Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Kerüld el messzire. Naomi Watts csukott szemmel írhatta alá a szerződését ehhez a filmhez.
Szeretem a thriller műfajt. Nincs azzal semmi baj, ha egy film nem horror. Van annyi más műfaj is. De ez egy nagy büdös kamu.
Eleve gyanús számomra, ha egy mozifilm vasággyal együtt sem éri el a másfél órát. Az vagy pörög vagy nem volt elég ötlet, amit beleszuszakoltak a forgatókönyvbe. Itt az utóbbiról van szó.
Az alapötlettel nem is lenne bajom, hogy egy mostohaanya egy házba szorul lebénult, katatóniás nevelt fiával, miközben a rettenet odakintről érkezik és támadja őket. Csak itt olyan rosszul rakosgatták össze a filmes puzzle-t, hogy a végeredmény egy aránytalan és unalmas kamaradráma lett, hiteltelen befejezéssel.
Ja, az még szódával elmegy.
Ez van akkor, amikor a forgatókönyvet egy nő írja. Teljesen máshová kerülnek a hangsúlyok. Itt is inkább az örökbefogadás és lélekölő mindennapi rutin került előtérbe és a thrilleri vonalat két jump scream volt hivatott kipótolni.
Mary Portman (Naomi Watts) férje és kamasz nevelt fia (Charlie Heaton) autóbalesetet szenved. A férj elhalálozik, Stephen pedig folyamatos, gondos ápolásra szorul. Mary ameddig tudja, igyekszik ellátni a kataton és gyógyulást sem remélő fiút, de egy nap betelik a pohár és tovább szeretne lépni. Ennek oka az életében felbukkanó kisfiú, Tom (Jacob Tremblay). Mary úgy véli, Stephen esetében már megtett mindent és nincs mód a gyógyulásra, míg Tomot esetleg sikeresen tudná rehabilitálni. Két gyermek ellátására azonban nincs ereje, ezért komolyan fontolóra veszi Stephen intézetbe való beadását.
Tom azonban nehéz eset és kiszámíthatatlan közjátékok után eltűnik a házból. Mary az eset után hallucinálni kezd, rosszat álmodik és a valóság összefonódik az álmaival. Nem nagyon érti, mi történik körülötte, amíg rá nem döbben, hogy valami felette álló erő befolyásolja az életét.
Ugye, milyen jól hangzik?
Nos, a film ehhez képest egy szánalmas kis próbálkozás, hogy ne altassa el az egyszeri nézőt. A forgatókönyvíró, Christina Hodson, egy nem túl bonyolult történetet sem tud elég érdekes prezentálni számunkra. Az arányokat sem érzi nagyon, az ijesztgetéshez is kezdő. A film legriasztóbb jelenetei valójában fake pillantok és a nagy jelenet, aminek ütnie kellene, ritmustalanul került a filmbe, ennél fogva nem is hat különösebben a nézőre, akik a felszín alatt, mintha sejtett volna valamit.
Nem szívesen lőném le a film poénját, ezért nem elemezgetem azt tovább.
Sajnálatos mód, Oliver Platt színészt egyre ritkábban és egyre kevésbé érdekes szerepekben látom. A filmben a karaktere annyira klisés, hogy azt szavakba nem lehet önteni. A végén, mikor megjelenik a krízis helyzetben, természetesen előbb, mint a rendőrök, pedig, azoknak elvileg előnye is lenne, az valami ostoba vicc. Ilyen a világon nincs. Elhiszem, hogy izgul védence miatt, de ezt??? Komolyan? Tudja, hogy szar van a palacsintában, értesíti is a helyi erőket, és utána átfurikázik a szakadó esőben a fél államon - nem a szomszéd utcából jön - és meg sem várja az erősítést, csak bemegy a sötétbe, hogy kapjon, mint öreg szakács a Ragyogásban???
Ezt férfi nem írhatja!!!
Nem is.
Tehát, lenne egy nem rossz ötlet, amit le lehetett volna forgatni egy húsz perces Alkonyzóna epizódnak, ehelyett kapunk egy elnagyolt, egész estés mozifilmet, amely, mivel több sincs benne, unalmas, mint állat és a szereplőivel sem nagyon tud mit kezdeni. (Tom a kedves pszichológusnéni kezét félrelöki, mikor megsimogatná, de a gonosz gyámügyis néni már simán ráteheti a buksijára a kezét.)
Amit lehet, azt Naomi Watts kihozza a szerepéből. Nem is benne van a hiba.
Amekkora hype-ja volt a filmnek - legalább két helyen is belebotlottam a neten korábban - akkora csalódás volt. Nálam jobban már csak azok csalódhattak ezen a semmiségen, akik mozijegyet váltottak rá.
Kedves olvasó, gondolom, te is érzed, hogy nem nagyon tudok mit írni erről a filmről, hiszen szószátyár stílusom egészen vissza lett fogva, pedig még be is pálinkáztam.
Mit is írhatnék, hegy kamaradarabról, amiben semmi érdekes nincs és csupán egyetlen egy fordulat?
Majdnem a szokásos, a hatalom visszaél erejével, kisvárosi mese. A gonosz seriff, erejét fitogtatva a városkába tévedő valamennyi gyorshajtót - de legalább egyenlő a bánásmód - csípőből megbüntet. A gond az, hogy néhányan úgy vélik, meglóghatnak a törvény szigora elől, mivel az eszményi - tyúkszaros - Clarksberg városkától alig pár mérföldre húzódik az államhatár. A probléma az, hogy a seriff verdája sokkal erősebb, mint az idetévedő és eltévelyedő gyorshajtók, ezért, rövid üldözés után, a helyi halálkanyarban a seriff rásegít a lökhárítójára szerelt plusz vassal a sebességre, és menekülő autóból hamar szakadékba bukfencező autó lesz.
A film elején, hogy legyen mire építeni az amúgy roppant sovány történetet, megismerünk két tengerészt, akik hazafelé tartanak, de Clarksberg közelében sem vesznek vissza a tempóból, ezért a seriff (Vic Morrow), hamar rájuk tapad és halálos díszkíséretet biztosít a két fiatalembernek. A korábban említett kanyar elnyeli a menekülő járművet és a város halálozási statisztikája azonnal megugrik két fővel. Az egyik áldozat testvére (Martin Sheen) pár héttel a tragikus esemény után a városba érkezik, hogy elégtételt vegyen. Persze, ez nem olyan egyszerű, ha minden adu a helyi seriff kezében van és hősünk nem kíván törvénytelen eszközökkel - vagy csak igen behatárolt keretek között - élni.
Az amerikai tévéfilmes költségek, amennyire megfigyeltem, kedveznek az autós üldözős filmeknek. Sokkal inkább, mint mondjuk igényes westerneknek, vagy egyéb történelmi tematikájú történeteknek. Mert mi kell az izgalomhoz egy átlag amerikainak? Verdák, erőszak, leszámolás. Mivel autókból jól állnak - beleértve a hozzá tartozó utakat, földutakat - és a többihez meg nem kell túl sok forgatókönyves tehetség, beleszaladhatunk sok olyan moziba, amely a kanapén ülő nézők szórakoztatására készült. Ez a darab is ilyen. Spielberg mindjárt kettő ilyen filmet is elkészített (Sugarlandi hajtóvadászat (1974), Párbaj (1971). Az amerikai filmművészet híres arról, hogy az autóiparban rejlő lehetőségeket - értsd. sok összetörhető kocsit ontanak a futószalagok - kiaknázza. Ezek mellett még az is kedvelt téma a tengeren túl, hogy valaki visszaél a hatalmával - pl. seriff, kormányzó, helyi kiskirály - és érkezik egy idegen, lehetőleg a messzi homályból, aki - megfeleltetve a magyar népmesék legkisebb fiútestvérének, vagy hercegének - megleckézteti a hatalommal visszaélőket.
Ebből kifolyólag rengeteg olyan film készült, amikor egy kisváros seriffje, úgy véli, felette áll a törvénynek és a lakosságot valamint az odatévedő idegeneket, amolyan csicskásnak tekinti és bizonyos okok miatt - néha, csak mert gyökér - rendszeresen megszívatja. Általában nem is kapunk magyarázatot, miért lesz valakiből ilyen figura, mert ha nincs indok, sokkal jobban működik a nézők azon viselkedési normája, hogy a főszereplő mellé álljanak.
Itt azonban a film felénél kapunk egy választ a seriff viselkedésére és ezzel már sokkal jobban árnyalják a figurát, megkockáztatva azt, hogy némi morális pozitívummal ruházzák fel. Szerencsére azért nem teljesen, hiszen elég blőd dolog lenne végül a nyilvánvalóan gyilkos seriff oldalára állítani a nézőt. Viszont legalább kaptunk egy hihető indokot, aminek köszönhetően, egy másik filmben, kissé más beállításban, akár maga a seriff is lehet a jó fiú. (Nos, ami azt illeti, készült is egy ilyen mozi. A címe pedig Mad Max (1979).)
Ettől függetlenül, az arányok és karakterek felfestésével most a seriff lett a genyó és a titokzatos lovas - aki jelenleg autón érkezett - az, aki felszabadítja a városka lakosságát. Mi ez, ha nem egy western mégis, csak lovak helyett autókkal?
Különvélemény:
Ha nagyvonalúan kezeljük a történetet, akkor Martin Sheen tévés munkája emlékeztet fia későbbi videós sikerére, az Interceptor (1986) című, mostanra negyvenesek körében amolyan bűnös élvezetnek számító sci-fi, akciófilmre. Ebben a testvér érkezik a városba, hogy megtalálja a bűnöst és revánsot vegyen, a másikban maga a meggyilkolt fiatalember jön vissza - amolyan Holló parafrázis, hiszen annyira emlékeztet Brandon Lee későbbi sikerére és egyben utolsó filmjére - és vadássza le azokat, akik haláláért felelősségre vonhatóak.
Az egyszerű történethez rövid játékidő dukál. Alig 73 perces alkotásról beszélünk és biztosan lehetett volna mélyíteni a karaktereket és azok motivációit, ám a lényeg elmeséléséhez ennyi is bőven elég. Mondjuk, a forgatókönyv szándékosan nem tér ki a közösség reakcióira, pedig ha máskor nem, akkor illet volna felhördülniük, amikor a seriff balesetbe hajszolja a városka két fiatal lelkét, amelyből az egyik meg is hal. Gondolom, legalább ekkor ki kellene nyílnia a lakosok szemének és rövid úton visszahívni a seriffet - vagy visszahívatni, ha a polgármester jelölte ki esetleg - mert az, hogy idegenek úz a halálba, még hagyján, de amikor saját földijeit, akkor ott komoly gondok vannak szigor terén.
Sajnos, a másik, amit fájlaltam, hogy a hetvenhárom percbe nem fért bele, hogy Martin Sheen csendes és kimért autótulajdonosát - a Kaliforniai kölyök cím nem az ő származására utal, hanem a sportjárművének a neve - jobban megismerjük. Annyi bizonyos, hogy ért a nyomozáshoz és a vezetéshez, valamit a bosszú vezérli, igaz, hidegen tálalva igyekszik azt elfogyasztani, egyáltalán nem forrófejű. Mikor végül is elégtételt vesz, végletes megoldásként belehajszolva a seriffet a saját csapdájába, ahogy érkezik, egy agyőt dobva hátrahagyja a városkát, pont, akár a westernfilmek magányos lovasai, akik belelovagoltak a naplementébe.
Megtekintés: Először nem értettem, ki a célközönség. Most sem. Viszont megnézni kötelező.
A Disney megszerez forgatókönyveket, franchise-okat és igyekszik azokat családbarát saját formájára alakítani. Remélem, a Bibliát sosem fogják nekik eladni, mert akkor aztán elkészíthetik a világ legsziruposabb, gyerek és kisállat hegyben tobzódó családi förmedvényüket, az biztos. "A magányos lovas" sem kerülhette el sorsát, mikor pont az egeres cég készült a jogok megszerzése után leforgatni az álarcos hős és hűséges társa, Tonto, az indián kalandjait.
Nem volt kedvem mélyen beleásni az általam korábban csupán egyetlen videojátékból és az angol nyelvű csatornán vetített sorozat reklámjából ismerhetett sorozat nagyfilmes feldolgozásába, de az biztos, hogy Barry Shipman neve nem szerepel a 2013-as film főcímében, pedig 1938-ban ő szabadította rá az álarcos hőst a világra, sok egyéb filmes munkája mellett. Kerek harminc évig dolgozott televíziós munkák forgatókönyvén az ember, köztük, még nekem sem teljesen ismeretlen témákban: Dick Tracy (1937), Zorro Rides Again (1937) - ami alapjában eléggé megközelíti számomra a magányos lovas történetét, Flash Gordon Conquers the Universe (1940), és még vagy száz egyéb western történet, meg a maradék. Sajnos, a forgatókönyvnél a nevét, mint ötletadó nem írták ki, pedig, ha már valakinek illenék megköszönni a film történetét, akkor az biztosan ő lett volna.
Verbinski moziját hárman ötölték ki (Justin Haythe, Ted Elliott, Terry Rossio) és sikerült nekik egy felejthetetlen élményt összehozniuk. Haythe inkább szikárabb drámák megírásában jeleskedik, - biztos ő felelt a film drámai oldaláért a testvérek közötti feszültségekért és a háttérben meghúzódó tragikumért - míg Elliott és Rossio otthonosabban mozog a kalandfilmes, cselekményes közegben. Le sem tagadhatná a duó például, hogy tevőlegesen vettek részt Johnny Depp korábbi sorozatának létrehozásában, a Karib tenger kalózai szériában, annyira visszaköszön néhol a film dramaturgiájában, karaktereiben, megoldásaiban. Johnny Depp ismét lubickolhat egy olyan szerepben, amely szinte teljesen karakterén kívül áll, hiszen, Tonto figurája nem elég, hogy egy indián, de a film teljes játékideje alatt egy lemoshatatlan maszkban szaladgál.
Miből látszik, hogy a Disney nem fért megint a bőrébe?
A film eredetileg egy klasszikus alapú, western bosszútörténet. Igyekeztek volna belecsempészni némi családiasságot, gyermekkacajt, de azt a film alapsztorija nem támogatta volna folyamatosan, ezért az egészet keretbe foglalták egy teljességgel indokolatlan és felesleges mellékszállal, egy kisfiúról, aki tök egyedül bebattyog egy vásári mulatság sátrába, ahol a letűnt idők kiállított szobrai között megelevenedik neki Tonto (Spanyol változatban Toro, mivel a nyelvben a Tonto bolondot jelent és az indián minden, csak nem bolond.), az indián vagy százéves figurája és elmeséli neki - tehát még flashback is a mozi - kalandjait és azt, hogyan ismerkedett meg és lett hű társa a magányos lovasnak (Armie Hammer). Persze, így lehetőség adódik rá, hogy mesélő és hallgató - a néző is - között kialakuljon egyfajta interakció, mert a kisfiú néha véleményezi a hallottakat, illetve bizonyos időközönként, megtörve a hangulatot, reagál az eseményekre. Ez családi film esetében néha egészen jól bejön - lásd pl. a nagy sikerű "A herceg menyasszonya (1987)" című filmet, ahol a nagypapa mesél unokájának - itt viszont eléggé kilóg a lóláb, hiszen végül a kisfiúnak semmilyen plusz funkciója nem lett, elmaradt egy akármilyen csattanó a szerepeltetésével kapcsolatban. (Minimum kiderülhetett volna, hogy ő a magányos lovas, Reid unokája, vagy mit tudom én?)
A film ezeken kívül is, erőszakossága ellenére bővelkedik vicces, humoros pillanatokban, amik nagyját Tonto figuráján keresztül hoznak be nekünk. Ugyanakkor a fő gonoszok karakterei és néhány cselekedetük van annyira erőszakos, hogy egy korhatár alatt a filmet még szülővel sem ajánlanám megtekintésre gyermekeknek, így a törekvés, hogy sikeresen adaptáljanak egy családi mozit a nagy vászonra, hamvába holt.
Női vonalon elég szegényes lett a film. Reid szíve választottját, Rebeccát Ruth Wilson formálja meg, akinek arca legalább nem kopott meg eddig a mozizásban - én sem ismerem eléggé munkásságát, viszont színészileg és külsejében - borzalmasan fest az ajka, amely tiszta olyan, mintha egyenesen a feltöltésről érkezett volna a díszletbe a hölgy - erős közepes, míg az ismertebb nevű és utánozhatatlan Helena Bonham Carter, aki szerintem színészileg simán Johnny Depp női alteregója, már sokkal érdekesebb választás, csak szerepe merül ki két jelenetben, amelyek összességében akár elhagyhatóak lehettek volna, de így legalább el tudtak sütni karakterével kapcsolatban egy bárgyú poént. Kétszer.
Férfi vonalon már sokkal jobban elkényeztettek minket, hiszen a főszereplőnk lehet kevéssé ismert név a szakmában - Armie Hammer, akinek neve kísértetiesen összecseng Arnie Hammerjével, amelyet Schwarzenegger hobbiból vett meg, de semmihez nincs köze amúgy a cikkben - ha a negatív karaktereket olyan nevek személyesítik meg a filmben, akik összesen mostanra kb. 130 mindenféle díjra lettek jelölve és abból sokat be is sepertek.
A hasonló történetekben mindig van egy velejéig romlott rossz ember, akinek megjelenése is azt sugallja, hogy tőle kell rettegni. Itt ezt a szinte felismerhetetlen William Fichtner hozza, akinek még a száját is elváltoztatták egy speciálisan elkészített sebhellyel. Ő lesz főszereplőink mumusa, és Tonto ősellensége. Mozikedvelőknek Fichtner be sem kell mutatni, mert a színész néha még alig pár perces megjelenéseiben is képes olyan teljesítményt nyújtani, hogy rá lehet a legjobban emlékezni egy felejthető filmből.
A háttérben megbújó agytröszt szerepében az angol színjátszás jelenlegi egyik legnagyobb művésze, Tom Wilkinson szerez kellemes perceket. Sokkal visszafogottabb, mint Fichtner, viszont annál súlyosabb a figura fontossága.
A harmadik pedig, hogy legyen elég legyőzendő ellenség, Barry Pepper, aki talán utoljára tíz éve fogadott el olyan szerepet, amiben igazán szerethető lett volna, azóta inkább a kihívást jelentő forgatókönyvekre bólint rá, amiben valami egyedibbet nyújthat. Peppert először a Ryan közlegény megmentésében volt szerencsém látni, amiben a csapat mesterlövészét alakította. Az autentikus katona megformálásának érdekében nem átallott egy kalapáccsal a hüvelykujjára is rábaszni, hogy a belilult körme még valóságosabban adja vissza a figura mélységét, miközben a kamera végigpásztáz rajta.
A történet már nem olyan csavaros, habár az írók igyekeznek összezavarni a nézőt, ami nem túl egyszerű, hiszen egy teljesen egyszerű és a western műfaján belül lerágott csontot, a bosszúfilmet eleveníti fel, háttérben a kapzsisággal és a hatalom megszerzésével. Ami plusz van benne az a morbid helyzetkomikum és fura szereplők, valamin a szemkápráztató, de hihetetlen kalandok. A fehér paci lovasszámait például tisztelgésből tették a filmbe, de ettől még nem lett hihetőbb. A végeredmény egy olyan westernfilm, aminek sok köze nincs a vadnyugathoz, inkább csak díszletként használja fel azt és Depp-nek készült, hogy ismét egy érdekes karaktert mutathasson be nekünk. Ez többé-kevésbé sikerült is. Depp a figura külsejét egy Kirby Sattler festményből merítette és szinte teljesen felismerhetetlen lett, amire egy kis orrformálás is rásegített.
Kosztümös lányok, egy amúgy teljesen felesleges jelenetben.
Ha felülemelkedünk rajta, hogy mennyire bugyuta az egész, amit látunk, mennyire klisés és mennyire túltolta a "kaland" fogalmát, akkor egy remek két órát ülhetünk végig. A vége akciószkéna zseniális és még a magányos lovashoz kapcsolható ikonikus zenét a Tell Vilmos nyitányt is sikerült beleszuszakolni a filmbe, méghozzá remekül. Ezen kívül még sok rejtett utalást találhatunk a filmben, amelyeket azok ismerhetnek fel, akik követték korábban a magányos lovas kalandjait. Nálunk erre kevés az esély, így néhány belső poénról le fogunk maradni.
Figyeld:
- A vonatos leszámolást
- Johnny Depp kapcsolatát a madárral.
- Fichtner minden rezdülését.
- Számold össze, hány ponton emlékeztet a film és miben a Karib-tenger kalózaira. (A listát küldd el nekem, és összedobok egy összehasonlító cikket.)
