Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Az egyetlen oka, hogy végignéztem ezt a filmet, hogy belebotlottam egy a filmből kiemelt gif-be és érdekessé tette számomra.
Pedig aztán sok mindent lehet mondani a kész műre, de, hogy különösebben eredeti lenne, azt nagyon nem. Tipikus néhány karakter elmegy a vidéki életbe, hogy azután majd ott jól legyilkolják őket. A vidéki élet lehet egy kietlen földrész, egy világtól elzárt városka vagy falu, esetleg a térképen is alig megtalálható bizonytalan pont, vagy mint jelen esetben, egy apró közösség, amelyik főleg illúzióban utazik.
Robert Englund horrorfilm berkekben igazi kultikus színész, míg azoknak semmit nem mond a neve, akik szűrve nézik a filmeket és abból is inkább a populárisabbakat kedvelik. Nálam mindig is a "B" filmes Englund volt, mert talán Wes Craven Freddy filmjeit leszámítva nem sok igazi nagyszabású moziban lehetett belefutni a nevébe. A "Ford Fairlane kalandjai" pl. kifejezetten nálunk volt a kilencvenes évek fontos filmtörténeti eseménye és benne vigyori a bérgyilkos, mert a Renny Harlin féle akció-komédia Amerikában csúfosan megbukott. Korábban még láttam Englundot egy a nyolcvanas években készült horror-sci-fiben, ahol az űrhajó legénységének egyik tragikus sorsú tagját alakította, azon kívül meg tucatnyi kisebb-nagyobb produkcióban, de ő az a színész, aki hiába vált a neve eggyé a horror műfaj egyik kiemelkedően ismert és kedvelt figurájával, attól még örökre a "B" filmes maradt. Több, mint 150 produkció után is nehezen kaparnék össze tőle egy tucatnyi olyat, amelyik valóban érdemes a nagy-vászonra. A kétezres években meg eljutott odáig, hogy egy-egy szerep kedvéért akár mán önmagán is képes nevetni vagy kitekinteni a nézőire.
Ez a film erős közepes a filmográfiájában és hiába igyekszik sokat hozzátenni - teszem hozzá, eléggé ripacs üzemmódban - neki sem és partnernőjének, az ugyancsak főleg "B" filmekben megjelenő Lin Shaye-nek nem sikerül kirángatnia a mozit a horrorfilmes középszerből. Englund mentségére szóljon, hogy a folytatásban, ha lehet még igénytelenebb második részben már nem vállalta önön karikatúráját, míg Shaye megjelenik benne, pedig nem hinném, hogy neki a gázsi kenyérre kell. Főleg, mivel az elmúlt tíz évben sikerült néhány olyan moziba is bejutnia, amelyik jobban csilingel a mozipénztáraknál, mint egyéb, futószalagon szállított társaik.
A film története elég szimpla, egyedül a végére tartogat két apró csavart, amelyeket nem akarok lelőni, hogy legalább maradjon valami, amiért érdemes megnézni a filmet.
A színészek miatt nem nagyon.
A szereplők kapcsolati rendszere eléggé kusza - pl. ki van kivel, ki-kivel fog dugni. Aztán az is eléggé illogikus, ahogyan a forgatókönyv felépíti a történetet és elmagyarázza, miért is maradnak főhőseink végig a helyszínen és miért nem menekülnek az első intő jelekre.
A kivégzések viszonylag ötletesek, a kivitelezések már kevésbé.
Egy erősen közepes darab, egyszeri szórakozásnak, besörözve, tökéletes.
Cici fronton lehetett volna bevállalósabb.
A beteg humora pedig nem elég szórakoztató.
A film producere Eli Roth, aki rövid cameo-val és egy tatuval jelentkezik. A karakter már korábban megjelent első saját rendezésében, a Kabinlázban. Roth, gondolom, azért engedte át a rendezést másnak, mert a forgatókönyv nem sikerült túl eredetire és alig csillan meg benne a Roth-ra jellemző beteg stílus. De hiába tűnik a film egy főhajtásnak a nyolcvanas évek olcsó mészárlós videói előtt - a film tényleg olyan, mintha akkor forgott volna - hiszen valójában egy nem is túl friss mozi Remake-je; Kétezer mániákus! - Two Thousand Maniacs! (1964) Roth munkásságára jellemző, hogy sokszor, akire először főszereplőként tekintenél, az esetleg hirtelen elhalálozik, hogy megzavarja a nézőt, vagy bizarr pillanatokkal mutat meg olyasmit, amire nem vagy felkészülve és nem számítasz rá. (A Green Inferno maszturbálós vagy hugyozós jelenete pl.) Ezeket a "finomságokat" azonban itt keresve sem lehet fellelni. A film egyenletesen halad, beosztva a karaktereket, hogy megfelelő ütemben hulljanak el és az utolsó pár percet leszámítva, sok meglepetést nem tartogat. Roth végül elzárkózott a folytatástól, csak a rendező gondolta úgy, hogy érdemes még egy bőrt lehúzni a történetről. Ebben már Englund sem követte, így a végeredmény olyan is lett. Azért Sullivan-ben benne volt a tisztelet, hiszen mind Roth-nak, mind Englund-nak köszönetet mond a második rész stáblistáján.
A többi színész nem kívánom méltatni, mert nincs miért.
Megtekintés: Nem túl fifikás és érdekes horror, de rajongóknak tetszeni fog.
Én nem rajongók a pillanat-paráért, amellyel ezek a mozik ijesztgetni próbálnak. Számomra sok értéke nincs egy jump scream-nek, amikor attól riadok fel a félálomból, az amúgy unalmas mozi alatt, hogy egyszerre ugrik a vászonra egy démon vagy szereplő és közben hangeffekttel robbantják be a fülembe a pillanatot, mondjuk egy hegedűtussal. Olcsó, bazári ijesztgetésnek tartom ezt. Mint amikor egy kisgyermek felnéz rád a babakocsiból, mosolyog, te közel hajolsz és rákiáltasz, hogy; "Búúúúúú"! - lehet, hogy a vérnyomásod megugrik egy pillanatra és a szíved talán két szinttel hangosabbat dobban, de ha csak ennyit tud egy film felmutatni érzelmek kiváltása terén és a történet sem tesz hozzá, akkor a filmet olyan gyorsan fogod elfelejteni, mint ahogyan megnézted: kb. másfél óra múlva. (Vagy szenilis vagyok...)
A másik, amit a filmmel kapcsolatban még megemlítenék, hogy a két kedvenc sorozatom színésznői folyamatosan igyekszenek a szűk képernyőről a mozi mainstream világába átvándorolni - több-kevesebb sikerrel - amit arra is merek alapozni, hogy az elmúlt pár hónapban négy filmet is láttam - és ki tudja mennyit nem - amit mostanában készítettek - miközben még a sorozatuk is fut és van, amelyik még benne van - és nagyjából mindegyik valahol a horror műfajban teljesedett ki és megtekintés után - finoman szólva - nem voltam elájulva sem a teljesítményüktől, sem a mozik minőségétől.
Natalie Dormer az Éhezők viadalában inkább dekoratív félstatiszta volt, de "Az erdő - The Forest (2016)" már egyértelműen főszerepet hozott és egy sablonos, unalmas és egy nem túl erős csavart a film végén. Pozitívum, hogy Dormer arca kedves és a bokája többször kivillant a mozi során. Ha már először a Trónok harcát hoztam szóba, akkor említésre érdemes még a szintén ebben megjelent Rose Leslie kamarahorrorja, amely végül elmegy a sci-fi vonal felé: A nászút - Honeymoon (2014)
A "The Walking Dead" csajai közül pedig a Maggie-t alakító Lauren Cohant sikerült észrevennem "A fiú - The Boy (2016), de itt szomorúan vallom meg, hogy a film annyira nem kötött le, hogy az első hetven percet gyakorlatilag áttekertem. A vége hozott némi izgalmat, csak mivel a "Fekete karácsony - Black Christmas" című horror és Remake-je már ellőtte számomra a film egyik fordulatát, annyira nem vonzott be magába a film, a remek hangulat ellenére sem. (Lehet, kezdek kiöregedni kedvenc műfajom rajongói tömegéből?)
Most pedig Sarah Wayne Callies igyekszik megfelelni a zsáneren belül egy kísértetes moziban, amelyben férjét az amúgy remek és mostanában alig látott - magam nevében jelentem ki - Jeremy Sisto-val van együtt, akit évekig nem láttam, viszont ideje korán befejezett sorozatába, a The Returned-be sikerült belecsúsznom.
Wayne Callies-t "A szökés" sorozatban kedveltem meg, mert számomra új arc, fiatal és gyönyörű szemű volt, ráadásul a sorozat az első felében elég jól pakolászta a thriller és akció paneleket, plusz a börtönorvos karaktere is elég jól el lett találva. Utána, valahogy, ha belefutottam Wayne Callies-be, sikerült olyan mozikat választania, amelyek vagy érdektelenek voltak a számomra, vagy olyan negatív figurát alakított, hogy direkt örültem, mikor végre - 35 epizód után - megszabadultunk tőle. Mostanra már szemének csillogása sem tud annyira elvarázsolni.
A film egyik legkamubb ijesztése.
Jeremy Sisto-t korábban ismertem meg. Már első megjelenése elég volt számomra, hogy emlékezetes maradjon, mivel egy brutális sorozatgyilkost alakított Stephen King után Amerika talán második legismertebb horrorgyárosának egyik horrorfilmjében, Dean R. Koontz "A rejtekhely" című horror-thrillerében, amelyben a főszereplők nem csupán idegesen kiabálva menekülnek, hanem fegyvert ragadva erednek a gyilkos nyomába, pedig egy középosztálybeli házaspárról van szó csupán, akiknek tini lányát elrabolta az akkor még maga is nagyon fiatal Sisto. Később komédiákban és horrorfilmekben találkoztam a nevével, majd eltűnt és most, hogy beért negyvenes lett, ismét belebotlottam. Telik az idő...
A film elején Maria (Sarah Wayne Callies) és férje, Michael (Jeremy Sisto) boldogan élnek valahol Indiában, majd hat évet ugrunk az időben, hogy tanúi legyünk, mennyire elromlott minden. Pszichológiailag elég hiteles a jelenet - okát később tudjuk meg - mikor Maria hajnalban egy rossz álomból felébredve a mellette békésen alvó Michael kiabálva felveri: "- Hogyan tudsz ilyen békésen aludni?" - vágja a fejéhez, hiszen fiúgyermekük megfulladt egy szerencsétlen autóbalesetben és ezen Maria nem volt képes túltenni magát. Michael és lányuk az apró Lucy (Sofia Rosinsky) igyekeznek eltemetni a fiú emlékét, viszont Maria még nem békélt meg az elvesztésével.
Házvezetőnőjük, Piki (Suchitra Pillai) - a színésznő az első megjelenésében kísértetiesen emlékeztetett engem az Ómen első részében látott házvezetőnőre, Mrs. Baylockra, de később már nem annyira - aki egy kis Indiai faluból költözött a nagyvárosba, miután Maria sikertelen öngyilkossági kísérlete miatt kórházba kerül, felajánlja neki utolsó lehetőségként, hogy lelke megnyugodjon, hogy elárulja neki, hogyan tudna még egyszer beszélnie a gyermekével és örökre elbúcsúzni tőle, ha már a baleset alatt erre nem volt lehetősége. Csupán egyetlen kikötése van a procedúra alatt; Maria nem nyithat ajtót a templomban, ahova utaznia kell, miután a gyermeke megszólította őt az ajtó túloldaláról, mert azzal megnyílik a világ a gonosz előtt.
Találd ki, mi fog történni!
Igen. Kinyitja... (De aki negyvenes, nem lepődik meg ezen. A "Ne tedd!" alapkonfliktusi helyzetet teremtő erű akármelyik filmműfajban. A horrorban kiváltképp. Vegyük például a Szörnyecskéket. Ott három szabály is volt és persze a főszereplők mindhármat sikeresen megszegték. Vagy emlékezünk még a Tarantino, Rodrigez páros filmjeinek egyik kamu trailer-ére, amelynek már a címe is csak nemes egyszerűséggel "Don't!" volt?)
A film innentől pedig lassan átmegy a klisés, rémisztgetős horrorfilmbe. Ha esetleg a rendező meghívta volna akár csak egy rövid szerepre a korábbi kedvenc színészét, Dominique Pinon-t, feltételezem, még az is sokat dobott volna a film megítélésén, hiszen Pinon ugyan nem nézőmágnes, de filmes jelenléte elég erős és életre kelti a karaktereit, ha más nem azzal, hogy vág néhány fura grimaszt.
Szóval, a kapu megnyílik és ezzel elszabadul valami gonosz. Amennyire tetszett a hajnalban felriadó és férjverő Maria, olyannyira volt hiteltelen számomra, hogy egy ilyen egyértelműen mágikus és világon túli kaland után Maria hazatérve kijelentse, hogy végre megnyugodott. Ezt akkor hinném el, ha szépen elbúcsúzik Oliver szellemétől, majd reggel felébred és megtisztulva hazamegy. Nem úgy, hogy felzaklatja a gyermek hangja - aki olyan, mintha csak az ajtó túloldalán sírdogálna - és végül az intelem ellenére feltépi azt, hogy azután egy helyi törzs barbár törzs tagján kívül senkivel ne fusson össze a hajnali csendben. Mert Maria, aki eddig labilis volt, majd pont ezek után nyugodna meg.
Mindenesetre hazatér és kész új életet kezdeni. Az új élet azonban pusztulással érkezik és kb. három percenként egy ijesztgetéssel. Volt sikerültebb pillanat is és kiszámítható is és olyan is, amelyik nem fut ki sehova. Pl. amikor a tévét néző Lucy mellett megjelenik a halott gyermek szelleme és egy hangot is tolnak alá, hogy te, a néző összeszard magad. De Lucy még csak rá sem pillant - pedig húsz centire van az arcától - és egy vágás után már fürdeni látjuk. Hát, ha ennyire tellett a szellemnek, hogy beletolakodjon egy kislány aurájába, hogy azután ne hozza rá a sikítófrászt, legalábbis abban a jelenetben, akkor elgondolkodom, most kit akarnak helyzetbe hozni? A szereplőket, akikkel elvileg az esemény történik, vagy a nézőt. Úgy vélem, hogy a nézőt úgy kell ijeszteni, hogy azért a jelenet benne maradjon a karakterek világában. (Egy horrorfilm felénél pl. a gyilkos kiszólna a nézőknek, hogy meg fogja ölni a következő szereplőt, az eléggé kirángatná a nézőt a hangulatból, nem igaz, kivétel, ha ez a fajta kikacsintás végig jelen volt a mozi alatt. Nos, itt a szellem megjelenése a kislány mellett, de annak reakciója nélkül, üres pufogtatás csupán.)
Aztán van még rengeteg utalás más filmekre, amik hasonló témákról szólnak. Van utalás a Dzsungel könyvére is, ha már India. Gondolom, hogy Amerikai átlagnéző be tudja magának helyrajzilag lőni, hogy kb. merre is játszódik a film. A gonosz Myrtu istenség materiális megjelenését az a pantomimművész Javier Botet alakítja, aki több tucat filmben alakított ijesztő figurákat, nem egy esetben akár női alakot is. Itt is remek, ahogy kinéz, csak valahogy olyan már, mintha a hasonló történetű filmekben mindig ugyanaz a megjelenés riogatná a jónépet, esetleg más öltözetben. De kapkodnak a kezek, idegesítő morgás és hosszú haj jellemzi ezeket a gonosz identitásokat. Így viszont semmi nem különíti el őket a többi hasonló rémségektől és így elég nehéz nívósnak, egyedinek lenni. Freddy Krueger sikerének egyik oka, hogy teljesen egyedi, jól megkülönböztethető volt a többi gyilkos rémség között. Nem véletlen, hogy ha esetleg a gyilkos alakjából nem tudnak valami nagyot kihozni - mert esetleg egy ember az - akkor a minimum, hogy legalább a maszkja legyen eltérő, ijesztő, maradandó.
Ebből a szempontból a film elég átlagos. Csak most japán helyett Indiában járunk. A lényeg nagyjából ugyanaz.
Azért, hogy ne csak a szellemektől kelljen tartanunk, bár, végig sejtettem, hogy csak terelés, de megjelenik egy titokzatos bennszülött törzs is, akik annak ellenére, hogy Indiában járunk, inkább tűntek Ausztrál őslakosoknak és igyekeznek elhitetni velünk, hogy Maria több oldalról támadható. Azonban tapasztalt nézőt nem lehet ilyesmivel átverni.
Aztán ott van a gyilkosságok kérdése is. Van aki a slashert kedveli és a filmenként meghal mondjuk harminc színész és statiszta. Másnak elég, ha kb. fél tucatnyi áldozat van. Van akinek meg már az is elég a hajnali ágybavizeléshez, ha kb. egy embert bír a forgatókönyv kinyíratni. Én valahol a középutat szeretem, ezért az ijesztgetős-szellemes filmek nem a szívem csücskei. Ez sem varázsolt el azzal a pár áldozattal, főleg, hogy volt, amelyik nem is biztos, hogy az volt. Talán csak hallucináció, emlékvillanás vagy álomtöredék. Ez a vérhez szokott szervezetnek édeskevés.
Ettől függetlenül van hangulata, szép a fényképezés. A befejezés meg kiszámítható, mégis van benne csavar.
Viszonylag ritkán foglalkozom sorozatokkal, mert a legritkább esetben tudják az érdeklődésemet végig fenntartani vagy pont érdekelnének, de elkaszálják őket én meg ott maradok dühöngve, mert az utolsó részben volt egy cliffhanger és sosem fogom megtudni, hogy akkor a felrobbanó autóból idejében kiesett a nyomozó vagy bennégett?
A Lucifer alapfelállásában nem tudom mennyire eredeti - ahhoz nem nézek elég sorozatot - de annyit hamar sikerült kitapasztalnom, hogy nagyjából követi az amerikai sorozatok valószínűleg mára már írott szabályait: Van egy fő szála a történetnek, egy karakteríve, de epizódonként egy bűnügyet göngyölítenek fel és nagyjából sosem a leggyanúsabb gyanúsított a tettes. Sőt, nagyjából az első fontosabb szereplő lesz a negatív szereplő, néha nyakatekert indokok alapján. A valóságban általában aki a leggyanúsabb az is az elkövető.
A Lucifer főszereplője (Tom Ellis) a címszereplő ördög, aki a földön egy szórakozóhelyet vezet és belekeveredik egy nyomozási ügybe. Mivel hamar kiderül számára, hogy különleges képességei a nyomozást folytató rendőrnőn hatástalanok, mellé csapódik és a továbbiakban úgy megy minden, mint pl. a Forever sorozat esetében, amelyben meg egy halhatatlan került azonos szituba. A sorozat gerincét a két főszereplő, az ördög és a nyomozónő (Lauren German) közötti kémia viszi előre és a helyzet- illetve szöveges komikum, amely többnyire arra van kihegyezve, hogy Lucifer az ördög és ez manapság mennyire nem kelt félelmet sokakban.
Az első öt rész után egyelőre úgy vélem, unalmas estére egészen jó lehet a sori, egyébként meg pont olyan, mint tematikailag a hasonló, ellentétes pólusú karaktere épített nyomozósdi.
Bízom benne, hogy ezt nem fogják elkaszálni olyan gyorsan, mint a legalább nagyjából lezárt Forever-t, amelyben hasonlóan működött a két főszereplő közötti dinamika és teljesen megegyezett a dramaturgiája a sorozatnak.
