Visszaút nélkül - The Final (2010)

Visszaút nélkül - The Final (2010)

Rendezte: Joey Stewart

A film Mafab adatlapja: The Final (2010)

Megtekintés: Figyelmetlenségemnek köszönhetően elkerült ez a film, de pótoltam. Neked is érdemes.

Szükség van ilyen filmekre is. Ebben a témában. Magam utálom a torture horror-t és ez a film eléggé megközelíti a műfajt, mégis, összességében a mondanivalója miatt azt mondom, érdemes megnézni. A felvázolt szituáció szerintem manapság egyértelműen Amerikára jellemző. Nem mintha nem történne hasonló a világ bármely más pontján, de olvasva a híreket és látva, hogy főleg az amcsi filmekben kerül elő a téma, újra és újra, inkább hozzájuk kapcsolnám ezt a filmet. (Meg egyébként is náluk készült...)

Egy csoportnyi középiskolást egy másik csoportnyi középiskolás aláz meg rendre a sulijukban. Egy napon aztán borul a bili és az elnyomottak visszavágni készülnek. Véglegesen.

Colorado állam, Columbine város, 1999 április 20.-a. A Columbine gimnáziumban két tanuló fegyveres ámokfutást rendez. Miután meggyilkoltak 13 embert, magukkal is végeznek. A sebek sosem gyógyulnak be, és Michael Moore egy dokumentumfilmben boncolgatja később, hogy vajon szigorúbb fegyvertartási törvényekkel megelőlegezhető lett volna a tragédia? Az eset indokait felgöngyölítő nyomozás során olyan vélemények is napvilágra kerülnek, hogy a két fiatal azon kívül, hogy szélsőséges nézeteket vallott, ezzel a támadással kívánt törleszteni korábbi vélt vagy valós sérelmekért. Az esettel kapcsolatban a mai napig vannak megválaszolatlan kérdések és azóta egyre-másra hallani híreket hasonló drámákról, melyben fiatalok iskolatársaikra támadnak.

A "Visszaút nélkül" egy olyan verziót mutat be, amely erősen eltér az eddigi esetektől és a torture horror sokkal erőteljesebben jelenik meg. Itt nem egy válogatás nélküli mészárlást kapunk, hanem pontosan és precízen kitervelt bosszút nézhetünk végig, amelyet az iskolai évek alatt elnyomott néhány fiatal tervelt ki erőszakos társaik ellen. A megvalósítás így eléggé fikciós lett ám izgalmas kérdéseket boncolgat.

Nehéz a filmről bármit is mondani szpojler-veszély nélkül. Az első fél óra kicsit lagymatag, de elég feszültség marad a második, hosszabb etapra. Persze vannak karakterek, akik szerintem nem túl hihetően reagálnak az eseményekre - a nagyszájú Bradley (Justin Arnold) egészen addig kiváló karakter, amíg a kezére nem kerül a lánc, mert onnantól egy végtelenül gyáva figuraként szerepel tovább. Arnold a nyegle bajkeverőt zseniálisan hozza, de utána megtörik a lendülete és félelemtől reszkető diákként már közel sem olyan hihető. A többi színész korrekt és még külön kiemelném az Emily-t alakító Lindsey Siedel-t, aki többnyire szinkronszínészként vesz részt produkciókban és itt az álarctól megszabadult, akkupunktúrás kezelést és az utána következő lelki terrort okozó monológjaiban legalább annyira tökéletes, mint Justin Arnold korábban.

Van némi üresjárat, ami nem megy sehova - a helyi rendőr kiír(t)ása szinte mellékes tényezőként jelenik meg - illetve a szereplők nem adják vissza teljesen élethűen azt a pánikot, amit hasonló esetben szerintem egy ember tenne - pl. szokatlanul nyugodtan ücsörögnek a láncaikkal a bokájukon, akkor, amikor sírva, üvöltve kellene ezerfelé futniuk és az ujjlevágós résznél is elvártam volna a nagyobb ellenállást, velőt rázósabb sikolyokat, szóval, kicsit takarékon lángolnak az érzelmek, ami szerintem a rendező hibája: nem tudta elég biztos kézzel irányítani a színészeit.
Azt sem értettem, hogy a csapdába lépő srác miért olyan passzív, miután félrevonszolják a megbűnhődtek termébe, hiszen csupán egyetlen lába sérült meg és a kezeit még csak nem is a háta mögött bilincselték meg. Ahogy fekszik a földön és várja a csodát, az számomra hiteltelen és nem realisztikus. Oké, a többiek többet kaptak, lehet, hogy tényleg mozgás képtelenek, de ő azért nem került teljesen parkolópályára.
Néhol olyan, mintha a forgatókönyv megbicsaklana és nem lenne egyértelmű, merre is akar kifutni a történet. Azt sem nagyon értettem, hogy ha van egy jól felépített rész, mint pl. az arcra kent savas krém, akkor azt miért nem viszik végig az első esetben. Egyik pillanatban rákenik az egyik leányzóra, a másikban meg már tovább is léptünk, hogy Bradley szenvedéseit kezdjük élvezni.
A társaságon belüli hierarchia sem egyértelmű és amikor egyik társukat a vezér kivégzi, hiányérzetem volt a csapat reakcióit illetően.

Ez a második savas akció. Az első lány szőrén-szálán...

Ezektől az apróságoktól eltekintve - amit nagyvonalúan elengedhetünk, hiszen ki tudja, mi hogyan reagálnánk hasonló szituban - a film egészen pofás és élvezhető.
Van a filmnek hangulata. Nem tökéletes, közel sem, de hangulatos.
Az álarcok kifejezetten jók.
Az akciós részeket - nem a kínzásos jeleneteket - csiszolhatták volna, ettől függetlenül van néhány meglepetés és olyasmi, amire nem számítottam.
A befejezés viszont kicsit kiszámítható, viszont valahol sokkoló.
Nem egyértelmű, ki is az igazi áldozat.

65%

Ha megtekintenéd: T H E  F I N A L

Lánytesók - Sisters (2015)

Lánytesók - Sisters (2015)

Rendezte: Jason Moore

A film Mafab adatlapja: Sisters (2015)

"Szóval... ha feldugom a pinámba... látni fogom a képeket???"

Megtekintés: Kellett néhány hosszú perc, mire ráhangolódtam a szabad-szájú és elsőre bugyutának tűnő vígjátékra, de a végére megkedveltem antihőseit. Valamennyire.

A sok átlagos komédia és buddie mozi között elférnek csajos filmek is, amelyek hol keserédesen, máskor vicceskedve mutatnak be olyan női karaktereket, akiket talán mi is ismerünk a szomszédból. A "Lánytesók" főszereplői azonban nem teljesen ilyenek. Szerethetőségük is a néző ingerküszöbére van bízva, főleg, ha férfi az illető. Magam nem kedvelem a trágár nőket. Főleg az olyan trágár nőket, akik élete egyáltalán nincs rendben és a trágárságuk egyfajta feszültséglevezetése a saját életük minőségéért. De ne rajtam töltse ki a hölgy. (Nem állítom, hogy férfiaknál elfogadható ugyanez, de úgy vagyunk kódolva, hogy a férfi az erő, a nő a gyengédség. A férfi vadászik, a nő neveli a gyermeket, stb.)

A történet két főszereplője az Ellis nővérek: Maura (Amy Poehler), aki gondoskodó, kedves, konfrontáció kerülő és párkapcsolatok terén tapasztalatlan illetve egy rosszul végződő házasság miatt még szerencsétlen is, illetve Kate - anyuéknak Katherine - (Tina Fey), aki felelősség-kerülő, nyers modorú, szabados szexualitású és összességében bár egylányos anyuka, de egy bunkó.
A két színésznőnek nem első közös munkája ez és van közöttük működő kémia. (Bajos csajok (2004), Bébi mama (2008))
Jól hozzák a két lánytestvért, akik különbözőségeik ellenére azért hasonlóan reagálnak szituációkra, épp csak a reakciójuk indul két irányból és néha valahol középen találkozik.

A szüleik idős korukra úgy döntenek, hogy fenntartani a családi otthont drága mulatság, ezért inkább eladják, és a megtakarított pénzükből és a kapott vételár egy részéből beköltöznek egy idős emberek részére létrehozott lakóközösség egyik szimpatikus apartmanjába. (Egyébként a fő konfliktust generáló eladásra ítélt házra utalt volna az eredeti címváltozat; The Nest - A fészek - amit végül inkább a két testvérre fókuszáló címváltozatra cseréltek, hiszen fontosabb az ő kapcsolatuk egymással, mint kettőjüké a házzal.) Maura a megbízhatóbb, ezért anyu (Dianne Wiest) és apu (James Brolin) először őt avatják be a tervükbe, igaz, azt vele sem közlik, hogy valójában már eldöntötték a dolgot. Maura eltitkolva az okát, kézen ragadja Kate-et és hazautaznak. Kate kap az alkalmon, mert felelőtlen életvitelének köszönhetően éppen kirúgták társbérletéből, így nem lenne hol meghúznia magát. Mikor hazatérnek, akkor tudatosul bennük, hogy a gyermekkoruk és fiatalságuk emlékeit eladták a fejük fölül és Kate-nek sincs hova költöznie. Nem hagyják, hogy rosszkedvük elhatalmasodjon rajtuk, ezért még a szülői kérések ellenére még szerveznek egy utolsó hatalmas bulit, amelyre szinte az összes volt osztálytársukat meghívják, hogy ezzel tegyenek pontot a fiatalságuk végére.

A bulin persze felvonulnak a legfurább arcok a múltjukból; megjelenik az egykori, mára lezüllött helyi menő csávó (John Leguizamo - ez nem kap már soha egy rendes főszerepet???), egy szomszéd, akivel Maura akár kavarhatna is (Ike Barinholtz), és a korábbi iskolai vetélytárs (Maya Rudolph), aki úgy véli, a közös és csöppet sem barátságos közös múlt után neki jár az, hogy ott legyen az Ellis tesók utolsó partiján. (Mellesleg, bár kifakadása végül is jogos, Rudolph magánszáma kissé erőltetettre sikerült és talán az egyik legkevésbé szerethető figurát hozta a színésznő ebben a szerepében, amit eddig láttam tőle.)

Szóval, a mozi egy, az amcsik számára oly kedves témaként felhasznált fejlődéstörténet, amelyben megismerjük a visszás karaktereket, hogy a film végére erejükön felül végre meghozzanak döntéseket, megváltozzanak, megkomolyodjanak és benőjön a fejük lágya. Ebből a szempontból persze nem mutat semmi újat ez a mozi. Viszont a karakterek legalább nincsenek unásig koptatva, igaz, férfi változatban már elég hasonló darabot láttunk korábban. Ennél fogva nem egy megváltó mű ez a film, viszont legalább azt el tudta érni, hogy két főhőse közül legalább az egyiket igazán megkedveljem a végére és a másikat se utáljam, csak fogadjam el. Mert két jóra való nők ők, akik nem akartak korábban felnőni, hiszen minden, amiért boldogok voltak, ott lakozik gyermek énjükben, a múltban és a családi fészekben.

Persze ebben a filmben is vannak elég vállalhatatlan poénok, amik nélkül úgy látszik manapság nem készülhet felnőtt komédia. A zenélő balerinás baleset például pont ilyen és bár Miló barátom ezen szarrá röhögte magát - és nagyjából másnap már csak erre emlékezett a filmből - ettől még nem hiszem, hogy ez lenne az értékes humor méltó bemutatása.
Másrészt persze vannak olyan dolgok, amelyek a filmben szóba kerülnek és végül értelmet kapnak a végjátékra, mint például a falmászás, amelynek valamennyire fontos szerepe is lesz, hogy anya és lánya közelebb kerüljön egymáshoz.
Azután van olyan poén is, aminek túl sok figyelmet szentelnek és még a szereposztás alatti bakiparádéban sem bírják elhagyni. Az ilyesminek köszönhető, hogy néha nagyon unalmasra sikerülnek ezek a kis összeállítások és lassan le kéne szokni róluk. Nem tudom, ki hozta ezt divatba - én Jackie Chan-ig datálom vissza, de nála működött, mert jó tempóra vágták őket és a viccek mellett drámai balesetek is belefértek, így kb. egy kamera mögötti mini rendezői videónak felelt meg - de4 mostanra elég elcsépelt lett.
Nem egy túl ügyes darab, de valamennyire szerethető.

60%

Töfi:
- Direkt utánanéztem az imdb-n, de ott eddig nem írták, máshol meg nem kerestem rá, de belső utalás, amikor a lánytesók ruhát akarnak venni a drága boltban: - Kate, miután nehezen találnak ruhát és ebben a boltos-kisasszony sem segít maradéktalanul, odasúgja Maurának, akit Amy Poehler alakít, hogy: - Brayla-nak nincsen örömközpont az agyában...! - Ennek a kijelentésnek akkor van jelentősége, ha tudjuk, hogy Amy Poehler alakította örömöt az Agymanók - Inside Out (2015) című animációs filmben, azaz ő kölcsönözte Joy (öröm) hangját!
(Ne is mondd, tudom, hogy nagy király vagyok, hogy ezt észrevettem, még azelőtt, hogy valaki hozzácsatolta volna a Lánytesók adatlapjához, mint kis színest.)

Ha szeretnéd látni: L Á N Y T E S Ó K

Szomorú, hogy a film egyik legemlékezetesebb humorforrása egy kellemetlen végbélkúp jelenet.

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)

Rendezte: Jessie Nelson

A film Mafab adatlapja: Love the Coopers (2015)

Egy korábbi címváltozathoz készült poszter: Karácsony Cooperékkel.

Megtekintés: Végig utánérzésem volt. Megtekintésre alkalmas, kicsit uncsi keserédes.

Miközben ezt a karácsonyi filmet néztem, végig azon agyaltam, hogy mennyire lehetett szándékos a film szkeccs szerű felépítése, amely erősen hajazott nagy kedvencemre, az "Igazából szerelemre - Love Actually (2003)", aztán bevillant, hogy ez a mozi sokkal inkább közelebb áll Thomas Bezucha keserédes mozijához a "Kőkemény család - The Family Stone (2005)"-hoz.

Mert:
- Itt is inkább egy szűkebben vett család mindennapjaiba - azon belül karácsony - pillanthatunk bele.
- Mert mindkét filmben központi szerepet tölt be Diane Keaton, mint anyuka.
- Mert mindkét filmben fontos szerepet töltenek be olyan "gyerekek", akik kissé kilógnak a családból, pl. azzal, hogy ha kell, szembemennek vele, vagy legalábbis azzal, aki épp a "családfői" tisztséget látja el.
- Mert mindkét filmben olyan házaspár körül bonyolódik a történet, akik több évtizede vannak együtt.
- Mert mindkét filmben van olyan női karakter, aki eredendően egyik férfi karakter révén kerül képbe és egy másik férfi karakternek köszönhetően lesz a család következő lehetséges tagja.
- Stb.

Több szálon futó történet szerint a figurák egy napját követjük nagy vonalakban nyomon, egészen a karácsonyi traktás vacsoráig, amikor korábbi sérelmek kerülnek felszínre. Közben az egyik családtagot egészségügyi probléma utoléri, amely jó ok arra, hogy a drámai történet egy szentimentálisabb befejezésben csúcsosodjon ki, amikor nem mindenki sorsa oldódik meg kielégítően, de legalább attól sem kell tartanunk, hogy képen kívül leveti magát bármelyik karakterünk egy magas épület tetejéről.

A Káosz karácsonyra sajnos közel sem olyan fifikás, mint amennyire szeretne annak látszani, ezért néha a drámai viták egy kívülálló számára inkább csak amolyan feleslegesen felfújt forgatókönyv csomópontnak tűnnek. (Pl. Amikor John Goodman alakította apuka vitázik Keaton anyukával a konyhában, akkor Keaton megjegyzi, hogy "Azt sem tudom, miről beszélsz... Gondolom van egy saját, külön nyelved!" - fakad ki, pedig Goodman karaktere éppen eléggé világosan fejtette ki korábban, hogy miről is beszél, épp, hogy csak nem vágja a pofánkba: "Mi történt azzal a párral, akik negyven éve/évig olyan nagyon szerették egymást és nem savanyodtak be?" - persze, kell a drámázás - ha már keserédes a műfaj - ám mennyivel elfogadhatóbb lenne, ha ezt gavallérosan tenné meg a forgatókönyv és nem otromba, porcelánbolt-elefánt módon.)
Ezek az egyenetlenségek első megtekintésnél talán nem tűnnek fel egyértelműen, de harmadik nekifutásra, amikor már sokkal feltűnőbb, hogy a film kissé uncsi, akkor azért eléggé kivilágítanak ezek a karakter motivációs hiányosságok, amelyeknek nincs kellő mélysége pszichológiailag.

A másik, ami néha kirántott az elbeszélésből és gondolom, a végső eredmény színesítése miatt maradtak a végtermékben, azok a narráció alatt bevágott pillanatképek és speciális effektusok. Mind Charlie (Timothée Chalamet) "szétrobbanása", mind pedig Eleanor (Olivia Wilde) "elfolyása" teljesen fölösleges vizuális hatás, amely ahelyett, hogy elmélyíteni a pillanat fontosságát, szinte kirántott nézőként a cselekményből. Vannak filmek, amelyekben jól működnek az ilyen vizuális hatások, máskor viszont elidegenítőek lehetnek.

Több érzelmi boncolgatás nem hordoz magában elég erős kohéziót. Ezek egyike a számomra teljesen elhibázott Bucky (Alan Arkin), Ruby (Amanda Seyfried) és Hank (Ed Helms) trió idővonala. Nem akarok mélyebben belemenni, de számomra tökéletesen értelmezhetetlen, hogy Ruby, aki egy harmincas nőként valamiféle romantikus vonzódást érez az idős férfi, Bucky iránt (ami kölcsönös, mint kiderül), mikor ott marad a kórházban az idős férfit érő egészségügyi incidens után, a fia, az addig számára totálisan ismeretlen Hank-hoz kezd húzni, pusztán azért, mert Bucky a másik férfi "génjeiben van". Legalábbis nagyjából ez így jön le a vászonról. Egyébként elég suta az a rész, amikor kiderül, hogy Ruby még mindig a kórházban van, miután Bucky-t már ellátták. A lány sírással küszködve kuporog egy sarokban, amíg Hank oda nem megy hozzá, hogy kicsit feloldja a feszültséget. Logikátlan: Ruby lehet, hogy kedveli Bucky-t, de neki a család többi része idegen. Miért maradna a közelükben? És, ha ennyire kikészíti Bucky betegsége, miért a fia mellett "vigasztalódik"?

Továbbiakban hasonlóan erőszakolt probléma Eleanor negatív hozzáállása anyjához, Charlotte-hoz (Keaton) és a fiatalabb húgé, Emmáé (Marisa Tomei) is, szintén Charlotte-hoz. Olyan elsőre, mintha Keaton figurája kulminálna a legtöbb feszültséget a családon belül, holott inkább a többi női karakter vetíti ki rá a saját félelmeit és érzéseit, amikkel nem bírnak maguk megbirkózni.

Mint említettem, első megtekintésnél nem feltétlenül tűnik fel, hogy mennyire hézagos a karakterek felépítettsége. Sokat ment a helyzeten Steve Martin narrációja, amely sokszor oldja a feszültebb helyzeteket, sőt, néha még akkor is megjegyzéseket fűz a látottakhoz, amikor arra talán nem lenne szükség. Feltételezem, - lehet, hogy helytelenül - hogy Martinnak igyekeztek viszonylag sok szöveget a szájába adni, hogy legalább kihasználják az egykor szebb napokat látott színész hírnevét, ha emberi valójában nem is jelenik meg előttünk. Sajnos, a magyar szinkronos változatnál ez az apróság semmilyen formában nem kerül a néző figyelmébe. Martin szerepe kb. annyiban merül ki, mint Robin Williamsé utolsó munkájában, amikor a Simon Pegg vígjátékban, a "Bármire képesN - Absolutely Anything (2015)" egy kutyát szólaltatott meg.

Részemről ez a mozi többet markol, mint amennyit fogni képes.

55%

Ha szeretnéd látni: K Á O S Z  K A R Á C S O N Y R A

Töfi:
- Volt egy olyan címváltozat is, ami tökéletesen semmitmondó és még nem is fedi a film mondanivalóját: "The Most Wonderful Time." - Ezzel a címmel nem sok nézőt fogott volna meg a film. Lentebb utalok rá, honnan jöhetett ez a címváltozat.
- Marisa Tomei szerepét  eredetileg Annette Bening játszotta volna, aki korban közelebb áll a karakterhez.
- Bár a filmben nem nagyon utalnak rá, a család neve Bailey. Egy pillanatra látható, hogy "Az élet csodaszép - It's A Wonderful Life (1946)" című karácsonyi mozit nézik a tévében, amelyben a főhőst szintén Bailey-nek hívják. Annak a filmnek szintén végig van narrációja, igaz, ott nem egy kutya, hanem két angyal beszélgetését követhetjük nyomon, a film nagy részében.