Kosok - Hrútar - Rams (2015)

Kosok - Hrútar - Rams (2015)

Rendezte: Grímur Hákonarson

A film Mafab adatlapja: Hrútar - Rams (2015)

Megtekintés: Nagyon nem könnyű filmdráma az eltéphetetlen családi kötelékektől.

De talán pont a lényeget tekintve egy kicsit kevés az információnk, hogy jobban értékeljük a másfél órás skandináv mozit. Európában végig jelölték egy halom fesztiválon és ezek felénél még díjat is hozott ez a szikár alkotás.

A film egyenletesen halad a végkifejlet felé, közben hézagosan megismerjük két testvér történetét, akik negyven éve nem szóltak egymáshoz, de összeköti őket a juhok szeretete és az "ősi" föld. Gummi (Sigurður Sigurjónsson) a fiatalabb juhtenyésztő, féltékeny bátyja, Kiddi (Theodór Júlíusson) tenyésztési sikerére, amelynek csúcspontja az év végi kos-megmérettetés. Kiddi atomnyi különbséggel elviszi az első hely fődíját, amit elsőre Gummi meg sem bír emészteni. Hogy megnyugtassa önmagát, titokban leellenőrzi Kiddi kosát, hiszen annak megadott izomrost jellemzői miatt esett el a szerinte megérdemelt első helyezéstől. Az éj leple alatt elvégzett hevenyészett vizsgálat egy sokkal fontosabb információ megszerzésével zárul: Gummi úgy véli, hogy Kiddi nyertes kosát kezdődő Surlókór támadhatta meg.

Sajnos az ezen a környéken ritkának számító idegrendszeri betegség kitörésének gyanúja ha beigazolódik, akkor nagyjából a völgy egész juhtenyésztő társadalmára mér majd halálos csapást, szó szerint; a betegséggel diagnosztizált állatok mivel gyógyíthatatlanok, valamennyit le kell ölni.

Gummi hirtelen ötlettől, mielőtt az eredmények nyilvánosságra kerülnének, kedvenc állatait - második helyezett kosát és néhány alkalmas nőstényt - elrejt a házának pincéjében, mert tudja, hogy betegséggyanú esetén az illetékes Állategészségügyi hatalom kérlelhetetlenül elpusztítja az állatállományt. Gummi néhány állata így megússza, azonban Kiddi juhait elpusztítják és ha eddig nem volt elég okuk a haragra az elmúlt negyven évben, ezzel most újat generáltak maguknak. Kiddi napjai az italozással telik, Gummi pedig retteg, hogy az érkező felügyelő előtt titokban tudja e tartani, hogy néhány példányt kimentett az offenzíva előtt.
A baj megtörténik, a hatóság tudomást szerez az utolsó Bodvarsson juhok létezéséről és Gummi onnan kap segítséget az állatok megmentésére, ahonnan a legkevésbé remélné: a bátyja lenyelve sértettségét és haragját igyekszik az öccse segítségére lenni abban, hogy az alig maroknyi állatot kimenekítsék a kényszervágás árnyéka elől, fel a hegyekbe, ahol a hatóság talán a tél megérkezése miatt nem fog energiát fektetni, hogy megkaparintsa a példányokat.

A "Kosok" valójában nem az állatokról szól, sőt, a cím megtévesztő. A kosok a két Bodvarsson testvér, akik egy farmhoz kötve öregedtek meg, de egyikük sem tudott továbblépni. Két megcsontosodott paraszt, akiknek a szarva az önön csökönyösségük. Ezzel néha egymásnak feszülnek és rendre az idősebb kerekedik felül. Vagy, valójában mégsem?
Végül együttes erővel próbálják feldolgozni a problémát és megoldást találni, ami talán nem megfelelő, de két, ilyen csökönyös öregembernek az adott helyzetben éppen kielégítő.

Amit keveselltem, hogy a történet nem magyarázza túl, hogy mi miatt ellenségeskedik a két férfiú, talán azért, hogy a néző egyik oldalhoz se tudjon húzni azzal, hogy erkölcsileg valamelyik fivér mellé áll. Még így is kezdetben az idősebb, Kiddi húzza a rövidebbet, mert a dramaturgia a fiatalabb karakternek kedvez. A film végén is kicsit elnagyoltnak tűnik az ok, amiért végül Kiddi Gummi mellé áll, így el kell fogadnom, hogy két férfi között a megbékélés így történik meg.

A kezdő képsorok megteremtik a hangulatot.

A "Kosok" remek film, azonban kimértsége miatt nem ajánlható mindenkinek. A skandináv filmek kedvelőinek azonban merem ajánlani, már csak azért is, mert stílusban távol áll tőlünk is és a hollywoodi tucatfilmektől. Aki meg szereti a havas tájakat, annak tetszeni fog, a vidéki élet eszköztelensége.
A film körüli hype - amivel itt-ott találkoztam a neten a bemutató környékén - szerintem kissé túl van tolva. Izland ezt nevezte be a 88. Oscar gálára, de végül a film nem került be.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Kosok (2015)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Rendezte: Billy O'Brien

A film Mafab adatlapja: I am Not a Serial Killer (2016)

Megtekintés: Évente egy tucat érdekes horrorfilm jön ki a több százzal. Ez benne van a tucatban.

Mert egyszerűen horrorfilmből túltengés van. Keverednek mindenféle műfajjal, de a lényeg, hogy a legtöbb totál ötlettelen gyilkolós mozi és egyediséget képtelen felmutatni. Ez a darab viszont, enyhe döcögés és egy sor logikátlan lépés ellenére egészen érdekes kis mozi. Csak ajánlani tudom.

Christopher Lloyd, hiába készített több, mint kétszáz filmes munkát, ha fizimiskája és karizmája után gyakorlatilag egész színészi filmográfiáját egyetlen szerepben lehet összesűríteni. Ez pedig a "Vissza a jövőbe" sorozat dokija, aki feltalálja az időgépet és szeleburdisága, meg rosszul megválasztott megbízók miatt belesodor egy amerikai tinit egy veszedelmes következményekkel járó időutazásba. Lloyd maga Doktor Emmet L. Brown. Azért voltak más fontos szerepei is, csak valahogy azok megfakultak ez mellett, ami persze nem nagy csoda. Ennek ellenére, ha véletlenül olyan filmbe kezdek bele, amelynek stáblistáján feltűnik a mostanra már idős színész neve, kicsit jobban figyelek a filmre. Azért ne feledjük, hogy első filmes fellépése "A száll a kakukk fészkére" volt és ez meg is pecsételte Lloyd filmes karrierjét, annyiban, hogy talán pont ez miatt is többnyire nem "e világi" figurákat kellett megjelenítenie a filmvásznon. Különleges személyeket, elvont, bolond figurákat. A "Taxi" sorozatban is egy nem épp százas sofőr alakított és ha már családi mozik, akkor volt ő már rajzfilmfigura (Roger nyúl a pácban), földönkívüli (Kedvenc marslakóm, Star Trek) vagy épp karikatúra szerű betörő (Dennis, a komisz, Bizánci tűz)

Jelen esetben az is segített, hogy a "Nem vagyok sorozatgyilkos" nem az a kommersz fajta. A zene egyértelműen néhol a nyolcvanas évek szintetizátor zenéjét idézi fel, a történetvezetés és maga a cselekmény is elég lassan épül fel, nem kapkodják el. Nincsenek nagy fordulatok, túl sok öncélú gore. A főszereplő egy enervált kamasz, nem valami kis bombázó tündibündi, akiért eleve izgulsz, hogy lehetőleg a mellét előbb lásd, mint a kifordult beleit. Itt meg egy olyan fiatal srác viszi a történetet, akivel még egy sörre sem ülnél le, mert annyira semmilyen.
Aztán kiderül, hogy John (Max Records) annak ellenére, hogy egyértelműen nem teljesen százas agyilag - hiszen aki ilyen fiatalon anyjának örömmel segít holttestek balzsamozásában, nem is lehet normális - azért amikor arról van szó, helyén van a szíve, ha az esze kissé cserben is hagyja. A film legnehezebb része egyértelműen az, amikor John döntéseket hoz és a tettek mezejére lép. Gyakorlatilag egyetlen jó húzása van - megnyomja a riasztót - de a továbbiakban nem nagyon tud lépést tartani az értelemmel, valahogy mégis megoldja a szitut a végére és le a kalappal az írók - Dan Wells, Christopher Hyde és a rendező előtt - mert a befejezés számomra kiszámíthatatlan volt és éppen ezért, ha nem is nagy durranás, de azért egészen korrektül lezárta a mesét.

Mert ez egy felnőtteknek szóló mese az örök szerelemről és a megadásról.

John Wayne - beszédes név - Cleaver (Records) unatkozó tini, akinek érzéseit egy pszichológus segít megmagyarázni. Anyjával és annak barátnőjével van a legtöbbet, nővérét ritkán látja, de annak ellenére, hogy csupa nő veszi körül, nem képes valódi érzelmekre. Valami pusztító harag bújik meg benne és maga sem érti, merre menne, ha kiengedné. Miközben éli unalmas kis életét, a városkában, amelyben felnőtt és sejtése szerint ki sem fog soha mozdulni belőle, gyilkosságsorozat tartja rettegésben a lakosságot. John, amolyan magányos nyomozóként figyelni kezdi a környéket, a lakosokat, hátha sikerül megtalálnia a gyilkost, mert annak ellenére, hogy őt magát is kísértik démonok, úgy véli, ha egy igazival leszámol, talán a saját élete és érzései is kissé tisztábban fognak kirajzolódni a fejében.
Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyilkosságokat valaki olyan követi el, akit gyerekkora óta ismer, azaz, jobban belegondolva, ezek szerint sosem ismert igazán.

A film első fele megterheli az átlagnéző türelmét, mert viszonylag sokáig nem tudni, merre halad a mesénk és miután kezd derengeni, mivel állunk szembe, akkor se számítsunk gyors vágású menekülős, vagdalkozós mozira. A "Nem vagyok sorozatgyilkos" az emberi szeretet és a psziché mélyén tanyázó érzésekkel zsonglőrködik és a végére nem leszünk meggyőzve, hogy aki elvileg rossz, az tényleg gonosz e vagy csak a körülmények tették azzá.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy kicsit több Christopher Lloyd-ot is elbírt volna.
A zene kifejezetten hangulatos, a vágás oké. Az kicsit zavaró volt, hogy egy olyan változatot találtam, amelyiken csúszott a hang, de ennek ellenére érdekelt minket a film és csöndben néztük végig, ami szomszédomnál már nagy szó.

Több ilyen filmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Nem vagyok sorozatgyilkos (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...

Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.

A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?

Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)