Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Este van, este van, ki-ki nyúl a lomba. Csöves tapogat, vaj'h mit rejt, a kitett kuka gyomra? Fal mellett, márványon, nyugszik a jó öreg, Lakása, sosem volt, Kihűlt testet hoz a regg'. Emberek, polgárok, fásultan csak mennek, Egy tekintet sem esd, a fekvő jóembernek. Napjaink, csekkjeink, Számolva, s számolatlan. Ami kis vagyonom volt, Politikusainknak adtam. - Éhes vagyok, szól hozzám, szinte bárki, ki kisebb nálam. A szegénység mértékétől, a 4-es metróba, esik le az állam... Adósság-hátizsák, nyomja el a vállam, Nekem fáj, hogy mivé lett, Mára ez az állam!
Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.
A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???
Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.
Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.
Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.
Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.
A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.
Olyan Fűrészes és Halálos hallgatás hangulatom van...
Általában egy spin-off vagy prequel jó esetben sokat hozzá tud tenni egy mozifilm mitológiájához. Az Annabelle-nek is elvileg az lett volna a "szerepe" vagy "értelme", hogy egy jól működő, már sikeres horrorfilm mellé téve, kibogozzon sok, nézőben felvetődött kérdést, már ha érdekli őket egyáltalán, amit a sikeres filmben - Démonok között - láttak. Megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy az Annabelle ennek nagyon nem tett eleget. Ami rosszabb, nem maradtak kérdéseim. Mert a továbbiakban már nem nagyon érdekel Annabelle, a sátáni erőktől megszállott baba sorsa.
Miért?
Mert az egész történet ötlettelen, ami meg van, olyan, mintha visszaköszönne valahonnan, ennél lényegesen jobb, izgalmasabb filmekből. A film egyetlen pozitívuma, hogy a rendező korábban operatőrként dolgozott, ezért elég szépek a képek, beállítások, ami miatt a film egyszer élvezetes szórakozás lehet, éppen csak hiányzik belőle az, amitől a horrort én horrornak aposztrofálnám.
Egyszer, kétszer sikeresen megrémít - sokban köszönhető ez a fény és hangeffekteknek - ettől függetlenül nem lesz maradandóbb élmény, mint amikor megvágjuk az ujjunkat. Egy óráig sajog, azután dolgozik a szervezet és másfél óra múlva már fel sem tűnik, megfeledkezünk róla. Szerintem, ha most nem írnék a filmről egy hét múlva semmire nem emlékeznék belőle. Ez biztos, hiszen a lényegesen izgalmasabb testvérfilmjéről is elég gyorsan megfeledkeztem, pedig abban jobban jelen volt a horror faktor, erősebbek voltak a színészei és izgalmasabb volt a története is.
Most őszintén, ki vesz ilyen babát a gyerekszobába???
Mia (Annabelle Wallis - véletlen névegyezés) tipikus überische amerikai háziasszony, valamikor a hatvanas évek végéből. Tévé már van, mobil náne. A ruhák egyszerű darabok, színük pasztell, a frizurák egészen visszafogottak, ha emlékszünk még, mi dívott akkoriban...
Férjével, Johnnal (Ward Horton) éldegélnek egy unásig ismert kisvárosban, ahol a hétvége délelőtt a templomé, a házak egymásba esnek, közöttük talán ha egy papír vékony tuja vagy élősövény húzódik. A kocsik a feljárón, kölykök kerékpároznak kacagva a széles utcán, az apukák locsolócsővel fröcskölik a verdát, anyu pedig az ajtóból kiabál: - Vacsora!
Mia és John kissé félszegen igyekszik beilleszkedni, hiszen első saját ház, első gyerek, első jó állás a férjnek, első... kísértetjárás.
Mia állapotos. Babát vár. John pedig nagyon szereti, ezért mielőtt a kis jövevény megérkezne, összegyűjtötte Miának a kedvenc babakollekcióját, melynek érkező, utolsó darabja: Annabelle.
A baba inkább csúnya és rémisztő, mint gyermeknek való ideális játék. Ettől függetlenül csak egy gyűjtemény része; helye van a polcon.
Mi kell még a csendes kisvárosi élethez?
Egy pisztoly vagy puskalövés. Egyik hajnalban valakik megtámadják a szomszédokat és mielőtt a Gordon család kihívhatná a rendőrséget, két szektatag hozzájuk is ellátogat. A végeredmény vérfürdő, két halott sátánista és egy késszúrás Mia pociján.
A szerencse nehezen pártól el tőlük: a babának semmi baja (A pocaklakó babának) , ügy lezárva.
Ettől függetlenül, ördögi erők kezdik pisztergálni a kis családot. Mire érkezik a baba, Mia paranoiája hatalmasra nő, ám mivel férjecskéje társ a megértésben - sok filmben kézlegyintéssel hárítják el a főszereplők látomásait - hirtelen egy apartmanházban találjuk magunkat, hisz ott nem fogják őket kísérteni a múlt véres démonai.
Nincs illuzió, mert fognak.
A démon magába a babába költözött, így hiába pakoltak dobozokba mindent, hogy máshol kicsomagolják, kéretlen harmadikként Annabelle baba is velük tart. Pedig, mintha apa már kidobta volna...
A film egyetlen nagy hibája, hogy - és ebből nő ki a többi hiányosság - nem túl ötletes.
Kapunk egy befo***ós liftes jelenetet, meg egy egészen hangulatosan rendezett szomszéd gyilkosságot, de a puskapor nagyját a film elején ellövik, utána meg már unásig ismert panelokból, kevés igazi félelmet keltő jelenettel dolgoznak.
James Wan ugyan ebben a filmben producerként van jelen, de korábbi munkásságát ismerve, annyira markánsan van jelen a stílusa, hogy merem állítani, a forgatás alatt végig mereven fogta Leonetti kezét, aki sokkal jobb operatőr, mint rendező. Wan világa ettől függetlenül tagadhatatlanul érdekesebb, mint az Amerikában futószalagon gyártott horror műfaja alatt lavírozó egyéb produkcióknak. Ezért lesz az Annabelle egy rövid idő alatt, viszonylag gyorsan megtérülő, egyszezonos mozi siker, aminek csupán a neten terjengő negatív kritikák fognak kicsit keresztbe tenni.
Nem kívánom nagyon lehúzni, mert bár többet vártam tőle, egyszeri szórakozásnak bőven elmegy.
Figyeld:
- az Perez atya (Tony Amendola) nem túl markáns szerepe.
- Alfre Woodard, mint olcsó és kényelmes megoldás a kimenetelt illetően. Úgy éreztem az ő karaktere is kissé elnagyolt.
- Bár a film végén kitérünk a Démonok között-ben megismert démonüző házaspárra és Annabelle elvileg már bekerült az üvegkalitkába, ettől függetlenül még elképzelhető valamilyen hasonló folytatás. Szigorúan DVD-n!
- A film hatását komolyan rombolja, hogy a gyilkos babás adut már több filmben ellőtték a nyolcvanas, kilencvenes években és ezek közül a legsikeresebb - Chucky - A "Gyerekjáték" sorozatban, egész sorozatot is kapott.
- A varrógépes jelenet sikolt egy ujjba szúrásért.
Amit az Annabelle adhat, már megadta nekünk Chucky, több vérrel.
