobb barát helyet töltheti be, amit ugye, sok fiú olvasónknak nem kell bemutatni, mennyire egy szar szitu. - Legyünk barátok! - a leginkább olyan kijelentés, amelytől még a hátunkat is kirázza a hideg.
A filmben ez a hálátlan szerep Kacsának (John Cryer) jut. Végig szerelmének tárgya mellett áll, bármit megtenne érte, mégis az örök visszautasítás a jussa. Mikor végül kénytelen látni, hogy kapcsolatuk sosem lesz számára is megfelelő, először rosszul reagál - ahogy mi is sokan - és felhánytorgatja Andie-nek (Ringwald), hogy más sosem fogja úgy szeretni, mint ő, a boldogságuk egy talmi egynapos "csoda", stb. és valljuk be, ez inkább Kacsa saját egojának helyreállítását célzó, ösztönös kijelentés, nem tapasztalatból épülő kijelentés, hiszen nem tudhatja, hogy a másik fél mennyire is szereti Andie-t, nem is tudhatja. Csak később, miután higgadtan megrágta az eseményeket, nyújt baráti jobbost Andie-nek és választottjának, beletörődve, hogy "szerelmének" életében neki csak ekkora és mellékes szerep jutott. Ez is ismerős lehet sokunknak a való életünkből és nem feltétlenül kellemes emlék, amit a film ezzel felszít. Nekem is volt álmatlan éjszakám hasonló esetben, amikor én voltam a nem nevető harmadik. Volt, hogy mosolyogva álltam félre, mert magam sem éreztem fontosnak az affért, de volt olyan is, hogy igenis sérültem lelkileg és a részemmé vált, amit átéltem. Aztán éltem tovább és az a valami ott lappang bennem azóta is.
Ha ebből indulunk ki, Kacsa egy tragikus hős, mert ha nincs végig Andie mellett, nem vele nő fel, simán lehetett volna akár ő is a szerencsés kiválasztottja - főleg azután a táncos, tátikázós magánszám után, amire Jon Cryer külön felkészült a meghallgatásra.
A főszereplők akkor: Molly Ringwald, Andrew McCarthy, Jon Cryer
Akik Kacsával fognak azonosulni - kevesen lesznek talán, mert legtöbben inkább végül azt a fiút helyettesítenénk, aki elnyeri Andie szívét, még akkor is, ha egyébként a saját életünkben, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy csak "Kacsák" vagyunk - azoknak sem Andie, sem a másik főszereplő, Blane karaktere (Andrew McCarthy) nem lesz olyan szimpatikus, habár, a színészek és a forgatókönyv is igyekszik őket kihozni a pozitív hősöknek. Mai szemmel eszméletlenül banális és röhejes lesz az a jelenet, amikor Blane bemegy a lemezboltba és Andie azt se tudja, hogy hova nézzen, milyen gesztusokat tegyen meg, hogy ne tűnjön komplett hülyének a srác előtt, sőt, felkeltse az érdeklődését. A lányok nyilván ezzel a résszel fognak azonosulni, meg McCarthy játékával, aki igyekszik "csillogó szeműre" venni a figurát és nem is teljesít rosszul.
Mondanunk sem kell - ej, de fellengzősen fogalmaztam, de marad, hogy van a filmben néhány szokásos mellékszereplő, mint pl. a kedves, de még maga is gyerekes apuka (Harry Dean Stanton - nagyon kedvelem), az idősebb és tapasztaltabb barátnő (Annie Potts - titkárnő az ős Ghostbustersből) vagy a túlzottan is ellenszenvesre kreált, ám az életben is megtalálható, hasonlóan nyomoronc lelkivilágú intrikus, Steff (James Spader) aki kezdetben hevesen udvarol - helyesebben inkább csak ráhajt egy dugás lehetőségéig - majd kikosarazás után ott tesz Andie és az elvileg barátja, Blane kapcsolatának keresztbe, ahol csak megjelenik és ártani tud. Közben világ fájdalmával nyomatja demagóg dumáit arról, mennyire nem illenek ők össze és közben még barátjának is nevezi Blane-t, aki egy idő után rádöbben, hogy ilyen barátokra nincs szüksége. (Neked sem, kedves olvasó. Ha egy ismerősöd csak elszívja az energiádat és érzelmileg gátol, nem feltétlenül tettekbe, azzal nem kell ápolnod a kapcsolatot. Nincs miért!)
Steff - jelen esetben nem öcsémre utalás, de ironikus, hogy nekem is volt egy hasonló ismerősöm, akik ugyancsak Steve névre hallgatott és nem feltétlenül akart nekem jót, akármit is állított. A csúcs kapcsolatunkban az volt, amikor Steve tudva, hogy éppen melyik nőismerősünknek udvarolok, kihasználva a lány italozását és azt, hogy valószínűleg ő is inkább a Kacsát látta bennem, nem Blane-t, félrevonult Steve-vel egy kis orális szexre, amit azután hamar meg is bánt. A lány utólag szánta-bánta, és maga sem értette, miért is ment bele ebbe a lealacsonyító szituba - én sejtem, hiszen Steve akkoriban formailag sokkal kívánatosabb pasas volt, mint mackós jómagam - de később bevallotta, hogy már az egyoldalú aktus közben undorodott magától. Ez mondjuk nem vigasztalt és megspóroltam magamnak egy elképzelhetően nem tartós kapcsolatot. Steve sokkal profánabb volt, amikor erről kifejtette a véleményét: - Én csak neked akartam jót, mert láttam, hogy szórakozik veled és gondoltam, megbosszullak! - mondjuk, ez a hihetetlen önfeláldozó jóság sem vigasztalt és meg is kértem - bár, ilyeneket kérhetsz - , hogy a továbbiakban inkább "ne segítsen" nekem, ha nőügyről van szó.
A főszereplők harminc évvel később.
Szóval, Hughes forgatókönyve ezeket a kérdéseket boncolgatja és még egy esetleges folytatás is szóba került beszélgetés szintjén, ahol a karakterek kicsit tovább viszik a szituációkat, úgy tíz év múlva, amikor kiderült volna, hogy Blane és Andie kapcsolata nem állta ki az idő próbáját, de Kacsa sem járt volna jobban, mert karakterét elmélyítve, hogy miért is volt olyan jó barát és miért "áldozta fel végül" magát, mikor félreállt a párocska útjából, kiderült volna, hogy meleg/homoszexuális. John Hughes-nak olyannyira nem tetszett a film vége, habár jelentős befolyása volt az elkészültére, lévén, hozott anyag, és annyira sajnálta a hoppon maradt Kacsa karakterét, hogy 1987-ben írt egy olyan történetet - Valami kis szerelem - Some Kind of Wonderful (1987) - amelyben rehabilitálta volna Kacsa történetét, egy hasonló karakteren keresztül. Molly Ringwald viszont nem vállalta ezt a filmet és annyira megromlott a producer-rendező és a színésznő közötti kapcsolat, hogy soha többet nem dolgoztak együtt. Szerintem Ringwald magával szúrt ki.
Hughes történeteiből persze nem készült több tucatnyi tinifilm, alig pár darabról van szó, mégis, mostanra főleg ezekhez a témákhoz kapcsolható a 2009-ben, 59 évesen elhunyt filmes neve. Örökségét olyan pályatársak öregbítették, vitték tovább, mint az említett Deutch, Chris Columbus, Nick Castle vagy Stephen Herek. Ők hasonló stílusban és témákban készítették mozijaikat. Többnyire szórakoztató, közönségbarát limonádékat, kalandfilmeket.
Ha valakivel beszélsz a filmről és felemlegeti, hogy korának mennyire generációs mozija, ne lepődj meg ezen, hiszen Amerikában egyértelműen az. Ettől függetlenül témája egyetemes, szinte bármelyik országra kivetíthető.
A Kacsa-tánc pedig eszméletlenül sikerült. Sajnálatos, hogy manapság Jon Cryer zsenije apróra lett váltva egy Két pasi - meg egy kicsi című sorozatban, igaz, abban elég jól hozza a karakterét.
Töfi:
- A filmet ugyanabban a középiskolában forgatták, miben a Grease-t is.
- Molly Ringwald kedvenc saját mozija. (Én jobban szeretem tőle az Űrvadászt - Spacehunter.)
- Anthony Michael Hall visszautasította Duckie (Kacsa) szerepét, mert úgy vélte, a film túlságosan hasonlít a korábbi Ringwald-dal közös filmjére a Tizenhat szál gyertyára - Sixteen Candles (1984).
- Eredetileg James Spader-t is felkérték Blane szerepére, de a színész inkább a sokkal érdekesebb negatív karaktert választotta.
- Jon Cryer több szövegét improvizálta. Többek között a lányok vécéjében az automatás kifakadást is.
- Lányok, akik nem kapták meg Andie szerepét: Lori Loughlin, Diane Lane, Jodie Foster, Ally Sheedy, Tatum O'Neal, Brooke Shields, Justine Bateman, Sarah Jessica Parker, Jennifer Beals.
- Eredetileg a forgatókönyv Blane szerepét egy sokkal markánsabb, férfiasabb karakterben képzelte el, de mivel Ringwald-nak volt befolyása a szereplőválogatásra, egy sokkal lágyabb típust választott, aki személy szerint is inkább tetszett neki, hiszen sok múlt a főszereplők közötti kémián is.
Nem tartom hibátlannak, sőt, mostanra elavultnak érzem, de azért:
70%
Megtekintés: Annak ellenére, hogy nem érzem magam kifinomult ST rajongónak, kedvelem az olcsó és mára gagyi tévésorozatot is, de ezeket a modern, színes-szagos epizódokat is, ezért szerintem bőven nézhető mozi.
...mert állítólag kétféle rajongó van és a régiek tartják magukat az igazinak, akiket még az elgondolkodtató, "unalmas" részek húztak be ebbe a világba, amely, ahogyan egy bölcsész ismerősöm megfogalmazta, a szocializmus helyes felhasználásáról szólt, hiszen mindenki egyetlen, közös célért létezett és ezért, hogy a cél lebegjen a szemük előtt, az államtól meg is kaptak minden segítséget, hogy a fő cél - más világok és idegen kultúrák felkutatása és közös útkeresés - ne kelljen eltérniük.
Nos, a kétezres évben, ha meg is maradt ez az alap, inkább egy felgyorsult tempót képviselnek a mozifilmek, amelyekben ha nem is az akción van a hangsúly, de mindenképp egyik fontos komponense lett a filmeknek. Teszem hozzá, ha abból indulok ki, hogy mind a három mozifilm egyfajta erős akcióval indul - Kirk születése közben elpusztul az apja és egy űrhajó, Kirk és csapata életét kockáztatva megment egy idegen fajt a vulkán pusztításától, Kirk részt vesz egy béketárgyaláson, amely közelharcba torkollik - akkor igenis úgy kell vennem, hogy az új részeknek fontos része az akció, legyen az akár csak egy kicsike kis leágazás is. Ez a Shatner féle mozikra annyira nem volt azért jellemző, bár, ahogy teltek az évek, egyre inkább előtérbe került ott is a mozgalmas látvány jelent az elgondolkodtató moralizálással szemben.
A 2013-as ST rögtön egy akciójelenettel indít, egyenesen bele a közepébe. A nézőnek hirtelen kell a kapott kevés információból összeraknia, hogy amit látunk, az egyfajta mentőakció, amelyre etikai okokból a konföderáció nem adhatott engedélyt. Ismerve Kirk hozzáállását nem lepődhetünk meg, hogy ő bizony néhány alapszabályt megszegve inkább közbeavatkozik, ami majdnem Spock és hát Kirk és a doki életébe kerül. Előbbi egy kitörni készülő vulkánban helyez el robbanó töltetet, míg utóbbi kettő kezdetleges dobófegyverek elől menekül, hogy végső megoldásként hatalmasat csobbanjanak egy toronyugrást követően. (Itt jegyzem meg, hogy Guy Ritchie új Arthur királyos filmjének első nemzetközi trailer-ében kísértetiesen hasonló jelenetet sikerült felfedeznem, beleértve a fényképezést és a vágást is. Gondolom, mire ezt a cikket olvasod, talán már lesz is erről videó valamelyik youtuber csatornáján.)
Az akció sikeres, de Kirk (Chris Pine) megkapja a szokásos lebaszást a főnöktől (Bruce Greenwood), és mi, elgondolkodhatunk, hogy vajon a szabályok, amelyek gúzsba kötik a csillagflotta kapitányainak - és az egész szervezeten belül dolgozókat is értsük ide - kezét, hány ártatlan életébe kerülhettek, akinek sorsát nem Kirk kapitány keresztezte, hogy felrúgva a szabályokat, esetleg megmentse őket?
Alig van időnk agyalni ezen, amikor színre lép a második rész antagonistája és véres harcot indít a csillagflotta ellen, homályos indokokat követve, amelyek később lesznek világosak számunkra. (Itt jegyzem meg, hogy mindhárom új mozifilm főgonoszának fontos motivációs oka a bosszú, legyen annak eredete bármilyen és mindhárom esetben közvetve illetve közvetlenül a bosszú kialakulása köthető a csillagflotta tevékenységi köréhez, ami után erősen el kellene gondolkodni, hogy nincs e komoly probléma annak működésével, vagy annak szabályrendszere esetleg nem szorul e komoly ráncfelvarrásra?
A film egyik legjobb, ugyanakkor legkevésbé indokolt jelenete.
Miközben megismerjük a rosszfiút, Khan-t (Benedict Cumberbatch) első akciójában, amellyel csupán eltereli a figyelmet és mégis tucatnyi ember életébe kerül, nagyon erősen megidézi a Trónok harca sorozat 6. évadának utolsó részét, melynek elején egy hasonló zenei világú és felépítésű epikus leszámolás nézői lehetünk. Rendben, dinamikában van eltérés, de ha csak a lényeget tekintjük, azért zeneileg is van összecsengés és a felépítésben is találunk hasonlóságot. Mellékesen a Trónok harcás jelenetsor engem erősen emlékeztetett a Keresztapa utolsó jelenetsorára, amikor Michael leszámol ellenfeleivel.
Természetes egyedül Kirk rendelkezik annyi éleslátással, hogy megfejtse a terrortámadás lényegét, habár, még így is elkésik, mielőtt leadhatná a figyelmeztető jeleket. Khan közben menekülőre fogja, habár, ez szintén a terveinek része, hiszen mint később kiderül, van némi befejezetlen ügye a csillagflotta aktuális admirálisával (Peter Weller), akiről, végül kiderül, hogy nem kevésbé szociopata, mint maga a kikiáltott ügyeletes közellenség.
A film lehet, hogy közel sem olyan mélázós és gondolatébresztő, mint Roddenberry, a ST univerzum megteremtőjének első történetei, amelyekből a kultikus rangra emelkedett televíziós sorozat kinőtte magát, de ezt én tudom helyén kezelni, hiszen, el kell fogadnunk, hogy azóta eltelt ötven év, változott a világ és a gondolkodásunk felgyorsult és ami akkor fontosnak érződhetett vagy újszerű volt, azt manapság már rég megugrottuk. Amin akkor még felhördült az átlagnéző, azon a mai moziba járó közönség egyenletesen kezd szuszogni és lassan elalszik. Szóval én kedvelem a régi epizódokat és az új filmeket is, igaz, más okokból.
Abrams biztos kezű iparos és két rész alatt talán nem sikerült eléggé elmélyítenie a karaktereit, de szerencséjére, azoknak már megalapoztak a kezdetektől a hatvanas években, így neki inkább a mondanivalóra kellett koncentrálnia. Persze, oké, én is szeretnék többet megtudni az új legénységről, sok kis információt, hogy részese legyek a ST családnak, de egyelőre be kell érnem azzal a kevéssel, ami jut. Kirk , Spock (Zachary Quinto) karaktereire még úgy ahogy jut idő, a többiek azonban alig többek biodíszletnél, habár érezhető, hogy a forgatókönyvírók igyekeznek mindenkinek juttatni legalább egy jó jelenetet, hiszen, ez egy együtt működő közösség, nem széthúzó emberek klikkje. (Scotty (Simon Pegg) akciózik az idegen űrhajón, Chekov (Anton Yelchin) versenyt fut az idővel, miközben a gravitáció eltűnik körülötte, Uhura (Zoe Saldana) megmenti Spockot és mintha a doki (Karl Urban) és Sulu (John Cho) is kapna egy-egy percet. Ami borzasztó kevés szerintem, mert valamiért az ember nagyon meg tudja kedvelni ezeket az embereket. Hiszen nem jedi lovagok, vagy fantasy hősök, hanem hús-vér emberek, akik akár fel is áldozzák magukat, de minimum a legvégsőkig küzdenek, mind a hajóért, mind egymásért, ha a helyzet úgy hozza, mindezt úgy, hogy a széthúzás alig jelenik meg a filmben, vagy ahol esetleg érezheted, ott is van mellette kölcsönös tisztelet és szeretet. Szóval, ez egy olyan csapat, amiben nem találsz egy állandóan kesergő, rikácsoló alakot, aki azon sopánkodik, hogy milyen tré, és mi lesz és a többi. Ehhez legközelebb talán még a doki karaktere állna, ám ha baj van, ő is ugyanúgy kiveszi a részét akár a harcból is, mint bárki más.
Ugyanakkor a film egyik hibája erényei mellett, ami a sorozat fő jellemzője: a főszereplők kivételével szinte mindenki pótolható. Vannak a legénység ismert tagjai és mindenki más, akik, ha beüt a szar, simán mehetnek a levesbe, akár tömegesen is, amellyel néha még egy gyilok-horror bodycount-jára is simán rávernek. Ha bármilyen gázos szituba belemennek hőseink és van velük legalább egy, akit korábban nem láttunk, borítékolható, hogy az illető vagy a "dolog", ha idegen lény, simán elhalálozik. Szóval, nem is értem, hogy miért olyan romantikus az Enteprise fedélzetén szolgálatot teljesíteni, hiszen a történelemkönyveikből vagy legalábbis a hajónaplóból biztosan kiderül, hogy az elhalálozások elég magas számot mutatnak.
A másik, hogy néha kicsit következetlenek a flottaparancsnokok.
Pike kapitány kijelenti, hogy Kirk beavatkozott egy olyan törzs történelmébe, amelyik még a kereket sem találta fel. Ez szerintem tévedés. Lehet, hogy az a nép lándzsákkal dobálódzott - teszem hozzá, annak ellenére, hogy életük része volt ez a fegyver és annak megfelelő használata, eléggé eredménytelenül dobálták menekülő párosunk után - de azért a ruházatuk elkészítése nem a primitívségről árulkodott, sem az a kegytárgy, amelyikből a kitekerhető pergamenlapot Kirk afféle páncélként kiterítette két fa közé, hogy időt nyerjenek vele és egyértelmű volt, hogy valami módon az automatikusan visszacsúszik a tokjába, ha végeztek az imáikkal. Ilyen szerkezetet pedig csak olyan nép tud elkészíteni, amelyik a kerék fogalmával is tisztában van - épp, csak a környezet sajátossága miatt lehet, hogy célszerűtlennek találták alkalmazni, azalatt, amíg megkergették a főszereplőket. A másik, ami miatt feltételezem, hogy sokkal értelmesebbek, mint Pike feltételezte, hogy rögtön azután, hogy az Enteprise elhagyta a bolygót, a törzs varázslója a vörös homokba máris teljesen korrekten felrajzolta az űrhajó felépítését, egy olyan szögből, amelyet nem is látott, de ábrázolás szempontjából egyértelműen célszerű volt. Ilyet primitív nép nem tesz. (Ezzel az okfejtésemmel egyébként csak poénkodtam...)
Khan-on egyedül csak Spock talál fogást.
Arra is kiváncsi lettem volna, hogy Kirk amíg beszaladt a pergamenért, hogy elcsalja a kis csapatot a halál torkából, addig Bones hol találta a hátast, amelyet azután Kirk csípőből ártalmatlanná tesz, mert megijed tőle. Bones miért nem félt és mennyi ideje volt korábban az akció előtt felkutatni, megszelídíteni és magával vinni a találkozási pontra a lényt, amiről egyértelmű, hogy Kirknek meg fogalma sem volt? :)
Marcus admirális, aki szent céljának tekintette, hogy Khan-t eltiporja, miért olyan hülye, hogy annak legénységét rakétákba teszi és álcázza? Nem lett volna egyszerűbb simán eltüntetnie a rakétákat, hiszen már egyedül Khan is elég veszélyes ellenfél volt a számára, hátha még esetleg felébred a többi embere is? Mit szórakozik az az admirális ezzel? Hasonló esetben fogom az egész kompániát, dinamitot fektetek a seggük alá és felröpítem őket az égig, űrhajó nélkül. Ez meg még egyenesen odalöki őket Khan-nak és még az egész csillagflotta legtökösebb kapitányát is beáldozná, aki korábban épp megmentette az életét.
Nem csoda, hogy végül Khan nem hal meg. Nem ő volt a történet negatív karaktere - tevékenységének ellenére sem - ezért nem lett volna fair végül lelőni vagy egyéb módon meggyilkolni őt.
Na, ezeken így elmorfondírozva, egész jó kis film volt ez a második rész.
Már csak arra lennék kiváncsi, mire is utal az alcím: sötétségben?
Talán, amikor Kirk megjárja a halál tornácát, amiből pont Khan vére hozza vissza?
Vagy ez utalás arra, hogy az admirális sötétségben tartja a legénységet az akció igazi okát illetően?
Esetleg itt már annyira kimentek az univerzum széléig, hogy még csillagokat sem láttak?
Nem mintha nem lenne mindegy, mert jól hangzik, jelentsen bármit.
A zene egészen jó, a színészek remekelnek, igaz, Cumberbatch már-már elripacskodja néha a figurát, bár, szerintem még belefér. Azért az szép fegyvertény, hogy Khan egy osztagnyi Klingont kivégez, de végül, közelharcban Uhura és Spock sikeresen ártalmatlanná teszi.
A fényképezés nagyon szép és a két óra simán elröpül.
Külön megjegyezném, hogy nagyon unalmas már, hogy a ST univerzumban nem voltak még képesek kitalálni egy olyan pajzsot az űrhajók köré, amely esetleg tényleg folyamatosan és biztonságosan működne. Egy találat és máris omlik össze a rendszer. Hát ezt meg, hogy??? :)
Töfi:
- Az első elkészült pilot filmben a hajó kapitánya, ebben pedig Kirk mentorának a neve Christopher "Chris" Pike. Kirk megformálójának neve pedig Chris Pine. Egyetlen betű eltérés!
- Peter Weller a ST Enteprise sorozat két részében már játszott negatív karaktert.
- Nem véletlenül kerül a film végén egy kapszulába Khan karaktere. Ezzel hagytak egy kiskaput, hogy később esetleg ismét megjelenjen a karakter.
- Spock és Khan verekedését a szemétszállító gépen négy napig forgatták. A fémnek látszó díszlet valójában gumi volt, hogy a színészek ne sérüljenek meg a rengeteg akció közben.
Ahhoz képest, hogy Spock, mint Vulkáni, a hosszú és eredményes életről papol, elég banális okok miatt lenne képes magát feláldozni, amitől egy kissé komolytalan is lett számomra a film eleje. Tényleg annyira a szabályok rabja, hogy ha van mód rá, hogy esetleg mentsék, ő inkább meghal, mert a szabály mást mond? Hát ilyen hülye ez a Vulkáni nép? Tiszta "Ugorj a kútba!" mentalitás.
Megtekintés: Ha csak kicsit is szereted a keleti horrorfilmes kultúrát, akkor ez a te filmed.
Átmentés a már megszűnt jerrycomovie.com oldalamról. Rég láttam, de ami először bevillan így pár évvel később, hogy végtelenül brutális és beteg. Néhány gore jelenet meg teljesen realisztikusan lett elkészítve, pl. rögtön az elején a snicceres gyors-bilincs nyiszálásos.
A film külföldi posztere eszméletlenül eltalált, olyan, mintha egy jól sikerült házibuliba csöppennénk. Komédiát sejtet. Ezt erősíti, hogy a főszereplőnk gyönyörűen van sminkelve, vér sehol, míg körülötte hatalmas a pusztítás. Ha utána nézünk Pang filmes munkásságának, abból is látszik, hogy a direktor főleg családi filmek és komédiák készítésében van elemében, talán ezért hatja át ezt a munkáját is egyfajta beteges humor, amely a véres jelenetek alatt néha már átmegy a hihető határán az elborultba.
Egyszerre sok mindent mondanék.
Az eredeti (Hong-Kong-i) címet kimondani számomra olyan volt, mintha a „Csillagok háborúja” egyik idegen lényének szövegét mondanám… (Azt hiszem hasonló volt a Jedi visszatér elején)
A keleti filmművészet számomra felnőtté vált. Ez a munka a bizonyíték rá, hogy egy horror-dráma, ami nem Amerikában készült, lehet nagyon erős, szuggesztív alkotás.
Harmadszor pedig megjegyzem, hogy Pang filmje akkora társadalomkritika a megbotránkoztatás mellett, hogy majd’ kiverte a szemem.
A film prológusából megtudhatjuk, hogy ma, Hong-Kong-ban egy jó helyen épült lakás (nem árt ha felhőkarcolóban van, új építésű és van panoráma kilátás a tengerre) többe kerül, mint Budapest szélén egy lakótelepi dzsungelben egy egész emelet. Számomra ez szinte teljesen elképzelhetetlen, mert a film szerint hiába az árrés, náluk ugyanúgy lehet harminc évre felvenni hitelt, mint nálunk. Nem vagyok matekzseni, de ebből rájöttem, hogy azért ott kicsit jobb a pénz…
A film felütése meghatározza a hangulatot. Egy ellenőrző teremben vagyunk, a biztonsági őr – aki valószínűleg legalább annyira képzett, mint a mi OKJ-s papírral rendelkező hasonló „hatalmasságaink” – tátott szájjal alszik a monitor előtt. Nem meglepő, hisz ez a dolga. Csak ő üsszekeverte a szemet a szájjal és ez lesz a veszte. Egy nő settenkedik mögé és vigyázva nyakára illeszt egy gyors-bilincset, amit azután hirtelen teljesen meghúz, ezzel kiverve az álmot emberünk gyorsan bevérző szemeiből. A bácsika kapálódzik rendesen, de ha tudod mi az a gyors-bilincs, sejted, milyen sors várhat rá. Azért még előkerül egy sniccer, ami segít az öregnek, hogy a műanyag fojtás helyett a saját torkát nyiszálja szét.
Ekkor a film a negyedik percnél tart és a felvilágosító időjelzés szerint est 23:05 van. Általában nem rajongok a filmekre írt órajelzésekért, megelégszem a dátummal, de itt ennek fontos szerepe van, mert ez alapján tudjuk lineárisan követni a cselekményeket. Erre azért lesz később szükség, mert a film két részre osztva folytatódik. Egyrészt megismerhetjük a múltat, hogy mi készteti a főszereplőnket a későbbi tetteinek végrehajtására, másrészt nagyjából valós időben szubjektív megfigyelőként követhetjük ámokfutását. A film elején felvillanó „megtörtént események alapján” felirat hitelességével erősen vitatkoznék, de szükséges, hogy ezzel is megtámogassa a film erős mondanivalóját.
A keleti filmek hozzánk nem nagyon jutottak el, néhány kiemelt produkciótól eltekintve. Sokáig kétféle keleti filmet láthattunk országunkban. Vagy a filmművészet elismert alkotóinak világhíres munkáit (Onibaba, A vihar kapujában, Az érzékek birodalma) vagy a felejthető kardos, kung-fu-s baromságokat, melyekből viszont telítve voltak a videotékák. Pár éve azonban, köszönhetően a letöltéseknek és kalóz oldalaknak, ha valaki mélyebben akarja beleásni magát e távoli kultúra varázslatába, sokkal szélesebb skálán válogathat. Az „Álomotthon” egy friss film, friss alakításokkal, komoly mondanivalóval és eszméletlenül látványos gore elemekkel. A borzalom és gusztustalanság furcsa és riasztó lehet az európai szemnek, de azt sem lehet kijelenteni, hogy a keleti filmekben felvonultatott sokk-effekt egyedülálló lenne a filmművészetben.
Ez még csak nem is a legdurvább...
A film abszolút főszereplője Cheng Lai – Sheung (Josie Ho – Fertőzés) a minden tekintetben átlagos fiatal nő. Szemre vonzó, munkája, élete elég trágya. Egész nap telefonálgat, hogy embereket győzzön meg arról, hogy bankjába fektessenek pénz és a nap végén, ha „szerencséje” van, szexelhet egyet az amúgy családos és maximálisan egoista szeretőjével. (Egyik legremekebb pillanat, amikor a férfi egy már elég egyoldalú orális szex után megint arra hivatkozik, hogy tele vannak a hotelek, és Cheng Lai – Sheung üljön be mellé a kocsiba. Hát mi ez, ha nem minden szabad, szingli nő álma? Azután apuka takarodhat haza asszonykához.
Cheng Lai – Sheung azon kívül, hogy főszereplő, a szó klasszikus értelmében egy negatív karakter, amolyan horror főgonosz, mert amit a film további részében tesz – a gyors-bilincses még a leggyengébb gyilkossága, főleg, hogy ekkor ő még nem használ vágószerszámot – az bármilyen horror fanatikusnál kiveri a biztosítékot. A film rendezője azonban tovább megy a jellemábrázolásban, amihez hathatós segítséget nyújtanak a visszaemlékezés szekvenciák. Erre szükség van, hogy együtt tudjunk érezni valakivel, akit egyébként magunk vágnánk ketté egy baltával.
A furcsa, hogy tettei ellenére Cheng Lai – Sheung karaktere a végére valamilyen szinten még szerethető is lesz, sőt, volt olyan pillanata a filmnek, amikor az ember egyenesen neki szurkolt. (Bár, biztos van, aki nem így gondolja.)
A film lezárása egészen jól sikerült, az indokok a helyükre kerülnek és kapunk egy kicsavart hepiendet, amely kicsit felidézi a hetvenes évek meghökkentő meséit. Ritka, hogy egy film vége tetszik, annak ellenére, hogy a negatív karakter nem kapja meg, amit megérdemel.
Bár, ez így hülyeség, hisz Cheng Lai – Sheung végül megkapja azt!!!
Ho-Cheung Pang főleg drámák és komédiák rendezőjeként ismert – nem nálunk – és az “Álomotthon” az első elkalandozása a horror felé. Mondhatjuk, hogy elsőfilmes horror rendező. Annak ez pedig kiváló munka.
80% - De nem csak mert jó horror, hanem mert szépen fényképezett, feszes és izgalmas dráma.
