Rendezte: Marc Lawrence
Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.
A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.
Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.
Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.
Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.
A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.
75%
