2016. április 13., szerda

Ördögi kör - Southbound (2015)

Ördögi kör - Southbound (2015)


Rendezte: Roxanne Benjamin, David Bruckner, Patrick Horvath, Radio Silence (ők többen vannak)

A film Mafab adatlapja: Southbound (2015)

Megtekintés: Bár erős a hangulata, valójában filmes hiányosságai miatt kihagyható. De nem neked. (Ezalatt a horrorfilm kedvelőket kell érteni.)

A szkeccs film külön műfaj, al-műfajokkal. Sosem volt a kedvencem és bár vannak benne sikerültebb darabok is, vagy olyanok, amiket valamiért kedvelek, ez a mozi nem sokáig fog emlékezetemben megmaradni.

Rögtön kezdeném a pozitívumokkal, mert vannak. A fényképezés eléggé egységes képet mutat, szó szerint is, habár valamennyi rendező másik operatőrt hívott segítségül munkájához. A filmet szélesvásznú változatban láttam, ami segít integrálni, mint moziélményt. A film zenéje közel áll hozzám, hiszen olyan stílusú szintetizátor zenét használ, amit a nyolcvanas években örökre megkedveltem. Néha minimalista, máskor ijesztő, vagy ezek együtt. Sajnos, egyelőre ez az egyetlen munkája a "The Gifted" formációnak, amelyről az imdb jelen pillanatban semmilyen érdemi formációt nem tárol. A színészek is kiválóak, a legkisebb szerepekre is sikerült tehetséges, többé-kevésbé ismert neveket - műfajon és tévés munkákon belüli persze ez az ismertség - összeverbuválni.

A történetbe nem mennék bele, mert az viszont egyrészt erős közepes, másrészt, jelen esetben teljesen felesleges lenne, ha nem kívánom őket elemezgetni. Legyen elég annyi, hogy végig feszült történetekről van szó, amelyeknek azonban, mondhatni, néha se füle, se farka. El is érkeztünk az egyik negatívumhoz, ami a forgatókönyv/ek.
A történetek egymásba fűzése sikerült, néha túl direkt módon, máskor teljesen érthetetlenül, viszont ha nem törekszünk megérteni csak befogadni a látottakat, akkor kellemes lehet a végeredmény. Nekem persze okoz hiányérzetet, ha a megtekintés után több kérdésem van, mint amire választ kaptam és itt ez történik. Találgatni nem merek és az eredeti cím sem segített a feldolgozási folyamatban.
A narrátor, aki egy rádiós mesélő, kicsit hozzátesz a történetek drámaiságához, de az sem feledteti el velünk, hogy az azonosuláshoz szükséges lenne a szereplő karaktereket nem csak nevén nevezni, de jobban is megismerni, hiszen a horror lényege, hogy az izgalom ne személytelenül játszódjon le a szemünk előtt, hanem köthessük valakihez és drukkoljunk valakiért.
Erre a film alatt nem nagyon lesz módunk, mert egyik történetből in medias res lépünk a másikba, a befejezést tekintve egészen ügyesen keretbe foglalva a látottakat, csak az egyes szegmensek lényegét nehéz dekódolnunk számunkra és valamiféle koherens értelemmel felruházni.


Aki viszont szereti, ha egy film a drámaiságot túltolja, még akkor is, ha közben kicsit elveszik belőle a kohézió, annak szórakoztató és kielégítő darab lehet. Részemről akkor már inkább a V/H/S mozik. Ha a film nem erőszakolta volna linearitásba a történeteket olyan görcsösen, hogy sikerülhessen a film végi csavar/hurok, akkor lehet, hogy egy sokkal szórakoztatóbb filmként emlékeznék rá kicsit később.

Biztosan hatásosabb lett volna a végeredmény, ha a random félelemkeltés és történések helyett kapunk néhány választ is és nem lóg minden annyira a levegőben, mint pl. azok a démoni lények...
Ettől függetlenül hangulatos próbálkozás és megéri egyszer adni neki egy esélyt.

65%

Ha szeretnéd látni: S O U T H B O U N D 

Az alaptörténetet, ha megnézted, és láttál hasonlót, kérlek oszd meg velem.
Kifejezetten a hasonlóan, önmagukba csavarodó filmekre lennék kíváncsi.


2016. április 9., szombat

A folyó, ahonnan nincs visszatérés - River of No Return (1954)

A folyó, ahonnan nincs visszatérés - River of No Return (1954)

Rendezte: Otto Preminger, Jean Negulesco

Megtekintés: Néha kell ezeknek a régi filmeknek is egy esélyt adni. Szélesíted a látóköröd, vagy mi...

Békebeli western. 
Főszerepben: Robert Mitchum és Marilyn Monroe.


A film Mafab adatlapja: River of No Return (1954)



A hetvenes évek előtt születettek még bizonyára emlékeznek Robert Mitchum karizmatikus arcélére, olyan filmekből, mint a "A nagy álom" vagy a "Rettegés foka - mindkét változat". Marilyn Monroe meg harminchat röpke éve alatt tett róla, hogy ikonná váljék, nem annyira színészi kvalitásának köszönhetően, mint inkább viharos románcaival tarkított életének. Még Madonna is követendő példaként tekintett rá munkásságának kezdeti megformálása szerint.


Otto Preminger filmje csodálatos képekkel indul. Egy férfi fát vág a hatalmas erdős hegyek között. Elidőzünk kicsit a mohás fákon és sziklás partú vizek felett.
 
Matt Calder (Mitchum) a hegyekben élő szikár férfi, betér az aranyláz által megszállt kisvárosba, hogy kiskorú gyermekével először találkozzon. Fiára ideiglenesen Kay Weston (Monroe) felügyel, aki énekesnőként szórakoztatja a bárba betérő népeket.

Matt átveszi gyermekét Kay-től, és sietne vissza hegyekben megbújó viskójába, ahol majd jobban megismerheti Mark-ot (Tommy Rettig, Lassie/1954).
Kay férje, Harry Weston (Rory Calhoun, Marco Polo/1962), szerencsejátékos ugyanaznap este érkezik vissza asszonyához a hírrel, hogy kártyán földet nyert és azt birtokba kellene venni.
Matt és Mark viszonylag gyorsan összebarátkoznak az apa csodás hegyek között elterülő birtokán. Matt igazi túlélőként minden fortélyra megtanítja fiát aki élvezi az új életét.
A Weston házaspár nászúttal egybekötött kalandtúrája kellemetlen véget ér Matt földje mellett hömpölygő folyón. Calder kimenti a párocskát, mielőtt a folyóba vesznének, majd meghívja magához őket, ahol jobban megismerik egymást és a nézők is a karaktereket.
Harry optimista szerencsejátékos, párja Kay pedig múltját hátrahagyni igyekvő bárénekesnő.
Harry, miután információkat gyűjt, hogyan juthat el a megnyert földjéhez, magához veszi Matt egyetlen puskáját, hogy azzal utazzon végig a veszélyes úton, mivel azt a területet indiánok tartják megfigyelés alatt.
Matt a férfire támad és a dulakodás közben megsérül, elájul.
Harry a nejét és a Carver családot hátrahagyva az indiánok földjére indul. Kay azért marad hátra, mert védeni próbálja az ifjú Mark-ot, hisz annak apja akkor még ájultan fekszik.
Az indiánok természetesen hamarosan megjelennek, ezért a három fegyvertelen ember kénytelen a már eddig is veszélyesnek ítélt tutajt használni a menekülésre.

Ennél a résznél azért elgondolkodtam, hogy egy indián hordától hogyan véd meg egyetlen puska is bárkit és ha az nincs, máris tovább kell e állni?
 
Ha az ember tudja, hogy ilyen komoly fenyegetettségben él, vajon miért marad ott az egy szem fiával vagy miért nem vásárol össze magának több fegyvert, hogy legalább a gyerek is megvédhesse magát?





A három menekülő partra érve kissé megpihen. 

Matt és Kay kicsit civódnak, Mark pihen.
Kay gitárhoz nyúl és előadja sokadik dalát a film során. Hozzá teszem, hogy a film első tizenöt perce alatt kettő Monroe dalt is végig kell hallgatnunk, két szemkápráztató ruhakölteményben. A továbbiakban a csinosság már nem olyan fontos, hisz hajtóvadászat alatt nincs idő divatozni. Dramaturgiailag ezért is volt szükség rá, hogy még a film azon idején kihasználják a Monroe jelenséget, amíg a forgatókönyv meg tudja indokolni a zenés betétet a filmben, anélkül, hogy a western műfaját fel kéne cserélni a musical-lel.
Matt értésére adja a ledér nőnek, hogy ha megtalálja a férjét, annak nem lesz jó vége. Kay erre ostoba mód elkötné a tutajt, de a férfi időben megállítja.

A feszültség oka, hogy Harry múltjában van néhány homályos folt, ami miatt visszavonultan él és, hogy Kay nem képes megérteni, hogy az indiánok bármikor rájuk akadhatnak, ezért Harry-t utolérni sokkal fontosabb, mint bármi más, önös érdek, vagy félelem a számonkéréstől.
 

Az indiánok által "halálfolyónak" nevezett hegyek között ömlő zuhogón keresztül raftingol a három ember, a kornak megfelelően rossz vetített háttér előtt. Kikötés után egy barlangban keresnek menedéket, hogy a gyengébb fizikumú Kay kipihenhesse magát.
 

Itt majdnem cici villan... Robert Mitchum ruhát tereget. Fájt még látni is, valószínű életében nem terített ruhát száradni. Monroe pedig takaró alatt remeg, amit nem ránt senki félre. Matt jól megmasszírozza Kay testét, hogy átmelegedjen. Közben szól az andalító mandolin és harmonika.
 
Ez a Monroe nem is volt rossz csaj! A lábát mondjuk én is megfogdostam volna.



További kalandokat élnek meg vadállatokkal és egyéb gazfickókkal, akik szintén Harry nyomában vannak. Ki gondolná, hogy Matt-nak velük is meggyűlik a baja?
 
Aki látott westernt, az tudja.
Kay formás idomai kihozzák a férfinépből az alfahímet. Matt pedig verekszik érte.
Ez az igazi vadnyugat!

Ismét kék háttér, ismét a halálfolyó.
 
Matt gyengéd oldalát is megismerjük, mert amikor a forgolódó Kay takarója félre csúszik, a férfi nyuszi hopp-ot játszik és betakarja. Hosszasan beszélgetnek, hogy jobban megismerjék egymást. Kiderül, Kay és Harry nem házasok, csupán egymás életébe sodródtak. Furcsa is a nő nagy ragaszkodása Weston iránt.
Matt sem érti, be is fordul inkább a fal felé.

Másnap tovább utaznak. Azok a fránya indiánok meg csak jönnek, jönnek.
 
Nem is értem, a kis menekülő csapat minek köt ki a parton, ha az őslakosok ilyen nagy elánnal követik őket. Én egészen az óceánig meg sem állnék hasonló helyzetben.
Legalább a táj szép és a folyó is fenyegető.
Néhány indián még a tutajra jutást is megkockáztatja, de ahelyett, hogy gyorsan legyakják az egyetlen harcképes férfit, van, amelyik inkább Monroe kisasszony ruháját tépkedi szexisebb darabokra.
Csoda, ha mára rezervátumba kényszerítették őket? (érezd az iróniát) Csata közben is csak a csajozás???
És ha nem lenne elég a harcos helyiek attakja, még néhány vízesést is át kell vészelni. Kay karjai izmosodnak.
Végül csak eljutnak Counsil City-be, ahol végre beteljesedhet Matt bosszúja.

Preminger filmje - bár a történet leírásából annak tűnhet - nem túl izgalmas western. Nem is lassú persze, nincs sok nagy totál és elmélázás a tájon, de az a pár kaland, ami történik a szereplőkkel, nem túl izgalmas vagy érdekes.
 
A film széles vászonra készült, bőven megelőzve Sergio Leone képi világát. Csupa féltotál, széles képek, sehol egy arc-közeli. Nem tudjuk megcsodálni Marilyn Monroe szeplőit vagy Mitchum ráncait.
Nem lesz a kedvenc western filmem, sőt, az első tízbe sem csúszik be.
Inkább dráma ez, de annak meg erőltetett.
A vége tart egy apró csavart, ami közelebb hozza apát és fiát egymáshoz, mégsem menti meg a filmet, csupán jobban segít elfogadni Matt sötét múltját.

Legyen mondjuk 40%.
 
Az imdb.com-on jelenleg 6.7-en áll, de szerintem ez erős túlzás és inkább a két húzó névnek szól, mint a történetnek és a rendezésnek.

Louis Lantz forgatókönyvét Frank Fenton duzzasztotta filmmé. Sajnos nem sokat hozott ki a történetből.
 
Azért a végére még futja egy édes-bús nótára, amelynek címe megegyezik a filmmel, hiszen aki átéli azt, amit ők, az tudja, hogy ugyanahhoz a folyóhoz már többé nem térhetnek vissza.


Érdekességek:
- Marilyn Monroe filmben viselt ruháiból később Tommy Hilfiger csinált pénzt aukción.
- Monroe és Preminger annak ellenére is nehezményezte és rangon alulinak tartotta a forgatókönyvet és a belőle készített filmet, hogy az később valamiért sikeresnek bizonyult a pénztáraknál. Mondjuk a sikere számomra is rejtély.
- Natasha Lytess, aki akkoriban Monroe személyi edzőjeként vett részt a forgatáson, volt a felelős a legtöbb feszültségért, ami a forgatás alatt Premingert érte míg a kisfiút alakító Rettig volt az, aki szakmai felkészültsége miatt leginkább szimpatikus volt a rendezőnek. (Monroe allűrökkel operált, Mitchum meg ivott, mint állat.)
- Másod-rendezőre azért volt szükség, mert Preminger egyéb elfoglaltságok miatt már Európában "turnézott". Az újra felvett jelenetek készítése közben a producerek jobban észrevették azt, amit korábban nem: Preminger rendezői stílusa nem volt szinkronban a nyugati ábrázolással és annak minőségével.
- Premingert szerződés kötötte a Fox stúdióhoz, amelyből kerek 150e dollárral kivásárolta magát, hogy a rendezői szabadságát ne korlátozzák olyan filmek megrendezésére való kényszerítésével, amelyekhez nincs kedve.




2016. április 4., hétfő

The Walking Dead - 6. Évad Évadzáró

The Walking Dead - 6. Évad Évadzáró


Erősen szpojleres leírás, már amennyire azt a sorozat engedi...

Csapongani fogok és a humorom sem a régi.

1.) Most már egészen biztos, hogy a sorozat bemutatóinak nem kell hinni. Amikor egy figura halálközeli élményben van - pl. mint itt az úttorlasznál a véres arcú pasas, akit még le is graffitiznek - hamar kiderül, hogy köze nincs Rick csapatához. (Az a spray vajon mi volt, amit ráfújtak?)

2.) Néha Rick nem tököl. Ilyenkor agyon szurkál egy tucatnyi alvó embert. Máskor meg rövid alkudozás után inkább visszavonul. Itt sem érte meg, mert amennyire láttam, még az első útlezárást tudták volna a legkönnyebben bevenni.
Első útlezárás: 3 autó 8 ember
Második útlezárás: 5 autó és kb. 13-14 ember. Itt már Carl is azt mondja, hogy le kéne zavarni az összecsapást.
Harmadik útlezárás: Zombi holtlánc meg néhányan a fák közül. Itt már sejteném, hogy gáz van és mennék haza nyílegyenesen.
Negyedik útlezárás: Itt a kocsikat össze sem bírtam számolni, mert kitakarták az emberek.
És akkor még a rönkös lezárást nem is láttuk.

3.) Negan, legerősebb fegyvere, a logisztika. Meg a fanatizált tömeg. Nehéz elképzelnem, hogy egy ekkora siserahadat sikeresen össze lehet kovácsolni azalatt a két és fél (becsült szám) év alatt, amíg Rick-nek csak alig sikerült tucatnyi emberét összeboronálni egy izolált kisvárosban.

Negan-nak nem egy csapata van, hanem hadserege. De kérdem én, ebben a zombiktól hemzsegő világban képes volt ennyi fegyverképes embert összeszoktatni, azok mellett, hogy minden közösségből és egyéb túlélő brigádokból megöl egy-egy embert. Szóval haragosa is akadhat bőven. Többet akarunk megtudni Neganről és van egy sejtésem, hogy az sem lenne elég.
Ki ez a fickó, aki még a kormányzót is lealázza stratégiában és hadviselésben?
Honnan van ennyi túlélő, akiket fegyverbe lehet hívni? Tényleg csupa olyan embert szedett maga köré, akik marcona harcosok?
Vagy azokat és azok hozadékát is?
Ha így van, akkor nem csak kétszázan lehetnek fegyverbe fogható emberek, hanem még van öt-hatszáz egyéb emberke, akiket ellátni viszont nem lehet egyszerű csupán rablógazdálkodásból. Oké, hallottuk Hilltop-ban, hogy valami ilyesmivel működtetik a csapatot, de elképzelni nehezen tudom, hogy ebben a kietlen világban, ahol a kis csoportok is nehezen maradnak életben, ennyi embert össze lehet fogni, ahelyett, hogy valahol egy hatalmas kertet kezdenénk el gondozni. Szóval fura, hogy a rablóbanda nagyobb, mint a közösségek, akiket lehúz.
Szerencse, hogy nem állt be mindenki a seregébe, mert a végén nem lenne aki répát ültet.

Hol volt eddig ez a rengeteg túlélő, miközben Alexandria nagyjából teljesen elvágta magát mindentől?
Remélem kapunk majd ezekre válaszokat a sorozatból, mert eddig elég légből kapott ez a hatalmas csapat számomra.

Mindezt úgy, hogy a környéken olyan brigádok randalíroztak, mint a kannibál Terminusiak vagy a Farkasok, akik viszont rendesen körbejárták a környéket, irtva mindenkit. A rendőr-mini államról már nem is beszélve.

Rick-nek nincs szerencséje. Bármikor találna egy kellemes helyet, ahol kibekkelhetné az öregkort, jelentkezik egy nagyobb csapat. Nem értem, ezek miért nem egymással küzdenek meg inkább. A poszt-apokaliptikus zombi világ szopás!
Mondjuk, már kezdem érteni, Rick miért előbb lő és azután nem kérdez.

4.) Carol mostanra teljesen elveszítette mindazt, amit felépítettek vele. Neki meg valszeg poszttraumás stressze van. Egyszerűen a sorozat felépített egy kurva kemény nőt, hogy azután lerombolja a figurát. Rendben. Lenyelem ezt is. Keserű, de legyen. Mivel még nem öltem életemben, nem jelenthetem ki, hogy hány gyilkosság után borul ki az ember. Feltételezem, nekem az első is elég lenne.
Morgan meg öl érte.
Akkor mondhatjuk, hogy feladta Carol-ért az elveit. Vagy kezd ébredezni? Mindegy is, mert sajnálatos mód olyan számomra Morgan lelki vívódása, amely attól függ, melyik szerencsekártyát húzza le a kupac tetejéről. Nem keresek bennük logikát többet.

5.) Mostanra már nem csak a szereplők és a járkálók képesek teleportálni, de az a néhány ló is magáénak tudja ezt a képességet, amelyik még nem lett zombi-papi. Morgan pl. simán megközelíti az egyik túlélőt Carol támadói közül, amikor az alig egy percre elfordul. Mire visszanéz Carol-ra, hogy lelője, addigra Morgan farkasszemet néz vele, ideiglenes hátasa pedig mögötte ácsingózik, szénát kutatva. Ennek mennyi az esélye? 100%, hiszen ez a The Walking Dead...

6.) Vajon mi szükség volt az előző rész végén vállon lőni Daryl-t, úgy, ahogy láthattuk, azon kívül, hogy izguljunk, most mi van? Daryl-t??? Ne! Kérem, ne! Pont Daryl-t!!!
Azután a következő részben kiemelik egy kisteher rakteréből és a korábbi lövésnek annyi jelentősége sincs, mint mikor Rick szakállát lenyírták. Sőt, eddig bárki testszőrzetének a lenyírása közben fontosabb események történtek, mint most, (Shane átment pszichóba, Carl séróigazítása közben apu megérkezett a táborba, Maggie meg heveny vetélés jeleit mutatja.) hogy Daryl bekapott egyet golyóból. Előre félek, mi lesz akkor, ha egyszer Daryl hajához nyúlnak.

7.) A befejezés.
Ütős lett.
Pont, mint a képregényben.
Mégis, a tévé másik média, mert míg a képregényben azonnal megtudtuk, ki esett Negan bemutatkozásának áldozatául, addig a sorozat pofátlanul meglépte azt, hogy ugyan meghalt egy szereplő - vagy operatőr - de ezt nem fogjuk megtudni októberig, mert FPKill módban történt meg. Lehet izgulni fél évig, kit veszítettünk el. Már, ha fogunk még akkor izgulni.
Ez legalább annyi idő, mint ami idő alatt Negan az epizód végén Rick szájába rágja, mekkora szarban vannak, hogy meg fogják ezt bánni, valakit ki fog nyírni, a többek sírni fognak, mert ez a dolgok rendje, mert meg fog ölni valakit, és végig fogják nézni, mert... bla-bla-bla,
Ennyire Jeffrey Dean Morgan még sosem fárasztott. Mire a tizedik percbe ért a vagány és hosszú dumájának, már rendesen kezdtem azt hinni, hogy ez valamiféle abszurd humor.

Kedvelem a sorozatot, de ahogy telnek az évadok, rá kellett jönnöm, hogy begyakorolt panelekből építkezik, amin az szokott dobni kicsit, hogy melyik szereplő, mikor halálozik el. De már azok sem lepnek meg minket annyira.
Ebben a világban, feltételezném, hogy az élet értékes kincs, hiszen halott van, milliárd. Ennek ellenére, ahelyett, hogy a túlélők egy szoros és a már megszokott társadalmi rendszer szerint rendezkednének be, azt látjuk, hogy az erőszak az úr.
Ez pedig nem tölti el az embert reménnyel.
Remény és előre látható megoldás nélkül pedig meddig szórakoztató egy ilyen világot nézni?

Nem tudom a választ, de kezdek fáradni. A sorozat pedig néha már fáraszt.
Van rá esély, hogy a néző besokalljon, mint a vámpíros filmek dömpingjében, amelyet már mindennel kevernek, csak, hogy legyen nézője.
A The Walking Dead, meg úgy látszik, már csak azzal tud kellő feszültséget gerjeszteni, ha meggyilkolnak benne valaki fontosabb karaktert. Mert szinte minden izgalmat már bemutattak, töviről, hegyire. Izgultunk már mindenért a hat évad alatt. Mi maradt hát?
Hogy a kedvenc karakterünk életéért lobbizzunk.
Hogy valaki olyat ejtsenek ki a forgatókönyvírók, aki miatt ha veszítenek is nézőt, az nem lesz túl sok.
Még szerencse, hogy a Trónok harcán edződött fogyasztók kezdenek immúnisak lenni ezekre a direkt marketinges húzásokra.

A kérdés pedig újra és újra felmerül bennem: Hova futhat ki ez az egész?


Neked mi a véleményed a jelenségről?