Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ugyan egy erős dráma, de lassú is. Nem biztos, hogy megéri az idődet.
A film egy háborús (western) filmbe csomagolt roppant szikár és erős filmdráma. Csak sajnos, valahogy nem bírtam teljesen ráhangolódni, ami az én hibám.
három déli nő - két fehér és egy afroamerikai - együtt tengetik napjaikat az Amerikai polgárháború vége felé. Férfi alig akad a földeken, azok is többnyire harcképtelenek. Augusta (Brit Marling) igyekszik embert/asszonyt faragni húgából, aki inkább lázadó szellem. Ennél fogva a film legütnivalóbb karaktere Louise (Hailee Steinfeld) lesz, a húgi, aki dolgozni nem akar, viszont állandóan sértegeti a harmadik lányt, Mad-et (Muna Otaru) aki korábban a család rabszolgája volt, mostanra viszont, mivel csak egymásra számíthatnak, szinte egyenrangú félként áll mellettük és igyekszik gondozni a földeket. Louise hozzáállása az életükhöz eléggé kívülálló, viszont mégis Augusta testvére, így el kell viselniük. Louise, ha már a földeken nem képes hasznosat tenni, megmaratja magát egy mosómedvével, hogy legalább legyen valami történés.
Augusta körbenyargal a vidéken és gyógymódot keresgél. Szerencsétlenségére a támadó hadsereg két megtévedt báránykája (Kyle Soller, Sam Worthington) épp a környéken folytat ámokfutást, legyilkolászva a délieket, akik útjukba kerülnek. A lány és a két katona útja keresztezi egymást, ezért a többit ki tudod találni.
Lassú film és nem is túl bonyolult. A színészek hozzák a kötelezőt, ám sokat nem segít nekik a forgatókönyv, mert végig megtörtek, fáradtak, leharcoltak, így szinte csak egyetlen arcukat ismerjük meg a játékidő alatt. A valóságtól legalább nincs túlságosan a cselekmény elrugaszkodva, bár lehetséges, hogy ha egy pergő akciófilmet hoznak össze a minimális szereplőgárdával, nagyobb figyelemre tartott volna számot a film, mint így, mert ez - a többség szórakozás iránti igényeit figyelembe véve - elég unalmas lehet.
Barber korrekt rendező, a képek szépek és jól meséli el a történetet. Ennyi és semmi több. Nincsenek érdekes képi megoldások, semmi átlagostól eltérő. Egyszeri megtekintésre merem csak ajánlani, Hailee Steinfeld kedvelőinek.
Sok csavart ne várj.
Sajnos a végeredmény erős közepes.
Ami sokat dob rajta, az az utolsó másodpercek, ahogyan a kamera az égő házat mutatja.
Nekem az élvezeti értékéből sokat levont, hogy teljes képernyős változatot láttam, mert a helyszínek, tájak igényelték volna a széles vásznat.
Megtekintés: Ha előítéletesen és kategorikusan elzárkózol a magyar filmektől (Jujj, ez régi és fekete-fehér!) akkor pont ilyen alapművekről fogsz lecsúszni, mint Gaál filmje.
Félve ültem neki ennek a drámának, mert itt-ott olvastam róla - csupa jót - viszont bennem is van egyfajta ostoba beidegződés, hogy kerüljem ezeket a porosnak tartott, megkopott filmeket, amikre az ember leginkább nosztalgikus műsorokat sugárzó, erősen specifikus csatornákon tud megtalálni. Azután percek alatt meg lettem véve.
Nem kívánom párba állítani Gaál István drámáját az ugyanabban az évben készült Szabó István mozival, mert ezt megtették már korábban olyanok, akik mindkét filmet látták és jobban tudják, mit beszélnek. Én, mint filmrajongó, nem vagyok képes mélyebb elemzésre, de igyekszem az érzéseimet és észrevételeimet kevésbé sznob módon tálalni, mint ahogyan én találkoztam a világhálón a filmmel kapcsolatban.
Kötelező körök:
A film 1963-ban forgott, és rá következő év első negyedében mutatták be Magyarországon, állítólag egy korábbi, francia ősbemutató után. Hatalmas siker volt a formailag és témájában is megújuló mozi. Gaál IstvánSára Sándor operatőrrel és Szőllősy András zeneszerzővel egy sokat látott témát - gyermekkor elhagyása, felnövés, felelősség vállalása - gyúrt egybe egy erős alapötlettel - egy véletlen halálos baleset -,hogy azután egy korrajzot láthassunk a vásznon.
Érzéseim:
Egy kis csapat egyetemista fiatal, hat fiú és két lány önfeledten élvezik a vakációjuk utolsó napjait a képzelt, ám ugyanakkor akár létezhető Tiszanyárád nevű kisvárosban. Az apró lakótelepek és kulturális intézmények jól megférnek itt a vidéki parasztházakkal és tanyákkal, pont, mint a szereplőink, akik közül van, aki itt lakik, mások Pestről látogatnak ide. Ami összeköti őket, - egyetlen kivétellel - az a nyár. Régebben, gyerekként a múlt is, de mostanra kapcsolatuk kezd kiforrni, hiszen lassan ki fognak lépni a felnőtt életbe és egyáltalán nem biztos, hogy a gyermekkori barátságuk elég erős kötelék marad a továbbiakban.
Ezt megerősítendő, miközben önfeledten lubickolna a hűvös tiszai vízben, egyikük megfullad, mindezt úgy, hogy a többiek a hiányát csak jóval később észlelik. Már ez is elegendő ok lehet arra, hogy egy viszonylag összeszokott társaság kapcsolati hálója meglazuljon és ebből a lazulásból épül fel a film, amely a felnőtté válás szomorú tanmeséje lesz.
A fiatal felnőttek, vagy inkább tinikorból kilábaló fiatalok a film elején gyermeteg mókázással szórakoztatják magukat. Nem gondolnak a jövővel, pusztán az utolsó szabad napjaikat igyekeznek boldogan eltölteni. Ez azonnal megváltozik, amikor ráébrednek, hogy figyelmetlenségük és felesleges hősködésüknek, butaságuknak egyik társuk áldozatául esett.
A rendőrségi nyomozás ugyan hamar lezárul és kizárja az esetből a szándékosságot és idegenkezűséget, de addigra a szereplőink lelkét már megfertőzte a kétley, a fájdalom és a felelős keresése, mert egyedül egyikük sem képes még magára vállalnia annak a terhét, hogy esetleg közvetve felelőssé tehetőek a halálesetért.
Nincs két egyforma reakció és mindenki igyekszik magát jobbnak feltüntetni a többiekhez képest, hiszen, zavaros lelkük csak akkor nyugszik meg, ha képesek magukban találni bármilyen apró momentumot, ami felmentheti őket a többiek és ami talán még fontosabb, önmaguk előtt. Egyikük pl. már másnap megkezdi öngyógyító tevékenységét, amelyet még arra is felhasznál, hogy talmi népszerűségét kenegesse némi kappan hájjal. Édesapja hentesboltjában szórakoztatja a vásárlókat a tragikus eset túldramatizált elmesélésével, miközben önön szerepét jóval nagyobbnak és fontosabbnak tünteti fel, mint az valójában megtörtént. Ez a mellőzött emberek olcsó önfényezése. Csak akkor reked meg a történet mesélésében, mikor egyik társa is megjelenik és nincs mód a hazugságot tovább ragozni. Ideiglenesen.
Éjjel keresik a folyóban a holttestet. Mesteri, ahogyan a reflektor végigsuhan a parton állókon.
Az egyik lány a párjában keresi a bűnöst és végül ez adja meg neki az utolsó lökést, hogy kiléphessen abból a felszínes kapcsolatból, amelyet valójában már ő maga sem tud, miért kezdett el korábban. A párja pedig görcsösen kezd ragaszkodni hozzá, hiszen mostanra tudatosul benne, hogy az élet mennyire tünékeny jószág. Még arra is képes lenne, hogy akár feleségül vegye a korábban az érzéseit őszintén és talán a kelleténél durvábban előadó lányt, aki viszont közben nem tud megbékélni a haláleset rá eső felelősségmorzsájával, ezért hátra akar hagyni mindent. Barátokat, falut, gyermekkort.
A többiek szintén egyénileg és kétségek között keresik a választ a továbbra és miértre. A buta játékosság eltűnik belőlük és a helyét a keserűség és a jövőtől való rettegés veszi át.
Stb.
Gaál és Sára művészi rangra emelte a film elkészítését. Ehhez segítségül kérték a zenét és a vágást, valamit az operatőri munkát. Gyönyörűen megkomponált képekben láthatjuk a fiatalok környezetét. Érdekes beállításokban szemlélhetjük meg, hogy a boldog gyermeki lélek hogyan vált át a komorabb hozzáállásba.
Ehhez a képi világ segítséget nyújt olyan beállításokkal, amiben az emberi alakok aprónak látszanak, miközben a környezet hatalmassá nő. (Nagymama a kenyérrel sétál a fák között.)
Az egyik legjobb pillanat a filmnek, amikor a rendőrségi kihallgatás után a fiatalok némán sétálnak vissza a kisvárosba a Tisza partjáról és közben vádló tekintettel nézi egymást. Szavak nélkül is érezni a feszültséget, ahogyan pálcát törnek a többiek felett.
Csodálatos a jelenetsor, amikor a vízbe fulladt Gábor nagymamája egy furcsa népi hagyományt elevenít fel a kenyér vízbe engedésekor.
Azután ott van a filmzene használata.
Néha csak disszonáns klimpírozás, máskor ária vagy paraszti siratóének. Néha a zenét még képi montázzsal is megtámogatják, azzal mutatva be a zaklatottságot, hiábavalóságot és ürességet.
Roppant nehéz film is lehetne a Sodrásban, hiszen sok művészi fogást használ fel a cselekmény elmesélésében, mégsem lesz unalmas.
Tele van olyan finom utalásokkal, mint pl. amikor a fiatalok elkísérik a nagymamát a holttest azonosítására és közben a háttérből gyermeksivalkodás szűrődik be a komor képek közé, amivel emlékeztet minket a rendező, hogy szereplőink is kb. innen indulhattak el, ebbe nőttek bele, hogy azután örökre tovább lépjenek.
A barátok lassan szétszélednek hazafelé tartva a rekonstrukció után. Már nem olyan szertelenek, mint a film elején. Remek képsorokban mutatják be a nézőnek a bizalmatlanságot, kétséget és neheztelést, amely a szereplőket emészti.
Sajnálatos módon az imdb oldala eléggé mostohán bánik a filmmel, így a nyert díjai szakasz jelenleg teljesen hiányos, habár egyes Internetes források szerint 1964-ben megosztott fődíjat kapott egy másik filmmel Karlovy Vary-ban.
Külön sajnálatos, hogy jelenleg nincs olyan kiadó, amely felkarolná az ilyen fontos magyar filmeket és mondjuk egy gyűjtői kiadványban megjelentetné esetleg a filmdráma zenei anyagát.
A filmben olyan fiatal művészeink szerepelnek, mint a később főleg kellemes hangjáról ismert Moór Marianna vagy Kozák András.
85%
Más oldalak anyagai a teljesebb képért:
szikfilm: Sodrásban
est.hu: Sodrásban
Megtekintés: Az előzetes felületes megtekintése után vártam a filmet. Az elvárásaim és amit kaptam, nem fedték egymást.
Roeck néhány éve egy dokumentumfilm forgatásának apropójából megismerkedett az Eastwood klánnal és első két filmjéhez meg is nyerte őket. A Diablo a második olyan nagyfilmje, amelyben Scott Eastwood is részt vett. A film árnyalja az Eastwood csemete tehetségét - van még mit fejlődnie azért - és nem lesz közönség kedvenc sem, de azt nem lehet elvitatni, hogy összességében van hangulata a filmnek és rengeteg pozitívuma is, csak a lezárás az, ami teljesen felbaszarintja az embert, aki nem számított ilyesmire.
A film in medias res indít. A farmer, Jackson (Scott Eastwood) birtokát megtámadja négy mexikói bandita és elrabolják gyönyörű feleségét (Camilla Belle). A férfi alig ocsúdik fel a támadásból, azonnal utánuk indul. Közben szürreális találkozásokba keveredik a kies környéken élő farmerekkel, indiánokkal. Végül sikerül utolérnie az emberrablókat, de addigra már kissé megfordult a történet iránya.
Van potenciál a történetben, ám, amiért végül csalódott voltam, hogy túl keveset tudunk meg a főszereplőnkről - gondolom, a lényeget tekintve a szűkszavúság egyébként elég - és a befejezés túl negatív számomra. Hepiendet keresve sem találtam a filmben. Tudom, ez legyen az én hibám, de egy western filmdrámánál azért elvártam volna. Nem érzem, hogy olyan nagy újítás lenne, hogy a végén nem az "győz", akinek a néző addigra szurkol.
Sajnos, a film játékideje alatt a legtöbb szereplő motivációja és cselekedetei nem túl logikus. Ezek egy részére persze választ kapunk, más karakterek viszont a levegőben lógnak.
Több a kérdés, mint a válasz. Ez oké, egy szintig, ha misztikus magasságokba emeljük a történetet, de itt pont, hogy amire építhették volna a cselekményt, túl hamar eldurrantott patron. Voltak korábban hasonló filmek, amelyek a fordulóponttal jól kufárkodtak, és ezzel elképesztették a nézőt. Itt kissé hányaveti az egész és az elvileg nagy csavar kitalálható és még talán túl korán is lövik el.
Walton Goggins fegyver fog Scott Eastwood-ra.
A film jó abban a tekintetben, hogy gyönyörűen van fényképezve, remeks színészeket vonultat fel, egészen apró szerepekben is - az első banditát pl. Joaquim de Almeida alakítja, akinek nevét több mint 120 film stáblistáján láthattuk és ebben vannak szinte főszerepek is: Végveszélyben, Desperado.
Scott Eastwood néhány gesztusával kísértetiesen közel hozza hozzánk az öreg Clint arcmimikáját, színészi játékát, igaz, fia még nagyon az elején van, ezért hiányzik még belőle az apjára olyannyira jellemző szikár játékmód. Néhány villanásában tiszta apja. (Szájhúzás, grimaszra egy az egyben.) Ettől még nem derült ki, hogy jó színész e. A Diablo erre nem nagyon ad módot.
Ettől függetlenül az Eastwood csemete félszáz western forgatókönyvből ezt választotta első western filmjének. annak ellenére, hogy ebben azért erős a pszicho-dráma vonal is.
A show-t ellopja a mostanában nagyon felkapott Walton Goggins. Itt azért nem hozza azt a már-már ripacs előadásmódot, amivel az "Aljas nyolcas"-ból szinte kilógott. (Igaz, ott szinte mindenkinek volt legalább egy ripacskodós magánszáma.) Goggins remek karakterszínész. Ne riasszon el minket az se, hogy kezdetben kissé érthetetlen a jelenléte vagy motivációja. Idővel minden kiderül.
Scott Eastwood fegyvert fog Danny Glover-re.
Néhány pillanatot olyan filmes öregek is kapnak, mint Tzi Ma vagy Danny Glover. Kár azonban, hogy ilyen remek színészek, akik korábban Hollywood tehetséges munkásai voltak, mostanra főleg ilyen piti szerepekben kénytelenek helytállni. Egyszerűen olyan, mintha ők már túl lennének a szakmájuk delén.
Konklúzió:
Az összkép kellemes és ha megfelelően van megírva a forgatókönyv - Roeck és Carlos De Los Rios (Rios első munkájától folyamatosan és egyenletesen hanyatló minőségű tendenciát mutat.) - nagyon ütős is lehetett volna. Így egy kicsit megtörik a lendülete és a lezárás feleslegesen lett olyan, amilyen. Dark.
Mondjuk, akinek a nyers és logika nélküli erőszak letöri a pozitív lelkét, annak erős lesz a film és nyomokat is hagyhat az emlékezetében. Ha ez volt a cél, akkor viszont remek a film és a lezárás meg szinte dicséretes.
(Csak én jobban szeretem a pozitív lecsengésű mozikat.) (Enyém bajom!)
