2016. január 5., kedd

A homár - The Lobster (2015)

A homár - The Lobster (2015)


Rendezte: Yorgos Lanthimos

A film Mafab adatlapja: The Lobster (2015)

Megtekintés: Inkább ne. Ha nem vagy fogékony az abszurd filmekre, akkor hagyd ki, de tényleg.

Elhiszem, hogy igény van ezekre a színházi világot megidéző, művészi és művészieskedő filmekre és elhiszem, hogy van közönségük, meg állva tapsolás az ősbemutatón, meg rangos díjak a készítőknek. Rendben van. Vannak kevésbé közönségbarát alkotások, amiket még kedveltem is (pl. Kubrick filmjei, főleg a Mechanikus narancs) ,de kérem, ilyet inkább ne. Ha ez a rendező megért már Oscar-díjat is és mivel Görögországban hozzánk hasonlóan nem nagyon támogatott a filmművészet és ezért kezdi elszipkázni Európa, akkor kérem, inkább ne.

Nem azért, mert a színészek nem voltak rendben, vagy mert nem tetszettek a szépen beállított képek, a természetben elkapott pillanatok. (Egyszer még a Szinyei Cédrusos festménye is mintha bevillant volna...) Nem azért, mert nem kedvelem a klasszikus zenét - bár van, ami jobban tetszik, mint azok, amiket a filmben felhasználtak. Nem azért, mert nem volt potenciál a mondanivalóban, a történetben.
Egyszerűen azért, mert szórakoznom kellett volna, de így, ebben a formában, ahogy megvalósították és lezárták, nem, hogy nem szórakoztam, de igazából úgy érzem, át lettem verve.
Yorgos célja pedig valami ilyesmi lehetett.

A jövőben egy antiutópiában járunk, ahol az ember embernek farkasa. Túrót. Ahol az elfogadott, hogy csak párosan szép az élet. Aki pedig elveszíti párját, az hoppon marad és mehet a levesbe. Néha akár szó szerint is, mert a páratlan embereket egy készülék segítségével állattá változtatják, hogy úgy éljenek tovább. A homárból meg remek levest lehet főzni, nem igaz???
A film a műveletre nem nagyon tér ki, pusztán pár mondatban említik meg, hogy akinek nem sikerül párt találnia, az bizony, rövid időn belül, kiszorul az emberi létből.
Éppen ezért ezer kérdést teszünk fel magunknak, mert az alapötlet érdekes - legalább olyannyira, mint a Lopott idő című sci-fi-akciófilmben - épp a megvalósítás hézagos - mint a Lopott idő című akció-sci-fiben is.

El lehet filozofálgatni azon, hogy ebben a világban mikortól "kötelező" a beilleszkedünk miatt megtalálni a párunkat? Már gyerekkortól? És ha kis, kövér kölykök vagyunk, akkor mikor mondja azt az állambácsi, hogy elég volt, te kis dagadt szaros, holnaptól állat leszel és punktum!
Vagy mi van akkor, ha valaki homoszexuális, leszbikus, bigámista? Az hogyan fér bele egy olyan világba, amelyben elvileg kiszámolva kellene léteznünk, egy-egy tagú párként?
Mi van akkor, ha mondjuk nőből aránytalanul több születik - mint ahogy Kínában volt rá példa?


Azután ott van a jelenet, amikor szereplőink egy bevásárló komplexumban elszakadnak egymástól és azonnal megjelenik a karhatalom, tudakolva, van e párunk és merre lófrál. Ennyire egymás seggében kellene élnünk ebben a világban? Hogyan oldható így meg a munka? Együtt is kell dolgozni, vagy a zsebünkben kell hordani a megfelelő okmányt és úton-útfélen mutogatni, hogy mi alkalmasak vagyunk páros életre?
Ha ennyire rászállnak az emberre, hogy van e párja, akkor a film végén a pincér kezét miért nem fogja a párja? Vagy a távolban dolgozó kamionsofőrök is viszik magukkal a kedvesüket, hogy baj ne legyen?
Mennyire veszik komolyan azokat a papírokat, amit említenek egy jelenetben, hogy bizony a két főszereplő egy pár és kérem nem zaklatni őket?
Ha van ilyen papír, miért nem egyszerűbb az ellenállóknak hamisítani egyet mindenkinek és akkor lehet együtt élni... egyedül. Ha rákérdeznek meg majd felmutatjuk.


Ebben a világban van e elhagyás, ha tudjuk, hogy azzal megkockáztatjuk, hogy az átváltoztató hotel vendégszeretetét fogjuk élvezni? Mi van akkor, ha a párom akkora elefántfüggő, hogy egy nap gondol egyet és elhagy, hogy az után bevonuljon és ormányossá alakítsák?
Akkor én is szopok miatt és bár én nem akartam állat lenni, mégis marha voltam, mert nem a megfelelő partnert találtam meg magamnak?
Mi van a hotelekkel? 45 napos határidő, hogy megtaláljuk az igazit??? És ha ezalatt főleg férfiakat hoznak a létesítménybe, mert úgy jön ki? A nők meg mondjuk egy sem az esetünk, de esetleg egy másik hotelben lenne megfelelő partner, csak sosem tudjuk meg, mert nem mehetünk át oda?

Ott van a vadászat is. Ilyen sok magányos ember menekült a fák közé az erdőbe, hogy az ellenük indított hajtóvadászatban bónusz napokat tudunk gyűjteni az emberi léthez? Van aki már 150 napot nyert így, ami feltételezi, hogy ha egy ideje a hotel vendége, akkor rengeteg embert sikerült levadásznia. Ebben az esetben az erdő ugyancsak tele lehet a rendszer ellenségeivel. De a rendszer miért a hotel vendégeire bízza a piszkos munkát? Megengedheti magának, hogy ennyi rendszer ellensége éljen kívülállóként - akik később be tudnak szivárogni a városba is akár. Itt megint megkérdem, miért nincs feketepiaca a megfelelő papírok beszerzésének? Pedig mi pénz lenne az!

Ha állat lesz belőlem ki viseli gondom? Oké, ha kutya vagyok, megkaphat egy másik családtag, de mi van, ha elefánt leszek és különleges bánásmódot igényelek?


Vannak kérdéseink és csak a felszínt karcolgatjuk.
A történet mélyebb rétege, hogy egy olyan világban játszódik, amelyik szerint a teljes emberi élethez kötelező egy párt találnunk magunknak és ha ez nem megy, akkor jöhet az állati lét. Nem túl szerencsés feltételezés. Mostanában egy ismert énekesünk fejtette ki magánvéleményét a nők szerepéről a társadalomban és annak is komoly visszhangja lett...

David (Colin Farrell) miután elveszíti feleségét, a gyász helyett kénytelen egykori bátyjával, aki jelenleg egy kutyus, bevonulni egy átváltoztató hotelbe, mert szingliként nincs rá szüksége a társadalomnak. Nem tudom, milyen munkát és társadalmi szerepet töltött be David korábban, de kurvára nem volt pótolhatatlan.
A hotelben megismer pár zakkant figurát, de ő maga is eléggé érdekes emberke. Mondjuk az a koncepció része, hogy valamennyi karakter olyan, mintha a seggébe dugtak volna valami karót. David ideje, a 45 nap, vészesen fogy, ezért kapcsolatot kezdeményez egy érzéketlen nővel. Ez azért fura, mert valamilyen formában minden szereplő érzéketlen. Már-már létrejön a frigy kettejük között, amikor a nő lebuktatja David-et, hogy talán mégsem olyan szenvtelen, mint amit mutat magáról és ezért nem is lehetnének egy pár.
(A film másik abszurditása, hogy feltételezi, hogy csak akkor működhet egy kapcsolat, ha a két fél között erős hasonlóságokat lehet felfedezni, főleg viselkedésben vagy külső jegyek alapján. Más szóval, az egyéniség nem számít annyira, mint mondjuk a külsőség.)

David menekülni kényszerül és az erdőben találkozik élete lehetséges szerelmével (Rachel Weisz), már a felesége után, persze. Viszont az erdei létnek megvan a maga hátránya: A perifériára szorult szingli emberek nem kezdeményezhetnek egymással kapcsolatot!
Cseberből-vederbe...

60% Mert nem olyan szórakoztató, mint vártam.
Ne tévesszen meg az imdb-s comedy definíció. Ez a film egy abszurd dráma. Azért mert az abszurditás lehet humoros, attól ez még nem lesz vígjáték, sem komédia.

Ha szeretnéd látni: T H E  L O B S T E R


2016. január 3., vasárnap

A látogatás - The Visit (2015)

A látogatás - The Visit (2015)


Rendezte: M. Night Shyamalan

A film Mafab adatlapja: The Visit (2015)

Megtekintés: Hangulatos thriller, horror elemekkel, meglepő fordulattal. Shyamalan még tud rendezni.

Gyermekkorunkban a nagyszülő látogatás egy varázslatos lutri volt. Mivel a szüleink szülei nem voltak feltétlenül az együtt megöregedés hívei, majdnem négy helyre - egyik nagypapa sajnos már nem élt ekkor - kellett mennünk minden évben pofavizitre, ha esetleg az összes nagyszülőt szerettük volna eltolni magunktól, miközben ők ráncos arcukat odatolták a miénkhez és nyálas puszit kentek ránk. A nagyszülők többfélék lehetnek, a vitalitástól kicsattanó pozitív világszemléletűtől egészen a darabosan morgolódó "semmi se jó" pesszimistáig. A gyermekek ösztönösen az első verziót kedvelik meg könnyebben, hiszen a vitalitástól kicsattanó nagyszülők általában jó fejek és még főzni, sütni is szeretnek. Az már csak hab a tortán, ha édességek készítésében is jeleskednek és kerül hab a tortára.
De vannak nagyszülők, akiket naftalingolyók illata lengi be és elegyedik a megivott borral. Nagyszülők, akik igyekszenek kedvesek lenni, ám arcunkba bámulva hamar feladják a barátkozási terveiket, hiszen egy kisgyerek hamar kiszagolja mind a cefrét, mind a szándékot. Szóval, elmenni a nagyszülőkhöz változatos kaland.
Már csak az a nagyobb izgalom, ha esetleg a szülők nélkül leszünk rájuk bízva, esetleg egy egész nyárra, valahol vidéken, ahol nincs se telefon, se tévé, de olvasni még nem tudsz, a nagyszülők meg nélküled is elvégzik a napi rutinjukat és ha nincs szerencséd, esti mese nélkül fogsz a dunyha alá bebújni, mert a nagyszülők lehet, hogy hajnalban kelnek, hogy összedobják a reggelidet, de korán is fekszenek - néha - így előbb alszanak el, mint te magad.
Olyankor csak fekszel a sötét szobában, hallgatod az öreg ház eresztékeinek nyikorgását és igyekszel bátor maradni.
Másnap kezdődik minden elölről, míg végül megjelennek a szülők és ideje hazatérni a városba, a civilizációba.

Shyamalan is érezhetett hasonlót gyermekkorában, ha össze bírt állítani egy horror közeli filmet, amely a nagyszülők és unokák lehetséges kapcsolatát boncolgatja. Film a rejtélyekről, múltról és elfogadásról. Kicsit talán sántít az összkép, azonban szórakoztató, szinte végig ébren tart és a végén meglep.
Shyamalan persze nem tagadja meg magát, ezért a film végén fontos szerepe lesz a korábban mellékesen felhozott témáknak is, amelyekre először azt gondolnád, csak a játékidőt duzzasztják fel. De nem. A gyermekek félelmei a múltból visszaköszönnek a befejezésben és mire felszalad a stáblista, két megtört de sokkal erősebb, egészségesebb gyereket hagyunk hátra.


Remek film! Elsősorban found footage kategória, hiszen az összes eseményt kamerákon keresztül ismerjük meg. Ez a műfaj néha idegesítő lehet a kamera "hibák" és rángatás miatt, máskor meg nem életszerű, hogy a szereplők krízis helyzetben is a képet rögzítik, ahelyett, hogy eldobálnák a felvevőt és futnának az életükért. Itt nem. Sikerül hihetően a kép keretein belülre fókuszálni a történést, pár apróbb hibát leszámítva. (Pl. Van olyan, amikor egy szereplő azt várnánk, ha már képben van, sokkal aktívabb lesz, de ehelyett mintha inkább visszafogná magát, hogy legyen idő felvenni a jelenetét. SPOJLER: A nagyi amikor a sötétben "támad", fura, hogy nem "veszi észre" a kamerát, vagy nem olyan aktív, amikor elvileg a készülék és vele együtt a másik szereplő ott van tőle karnyújtásnyira, pedig egy szobában elég nehéz elugrálni a másik elől. Feltételezem, hogy ha támadok valakit, akkor pillanatok alatt sikerül minimum kiverni a kezéből a kamerát, de itt ez azért nem történik meg. Így végig láthatjuk a történéseket.)

A nyolcvanas években volt szerencsém egy hasonló történetű filmet már látni, más befejezéssel. Ez volt a "Nagymama háza - Grandmother's House (1988)" című Mastorakis produkció. Azt hiszem Intervideó kazetta volt nálunk és gondolom, olcsón meg lehetett vásárolni a forgalmazási jogokat. Abban a filmben sikerült hasonló hangulattal találkoznom. Két fiatal, egy idősebb lány és egy fiatalabb fiú - pont mint itt - elkerülnek a nagyszülőkhöz és miközben igyekszenek feldolgozni valamelyik szülőjük elvesztését, nyomozni kezdenek a befogadó nagyszülők ellen, mert érzik, hogy valami nincs rendben. Pont, mint itt, leszámítva, hogy nem veszítettek el szülőt, csupán csak nem ismerik az egyiket.


Ami még kicsit sántít a történetben, az, hogy kicsit magas az alkalmazkodási rátája a szereplőknek. Történnek megmagyarázhatatlan események - illetve később tudjuk meg a lényeget - amit a fiatalok ijedten konstatálnak, később mégis, mintha kicsit beletörődnének a dolgokba, mondván, "Jaj, szegény öregek, olyan furák!" - csak ez az életben nem így van. Ha egy mai fiatal olyasmiket tapasztal, mint amiket a filmben bemutatnak, akkor először is az anyuka nem fogja vicceskedve lerázni a kölyköket, hogy randija van és a gyerekek is valószínűleg kihívnak egy hivatásost a nagyszülőkre, mert érzik, gáz van. (Pl. amikor a kissrác megtalálja a halomba rakott szaros pelenkákat, nehezen hiszem, hogy nem reagálnak rá erősebben, mint amit látunk.)

De legyen, fogadjuk el, hogy Becca (Olivia DeJonge) és Tyler (Ed Oxenbould) kicsit passzívban nyomják és egyetlen lázadásuk egyre keményebb helyzetükre, hogy igyekeznek minden eseményt rögzíteni az utókornak. Ebben az esetben viszont akkor a film remekül adagolja a feszültséget és egészen hihető. Persze, mikor a végén jön a csattanó - erről valahogy nem akar leszokni a rendező, ha saját ötleteiről van szó - minden a helyére kerül, összeáll a kép és tanulságot is kapunk.

A nagyszülők remekek. Mind Nana szerepében Deanna Dunagan, akinek alakítása egészen erős és Pop Pop szerepében Peter McRobbie, akinek szintén erős az alakítása. Szerintem két öregedő aktor jutalomjátéka a film. (Azért remélem, nem készül előzményfilm a történethez...)
Az anyuka hálátlan szerepét a komikaként ismert Kathryn Hahn kapta és nehéz vele azonosulni, mert aggódó anyukaként elég felszínes a karaktere, egészen a felismerés pillanatáig. (De az a csúcspont és látnod kell!)


Izgalmas horror-thriller, a szokásos Shyamalan csavarral a végén. Hangulatos, szépen fényképezett és helyenként eléggé ijesztő mozi. Mondjuk, még mindig vannak jelenetek, amik azért ijesztőek, mert hanghatással rásegítettek - pl. amikor Nana szinte beleugrik a kamrába a kép látószögén kívülről, biztos, ami biztos, hörög is egyet, hogy ha elbóbiskoltál volna, legyen miért kiesni a fotelből.
Érezhető egy kicsit a visszaesés, hiszen nem egy nagy nevekkel operáló darabról van szó, tehát kicsit olyan, mintha újra építené magát a rendező, az alapoktól. Kíváncsian várom, mi lesz a következő filmje és folytatja e a Shyamalan meséket, amelynek az "Ördög - Devil (2010)" című darabja is igen hangulatosan sikerült, szerintem.

75%

2016. január 1., péntek

Aljas nyolcas - The Hateful Eight (2015)

Aljas nyolcas - The Hateful Eight (2015)


Rendezte: Quentin Tarantino

A film Mafab adatlapja: The Hateful Eight (2015)

Megtekintés: Vissza a gyökerekhez! Ha az első tetszett, ez is fog.

A visszatérést a gyökerekhez érthetjük úgy is, hogy a karakterek nagyja vagy élesben, vagy árnyaltan, de egytől-egyig, gyökér. Vagy úgy is érthetjük, hogy Tarantino történetileg visszatért a "Kutyaszorítóban - Reservoir Dogs (1992)" című első filmjéhez és más formában újraforgatta azt. Ha valakinek nem tetszett az első mű, akkor elképzelhető, hogy ezt a darabot is nehezen fogja befogadni, pedig...
Nem is tudom. Értem én, hogy erősen rajta van az elkészült filmen Tarantino már lassan megszokott rendezői kéznyoma. Veszem a poént, hogy nagy öregeket összeereszt friss hússal és senki nincs biztonságban a forgatókönyvben. Sőt, ez tetszik is. A film ne legyen kiszámítható. Akkor üt igazán, ha van egy elképzelésem, azután a rendező, író szépen rácáfol erre.
Van benne nem kevés csavar is és a szereplőkkel is sikerül úgy játszani, hogy egészen a legvégéig nehéz kiválasztani azt a karaktert, akivel a leginkább azonosulni tudunk. Végül csak sikerül, de azoknak, akik látták, jegyzem meg halkan, hogy azért a végső etapban, mikor egyik szereplőnk megkapja a jussát, végig ambivalens érzésem volt vele kapcsolatban, hiszen korábban a filmben, ha belegondolunk, talán pont ő volt az, aki a legkevesebbet mutatta abból az arcából, amelyre a figura fel lett építve. Így már-már megsajnáltam és erőltetnem kellett magamat, hogy etikailag ne álljak mellé. Ebben azért jócskán segített a környezet, amiben forgott. Tovább...

Adva van a havas táj. A fényképezés tényleg gyönyörű és kiált a film érte, hogy az ember nagy-vásznon nézze meg. Egy lovaskocsi, benne két utas és érkeznek egy fogadóba, amely két pont/város között kínál könnyű álmot a megfáradt vándoroknak. Még nincsenek célnál, amikor véletlenül belebotlanak két szerencsevadászba, egymástól függetlenül, és a film első negyven perce el is telik azzal, hogy ők négyen, plusz a kocsis, csapatba verődbe megérkeznek a fogadóhoz. Ha úgy vesszük, negyven percig nem látunk mást, csak azt, hogy egy hatosfogat beér a célba. Másrészt ízelítőt kapunk a Tarantino féle történetmesélésből. Lassan csordogáló sztori, érdekes figurák, hosszú és szinte unalmasan részletes párbeszédek, erőszak és humor keveréke, szinte ripacskodó színészi játék - Goggins, mint lehetséges seriff jelölt, eléggé rezegteti a lécet, amit idegesítő karakterként hozni lehet, de legalább ő hozza a humor faktort is.
Mint Tarantino kedvelőnek, a körítéstől függetlenül néha olyan érzésem volt, hogy most mintha a rendező kissé túlvállalta volna magát és Tarantino lopott Tarantino-tól (Miló barátom remek meglátása). Egyszerűen nem éreztem az a lehengerlő frissességet és pajkos mesélő szellemet, amit a korábbi filmekben igen és erősen. Voltak jól megírt párbeszédek, de mintha Tarantino kezdene kifogyni azokból az alapos elemzős világlátás-szempontokból, amiket olyan jól be szokott építeni korábban a dialógusba. Lehet, hogy azért is fanyalgok, mert a film kissé színdarab jellegű, a helyszín és szereplők felhasználása miatt. Zárt terű lovaskocsi, majd kicsit nagyobb, de alapjában véve zárt helyszínű kis fogadó. Gyakorlatilag a film lineáris, alig talán kétszer kapjuk meg a rendezőre jellemző idő ugrást és ebből az egyik inkább humoros, mint igazi lineáris ugrás, a másik meg gyakorlatilag egy visszatekintés a nap korábbi szakaszába. Mondjuk ettől még a megfelelő időben sikerül beilleszteni a cselekménybe.


A film enyhén emlékeztethet mondjuk az olyan thrillerekre, amelyek szűk térben játszódnak és még éreztem benne némi Agatha Christie-re hajazó "10 kicsi néger" érzést, bár, a történet koránt sem olyan körmönfont, mint elsőre gondolnánk.

A szereposztás egészen eklektikus. Van, aki néha túlzásba viszi a figurát, Goggins, Russell. Van, aki érdekesebb lett volna, ha több időt kaphat, mások meg az erős kategóriában mozognak.
A történetet nem kívánom sem elmesélni, sem jobban elemezni, mert látni kell. Nehéz film. A közel három óra a végére nem repült el olyan gyorsan nekem, mint "A visszatérő" DiCaprio mozinál, aminek az oka lehet az is, hogy több helyszínen játszódó roadmovie-ról van szó, szemben ezzel a kamaradarabbal.

Remélem, Tarantino legközelebb kicsit más irányba fog keresgélni és nem ragad le a western műfajnál. Nem állítom, hogy mindent elmondott a témában, amit akarhatott, de szerintem, most ideje másik műfajban maradandót alkotnia.

A zene kiváló hangulatteremtő erővel rendelkezik. Néha kicsit talán túl tolakodó is a képeken látott események aláfestésében, ám úgy érzem, sokat erősít az abszurd erőszak humor vonalán is, hogy mikor és hogyan csendül fel. Tarantinora annyira nem jellemező, hogy filmzenét használ fel a mozijaihoz, szívesebben szemezget az adott korban munkálkodó előadók műveiből, de most sikerült Ennio Morricone-t megszereznie a vizuális részt erősítendő, audio vonalon. Az öreg mester, habár sosem volt a kedvence, fejet hajtok előtte, olyan erős anyagot - sok helyen ismerős melódiákat - válogatott össze a mozihoz.
Munkakapcsolatuk azért is érdekes lehet, mert Tarantino és Morricone között, annak ellenére, hogy vagy fél tucat filmjénél használta a mester munkáit, elég feszült közöttük a viszony. Nem csoda, hiszen Morricone is legalább olyan csökönyös tud lenni szakmai kérdésekben, mint Tarantino. Mindenesetre a közös munkájuk elég gyümölcsözőre sikerült.


Jennifer Jason Leigh a szokásos női karakterei közül hozza az egyiket. Megint egy szomorú életű, szélsőséges karakter. Annál a jelenetnél, amikor olyan fontosnak érezték kiemelni, hogy a Leigh által megformált Daisy Domergue szemtanúja a méreg elhelyezésének a kávéba és erről nem szól a gyanútlan fogyasztóknak, azonnal eszembe jutott egy hasonló jelenet, amikor a Leigh alakította Agnes a "Hús és vér - Flesh+Blood (1985) című Paul Verhoeven kalandfilm-drámában nem szól a bűnbandának, hogy kérője egy pestises disznóhússal megmérgezte a vár egyetlen kútját, hanem szenvtelen arccal figyeli a falatozókat, egészen addig,  míg hányni nem kezdenek. Pont, mint itt! :)

Érdekességek:
- Viggo Mortensen helyett végül Channing Tatum ugrott be Jody szerepére.
- Tarantino is beismeri, hogy filmjére hatással volt a Kutyaszorítóban, de megemlíti mellé "A dolog" című Carpenter klasszikust is. A történet alapja amúgy egy 1951-es westernfilm, a Rawhide, igaz, ott aranyszállítmányra várnak, nem egy bandatag megmentésére.
- A film egyik változata több, mint három óra lett volna és tartalmazott volna szünetet is.
- Volt róla szó, hogy Christoph Waltz alakíthatja John Ruth szerepét, akit végül Kurt Russell kapott meg.
- Nem véletlen, hogy néhány a filmben elhangzó eredeti score nagyon hajaz "A dolog" című horrorfilm zenéjére. Nem elég, hogy azt is Morricone szerezte, de volt, amit akkor nem használtak fel és átemeltek ide.
- Tucatnyi színésznő elől sikerült eloroznia a szerepet Jennifer Jason Leigh-nek: Demi Moore, Geena Davis, Robin Wright, Hilary Swank, többek között.
- A film elkészítését majdnem lefújta Tarantino, amikor a forgatókönyv 2014-ben kiszivárgott az Internetre. Akkor még Bob francia volt, nem mexikói.

75%

Ha szeretnéd látni a filmet és tudom, hogy szeretnéd, akkor csak katt ide:
A Z  A L J A S  N Y O L C A S

Kurt Russell, Samuel L. Jackson, Jennifer Jason Leigh, Michael Madsen, Tim Roth, Walton Goggins, Bruce Dern, Demián Bichir

Alant videodrome kritikáját hallgathatjátok meg!


A Filmbook oldal kritikájának a helye: A L J A S  N Y O L C A S  (Hasonlóképpen gondolkodtak erről a filmről.)