2014. július 3., csütörtök

Támadás a Fehér Ház ellen - Olympus Has Fallen (2013)

Támadás a Fehér Ház ellen - Olympus Has Fallen (2013)

Rendezte: Antoine Fuqua

Fuqua az a rendező, akinek láttam a filmjeit, de van bennük valami elemi komorság, amiért enyhén léleklehúzós filmélményként emlékszem rájuk. A nagyjára. Nem rosszak ezek a filmek, sőt, némelyikbe kerül annyi realizmus, amitől úgy véli a néző, hogy kellő hozzáértéssel nyúltak a témához, mégis, miután elég idő eltelt, az emlékezetben olyan filmélményként emlékszem Fuqua darabjaira, amit nem nézek meg évente, hanem sokkal ritkábban. A komor hangulat miatt? Vagy a témák lavírozna az ingerküszöböm határán? Nem tudom. Mégis, ha egy poszteren azt látom: Antoine Fuqua filmje, akkor tudom, hogy bár jó filmet fogok látni, nem lesz a kedvencem.






A "Kiképzés - Training Day" nem szégyellt az isteni Denzel Washingtonból gonosztevőt csinálni, mindezt úgy, hogy ő a rend derék őre. Ha vallatásról van szó, egészen biztosan ő lenne a rossz zsaru... Korrekt film egy újonc beavatásáról, mégis, az egy napot feldolgozó zsarufilm nem a kedvencem. A korábbi "Gyilkosok gyilkosa - The Replacement Killers" szórakoztató akciófilm, de kicsit túl sok, kicsit túl John Woo-s lett. Egyszer végig lehet ülni, ám inkább pergős kaszkadőr videóklipp, mint fontos darab. "A nap könnyei - Tears of the Sun" randifilmként nagyon nem jött be és mivel annyira emlékszem belőle, hogy szinte végig sötétben játszódótt, szintén nem nőtt a szívemhez. A témaválasztás sem volt annyira érzékeny számomra, mint mondjuk a Hotel Ruanda, pedig hasonlós feketéket vegzáló film az is. Az "Artúr királyt - King Arthur" az sem mentette meg számomra, hogy tele pakolták minőségi színészekkel. Annyi lovagos feldolgozás után ez nem tudott lekötni. A sok szűrő a lencsén... talán. Bealudtam rajta. Az "Orvlövész - Shooter" végre már belemászott az ízlésembe, igaz, nem ez volt az első, elnökös-merényletes-átverős film, így az alaptörténet nem túl eredeti, viszont Mark Wahlberg jó színész és lehetett izgulni. Fuqua még mindig él-hal a szűrőzésért, de legalább ez a filmje tetszett annyira, hogy többször megnézzem. És 2013-ban jött a "Támadás a Fehér Ház ellen".

Történelmi háttér:
A filmbe belekevert észak-Korea valós fenyegetés. Ha más nem, dél-Koreának egészen biztos. 2014-ben pl. rakétákat lődöznek, fenyítik a dél-Koreai hadsereget és amerikai turistákat tartóztatnak le, valószínűleg koholt vádakkal. Észak-Korea korábbi vezetője, Kim Dzsongil, közel húsz éves uralma alatt megtett mindent, hogy Amerika eltörölje a föld színéről, ha egyszer egy elnök rosszul ébred. Politikai nézeteit terrorcselekményekkel is megtámogatta, ha kellett, és hosszú uralkodása alatt szinte minden létező, befolyásos, politikai címet megszerzett magának. Aki gátolni próbálta... az valahogy rosszul járt. A szomorú, hogy miután meghalt, gyermeke vette át a helyét és ahelyett, hogy haladva a korral és civilizációval, virág gyermeke legyen és hamburgert zabáljon, élvezve apja megszerzett vagyonát, inkább folytatja a megfélemlítést és lebegtetést, hogy bizony, ha kell, megnyomja a gombot és akkor mindenki reszkessen. Bár elemzők szerint ez inkább csak egy nagy farkú páva násztánca és Kim Dzsongun egy fogatlan kopó, nagy étvággyal. Ha érdekel észak-Korea történelme, kutass a wikipédián:
Kim Dzsongil
Első öt perc: Megfelelő hátteret generálni a szereplők kapcsolata mögé. Pl. ügynök nem tudja megmenteni az első asszonyt, így apa csalódott és mérges, meg egyébként is, ha meglátja ügynökünket, eszébe jut az asszony...
(Bár, az asztalon álló fényképek is megteszik ezt.)

Történet:
Mike Banning (Gerard Butler), a jelenlegi amerikai elnök legjobb ügynöke, aki a személyes védelméért felelős. Még Mike is kevés azonban egy téli balesetben, hogy megakadályozza a First Lady halálát és hiába az elnök, Benjamin Asher (Aaron Eckhart) és Mike szabadidejükbe is átnyúló barátsága, a hőst parkolópályára teszik. Az adóhivatalnál koptatja a széket, amikor a dél-Koreai miniszterelnök tiszteletét teszi a Fehér Házban. A barátságos tárgyalás, néhány beépült terroristának köszönhetően hamar átfordul egy többlépcsős, ellenséges támadásba. Az elnök fogságba esik a védelmére épített bunkerben, az épületben szolgálatot teljesítő fegyveres erőket szétcincálják és egyedül Mike az, aki rendet tud teremteni, miután beszivárgott az épületbe. A film felépítése tökéletesen megfelel egy "Die Hard" kalandnak. Ha ez lett volna az ötödik Die Hard film története és nem a Moszkvai lövöldözős, Csernobili helikopterezés, most nem fanyalognának a rajongók, hogy Willis eladta McClane figuráját bagóért.
Butler legalább hasonlóan karizmatikus, mint Willis volt egykor és ha dráma kell, vagy őrült fény a szembe, akkor is jól teljesít. Kicsit pocakosodott a "300" óta, ám gondosan behúzza hasát, ha futni kell, vagy verekedni. Egyetlen hibája, hogy "túl cool". Oké, kommandós volt... meg egy igazi patrióta.

A túszdráma után lehet tiszta lappal indulni, avagy, még emlékeztetsz rá, hogy asszony meghalt, de mivel én meg élek, ismét barátkozhatunk. Nem csak az elnök sántikál, hanem a pszichológiai okfejtés is.

Aaron Eckhart szintén szimpatikus színész, ebben a filmben sajnos nem tud eleget mozogni - főleg, mivel a film játékidejének zömében kikötözik egy korláthoz. Azért, ha érzelmeket kell visszaadni, nagyon jól használja az arcát.
A First Lady nyúlfarknyi szerepében Ashley Judd hozza, amit öt percben lehet.
Ha már a fiatalabb generáció van az akció középpontjában, kívülre, a megfigyelő és töketlen szekcióba is kell néhány név. A házelnök szerepében: Morgan Freeman. Vannak mások is, ám a kamera figyelmét ez a közel hetvenes fekete színész vonja el.
Persze van kötelező töketlen katonai vezető és az elmozdított ügynökkel szimpatizáló fontos pozíciójú ember is, hiszen hasonló filmek miatt tudjuk, hogy ez a klisé.
Fuqua használja itt is a barnító szűrőt és nem kevés CGI füstöt küldd a néző szemébe, ettől függetlenül és a filmben maradt ilyen-olyan hibák ellenére a film élvezhető, izgulható és szerethető.

Se szűrő, se utólag befestett lövedékek és vérfoltok. Jól látszik, hogy a testőrség csak úgy "odadobja magát".

Kiemelném a Fehér Ház elfoglalását, mely húsz perc igazi akció csemege. A valóságban persze az ügynökök nem futkároznak ki a nyílt terepre a védett épületből, hogy agyaggalambként lőjék őket szarrá, ám akkor miről szólna a film? Egy átlagnézőt egyébként sem zökkent ki az olyasmi, hogy a délelőtti beszélgetésnél még frissen borotvált a Mike, de mire bejut a Házba, már tesztoszterontól vastag szőr van a képén. Az sem nagy gáz, hogy a légtérbe anélkül be tud repülni egy baszom nagy és névtelen repülőgép, hogy a légierő análisan szét ne vegzálná. Idejében. Amikor meg megjelennek, eléggé impotensen kezelik a helyzetet. Az is aranyos, hogy az áthelyezett Banning a korábbi kódjaival be tud lépni a Fehér Ház számítógépes rendszerébe és nem elég, hogy a kést forgatja jól, később a terrorista hacker lánnyal is kibabrál. Ja és Banning miután elkezdődik a támadás, munkahelyét gyalog és futva hagyja el, hogy barátja, az elnök segítségére siessen, ami Forrest Gump-nak is dicsőségére vált volna, hiszen Banning iroda ablakából látjuk, hogy az események, kissé arrébb kezdődnek. Ettől függetlenül még idejében odaér, hogy a falat berobbantó terroristákat végül leelőzze és eltűnjön a Fehér Ház bejárati ajtaja mögött.
De ez egy film.
Ha már támadás a Fehér Ház ellen, kell bele egy robbanás, ami után lesz munkája az ácsnak.
Majd elfelejtettem: A forgatókönyv azért vigyáz rá, hogy ne észak-Korea legyen az egyértelmű ellenség, hiszen a terrorista vezérről kiderül, hogy nem a kormánynak dolgozik, hanem szabadúszó.

70%

Fuqua, csak így tovább. Kevesebb komor fény szűrést.

Ha tetszett:
- Die Hard első két része
- Az elnök végveszélyben (Mely ráadásul egyszerre készült ezzel a filmmel.) - White House Down
- Az elnök különgépe - Air Force One

2014. július 2., szerda

Blog: Sérv és ellen(s)érv.

Múlt héten, miközben felültem az ágyban, hasam közepén egy kis dudorra lettem figyelmes. Nem tetszett. Ilyen dudort az ember fia maximum a boxer alsójába kíván. (Nem a kutyáéba.)
A para belém is költözött ezerrel. Hallottam már a sérvről, amely eléggé el tudja baszni az ember napját. Minden napját.
Gondoltam, gyorsan utána kérdezek, mert negyven évesen kurvára nincs kedvem sérvkötőben dolgozni, meg operáltatni magam, meg feküdni, meg az a sok szar, ami ezzel járhat.
Szerencsémre, következő hetem több szabadnappal kezdődött.
Az elsőn nem volt bent a dokim. (Ha tudtam volna, hogy nem kell ragaszkodni név szerint senkihez...) Menekültem kifelé, de tudtam, nem úszom meg ennyivel. Majd holnap.
Kedd: A világ közkedvelt Semmelweis napja! Egy évben csak egy ilyen van. Amikor orvoshoz mennék. Elvileg dátumhoz van kötve, de szerintem, akkor van, amikor egy évben, egyszer, magamtól orvoshoz mennék.
Szerda. Na, ez az én napom. Megfürödtem, felvettem egy bő pólót, hogy ne kelljen sokat vetkezni és elindultam az ítéletre.
Természetesen nincs olyan nap, amikor ne kétezer ember állna előtted a sorban, és másik ezer mögötted, bár azt leszarod.
Felszabadult a középső ablak és odaugrottam. Nem a bal oldali fiatal hölgyhöz, vagy a jobb oldali negyveneshez, hanem a hatvanashoz, aki középen ült. Amelyik süket. Tudtam meg...
- Tessék?
- Sérvgyanúval jönnék a háziorvosomhoz.
- Elnézést, még egyszer?
(Már elsőre is nehezen nyíltam meg ennek a néninek. Nem véletlen, hogy problémáimat inkább kiírom magamból, nem mindig emberekkel beszélem meg.)
- Sérvgyanús vagyok, a háziorvoshoz jöttem.
A néni valamiért jobbra fordul, a fiatal nőhöz. Beszélnek valamit, de a plexitől nem hallom. Nem is érdekel, hiszen van magam baja. Felém fordul és harmadszor...
- Nem értettem jól, milyen ügyben?
(Kezdett az egész egy szürreális poénhoz közelíteni. A hangmagasságom persze kissé emelkedni kezdett. A csalódott düh éledező erejével ismételtem magam harmadszor)
- Sérvgyanús vagyok és a háziorvoshoz jöttem.
A hölgy ekkor balra fordul, a nekem jobbra lévő negyveneshez. Valamiről beszélgetnek és már érdekelne, mi olyan kurva fontos, amikor velem foglalkozik, de a plexi nem lett vékonyabb. Ami ezután történt átrepített Kafka földjére. Már tudtam, hogy operálni fognak, csontvázamat kitépik testemből, fellógatják a kerti fára és hagyják lecsöpögni.
- Nem értettem jól. Megismételné?
(Na, most, ha nem lenne ilyen szűk az a kurva lyuk a plexiden, átnyúlnék, baszd meg és az olcsó gyöngysorodnál fogva húználak ki az aulába. Másrészt, kurvára örülök, hogy nem pöcscsöpögés okán kerestem fel nemes gyógyintézményeteket, mert nem kicsit lenne ciki, ennyi sorban álló nő között hangosan kimondani, hogy "trippergyanús a tököm". Mellesleg árulja már el valaki, hogy a mögöttem várakozó kétezer emberből miért közel kétezer a nő??? Jó, leszarom, eddig suttogtam és félhangosan szóltam, de van én nekem sztentori hangmagasságom is, baszd meg...)
- SÉRVGYANÚ, VIZSGÁLAT?
(Kérdezz még valamit! Kérdezz még valamit és esküszöm, visszajövök érted egy késsel és Jóker maszkkal!)
- Négyes ajtó, szólítják majd. - és mutatja - De várni kell, mert most takarítottak.
Leülök. A röhej, hogy míg az ablaknál nők sorakoztak, mellettem négy pasas ül le a padra. Mind később.
Valamiért, mégis, mire felszárad a műtő... izé, vizsgáló, és jönnek a nővérek, egy később érkező, nem fehér férfit hívnak be. Törött láb gyanú. Most már tudom, miért értem előbb a padhoz.
Bemegy. Remélem, letörlik utána a heverőt, amire fel kell feküdnöm, mert ez olyan büdös, mint a trágya.
Kijön.
Megint szólítanak egy férfi nevet.
Egy egész roma család megy be. Ha a pocaklakót számolom, akkor négyen. Fantasztikus.
Egy név, egy család... biztos a kisgyerek és ketten kellenek, hogy lefogják...
Kijönnek.
Jövök én.
Felfekszem. Felülök. Pocak dagad.
Doki:
- Aha. Nos, ezt nem kell megoperálni.
(Úgy elernyedek, hogy épp, hogy nem fingom el magam. Nem a gáztól, a megkönnyebbülés miatt. És ezt, csak így, asztal mellett ülve, ránézésre. Hiába, aki orvos, az tud!)
(Eszembe jut a kutyás nőismerős, aki már operációról és beépített hálóról tartott kiselőadást és az is eszembe jut, hova kívánom most a kutyás hölgyet.)
- De azért nem jó. Megernyedt a... izomzata... sorvadás... fogyókúra... stb. bla-bla-bla.
(Ebből a fogyókúrát értem.)
- Vissza lehet csinálni?
- Nem, de fogynia kell. Meg finoman terhelni, stb... orvosi rész... bla-bla-bla.
- Köszönöm.
(Furcsa érzés volt lebegve elhagyni az épületet. Többen utánam néztek, ki ez a súlytalan ürge.)
Akkor most elmegyek tüdőszűrésre is, ha már elbasztam a napomat.
Itt hívtam fel Cic-cet.


(folyt.köv.)

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)

Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)


Rendezte: Christopher Crowe

Bizonyos szempontból nálam a Saigon - a tiltott zóna megfelel a Lángoló Mississippi testvérfilmjének. Több okból is, amelyeket hevenyészett módon fogok felskiccelni neked:
Mindkét film egy nyomozásról szól, melyet leginkább "fentről" próbálnak megakadályozni, nem vallási értelemben. Gyilkossági ügy áll a történet középpontjában, ám a felszín alatt a filmek a fajgyűlölet, rasszizmus kérdéseit is erősen boncolgatják. Mindkét film az amerikai történelem egyik csúfos időszakának idővonalán helyezkedik el. A főszereplők itt is, ott is, két nyomozó, akik valamiért szakmájukon belül eredményesek. (Különbség, hogy a másik filmben a tapasztalt róka vs. elméleti szakember, míg itt két dörzsölt és izgága szereplőnk van.)
Az áldozatok mindkét filmben egy elnyomott közösség tagjai, akiket agyon lőnek, mindkét film 1988-ban készült, hatvanas években játszódik, szuggesztív zenét használ (bizonyos jeleneteknél nagyon jól aláfesti a történést, a feszültséget) és sok konfliktust mutat be a két rassz között. Egyikben a fekete és fehér közösség, másikban az amerikai katonák és a vietnami lakosok. És persze Willem Dafoe!


Kell ennél több hasonlóság a két filmhez? Nem hinném...
Mindkét filmet megszoktam pár évente nézni. Érdemes, mert nagyon jó a régi, eredeti szinkron - nem tudom, készült e friss, de ha igen, ennél nem lehet jobb. (Az eredeti szinkronban a Lime Green nevű thai biztonsági főnököt csak simán takonyként szólítják meg, ami jól mutatja, mennyire sértőek tudtak lenni az amerikaiak, ha akartak.) Tetszik a miliő, amit felfest a vászonra. A főszereplők és mellékszereplők. A dráma és az érzések, amelyeket felébreszt bennem a két film.

Támadás utáni sokk-hatás.

Nem akarok visszatekintést írni, milyen volt a Vietnami háború. Nem vagyok hiteles történelem tanár, amit tudok, főleg filmekből "szedtem össze". Aki meg akar, utána olvashat a neten, hiszen gugli a barátunk. Egy biztos; mint említettem, ez az amerikai történelem egyik lemoshatatlan szégyenfoltja.
A végére gyakorlatilag olyan nagy volt a paranoia az amerikai katonák között, hogy már csak azért is ki kellett őket vonni a térségből, mert félő volt, hogy kárt tesznek mindenkiben.

Történet:
1968, Saigon: Gregory Hines) kapja az ügyet és nem azért, mert annyira együttműködőek, vagy ügyesek, hanem mert nem nagyon van más a térségben, aki alkalmas lehet az eset felderítésére. Neki is látnak, ám az egyetlen szemtanút, aki képes lenne azonosítani a gyilkost, szabályosan kivégzi egy banda, és mivel az áldozat és a mellé rendelt védőőrizet is amerikai katonákból áll, kissé felbolydul a hadigépezet. Az idő hirtelen luxuscikké lesz; gyors eredményeket kell felmutatni, mert ha híre megy, hogy egy magas rangú, katonai tiszt sorozatgyilkosként tizedeli az őslakos nőket, az nagyon rossz hírét vihetné a hadseregnek. (Nem mintha, maga a háborús tevékenység nem lett volna rossz reklám a hadseregnek... nemde?)
Valaki öli a bangkoki, a piros lámpás negyed kurváit. Szex után az illető agyonlövi a lányokat. Két tapasztalt katonai nyomozó kapja a kevés nyommal kecsegtető ügyet, mer a gyanú szerint egy katona tiszt lehet az elkövető. Buck McGriff (Willem Dafoe) nyomozó és társa, Albaby Perkins (


Buck és Albaby mind mélyebbre ásnak, ahol már az erőszak és az őrület az úr. Maguk sem tudják, tippjük sincs, ki lehet olyan magas rangú, hogy kivégzéseket rendeljen meg, vagy kellő befolyással bír politikai erőkre, hogy embereket mozdítson el, akik esetleg tudnak valamit. A puzzle darabkákból nagyon lassan alakul ki a kész válasz, nem kevés meglepetéssel. Egyetlen segítségük a hátukat néha bevédő felettesük, Dix (Fred Ward), akinek van annyira jó a pozíciója, hogy ne kelljen megtorlástól félnie, ha kiborul a nyomozati-bili.

Érdekesség:
Dafoe volt az első, aki leszerződött a stábhoz, míg Gregory Hines-nak lobbiznia kellett a szerepért.
Az alacsony költségvetés miatt heti hat napot, sokszor 16-18 órákat forgattak.
A piros lámpás negyed felvételeit eredeti helyszíneken forgatták.
Hines sokszor improvizált a jeleneteiben. Pl. a bemutatás középső ujjal, vagy a farokletépés megkezdése hirtelen "jött".
A helikopterből bábukat dobáltak ki. Együtt a rendező, Christopher Crowe, a színész, Scott Glenn-nel. (Scott Glenn munkásságát rengeteg hasonló, nem egyszerű karakter jellemzi.)
Amanda Pays - egy időben valami hajsampon reklámban vagy hasonlóban név szerint említik a művésznőt a magyar tévében - kevés mozis munkáinak egyike.

Szereted a filmzenéket? - Hallgass bele a film soundtrackjába oldalt!

75%

Egy kicsit kommerszebb, mint a korábban tárgyalt Lángoló Mississippi

Ha megnéznéd:
- Saigon (1988)