Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Kiragadott pillanat a produkcióból. (Tóth Gabi, 2015)
Nem szoktam nézni nagyon a tévét, főleg, a kereskedelmi műsorokat, amelyben sztárok, celebek, ismerős emberkék produkálják magukat hakni versenyeken, hogy végül győzzön közülük valaki és együtt örömködjenek. Nem azért, mert elítélem a műfajt, hanem mert van, ami jobban megmozgatja a figyelmemet.
Most is csak azért írok valamit, mert ha nem dolgozom vasárnap és kolléganőm nem kapcsolja át a tévét zenecsatornáról egy másik, zenés műsorra, lemaradok egy még számomra is értékes produkcióról.
Kovács Kati az eredeti felvételen, fent:
A "Sztárban sztár" koncepciója, hogy egy tucatnyi média területén ismert figura énekel a színpadon, más, ismertebb sztárok "bőrébe" bújva. Ez néha sikeres átlényegülés - főleg, ha a producerek és zenei szerkesztők igazán megfelelő előadót párosítanak az elénekelendő zenéhez - máskor kínos ripacskodás is lehet.
Tegnap este azonban, a Tóth Gabi nevű, nálunk igen sikeres női előadó, megidézte a hetvenes évek szexszimbólumát a színpadon, Kovács Katit.
Habár a szám előtt látható felvezető videóban Gabi arról győzköd minket, mennyire nehéz Kovács Kati hangját és előadásmódját interpretálni, azért a végső produkciója elképesztően hiteles lett és csupán annyi az eltérés hangi adottságai és Kovács Katié közt, hogy nem ugyanaz a két torok munkáját halljuk, ami evidens. Mégis, Gabi olyan ügyesen dolgozott ebben a dalban, annyi energiát és tehetséget fektetett bele - plusz a stylelistok, fodrász, kozmetikus - hogy a színpadon szinte 100%-os hitelességgel keltette életre a régi legendás énekesnőt, pedig az még bőven él!
Amikor a dalnak vége lett, arra gondoltam, hogy simán megérne egy egész estés életrajzi filmet Kovács Kati, a tinik bálványa, aki legalább negyven évig töretlen sikerrel dolgozott énekes előadóművészként és, hogy Tóth Gabi tökéletes megformálója lehetne a vásznon.
1966, Kovács Kati
Egy jó forgatókönyvvel, tehetséges rendezővel mindjárt több célközönsége is lehetne a filmnek: Nyugdíjasok, akik együtt nőttek fel Kovács Katival és a mostani fiatal generáció, aki viszont kedveli Tóth Gabi zenei tevékenységét.
Ha már bírálnom kell, kívülállóként annyit tudnék felhozni a produkció ellen, hogy talán túl testhezálló feladat volt Gabinak a rekedtes hangú énekesnőnk megszemélyesítése, hiába említik, hogy nehéz hangválasztás. Ki merem jelenteni, hogy azért ez közelebb állt hozzá, mint Varga Győzőhöz pl. Scatman nyelvtörő dallamvilága.
De az én anyámat!
Nem kedvelem Tóth Gabi-t, mint produktumot. Ez az én bajom, nehezen is elemezném ki, miért. Egyszerűen, nem a fülemnek való a hangja a zenéi - néhány kivételtől eltekintve. Sosem mennék koncertjére, gondolom most, és hirtelen egyetlen dalát sem tudnám eldúdolni, viszont...
...mostantól tisztelem, mert számomra is érdekeset mutatott, olyasmit, amit nagyon ritkán látok abban a zenei dömpingben, amit ránk zúdítanak a mohó kereskedelmi televíziók.
Le a kalappal, Tóth Gabi és köszönöm ezt a kellemes és tökéletes múltidézést!
Tóth Gabi, a tökéletes alteregó, lent:
A feltöltött videó minőségéért elnézést kérek. Sajnos, hirtelen nem tudtam jobbat szerezni. Felnagyítva a kép erősen pixeles lehet.
Megtekintés: Valamikor ez egy izgalmas kis film lehetett, mostanra azonban egy bugyuta abszurdum.
A film a romantikus komédiából a végére átcsap egy filmdrámába, amelyben épp elfért egy nagyon kevés akció is. A nyolcvanas évek végére, mikor begyűrűzött hozzánk a videó láz, tucatnyi blőd amerikai akció filmet néztünk végig, amikre nem is emlékszünk. Ez a darab nem volt benne, pedig megkockáztatom, ha gyerekként látom, akkor egy enyhe nosztalgiát éreznék a történet iránt, amely Amerika utolsó óráit meséli el, egy szemszögből.
Igen, a film gyakorlatilag az utolsó órákat eleveníti fel egy szerelem közeli állapotba került fiatalember szemén keresztül. Harry Washello (Anthony Edwards, a későbbi Vészhelyzetes Green doki) belebotlik egy fiatal pincérnőbe, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad. Az esti randit önhibáján kívül lekési és amikor az étterem mellől fel kívánja hívni a kis hölgyet, hogy kiengesztelje a késéséért, véletlenül hozzá fut be egy téves hívás, amely meggyőzi őt arról, hogy Amerikai vétlen rakétatámadást indított az oroszok ellen és a válaszcsapás hetven perc múlva esedékes és letarolja a nagyobb városokat, köztük Los Angeles-t, ahol szereplőink ténferegnek.
A film kezdetben kedvesen bohókás, míg végül, ahogy fogy az idő, mind szürreálisabb kalandozásokhoz vezet. Harry ugyan végül sikeresen teljesíti magán-küldetését, ám nem igazán sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ettől még szerelmesével lehet örökre...
A nyolcvanas években, a hidegháború és atomfenyegetés után a fajsúlyos drámákat a nyolcvanas években felváltották a diszkó fényű, giccses akció sci-fik és fantasy kalandozások. A videónak térhódításának köszönhetően mód volt rá, hogy a mozi után hazavigyük a filmeket és ez váratlanul nagyon sok, korábban leforgatásra érdemtelen mű előtt megnyitotta a kaput, hiszen, amire nem biztos, hogy beülnek a moziba, azt még mindig hazavihetik a hétvégére.
Ennek köszönhetően rogyásig rakták a polcokat olcsón forgatott bugyuta filmekkel, melyekből néha ilyen-olyan környezetben kult mozi lett. Vagy, mert a főszereplője később karriert csinált és az adott filmet igyekezett megtagadni, vagy mert a témája volt éppen divatos, esetleg a zeneszerző munkája állította a középpontba a művet, vagy csak a kereskedelmi televíziózás kapta vállára a darabot.
A "Ne várd a csodát!" eredetileg a Homályzóna mozifilm egyik szegmense lett volna, pozitívabb befejezéssel, míg végül a játékidő miatt húzni kellett a forgatókönyvből és kimaradt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a produkció gyakorlatilag az ötlettől a bemutatásig, nyolc egész évig alakult, formálódott. Végül két hónap alatt leforgatták!
Ebben a mozifilmben debütált Peter Berg, aki később olyan filmeket rendezett, mint A királyság vagy a Csatahajó.
Peter Berg abszolút cameo szintű megjelenése, mielőtt ismert rendező lett volna.
A film végig nehezen vehető komolyan, ezért majdnem az utolsó percekig kétséges, hogy megtörténik-e, amiről szó van benne.
Lehetett volna az egész egy álomfilm is, ami arról szól, Harry valójában mennyire fél a kialakuló kapcsolattól, hiszen kinek ne lett volna rémálma, mikor még csak ismerkedési fázisban voltunk életünk szerelmével. Főleg arról álmodva, hogy esetleg elveszítjük.
A film ezt az elegáns és profán befejezést nem játssza meg, így be kell érnünk a vásznon látott, depressziós befejezéssel.
A "Tangerine Dream" készítette hozzá a zenét és ugyan eredeti lemezen is birtoklom, nem ez a formáció legütősebb filmzenéje. Sőt. Valójában belegondolva, nem is értem a hype-ot, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult az együttes körül. Egyedül talán a Tűzgyújtó zenéje volt az, amit élvezettel hallgatok meg tőlük azóta is. A csapat 71-től már részt vett filmzenei munkákban 2001-ig, hogy közel 15 év kihagyás után összedobjanak egy videójáték zenét a Grand Theft Auto V.-höz.
Ha a filmet párhuzamba akarnám valamelyik filmmel állítani, akkor hirtelen a "Lidérces órák - After Hours (1985) jut eszembe, ami hasonlóan egy éjszakát mutat be, férfi a főszereplő, egy nőt igyekszik megszerezni, közben túlélni. Csak annak pozitívabb a lecsengése. Nem lepődnék meg, ha a film hatott volna a rendezőre is, még annak ellenére is, hogy eredetileg már 1980-tól épült a történet.
Ha szeretnéd látni ezt a poszt-apokaliptikus jövőkép előtti percekben játszódó vizuális baromkodást: Töltsd le a filmet innen!
Megtekintés: Habár a film nem éri el polgárpukkasztásban azt a szintet, mint a Shortbus (2006) vagy a Ken Park (2002), azért témaválasztása feszegeti az átlag néző befogadó képességét. Ennek ellenére, látni kell, ha úgy érzed, túl rózsaszín az életed, vagy ha pont totál szürke. Ez majd kicsit visszaránt akkor középre. Mellesleg, a Shortbus-t egyáltalán nem bírtam tekerés nélkül megtekinteni, míg a Ken Parkot, meg igen nyögve nyelősen.
Több, mint harminc díjra jelölt alkotás, amely innen-onnan össze is szedett legalább tized a szobrocskákból plakettekből. Ettől könnyű és élvezetes film lesz? Nem állítanám, pedig Solondz kicsit átveri a nézőit. Az első jelenetben, hogy ráhangolódjunk a mozira, mindjárt Jon Lovitz komikus puffadt arcát kell bámulnunk, hogy egy rövid párbeszéd után sírva küldje el a francba aktuális randiját, egy Joy Jordan (Jane Adams) nevű fiatal nőt, aki percekkel korábban lepattintotta. Kivel ne történt volna hasonló? Velem igen. Hasonló. Én mondjuk igyekeztem utána úriemberként tovább lépni és bár nem mindig sikerült, azt a szintet, amivel vélt és valós sérelmeit Joy-ra zúdítja, azt nem léptem meg, ám tökéletesen elfogadom. Az ajándékos monológ egyértelműen a film egyik csúcspontja, ha írhatok ilyet. El is kezdtem pszichologizálni rajta, hogy az ember miért szocializálódik úgy vajon, hogy sokan természetesnek veszik, hogy elfogadnak ajándékokat másoktól, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az ajándék egy feltétel folyománya, mint például a kapcsolat elmélyítése, miközben eszük ágában sincs magát az ajándékozót elfogadni?
Andy Kornbluth monológja (Lovitz) rögtön erre világít rá, amikor az egyedi ajándékot, amit megtekintésre átnyújtott Joy-nak, majd miután a nő azt hitte, örökbe megkapta a gyűjteményébe való darabot, kicsavarja azt a kezéből és tisztázza Joy-jal a helyzetet, hogy az ajándékot egy arra érdemes nőnek adja inkább.
Gyerekes bosszú ez Andy-től?
Talán igen.
Elítélendő e ezért a kicsinyes húzásért?
Nem hiszem. Nem tartozik semmivel Joy-nak, és mivel ismerkedési fázisban vannak, gyakorlatilag szinte idegenek egymásnak. Drága ajándékokat meg miért adnánk idegeneknek?
Önzetlenül... mondhatnád.
Igen, de nem egy randin, amin mindketten kapcsolat keresőként léptek a másikhoz.
A drága ajándékok megérdemlésének és elfogadásának pszichológiája.
Neked mi a véleményed? Írd meg!
Azután csupa olyan figurát ismerünk még meg, akiknek élete sötét titkokat, frusztrációt és fájdalmat rejt.
Először is Joy nővérének férje, Bill (Dylan Baker - aki eszméletlen jól hozza a szerepét, mégis, többnyire mellékszereplőként alkalmazzák pár perces szerepekben.) a pszichiáter, aki miközben pácienseit hallgatja a fotelban ülve, elkalandozik gondolatban, hogy kicsit ébren tudja tartani magát a találkozó végéig. Ez a kisebbik baj Bill-lel. A nagyobb probléma az, hogy miközben másokon igyekszik segíteni, alaposan behatolva idegenek pszichéjébe, addig benne is van, ami kibogozásra szorulna, ugyanis Bill rajongása a fiatal fiúk iránt beteges képzelgésekkel egészül ki, egészen a szex megvalósításáig, miközben, ha nem lenne elég baja, neki is van egy kiskorú fia. Bill, mivel módszerének egyik pillére az elemezgetés és kibeszélés, sosem hazudik a fiának. Ez, miután borul a bili (És Bill élete) egy roppant erős és nehezen emészthető párbeszédet generál apa és fia között, mielőtt Bill oda kerülne, ahová vágyai miatt való. (Akkor az álomjelenetről még nem is beszéltem.)
Még egyszer, roppant nehéz figura és eszméletlen színészi játék Dylan Bakertől. Ebben segített Solondz remekül megírt karaktere. Bill szinte minden rezdülésén átjönnek érzései. Kár, hogy ennyire jól megírt karaktereket többnyire a nem könnyed műfajokon belül találhatunk a filmművészetben.
Másodszor ott van Allen (Philip Seymour Hoffman- Itt kezdett befutni és egyre komolyabb szerepeket kapni.), aki megint egy betegesen introvertált alakot személyesít meg. Nappal egy iroda-rengetegben dolgozik, szabad idejében főleg telefonon zaklat idegeneket, miközben könnyít magán. Allen történetesen Joy másik nővérének, Helen-nek (Lara Flynn Boyle) a szomszédja és miközben róla fantáziál, alig vesz tudomást egyik szomszédjáról, aki viszont Allen barátságát keresi, testiség nélkül. Fura, hogy végül a két, világtól elzárkózó ember egymásra talál, legalábbis lelkileg. Helen szerencséjére...
Ha két perverz egymásra talál... az nem ilyen.
A három nővér - nem tudom, van e Csehovi hasonlat, ám nem merném kijelenteni, hogy a felszín alatt nem lappang e némi orosz realizmus - tehát cseppet sem könnyű életet él. Az idősebbek kicsit lenézik húgukat, miközben, apró információ morzsákból kiderül, hogy valójában nincs joguk rá, hiszen van elég szemét saját portájukon is. Ha ez nem lenne elég, apa és anya negyven év után kissé szétmennek, igaz, a válás szóba sem kerül közöttük, de ennek csupán formai megjelenése van, hiszen, nem osztoznak többé a közös ágyon, sőt, másfelé kacsintgatnak.
Lenny Jordan (Ben Gazzara) a nagypapa szerepe jutalomjáték a színésznek, pedig talán motivációja - hogy nem akar a feleségével együtt sem lenni, de válni sem - talán a legkevésbé elmagyarázott szál. Egy nap gondol egyet és nem akar többi a jó férj lenni. Szabadságot akar, külön mozgásteret. Talán fél, hogy negyven év után lemaradt valamiről, vagy egyszerűen belefáradt a felesége öregedő arcát nézni és úgy érzi, ideje kihúzni pár tételt a képzeletbeli bakancslistából.
Joy pedig egy morálisan megkérdőjelezhető balkáni származású taxisofőr mellett keresi a boldogságot, míg végül Vlad (Jared Harris) simán eltolvajkodja pár holmiját, hogy végül a visszaszolgáltatásért lehúzza a nőt némi pénzre. Csoda, hogy Joy szeme kinyílik és hamar pontot tesz a csöppet sem bizalomgerjesztő kapcsolattal kecsegtető lehetőségre. Humoros adalék, hogy a Joy-t játszó Adams és a Vladot alakító Harris 2015-ben ex-párt formált meg a Poltergeist - A kopogó szellem Remake-jében és furán éreztem, hogy van kémia közöttük. Talán pont ezért a korábbi közös szereplés miatt. :)
Összességében a film férfi ellenes alkotás, amely minden hím-soviniszta fiatal nőnek ékes bizonyíték lehet rá, mennyire nem érünk semmit: Akkor is, ha fikcióról beszélünk! :D
Csak figyeld meg, végig a nők szenvednek a férfiak hülyeségeitől, perverzióitól. Egyedül Lara Flynn Boyle karaktere lehetséges ellenpont, viszont egyértelműen az ő viselkedése a legférfiasabb a női szereplők közül.
Amikor a szexuális ragadozó apuka felvilágosítja a gyermekét.
Ha mindez nem lenne elég, a film bonyolult kapcsolati hálóval rendelkezik, akár egy Robert Altman film. Annyira talán nem szövevényes. Ha jól emlékszem, ez a fajta történetmesélés 1998-ban nem volt annyira jellemző, később viszont olyan filmeket köszönhettünk neki, mint pl. nagy kedvencem, Az Igazából szerelem.
A sok kis mellékszálat olyan színészek formálják meg, mint Molly Shannon komika, Camryn Manheim, aki sokaknak a "Szellemekkel suttogóból" lehet ismerős vagy a legidősebb Jordan lányt alakító Cynthia Stevenson.
A film, habár főleg a három lánytestvér életére fókuszál, mégis, néha, mintha a férfiszínészek javára billenne a képidő, vagy a forgatókönyv legjobb pillanatai.
Nagyon nehéz dráma, kevés explicit tartalommal - a spermás jeleneteket sorolnám ide - zseniális színészekkel, emlékezetes pillanatokkal.
Csak ajánlani tudom.
80%
Különvélemény, érdekességek:
- Maga a kifejezés, hogy boldogságtól ordítani, a filmben pont nem releváns. Itt bárki ordítana, azt nem boldogságában tenné. A film eredeti címe - Boldogság - szintén nem nagyon van jelen, bár Bill fia, mikor végre férfivé érik, nagyon örül neki. Kár, hogy a film egyik leggusztustalanabb jelenet követi ejakulációját...
- Solondz 2009-ben tovább fűzte a Jordan család történetét, Élet a háború idején - Life During Wartime címmel és a korábbi rész egyetlen szereplője sem köszön vissza a vászonról.
- Andy (Jon Lovitz) öngyilkossági jelenetét leforgatták, végül mégsem került bele a végleges változatba.
- Eredetileg a film végén Bill-t megölte volna egy csomag, amit neki küldenek és felrobban, ám végül ez a befejezés nem került a filmbe és karaktere így megjelenik a folytatásban is.
- Allen szerepére esélyes volt Jon Lovitz és Jack Black is.
A film linkjét itt fogod megtalálni, amit felkerül egyik kedvenc oldalamra: A boldogságtól ordítani!
