The Walking Dead - 6. Évad Évadzáró
Erősen szpojleres leírás, már amennyire azt a sorozat engedi...
Csapongani fogok és a humorom sem a régi.
1.) Most már egészen biztos, hogy a sorozat bemutatóinak nem kell hinni. Amikor egy figura halálközeli élményben van - pl. mint itt az úttorlasznál a véres arcú pasas, akit még le is graffitiznek - hamar kiderül, hogy köze nincs Rick csapatához. (Az a spray vajon mi volt, amit ráfújtak?)
2.) Néha Rick nem tököl. Ilyenkor agyon szurkál egy tucatnyi alvó embert. Máskor meg rövid alkudozás után inkább visszavonul. Itt sem érte meg, mert amennyire láttam, még az első útlezárást tudták volna a legkönnyebben bevenni.
Első útlezárás: 3 autó 8 ember
Második útlezárás: 5 autó és kb. 13-14 ember. Itt már Carl is azt mondja, hogy le kéne zavarni az összecsapást.
Harmadik útlezárás: Zombi holtlánc meg néhányan a fák közül. Itt már sejteném, hogy gáz van és mennék haza nyílegyenesen.
Negyedik útlezárás: Itt a kocsikat össze sem bírtam számolni, mert kitakarták az emberek.
És akkor még a rönkös lezárást nem is láttuk.
3.) Negan, legerősebb fegyvere, a logisztika. Meg a fanatizált tömeg. Nehéz elképzelnem, hogy egy ekkora siserahadat sikeresen össze lehet kovácsolni azalatt a két és fél (becsült szám) év alatt, amíg Rick-nek csak alig sikerült tucatnyi emberét összeboronálni egy izolált kisvárosban.
Negan-nak nem egy csapata van, hanem hadserege. De kérdem én, ebben a zombiktól hemzsegő világban képes volt ennyi fegyverképes embert összeszoktatni, azok mellett, hogy minden közösségből és egyéb túlélő brigádokból megöl egy-egy embert. Szóval haragosa is akadhat bőven. Többet akarunk megtudni Neganről és van egy sejtésem, hogy az sem lenne elég.
Ki ez a fickó, aki még a kormányzót is lealázza stratégiában és hadviselésben?
Honnan van ennyi túlélő, akiket fegyverbe lehet hívni? Tényleg csupa olyan embert szedett maga köré, akik marcona harcosok?
Vagy azokat és azok hozadékát is?
Ha így van, akkor nem csak kétszázan lehetnek fegyverbe fogható emberek, hanem még van öt-hatszáz egyéb emberke, akiket ellátni viszont nem lehet egyszerű csupán rablógazdálkodásból. Oké, hallottuk Hilltop-ban, hogy valami ilyesmivel működtetik a csapatot, de elképzelni nehezen tudom, hogy ebben a kietlen világban, ahol a kis csoportok is nehezen maradnak életben, ennyi embert össze lehet fogni, ahelyett, hogy valahol egy hatalmas kertet kezdenénk el gondozni. Szóval fura, hogy a rablóbanda nagyobb, mint a közösségek, akiket lehúz.
Szerencse, hogy nem állt be mindenki a seregébe, mert a végén nem lenne aki répát ültet.
Hol volt eddig ez a rengeteg túlélő, miközben Alexandria nagyjából teljesen elvágta magát mindentől?
Remélem kapunk majd ezekre válaszokat a sorozatból, mert eddig elég légből kapott ez a hatalmas csapat számomra.
Mindezt úgy, hogy a környéken olyan brigádok randalíroztak, mint a kannibál Terminusiak vagy a Farkasok, akik viszont rendesen körbejárták a környéket, irtva mindenkit. A rendőr-mini államról már nem is beszélve.
Rick-nek nincs szerencséje. Bármikor találna egy kellemes helyet, ahol kibekkelhetné az öregkort, jelentkezik egy nagyobb csapat. Nem értem, ezek miért nem egymással küzdenek meg inkább. A poszt-apokaliptikus zombi világ szopás!
Mondjuk, már kezdem érteni, Rick miért előbb lő és azután nem kérdez.
4.) Carol mostanra teljesen elveszítette mindazt, amit felépítettek vele. Neki meg valszeg poszttraumás stressze van. Egyszerűen a sorozat felépített egy kurva kemény nőt, hogy azután lerombolja a figurát. Rendben. Lenyelem ezt is. Keserű, de legyen. Mivel még nem öltem életemben, nem jelenthetem ki, hogy hány gyilkosság után borul ki az ember. Feltételezem, nekem az első is elég lenne.
Morgan meg öl érte.
Akkor mondhatjuk, hogy feladta Carol-ért az elveit. Vagy kezd ébredezni? Mindegy is, mert sajnálatos mód olyan számomra Morgan lelki vívódása, amely attól függ, melyik szerencsekártyát húzza le a kupac tetejéről. Nem keresek bennük logikát többet.
5.) Mostanra már nem csak a szereplők és a járkálók képesek teleportálni, de az a néhány ló is magáénak tudja ezt a képességet, amelyik még nem lett zombi-papi. Morgan pl. simán megközelíti az egyik túlélőt Carol támadói közül, amikor az alig egy percre elfordul. Mire visszanéz Carol-ra, hogy lelője, addigra Morgan farkasszemet néz vele, ideiglenes hátasa pedig mögötte ácsingózik, szénát kutatva. Ennek mennyi az esélye? 100%, hiszen ez a The Walking Dead...
6.) Vajon mi szükség volt az előző rész végén vállon lőni Daryl-t, úgy, ahogy láthattuk, azon kívül, hogy izguljunk, most mi van? Daryl-t??? Ne! Kérem, ne! Pont Daryl-t!!!
Azután a következő részben kiemelik egy kisteher rakteréből és a korábbi lövésnek annyi jelentősége sincs, mint mikor Rick szakállát lenyírták. Sőt, eddig bárki testszőrzetének a lenyírása közben fontosabb események történtek, mint most, (Shane átment pszichóba, Carl séróigazítása közben apu megérkezett a táborba, Maggie meg heveny vetélés jeleit mutatja.) hogy Daryl bekapott egyet golyóból. Előre félek, mi lesz akkor, ha egyszer Daryl hajához nyúlnak.
7.) A befejezés.
Ütős lett.
Pont, mint a képregényben.
Mégis, a tévé másik média, mert míg a képregényben azonnal megtudtuk, ki esett Negan bemutatkozásának áldozatául, addig a sorozat pofátlanul meglépte azt, hogy ugyan meghalt egy szereplő - vagy operatőr - de ezt nem fogjuk megtudni októberig, mert FPKill módban történt meg. Lehet izgulni fél évig, kit veszítettünk el. Már, ha fogunk még akkor izgulni.
Ez legalább annyi idő, mint ami idő alatt Negan az epizód végén Rick szájába rágja, mekkora szarban vannak, hogy meg fogják ezt bánni, valakit ki fog nyírni, a többek sírni fognak, mert ez a dolgok rendje, mert meg fog ölni valakit, és végig fogják nézni, mert... bla-bla-bla,
Ennyire Jeffrey Dean Morgan még sosem fárasztott. Mire a tizedik percbe ért a vagány és hosszú dumájának, már rendesen kezdtem azt hinni, hogy ez valamiféle abszurd humor.
Kedvelem a sorozatot, de ahogy telnek az évadok, rá kellett jönnöm, hogy begyakorolt panelekből építkezik, amin az szokott dobni kicsit, hogy melyik szereplő, mikor halálozik el. De már azok sem lepnek meg minket annyira.
Ebben a világban, feltételezném, hogy az élet értékes kincs, hiszen halott van, milliárd. Ennek ellenére, ahelyett, hogy a túlélők egy szoros és a már megszokott társadalmi rendszer szerint rendezkednének be, azt látjuk, hogy az erőszak az úr.
Ez pedig nem tölti el az embert reménnyel.
Remény és előre látható megoldás nélkül pedig meddig szórakoztató egy ilyen világot nézni?
Nem tudom a választ, de kezdek fáradni. A sorozat pedig néha már fáraszt.
Van rá esély, hogy a néző besokalljon, mint a vámpíros filmek dömpingjében, amelyet már mindennel kevernek, csak, hogy legyen nézője.
A The Walking Dead, meg úgy látszik, már csak azzal tud kellő feszültséget gerjeszteni, ha meggyilkolnak benne valaki fontosabb karaktert. Mert szinte minden izgalmat már bemutattak, töviről, hegyire. Izgultunk már mindenért a hat évad alatt. Mi maradt hát?
Hogy a kedvenc karakterünk életéért lobbizzunk.
Hogy valaki olyat ejtsenek ki a forgatókönyvírók, aki miatt ha veszítenek is nézőt, az nem lesz túl sok.
Még szerencse, hogy a Trónok harcán edződött fogyasztók kezdenek immúnisak lenni ezekre a direkt marketinges húzásokra.
A kérdés pedig újra és újra felmerül bennem: Hova futhat ki ez az egész?
Neked mi a véleményed a jelenségről?

Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem. Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
2016. április 4., hétfő
Lőj a vadászra - Avenging Force (1986)
Lőj a vadászra - Avenging Force (1986)
Rendezte: Sam Firstenberg
A film Mafab adatlapja: Avenging Force (1986)
Megtekintés: Valamikor nagyon jót/jól szórakoztam rajta.
Tiszta szégyen, de a videós korszak ideje alatt olyan filmek számítottak az akciómozi csúcsának, mint ez Michael Dudikoff „klasszikus”.
A VICO értő gondozásában jelent meg nálunk ez a másfél órás szösszenet, melyben egy titkos (?) társaság hadat üzen a változó világnak, legyilkol egy fekete szenátort és egy számukra jobb jövő, ajtaját nyitogatja.
Dudikoff, a szenátor közeli barátját játssza, aki belekeveredik a leszámolásba és lenullázza a Pentagram társaság hidra fejét.
Húsz éve nagy szónak számított egy Dudikoff megjelenés. Az ember szaladt a tékába, kivárta, míg sorra kerül – ha nem volt sem szerencsés, sem elég gyors, napokig tarthatott, míg a komolyabb – értsd ez alatt, hogy nem az ultra gagyi kategória – filmeket kikölcsönözhette.
Azután hazaszaladt a szerzeménnyel, és ha nem tartalmazott a kazetta másolásvédelmet, megtekintés közben archiválhatta az aktuális odabaszt.
Akkoriban több téka tagságát élveztem és lemásoltam bármit, amit hazavittem. Később derült ki, megérte e a ráfordított energiát és üres kazettát.
Dudikoff első filmje, amit láttam, nem róla szólt. A Tom Hanks főszereplésével készült „Agglegény parti - Bachelor Party (1984)” stábját gazdagította a szöszi srác. Kapott pár mondatot, talán két poént is, ezzel keresve az utat Hollywood csillagai között. Később kifogta az „Amerikai nindzsa” sorozat forgatókönyvét, élt a lehetőséggel és ez miatt a korosztályom többsége tudja, hogy ki a franc az a Michael Dudikoff.
A „Lőj a vadászra!” tökéletes délutáni sörözős mozi. Sokat nem kell, nem lehet rajta agyalni.
A kezdés egészen erős: Két férfi menekül holmi mocsaras posványban. Nem lehet tudni kik ők, hol vannak. Majd előkerül néhány enyhe tesztoszteronnal felturbózott pasas, olyan fegyverekkel, amiket boltban vásárolni lehetetlen.
Kergetik a két mellékszereplőt, és ahogy sejthető, megölik.
A zene egészen kiváló – korai George S. Clinton (Mortal Kombat) – annak ellenére, hogy a filmhez készült tűszinkron miatt állandóan megtörik, ismétlődik, szakadozik.
A verekedések mai szemmel nézve simán átemelik a filmet akcióból a vígjáték műfajába.
A szinte haldokló egyik űzött, visszakézből csapkodja az arcot, ami jól mutat a tucat vágás alatt, de semmit nem ér, ha azt nézzük, aki kapja, tovább hadonászik Neptun háromágú lándzsájának másolatával, végezetül átdöfi a sérült testén, plusz egy mohos fa törzsén.
A másik menekülő sem jár jobban. Már látja a pontonhidat és az elsuhanó autókat, amikor nyakára drót tekeredik és game over.
Ezek után kötelezően megismerjük az erőszakos csapat tagjait, akik maszk nélkül leginkább egy harmatos kocsmázásra lennének képesek, leszámítva a kopaszt…
Matt (Dudikoff) nagyapja farmján kötögeti össze a marhák bokáját. Egykori harcostársa, aki közben szenátornak jelöltette magát, meghívja a mardi gras-ra, hogy együtt osztogassanak nyakláncot az örömködő tömegnek. A felvonulás alatt néhány bérgyilkos – akik zenésznek álcázzák magukat – fegyvert ránt, szarrá lövik a fél karnevált, leszedegetnek pár kaszkadőrt, míg Matt és barátja, Larry (Steve James) megunja a balhét, és nagyon keményen odacsapnak. Közben Larry egyik gyermeke elhalálozik, hogy legyen elég feszültség.
Matt kiszúrja az egyik megbízót, és háztetőkön futnak rövid sprintet, hogy végül a fegyveres nyikhaj törpe elmeneküljön. Dudikoff nyilván nem ivott előtte elég kávét.
A magyar cím hangzatos, de a tartalommal nem nagyon van köszönő viszonyban. Tulajdonképpen Dudikoff egyetlen ellenfelét lövi le nyílpuskával.
Mivel a Pentagram egy nagyon titkos társaság, a kormány szervei elég sokat tudnak róla. Larry megmaradt családját összepasszítják Matt családjával, hogy egy csapat impotens ügynök vigyázzon rájuk a halál fasza farmon. A titkos társaság ahelyett, hogy rendezvényeken nyakalná a konyakot, és meccset nézne, miközben szájuk sarkából mustáros virsli kandikálna ki, felkerekednek, hogy végleg pontot tegyenek a szavazás kimenetelére.
Az ügynököket három perc alatt kinyírják, még további perc elteltével pedig mindenki mást, aki nem fontos a vége főcím előtt. Marad Matt és kishúga, hogy a film fináléja alatt legyen motiváció.
Kis közjáték, majd ismét a posványosban landolunk, ahol elkezdődik az utolsó felvonás. A titkos társaság kölcsönösen felizgatja magát, fegyvert ragad és mivel eszméletlen kemények, nem közösen gyilkolják meg a főszereplőt, hanem egyesével halnak meg a keze által.
Csodálatos mozi ez a film.
Legalább akkora kultikus, mint bármelyik másik Golan-Globus produkció.
Harmatos vágás, már-már ripacs színészi játék, Disney csatornás akciók.
Ha ma forgatnák le, biztos akcióorgia lenne.
Vagy nem…
Mivel anno ezeket tényleg lehetett élvezni, megérdemel egy erős 40%-ot.
Ha ittam előtte sört.
A filmet élvezni igazán azok fogják, akikbe szorult némi fasiszta érzület. Szóba kerül Hitler, akit nézetei miatt a társaság tagjai felmagasztalnak. Ennek ellenére egy tipikus árja fazon nincs közöttük. Sőt… Egyikük, másikuk mintha lenne inkább zsidó bácsi. Pl. James Booth fizimiskája, aki nem csupán a főszemétláda, hanem a forgatókönyv firkálója. Ami annyira nem tré, mint amit kihoztak belőle.
A film érdekessége, hogy Izraelben „Amerikai nindzsa 2” címmel került forgalomba, ami miatt kissé eltolták a számozást, mikor a Golanék kijöttek a nindzsás sorozat második felvonásával. Ez olyan tipikus magyaros megoldás… (Nálunk, pl. egy időben minden szar afroamerikai film megkapta a címben szereplő „Ne légy barom…” mondattöredéket. )
Ja és a szamuráj katana úgy vágja ketté a fadarabot, mint Móricka a gilisztát. Dudikoff kezében azonban egy nyálkás bot simán hárítja a kardcsapást. Mert nindzsa!
A film egyetlen erőssége a zene.
Ez azért valami.
40%
Szereted az ilyesmit? Akkor csak neked: L Ö J A V A D Á S Z R A
Rendezte: Sam Firstenberg
A film Mafab adatlapja: Avenging Force (1986)
Megtekintés: Valamikor nagyon jót/jól szórakoztam rajta.
Tiszta szégyen, de a videós korszak ideje alatt olyan filmek számítottak az akciómozi csúcsának, mint ez Michael Dudikoff „klasszikus”.
A VICO értő gondozásában jelent meg nálunk ez a másfél órás szösszenet, melyben egy titkos (?) társaság hadat üzen a változó világnak, legyilkol egy fekete szenátort és egy számukra jobb jövő, ajtaját nyitogatja.
Dudikoff, a szenátor közeli barátját játssza, aki belekeveredik a leszámolásba és lenullázza a Pentagram társaság hidra fejét.
Húsz éve nagy szónak számított egy Dudikoff megjelenés. Az ember szaladt a tékába, kivárta, míg sorra kerül – ha nem volt sem szerencsés, sem elég gyors, napokig tarthatott, míg a komolyabb – értsd ez alatt, hogy nem az ultra gagyi kategória – filmeket kikölcsönözhette.
Azután hazaszaladt a szerzeménnyel, és ha nem tartalmazott a kazetta másolásvédelmet, megtekintés közben archiválhatta az aktuális odabaszt.
Akkoriban több téka tagságát élveztem és lemásoltam bármit, amit hazavittem. Később derült ki, megérte e a ráfordított energiát és üres kazettát.
Dudikoff első filmje, amit láttam, nem róla szólt. A Tom Hanks főszereplésével készült „Agglegény parti - Bachelor Party (1984)” stábját gazdagította a szöszi srác. Kapott pár mondatot, talán két poént is, ezzel keresve az utat Hollywood csillagai között. Később kifogta az „Amerikai nindzsa” sorozat forgatókönyvét, élt a lehetőséggel és ez miatt a korosztályom többsége tudja, hogy ki a franc az a Michael Dudikoff.
A „Lőj a vadászra!” tökéletes délutáni sörözős mozi. Sokat nem kell, nem lehet rajta agyalni.
A kezdés egészen erős: Két férfi menekül holmi mocsaras posványban. Nem lehet tudni kik ők, hol vannak. Majd előkerül néhány enyhe tesztoszteronnal felturbózott pasas, olyan fegyverekkel, amiket boltban vásárolni lehetetlen.
Kergetik a két mellékszereplőt, és ahogy sejthető, megölik.
A zene egészen kiváló – korai George S. Clinton (Mortal Kombat) – annak ellenére, hogy a filmhez készült tűszinkron miatt állandóan megtörik, ismétlődik, szakadozik.
A verekedések mai szemmel nézve simán átemelik a filmet akcióból a vígjáték műfajába.
A szinte haldokló egyik űzött, visszakézből csapkodja az arcot, ami jól mutat a tucat vágás alatt, de semmit nem ér, ha azt nézzük, aki kapja, tovább hadonászik Neptun háromágú lándzsájának másolatával, végezetül átdöfi a sérült testén, plusz egy mohos fa törzsén.
A másik menekülő sem jár jobban. Már látja a pontonhidat és az elsuhanó autókat, amikor nyakára drót tekeredik és game over.
Ezek után kötelezően megismerjük az erőszakos csapat tagjait, akik maszk nélkül leginkább egy harmatos kocsmázásra lennének képesek, leszámítva a kopaszt…
Matt (Dudikoff) nagyapja farmján kötögeti össze a marhák bokáját. Egykori harcostársa, aki közben szenátornak jelöltette magát, meghívja a mardi gras-ra, hogy együtt osztogassanak nyakláncot az örömködő tömegnek. A felvonulás alatt néhány bérgyilkos – akik zenésznek álcázzák magukat – fegyvert ránt, szarrá lövik a fél karnevált, leszedegetnek pár kaszkadőrt, míg Matt és barátja, Larry (Steve James) megunja a balhét, és nagyon keményen odacsapnak. Közben Larry egyik gyermeke elhalálozik, hogy legyen elég feszültség.
Matt kiszúrja az egyik megbízót, és háztetőkön futnak rövid sprintet, hogy végül a fegyveres nyikhaj törpe elmeneküljön. Dudikoff nyilván nem ivott előtte elég kávét.
A magyar cím hangzatos, de a tartalommal nem nagyon van köszönő viszonyban. Tulajdonképpen Dudikoff egyetlen ellenfelét lövi le nyílpuskával.
Mivel a Pentagram egy nagyon titkos társaság, a kormány szervei elég sokat tudnak róla. Larry megmaradt családját összepasszítják Matt családjával, hogy egy csapat impotens ügynök vigyázzon rájuk a halál fasza farmon. A titkos társaság ahelyett, hogy rendezvényeken nyakalná a konyakot, és meccset nézne, miközben szájuk sarkából mustáros virsli kandikálna ki, felkerekednek, hogy végleg pontot tegyenek a szavazás kimenetelére.
Az ügynököket három perc alatt kinyírják, még további perc elteltével pedig mindenki mást, aki nem fontos a vége főcím előtt. Marad Matt és kishúga, hogy a film fináléja alatt legyen motiváció.
Kis közjáték, majd ismét a posványosban landolunk, ahol elkezdődik az utolsó felvonás. A titkos társaság kölcsönösen felizgatja magát, fegyvert ragad és mivel eszméletlen kemények, nem közösen gyilkolják meg a főszereplőt, hanem egyesével halnak meg a keze által.
Csodálatos mozi ez a film.
Legalább akkora kultikus, mint bármelyik másik Golan-Globus produkció.
Harmatos vágás, már-már ripacs színészi játék, Disney csatornás akciók.
Ha ma forgatnák le, biztos akcióorgia lenne.
Vagy nem…
Mivel anno ezeket tényleg lehetett élvezni, megérdemel egy erős 40%-ot.
Ha ittam előtte sört.
A filmet élvezni igazán azok fogják, akikbe szorult némi fasiszta érzület. Szóba kerül Hitler, akit nézetei miatt a társaság tagjai felmagasztalnak. Ennek ellenére egy tipikus árja fazon nincs közöttük. Sőt… Egyikük, másikuk mintha lenne inkább zsidó bácsi. Pl. James Booth fizimiskája, aki nem csupán a főszemétláda, hanem a forgatókönyv firkálója. Ami annyira nem tré, mint amit kihoztak belőle.
A film érdekessége, hogy Izraelben „Amerikai nindzsa 2” címmel került forgalomba, ami miatt kissé eltolták a számozást, mikor a Golanék kijöttek a nindzsás sorozat második felvonásával. Ez olyan tipikus magyaros megoldás… (Nálunk, pl. egy időben minden szar afroamerikai film megkapta a címben szereplő „Ne légy barom…” mondattöredéket. )
Ja és a szamuráj katana úgy vágja ketté a fadarabot, mint Móricka a gilisztát. Dudikoff kezében azonban egy nyálkás bot simán hárítja a kardcsapást. Mert nindzsa!
A film egyetlen erőssége a zene.
Ez azért valami.
40%
Szereted az ilyesmit? Akkor csak neked: L Ö J A V A D Á S Z R A
2016. április 3., vasárnap
John Rambo - John Rambo (2008)
John Rambo - John Rambo (2008)
Rendezte: Sylvester Stallone
A film Mafab adatlapja: John Rambo (2008)
Megtekintés: Kicsit talán rövidre vágott és inkább akció orientált lezárása egy sorozatnak, amely ,ár-már önmaga paródiájába fordult, ám végül megmenekült ettől.
Az érzések:
Amikor szárnyra kapott a híre, hogy Sylvester Stallone előveszi a szerencsemalacait, hogy ismét levágja mindkettőt - az olasz csődört és a vietnami veteránt - , elsőre nevettem. Szó szerint, felnyerítettem: - Igen! Még Rambo-t és Rocky-t! Az nagyon kell! – De nem gondoltam komolyan.
Rocky negyedik része (mintha valami ötödik is lett volna!) a sci-fi kategória falait feszegette, a Rambo pedig túl is lépte a határt. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor Afganisztánban John és kiképzőtisztje (Richard Crenna) kettesben rendet vágtak az orosz, vagy szovjet, vagy milyen hadsereg soraiban.
Egyszóval, egyáltalán nem éreztem magamat fogékonynak egy újabb lenyúzott rókabőr megtekintésére.
Hiszen mennyi is ez a Stallone? Hetven? Nyolcvan? (1946.júl.06.)
Azután a Rocky Balboa kijött dvd-n, kikölcsönöztem és leültem, hogy megnézzem. Igazából azért, mert belül nem tudtam szabadulni egy érzéstől; így illik!!!
És nem csalódtam!
Azután eltelt egy év és eljött a nagy visszatérés ideje: John Rambo a mozikban.
Valahogy nem tudtam magam rászánni, hogy be is üljek rá, hiszen akkor esetleg valaki megláthat, hogy egy ilyen filmet nézek. Bár, a kritikák, amikkel én találkoztam, egészen jók lettek. EGY RAMBO FILMRŐL VAN SZÓ!
Most hazavittem a friss megjelenést és nekiültem, hogy a videós korszak egyik örökbecsű darabjának elvérzett leszármazottját kettétörjem, akár a velős csontot, kiszipolyozva belsejét, lefikázva, kiröhögve az öreg harcost.
Mekkorát tévedtem!
David Morrell emberekben csalódott, gyilkoló gépének negyedik története egyetlen mondatban elmesélhető. Semmit nem tesz hozzá a mondavilághoz, semmit nem vesz el belőle, és mégis üt. A röpke másfél óra (valójában a film közel 75 perc, csak még hozzá jött a stáblista) elrepül, de olyan vérorgiát kapunk ezalatt, hogy az akciófilmek szerelmesei is felszisszennek a gyönyörűségtől. Nem kell ide ész és értelem. Fehér békeaktivisták jönnek, Burmai hadsereg mészárol, Rambo segítségre siet, és ha lehet, mészárlásban még meg is fejeli a Burmaiak amúgy sem egyszerű stílusát.
Az összecsapások a CGI-nek köszönhetően a „Battle Royale”-t és a "Csillagközi invázió-t" idézik, repkedő testrészekkel és pixelvérrel terítve be a holttesteket és a vásznat. A film alatt kétszer töröltem meg a képernyőt. Kicsit alatta is felitattam…
Stallone magára vállalta a rendezést, amit nem sűrűn szokott megtenni, pedig az „Életben maradni” című táncos filmjét én kifejezetten szerettem. Talán sosem lesz egy olyan rendező zseni, mint amilyen a színészből direktorrá avanzsált Clint Eastwood vagy Sean Penn (mostanában Ben Affleck) lett, de a John Rambo egy határozottan kerek pogácsává egybegyúrt akciófilm, egészen jó fényképezéssel és még némi árnyaltságot sem nélkülöz, ha a karakterekről van szó. Persze nem olyan mélyen kutat, mint egy kamaradráma, de egy akciósztárból lett rendezőtől készült mozihoz képest egészen elfogadható szintet hoz.
Összességében nagyon elégedett voltam a filmmel, hiszen nem vártam tőle semmit mégis meglepett néhány dologban.
John Rambo-ról pár szót:
Rambo, Morrell kisregényének vietnami veterán hőse, aki a háború vége után egy eszmével kevesebben összeütközésbe kerül a törvénnyel, majd felbolygatja egy kisváros életét. A film annak idején „First Blood – Első vér” címmel került moziba és a regény fazonírozása után egy sokkal közönség barátabb főszereplőt mutatott be, mint az írott mű.
A könyvben Rambo már a rendőrőrsről való kitörés közben meggyilkolja az egyik seriff-helyettest, és a filmmel ellentétben a végén a főhős el is halálozik. A könyv akkora siker lett, megtámogatva a filmmel, hogy a szerzőnek, engedve az olvasók és kiadó nyomásának, folytatást kellett írnia az amúgy elég drasztikusan lezárt történethez. Nem olvastam mindent adoptált nagyfilmes könyvet, de hasonló megoldást az „Elveszett világ: Jurassic Park” esetében tapasztaltam még.
Ha az esztéta szemével nézem, elmondható, hogy a film egyfajta társadalomkritikai reflexió. Az állam bedarálja a fiatalokat egy háborúba, kiszipolyozza őket, de ezért cserébe csak a felszínen hálás nekik. A valóságban elfordul tőlük, szőnyeg alá seperné őket. Rambo egyetlen hibája, hogy nem tetszik a seriffnek, pedig csak egy volt katonatársát látogatná meg, illetve átutazóban van a városkában.. (Ki gondolná a magába fordult háborús hősről, hogy van olyan ember, akivel szívesen keresné a kapcsolatot? A későbbi részekben már szándékosan igyekszik magányos, kirekesztett maradni.)
A második és harmadik rész már közel sem lett akkora siker, magvas tartalmat is hiába keresnénk, mégis a videó korszakában, a kalózkodásnak és az olcsó, otthoni szórakozásnak köszönhetően a Rambo kultikus rangot vívott ki magának, mind Amerikában, mind Európában. Annak idején a feketepiacról lehetett a részeket beszerezni, lelakott kópiákról készült másolatoknak köszönhetően, tucatnyi gyatra narrátor szöveggel magyarítva. Ismertem olyat, aki szekrénye legalján tartotta a sorozatot, elzárva.
John Rambo tehát miközben egy leszerelt harcostársát igyekszik meglátogatni, összeütközésbe kerül a túlbuzgó és abszolút elítélhető viselkedésű seriff-fel és a kisvárosi rendfenntartókkal. A hosszú hajú fiatalember, miután ránézésre hippi státuszt kap és egy hideg vizes borotválást is beígérnek neki, úgy érzi, elég volt a kisvárosi vendégszeretetből. Mivel saját démonjai egészen az őrszoba pincéjéig üldözték, ahol az őt ért sértő és lealacsonyító aktus miatt kirobban belőle az állat, eléggé drasztikus ámokfutás után megszökik fogva tartói elől. A seriff (Brian Dennehy) presztízskérdést farag abból, hogy elkapja a loboncos és ápolatlan suhancot. Akkor még nem tudja, hogy egy katonai elitalakulat leghatásosabb élő fegyverébe kötöttek bele.
A városka erdeibe menekülő harcos hírére özönleni kezdenek a riporterek és megérkezik Rambo vaskezű kiképzője és talán egyetlen barátja is, aki ismerve embere képességeit és jócskán lefitymálva a helyi erők hasonló kvalitását, felszólítja a seriffet a megadásra. A film végére kiderül, neki volt igaza.
Rambo az első rész végén fogságba kerül és a második részben már, mint bevethető utolsó lehetőség jelenik meg. Azután megint, egy egész hadsereg ellen.
Itt filmszakadás és eltelt majd’ húsz év.
Végre, megtudhatjuk milyen lehet, ha valakire rásütik: „Nyugdíjas Rambo”. Hát, a filmet látva nem érzem sértőnek. A megcsömörlött háborús hős és vérengző fenevad visszavonulva éldegél a Burmai dzsungel szélén, kígyó befogásból és a turizmusból fenntartva magát. Nem érdekli senki és semmi, amíg egy amerikai szabadságjogi aktivista leányzó meg nem kéri, hogy kísérje őket az ellenség földjére. Rambo, talán, mert a szíve dobban meg, vagy, mert úgy érzi, ha eleget tesz a kérésnek, azzal törleszt valaki felé, elvállalja a munkát, de hamarosan rá kell döbbennie, hiába tette le a fegyvert, a fegyver veszi őt kézbe. Elfutni a múlt elől nem tud, mert aki vadász, az vadász marad örökké.
Utóirat: Julie Benz ugyan nem lett A listás sztár, de a Dexternek köszönhetően azért mára emlékszem a nevére.
75%
A kritika nem friss. Korábban megjelent a jerrycomovie.com oldalán, amely anyagi és technikai okok miatt megszűnt.
Ha szeretnéd látni a filmet, akkor: J O H N R A M B O
Rendezte: Sylvester Stallone
A film Mafab adatlapja: John Rambo (2008)
Megtekintés: Kicsit talán rövidre vágott és inkább akció orientált lezárása egy sorozatnak, amely ,ár-már önmaga paródiájába fordult, ám végül megmenekült ettől.
Az érzések:
Amikor szárnyra kapott a híre, hogy Sylvester Stallone előveszi a szerencsemalacait, hogy ismét levágja mindkettőt - az olasz csődört és a vietnami veteránt - , elsőre nevettem. Szó szerint, felnyerítettem: - Igen! Még Rambo-t és Rocky-t! Az nagyon kell! – De nem gondoltam komolyan.
Rocky negyedik része (mintha valami ötödik is lett volna!) a sci-fi kategória falait feszegette, a Rambo pedig túl is lépte a határt. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor Afganisztánban John és kiképzőtisztje (Richard Crenna) kettesben rendet vágtak az orosz, vagy szovjet, vagy milyen hadsereg soraiban.
Egyszóval, egyáltalán nem éreztem magamat fogékonynak egy újabb lenyúzott rókabőr megtekintésére.
Hiszen mennyi is ez a Stallone? Hetven? Nyolcvan? (1946.júl.06.)
Azután a Rocky Balboa kijött dvd-n, kikölcsönöztem és leültem, hogy megnézzem. Igazából azért, mert belül nem tudtam szabadulni egy érzéstől; így illik!!!
És nem csalódtam!
Azután eltelt egy év és eljött a nagy visszatérés ideje: John Rambo a mozikban.
Valahogy nem tudtam magam rászánni, hogy be is üljek rá, hiszen akkor esetleg valaki megláthat, hogy egy ilyen filmet nézek. Bár, a kritikák, amikkel én találkoztam, egészen jók lettek. EGY RAMBO FILMRŐL VAN SZÓ!
Most hazavittem a friss megjelenést és nekiültem, hogy a videós korszak egyik örökbecsű darabjának elvérzett leszármazottját kettétörjem, akár a velős csontot, kiszipolyozva belsejét, lefikázva, kiröhögve az öreg harcost.
Mekkorát tévedtem!
David Morrell emberekben csalódott, gyilkoló gépének negyedik története egyetlen mondatban elmesélhető. Semmit nem tesz hozzá a mondavilághoz, semmit nem vesz el belőle, és mégis üt. A röpke másfél óra (valójában a film közel 75 perc, csak még hozzá jött a stáblista) elrepül, de olyan vérorgiát kapunk ezalatt, hogy az akciófilmek szerelmesei is felszisszennek a gyönyörűségtől. Nem kell ide ész és értelem. Fehér békeaktivisták jönnek, Burmai hadsereg mészárol, Rambo segítségre siet, és ha lehet, mészárlásban még meg is fejeli a Burmaiak amúgy sem egyszerű stílusát.
Az összecsapások a CGI-nek köszönhetően a „Battle Royale”-t és a "Csillagközi invázió-t" idézik, repkedő testrészekkel és pixelvérrel terítve be a holttesteket és a vásznat. A film alatt kétszer töröltem meg a képernyőt. Kicsit alatta is felitattam…
Stallone magára vállalta a rendezést, amit nem sűrűn szokott megtenni, pedig az „Életben maradni” című táncos filmjét én kifejezetten szerettem. Talán sosem lesz egy olyan rendező zseni, mint amilyen a színészből direktorrá avanzsált Clint Eastwood vagy Sean Penn (mostanában Ben Affleck) lett, de a John Rambo egy határozottan kerek pogácsává egybegyúrt akciófilm, egészen jó fényképezéssel és még némi árnyaltságot sem nélkülöz, ha a karakterekről van szó. Persze nem olyan mélyen kutat, mint egy kamaradráma, de egy akciósztárból lett rendezőtől készült mozihoz képest egészen elfogadható szintet hoz.
Összességében nagyon elégedett voltam a filmmel, hiszen nem vártam tőle semmit mégis meglepett néhány dologban.
John Rambo-ról pár szót:
Rambo, Morrell kisregényének vietnami veterán hőse, aki a háború vége után egy eszmével kevesebben összeütközésbe kerül a törvénnyel, majd felbolygatja egy kisváros életét. A film annak idején „First Blood – Első vér” címmel került moziba és a regény fazonírozása után egy sokkal közönség barátabb főszereplőt mutatott be, mint az írott mű.
A könyvben Rambo már a rendőrőrsről való kitörés közben meggyilkolja az egyik seriff-helyettest, és a filmmel ellentétben a végén a főhős el is halálozik. A könyv akkora siker lett, megtámogatva a filmmel, hogy a szerzőnek, engedve az olvasók és kiadó nyomásának, folytatást kellett írnia az amúgy elég drasztikusan lezárt történethez. Nem olvastam mindent adoptált nagyfilmes könyvet, de hasonló megoldást az „Elveszett világ: Jurassic Park” esetében tapasztaltam még.
Ha az esztéta szemével nézem, elmondható, hogy a film egyfajta társadalomkritikai reflexió. Az állam bedarálja a fiatalokat egy háborúba, kiszipolyozza őket, de ezért cserébe csak a felszínen hálás nekik. A valóságban elfordul tőlük, szőnyeg alá seperné őket. Rambo egyetlen hibája, hogy nem tetszik a seriffnek, pedig csak egy volt katonatársát látogatná meg, illetve átutazóban van a városkában.. (Ki gondolná a magába fordult háborús hősről, hogy van olyan ember, akivel szívesen keresné a kapcsolatot? A későbbi részekben már szándékosan igyekszik magányos, kirekesztett maradni.)
A második és harmadik rész már közel sem lett akkora siker, magvas tartalmat is hiába keresnénk, mégis a videó korszakában, a kalózkodásnak és az olcsó, otthoni szórakozásnak köszönhetően a Rambo kultikus rangot vívott ki magának, mind Amerikában, mind Európában. Annak idején a feketepiacról lehetett a részeket beszerezni, lelakott kópiákról készült másolatoknak köszönhetően, tucatnyi gyatra narrátor szöveggel magyarítva. Ismertem olyat, aki szekrénye legalján tartotta a sorozatot, elzárva.
John Rambo tehát miközben egy leszerelt harcostársát igyekszik meglátogatni, összeütközésbe kerül a túlbuzgó és abszolút elítélhető viselkedésű seriff-fel és a kisvárosi rendfenntartókkal. A hosszú hajú fiatalember, miután ránézésre hippi státuszt kap és egy hideg vizes borotválást is beígérnek neki, úgy érzi, elég volt a kisvárosi vendégszeretetből. Mivel saját démonjai egészen az őrszoba pincéjéig üldözték, ahol az őt ért sértő és lealacsonyító aktus miatt kirobban belőle az állat, eléggé drasztikus ámokfutás után megszökik fogva tartói elől. A seriff (Brian Dennehy) presztízskérdést farag abból, hogy elkapja a loboncos és ápolatlan suhancot. Akkor még nem tudja, hogy egy katonai elitalakulat leghatásosabb élő fegyverébe kötöttek bele.
A városka erdeibe menekülő harcos hírére özönleni kezdenek a riporterek és megérkezik Rambo vaskezű kiképzője és talán egyetlen barátja is, aki ismerve embere képességeit és jócskán lefitymálva a helyi erők hasonló kvalitását, felszólítja a seriffet a megadásra. A film végére kiderül, neki volt igaza.
Rambo az első rész végén fogságba kerül és a második részben már, mint bevethető utolsó lehetőség jelenik meg. Azután megint, egy egész hadsereg ellen.
Itt filmszakadás és eltelt majd’ húsz év.
Végre, megtudhatjuk milyen lehet, ha valakire rásütik: „Nyugdíjas Rambo”. Hát, a filmet látva nem érzem sértőnek. A megcsömörlött háborús hős és vérengző fenevad visszavonulva éldegél a Burmai dzsungel szélén, kígyó befogásból és a turizmusból fenntartva magát. Nem érdekli senki és semmi, amíg egy amerikai szabadságjogi aktivista leányzó meg nem kéri, hogy kísérje őket az ellenség földjére. Rambo, talán, mert a szíve dobban meg, vagy, mert úgy érzi, ha eleget tesz a kérésnek, azzal törleszt valaki felé, elvállalja a munkát, de hamarosan rá kell döbbennie, hiába tette le a fegyvert, a fegyver veszi őt kézbe. Elfutni a múlt elől nem tud, mert aki vadász, az vadász marad örökké.
Összkép: | 7 pont (Izgalmas, pörgő, nincs mellé-duma) |
Fényképezés: | 7 pont |
Vágás: | 6 pont |
Zene: | 8 pont (Brian Tyler igyekszik megidézni Jerry Goldsmith munkáját. A főmotívum ebben segít) |
Színészek: | 7 pont (Stallone mint szokott. A vérmacsó zsoldosvezető kissé túlerőltetett, de nyilván azért kellett, hogy Rambo mellette kedvesebbnek tűnjön. A Burmai katonák elég durvák, de sajnos nagyon kevéssé ismerjük meg őket. Csupa kiirtható kellék. A szabadságjogi aktivisták szintén kötelező járulékos veszteség. Talán egy női húzónév elkelt volna a főszereplő mellé.) |
Negatívumok: | Sajnos semmi újat nem ad hozzá a karakterhez, a történethez, leszámítva, hogy Johnnak is van otthona, gyökere. Egysíkú, kiszámítható karakterek. Túl rövid játékidő. Hiába 87 perc a film, ebből 10 perc magába foglalja a stáblistát. |
Kulcsjelenetek, csúcsjelenetek: | A falu lemészárlása. (Nagyon realista, nagyon véres) Rambo végső csatája. (Jason Vorheest megszégyenítő mészárszék) |
Utóirat: Julie Benz ugyan nem lett A listás sztár, de a Dexternek köszönhetően azért mára emlékszem a nevére.
75%
A kritika nem friss. Korábban megjelent a jerrycomovie.com oldalán, amely anyagi és technikai okok miatt megszűnt.
Ha szeretnéd látni a filmet, akkor: J O H N R A M B O
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)